Alex L. Hooper: Valami egészen más

Vetek egy pillantást a melóra, majd miután látom, hogy a rendszerek kifogástalanul működnek, lábamat felpakolom kaktuszzöld puffomra, és ölembe húzom a laptopom. Egyre több cikket találok neten a koronavírussal kapcsolatban, már szinte az összes weboldal ezzel foglalkozik. Még egy dolog, amitől megvéd otthonom fogsága, amire saját magam kárhoztattam egy évvel ezelőtt. Azóta ki sem dugtam az orrom a lakásból, ez most kapóra jön.

Fehér íróasztalomra csúsztatom a gépem, elég mára a szomorú hírekből, gyűlölöm a halált, még ha csak olvasni is kell róla. Kimegyek a konyhába, vizet forralok, és kedvenc bögrémbe lógatok egy trópusi gyümölcsös tea filtert. A bíbor és vörös először csak lassan, kíváncsian kúszik a vízben, majd átveszi az uralmat, és nem marad más, csak a színek.

Épp visszaindulok, hogy ellenőrizzem a monitorokat, amikor sötétség borul az egész lakásra. A zöld függönyök résein át beszűrődik némi fény az utcáról, de ki kell tapogatnom az asztalt, hogy óvatosan rátegyem a bögrém.

Mióta a vírus miatt korlátozó rendelkezések léptek életbe, egyre gyakrabban megy el az áram. Még legalább négy-öt óra lehet vissza a munkaidőmből, ezért várok egy kicsit, hogy a szembe szomszéd Scott felkapcsolja a biztosítékot. Az alatt a néhány perc alatt nem omlanak össze rendszerek.

Az ajtóhoz lépek, kinézek a kukucskálón, semmi. Ilyenkor már rendszerint vissza szokta nyomni a kapcsolót, kivéve, ha nincs itthon. Eszembe jut, mintha hallottam volna valamikor elmenni. A felismeréstől felgyorsul a szívem, mikor rájövök, nem várhatom meg, míg Scott hazaér. IT-sként fontos munkát végzek, ezért muszáj visszakapcsolnom az emeletünkön az áramot. Verejték folyik végig a halántékomon, a kezem nyirkos az izzadságtól. Remegek és zihálok, nem tudom leállítani. Megtámaszkodom a falban, de mintha súlyok nehezednének rám, összenyom a saját lakásom. Megszédülök, térdre esek.

Nem, ez nem fog menni! A zihálásom hörgésbe csap át, nem kapok levegőt, megfulladok! Az egyetlen biztonságos hely meg fog ölni!

Megpróbálom szabályozni a légzésem, kicsit mintha jobb lenne, feltápászkodom, kezem a kilincsen. El kell fordítanom a kulcsot, hogy visszakapcsolhassam az áramot. Pár lépést, nem gond. Hiába csapom be magam, nem bírom megtenni ezt az egyszerű mozdulatot. Levegő után kapkodom, a szívem ki fog szakadni a helyéről. Tenyeremmel erősen kapaszkodom az ajtóba, de hirtelen elsötétül előttem minden.

Hogy mennyi idő telt el, nem tudom, de az előszobában fekve ébredek, a fejem majd’ szétszakad, csúnyán beverhettem. Világos van, Scott hazaérhetett, és felkapcsolta a biztosítékot. Ülő helyzetbe küzdöm magam, térdemet felhúzom, körbeölelem a karommal.

Szánalmas vagyok. Az egy dolog, hogy nem merek kilépni a lakásból, de ezzel az állásomat kockáztatom. Össze kell szednem magam!

*

Az előszobában pakolok, mikor meghallom a szokásos kulcszörgést. A szívem nagyot dobban, és már ott is termek a kukucskáló előtt, őt nézem. Megint. Kezdem egyre röhejesebbnek érezni a viselkedésem, mint egy kiskamasz.

Felbukkan mögötte egy fekete bombázó, tudomásom szerint még nem járt nála, de gyakori látogatói a csinos nők. Elismerem, Scott jóképű a maga lezser stílusában, néha baseball sapka alá gyűri sötétbarna haját. Mikor reggelente látom, elegánsabban fest, talán a munkája megköveteli a kifinomultabb stílust.

Scott az egyetlen, na meg persze a női, akiket napi szinten látok. Különös, hogy pont emiatt egy kicsit kötődni kezdtem hozzá. Lehet, beleőrülök a magányba, de mivel nem merek kilépni a lakásból, talán senkire sem jelentek veszélyt.

Bemennek, ezért eltávolodom az ajtótól, és leülök a gép elé, hogy eltereljem az ostoba gondolataimat. Mindkét nagy monitoromon megnyitom a fekete ablakokat, széthúzkodom őket, hogy egyből észrevegyem az esetleges hibát, majd belejelentkezem. Mindenhol csupa zöld és fehér szöveg, egyelőre nincs munka.

Az egyik hírportálon szembejön velem az infó, hétfőtől bezárják az iskolákat, és ha tehetjük, ne menjünk sehova.

A kinti világ hideg, zord és kegyetlen, ezt a metróbalesetem óta tudom. Csak én maradtam életben aznap abban a kocsiban, cserébe végignézhettem más emberek halálát. Azt mondták, szerencsés vagyok, szerintem inkább elátkozott.

Gyakran álmodom összeütköző metrókocsikról. Hallom a fém panaszos kiáltásait, mikor egymásba gyűrődnek. Minden percére emlékszem.

Az egyik kis ablakon megjelenik a piros szöveg, néha a munka is tud kegyes lenni, ha épp arra van szüksége az embernek, hogy eltereljék a figyelmét.

Még a munkaidőm fele hátra van, mikor az automata ismét levágja a biztosítékot. Csodás! Scott már jó ideje távozott újdonsült barátnőjével, ezért rám hárul a feladat, hogy visszakapcsoljam. A legutóbbi alkalommal figyelmeztettek, még egy ilyen, és kereshetek másik munkát magamnak.

 Az ajtóhoz sétálok, kinézek a nyíláson, a folyosón is tök sötét van. Elég kicsi a valószínűsége annak, épp belebotlok valakibe a felső szinten. Lehunyom a szemem, felidézem a távolságot a szekrény és a lakásom között. Csak öt lépés, két mozdulat és máris dolgozhatok.

A folyosó gondolatára is görcsbe rándul a gyomrom, de most itt állok, tettre készen. Izzad a tenyerem, a szívem majd’ kitör a mellkasomból, remegek. Nyugtatom magam, nincs semmi félelmetes azon a folyosón, a lábam mintha földbe gyökerezne, de nagy nehezen elindulok.

Idegesítően ketyeg mögöttem a falióra, eddig nem hallottam a hangját, most viszont hangos zajjal tölti meg a kis lakást.

Végül is, nem hagyom el a házat, csak a lakásom. Az ég világon senki nem lesz odakint, teljesen feleslegesen aggódom. A bejárati ajtót számzár védi, idegen képtelen bejutni. Nagy levegőt veszek. Nyugi, Clem, csak néhány pillanat az egész!

Elfordítom a kulcsot, olyan erővel szorongatom kilincset, mintha azon múlna az életem. Ki tudja, talán tényleg így van! Úrrá lesz rajtam a pánik, a kezem fékezhetetlenül remeg, a vér a fülemben zubog. Jaj, istenkém, el fogok ájulni!

Megrázom a fejem, most nem adom meg magam, erősebb vagyok ennél. Muszáj visszakapcsolnom azt a rohadt áramot, ha tetszik, ha nem. Óvatosan nyitom ki az ajtót, telefonnal körbevilágítok, egy teremtett lélek sincs itt. Akkor mégis miért remegek még mindig?

A kapcsolószekrényhez szökkenek, hamar megtalálom a kis pöcköt, és kitárul előttem a dobozka. Sötétben több időbe telik, mire felpattintom a kapcsolót, a neon vibrálva kel életre, sorban villannak fel a lámpák.

Hihetetlen, hogy képes voltam erre, megcsináltam, egyedül. Mosoly kúszik az arcomra, egy kis győzelem a pánikbetegség felett. Bezárom a szekrényt, és ekkor megpillantom Scottot a lépcső tetején. Meredten bámul rám, mint aki most látott életében először, ami mondjuk igaz is. Kezében súlyos szatyrokat tart. Nem moccanok, érzem, hogy a pánik lassan elönti a testem, átveszi az irányítást felettem.

Megindulok, szaladok, az ajtót úgy vágom be magam mögött, majdnem kiesik a tokból. Nekifeszülök, míg elfordítom a kulcsot. Kitekintek, Scott az ajtóm bámulja, az arckifejezése zavarról árulkodik.

Bekopog. Édes istenem! Az az átkozott biztosíték!

– Clementine, minden rendben?

Honnan a francból tudja a nevem? De ostoba vagy, hisz’ ki van írva. Újra kopog. Nem fog elmenni, amíg meg nem nyugtatom, hogy minden oké. Egyáltalán, miért foglalkozik velem?

– Rendben vagyok – szólok ki a lehető legtermészetesebben, de a hangom megremeg.

– Ne haragudj, ha megijesztettelek!

Most erre mit mondjak? Nem te tehetsz róla, csak bepánikoltam? Egek! Már így is bolondnak tarthat.

– Ha bármire szükséged van, itt lakom szemben. – Mintha nem tudnám!

– Oké.

Még egy darabig az ajtómat nézi, majd elmegy. Biztos látta, nem vagyok egy bányarém, és potenciális zsákmánynak tekint, mint a cicababáit. Esetleg izgalmas kihívásnak, hiszen nem sok lányról mondhatja el, hogy fejvesztve menekült előle.

Megbántam, hogy kimerészkedtem a folyosóra, meg kellett volna várnom, míg hazaér, és ő maga kapcsolja vissza az áramot. Vége a láthatatlanságomnak, mert tudja, létezem.

*

Csenget a futár, én pedig várok tíz percet, hogy biztos legyek benne, elment. Kinyitom az ajtóra vágott kis ajtót, behúzom a csomagokat és gyorsan visszazárom. A kezdeti gyomorgörcsöt gyorsan megszüntette a szükség, mára már gond nélkül végzem ezt az egyszerű mozdulatot. Nem mindig volt könnyű, de fejlődöm, meg akarok gyógyulni.

Kipakolom a töménytelen mennyiségű kínai tésztalevest, a kávét és a snacket, amit rendszerint fogyasztok. Átforgatom az összes szatyrot, de sehol sem találom a cukrot. Hiába raktam gondosan mindent a webáruház kosarába, sehol sem találom. Megnézem a számlát, szerepel rajta, kifizettem, de akkor mégis hol a fenében van? Pontosságuk miatt rendeltem mindig tőlük, de át fogom gondolni a következő bevásárlást. Hogy ihatnám meg cukor nélkül a kávém, és hogy bírnék ébren maradni a tizenkét órás műszak alatt kávé nélkül? Ezt már fújhatom!

Miután végzek a konyhában, elindulok a szoba irányába, amikor észreveszem a fehér papírt az előszoba sötét padlóján. Rikít a félhomályban, hívogat, mégis gyanakvó léptekkel közeledem felé.

Lehajolok érte, szétnyitom. Ámulatba ejtenek a kacskaringós, szépen ívelt betűk.

Clementine,

Kölcsönvettem egy kis cukrot, remélem, nem bánod. Visszaadom, ígérem!

Szomszéd srác: Scott

 

Érzem, hogy az arcomba fut a vér a dühtől. Ha most a régi Clem lennék, biztosan átrohannék hozzá, és addig ütném az ajtaját, amíg ki nem nyitja. Talán ez a tudat jobban felbosszant, mint amit Scott csinált, mert szándékos volt, ez egészen biztos.

Tehetetlenül állok, már egy éve mást sem csinálok, csak hagyom, hogy sodorjon az ár. Nem vagyok a saját életem ura… De ez most nem marad annyiban.

Berohanok a konyhába, előveszek egy papírt és egy tollat. Nem érdekel, hogy mérgemben szinte belevésem az üzenetet a papírba.

Repülőt hajtogatok, és a kis ajtón át megcélzom a lábtörlőjét. A levelem először nekicsapódik az ajtajának, majd lepottyan.

Ezt neked, Scott Pesce!

*

Többször is kinézek a kukucskálón, de a repülőm még mindig ott hever a sötétbarna lábtörlőn. Kezd elmenni a józan eszem. Mintha nem lenne mindegy, elolvassa-e. Ostoba libaként viselkedem. Még szép, hogy ő nem várt választ, én meg tök hülyét csinálok magamból azzal, hogy visszaírtam neki.

Leveszek egy könyvet a polcról, hátha el tudom terelni róla a gondolataim. Jobb lenne, ha meg sem látott volna, de ezen már képtelen vagyok változtatni. Ami megtörtént, az megtörtént.

Végigsimítom ujjaimat a borítón. Az orgona legjobb barátnőmet, Madisont juttatja eszembe. A baleset óta folyton úgy látom magam előtt, ahogy akkor este nézett rám. Egyszerűen nem tudom felidézni, milyen volt előtte. Ha lehunyom a szemem, még most is látom, ahogy felém kúszik négykézláb, a keze megcsúszik a vérben, ami karjából ömlik a metrókocsi padlójára. Elvergődik hozzám, én nem indulok el, meg sem bírok mozdulni. Mellém zuhan, szőke tincseibe néhol vörös vegyül, szaggatottan lélegzik, hörög. Látom sötétbarna szemében a rettegést, érezi ő is és én is, hogy meg fog halni.

Szemembe könny szökik.

Kopognak. Rémülten ugrom fel a székből, pontosan tudom, ki az. Az ajtóhoz lépek, ösztönösen megtörlöm az arcom. Abban a pillanatban, hogy a kukucskálóba nézek, ismét dörömbölnek az ajtón.

– Jézusom! – kiáltok fel. – Elment az eszed? – Még engem is meglep magabiztosan csengő hangom.

Scott a magasba emeli a levelem. Egyáltalán nem tűnik dühösnek.

– Talán nem igaz? – szólok ki neki.

Elmosolyodik.

– Szóval szerinted férfi prostituált vagyok?

Felnevetek.

– Egy kicsit talán eltúloztam. Dühös voltam, elloptad a cuccom.

Scott felhúzza a szemöldökét. Meg kell hagyni, közelről még vonzóbb.

– Nem tudtam, hogy ekkora törést okoz ez benned, sajnálom. – Csak színleli a megbánást, a mosolya elárulja őt. – Mi lenne, ha végre nyitott ajtónál beszélgetnénk? Nem fair, hogy te látsz engem, én viszont téged nem.

– Nem lehet – bukik ki a számon, de legszívesebben visszaszívnám.

– Miért?

Hallom a zavarát, megértem. Már így is bolondnak tarthat… Szóval nem számít, tudja-e az igazat rólam.

– Agorafóbiás vagyok.

– Aha. – Ellép az ajtótól, hátrál. Annyira tudtam!

Nem gondolkoztam racionálisan, és most tessék…

Lecsúszom a földre, hátamat a hideg falnak vetem. Nem is tudom, mit hittem. Ostoba vagyok.

Halk koppanást hallok, résnyire nyitom a kis ajtót. Egy papírrepülő, mellette pedig ott van a cukrom.

*

Scott addig ostromolt a levélbedobó résen küldött üzenetekkel, míg végül megadtam neki a számom. Sokszor eszembe jut, talán csak sajnálatból beszélget velem. Hamar el is hessegetem ezekeket a gondolatokat, mert mióta beszélgetünk, jobban vagyok. Nem érzem magam egy szánalmas csődtömegnek, aki bepánikol attól, ha kinéz az utcára.

Rezeg a mobilom, azonnal a kezembe veszem.

,,Nézz ki a folyosóra”, Scott csak ennyit ír.

Nem habozom, felugrom, és az ajtóhoz sietek. Kicsit csalódott leszek, mikor rájövök, ő nincs sehol, majd tekintetem a lábtörlője felé vándorol és meglátom a falnak döntött festményt.

A mellkasom feszíteni kezd, a légzésem felgyorsul az óceán és a part látványára. Régóta nem jártam ott, de még orromban ott van az illata. Az illat, ami most rettegéssel facsarja a lelkem.

Eltolom magam az ajtótól, gyorsan pötyögök.

Ez mi? – kérdem tőle.

A festés a szenvedélyem” – válaszolja.

A festményétől kiráz a hideg, nagyon szégyellem magam. Tudom, adnom kell neki még egy esélyt, mielőtt visszabújok az odúmba.

Kinézek újra a folyosóra, próbálok az ecsetvonásokra összpontosítani. Scott nagyon tehetséges, a kép lélegzetelállító a maga félelmetes módján.

Csörög a mobilom.

– Hunyd le a szemed – szól bele egyből. A hangja bársonyként simogat, libabőrös leszek a suttogásától.

Megteszem, amit kér, nincs okom az ellenkezőjére.

– Most képzeld el, hogy ott vagy a parton.

A vészcsengők szirénaként üvöltenek bennem.

– Képtelen vagyok.

– Bízz bennem! Csak lazulj el és gondolj arra, milyen érzés, mikor a homok a bőrödhöz ér.

Engedelmeskedem.

Először a só és a nedves homok illata kúszik az orromba, majd érzem a bőrömön a nap melegét. Nem túl forrón, kellemesen melengeti a karom. Aztán a homokra gondolok, és az apró kagylókra, amik néha kíméletlenül megvágják az ember lábát. Érzem a szelet, ami egy csepp enyhülést hoz a forróságba, barna hajam örvényként csapkod körülöttem. Nem félek, képzeletben szabad vagyok.

A hangja szakít ki a kábultból.

– Látni szeretnélek, Clementine.

– Láttál már. – Legalább egy másodpercre.

– Egy futó pillanatig, míg be nem rohantál a lakásodba. Azt akarod, hogy én magam csapjam le a biztosítékot?

– Adj még nekem egy kis időt!

Csend támad a vonal túlsó végén, majd megfontoltan válaszolt.

– Ahogy akarod.

*

Beleegyeztem, hogy átjöjjön ma este, de meg kell várnom, míg hazaér az iskolából. Mint utóbb kiderült, rajzot tanít egy művészeti suliban, és a szünet ellenére még akadnak ott elintéznivalói.

 Azóta két festményt is kaptam tőle, egyik a tengerpartot ábrázolja, a másik pedig egy forgalmas utcát New Yorkban. Már nem félek rájuk nézni, megszerettem őket. Néha magamtól lehunyom a szemem, és elképzelem, hogy ott járok. Olyankor Scott is velem van, fogja a kezem.

Megint ostobaságokra gondolok, hiszen ő csak megsajnált, segíteni akar, én meg beleképzelek olyat is, amiről szó sincs. Nem akarok csalódni, de ha tovább is illúziókba ringatom magam, könnyen megjárom.

Húsz perc múlva megérkezik, addig még van időm kicsit rendbe szedni a külsőm. Reggel már megmostam a hajam, leengedem a kontyom és kifésülöm barna, enyhén hullámos tincseim. Meglepődöm rajta, milyen hosszú, rég nem hordtam kibontva. Előkeresem az ezer éves sminkcuccaim, előveszek egy szempillaspirált és egy tust. Határozott, de nem túl vastag fekete vonallal emelem ki zöldesbarna szemem, párszor átmegyek a pilláimon a festékkel. Mintha kicseréltek volna, a tükörből a baleset előtti Clementine tekint rám. A bulis, folyton mosolygó lány, akiről azt mondták, bárkit jobb kedvre tud deríteni. Elmosolyodom, talán még lehetek az, aki voltam.

Kopogást hallok, megérkezett.

A lábam remeg az izgalomtól, tartok ettől az estétől, utoljára az egyetem alatt pasiztam, és azóta totál elfelejtettem, hogy kell. Arról nem is beszélve, egy idegent fogok a lakásomba engedni. Számtalanszor megbeszéltem már magammal, hogy Scottot ismerem, rengeteget beszélgetünk, mégis elfog a szorongás.

A tükörképemre gondolok, a lányra, aki voltam, a lányra, aki újra lenni szeretnék. Ha most elküldöm őt, talán sosem lesz bátorságom beengedni. Néhány perc után könnyebb lesz, nyugtatom magam, és lassan az ajtó felé lépek. Nem hagyom el a lakást, mégis valami megváltozik idebent. A változás nem mindig rossz dolog, ha mindent ugyanúgy csinálok, nem fejlődöm. Meg akarok gyógyulni!

Kinyitom az ajtót, először csak félénken nézek ki a résen. A szívem hevesen dobog a mellkasomban, de nem úgy, ahogy akkor szokott, mikor eluralkodik rajtam a pánik, Scott váltotta ki ezt a reakciót. Szélesebbre tárom az ajtót, mikor megpillantom a vörösbort. Sóhajtok egyet, az alkohol majd segít ellazulni.

– Gyere be! – kérem remegő hanggal. A nappali felé terelem és hellyel kínálom.

Elveszem tőle a bort, majd a konyhában kibontom. Kevésbé lesz feszélyezett a hangulat, ha iszunk egy kicsit.

Mikor visszatérek, látom, jól körbenéz.

– Milyen illat ez? – kérdezi. Kicsit meglep.

– Gyöngyvirág. Csak illatosító. Nem szeretem a vágott virágot, kegyetlenség.

Odaadok neki egy poharat, félig töltöm borral. Magamnak is öntök, aztán lehuppanok mellé az olajzöld kanapéra. Zavarba ejtően bámul engem, nem könnyíti meg a dolgom.

Kortyolok egyet a borból, édes és savanykás íz keveredik a számban.

Kellemetlen csend telepszik közénk. Telefonon bármikor, bármiről el tudtunk beszélgetni, de most szótlanok vagyunk.

– Kiraktad a festményeim – töri meg a csendet. – Már elárulhatom, neked készítettem őket.

Ajkaim kettéválnak a csodálkozástól.

– Tényleg?

Scott megrántja a vállát.

– A vírus miatt a modellek inkább otthon maradnak, a te arcodat pedig nem ismertem olyan jól. Mostanáig. – Elvörösödöm.– Neten utána olvastam a betegségednek, azt írták, segít, ha elképzeled, hogy olyan helyen jársz, ahol nem szeretnél.

Igaza van, rengeteget javultam, mióta végeztük a gyakorlatot.

– Képes voltál miattam lefesteni ezeket a helyeket?

Megint csodálkozó képet vághatok, mert ő felnevet, őszintén, önfeledten.

– Miért is ne? – Csak ennyit mond, de éreztem, több van emögött.

Lassan feloldódik a zavarom, a félelem és aggodalom nyomtalanul tűnik el belőlem. Ráemelem tekintetem, most először veszem észre, milyen kedves, sötétbarna szeme van. Akaratlanul elmosolyodom, ő pedig viszonozza.

Megnyugtat a jelenléte, észrevétlenül közelebb csúszom hozzá. Érezni akarom az illatát, tudni, milyen lenne megölelni őt. Citrusos fahéj kúszik az orromba, valahogy ilyesmit képzeltem el én is.

– Rendeltem kínait, ha esetleg éhes vagy, ehetünk.

– Mint a farkas.

Bólintok, és a konyhába megyünk. Már nem kell felajánlanom neki, hogy üljön le, automatikusan helyet foglal az egyik krémszínű bárszékemen, kezét a világos pultra csúsztatja. Talán ő is kezd kicsit felengedni. Kipakolom a hűtőből a két papírdobozt.

– Omlós csirkét kérsz vagy szecsuánit? – Nekem mindegy, mindegyiket szeretem.

– Omlós csirkét.

Miután megmelegítem a kajánkat a mikróban, odaadom neki a dobozt, mellé egy pár evőpálcikát.

Felvont szemöldökkel néz rám.

– Nem tudok pálcikával enni.

Rámosolygom, annyira édes ez a megszeppent kisfiús arckifejezés, hogy legszívesebben megcsókolnám.

Előveszek két villát, és leülök közvetlenül mellé. Ahogy hozzámér a karja, elönt a melegség. Határozottan nem bánom, hogy beleegyeztem a közös estébe, azt viszont már most tudom, az elválás űrt hagy majd maga után. De nem akarok erre gondolni, hiszen még itt van, és ha jól alakul minden, nem rohan el fél óra múlva sem.

– Te sem tudsz azzal enni? – bök a pálcika felé.

– Dehogynem – vonom meg a vállám. – Egyszer téged is megtanítalak rá.

– Egyszer?

– Néha ki kell várnunk a megfelelő pillanatatot. A mostani nem az, te magad mondtad, farkaséhes vagy.

– Mi a helyzet a családoddal? – Scott a villájára tűz egy csirkét és beleharap.

– Nem beszélek velük.

– Pedig sokat segíthetnének az állapotodon. – Megfontoltan ejti ki a szavakat.

– Kétlem, hogy érdekelné őket.

Nem firtatja tovább a témát, és ezért hálás vagyok.

Miután végzünk a vacsival, visszaülünk a kanapéra, és javaslom, hogy nézzünk meg egy vígjátékot. Nem tiltakozik, rám bízza a választást. Olyat keresek, amit még én sem láttam, majd kényelembe helyezem magam mellette. Már nem feszélyez, így lazán felhúzom a térdem, birtokba veszem a kanapé tőle távoleső sarkát. Szeretném, ha átölelne, és arcomat belefúrhatnám a puha pulóverébe. Magamba szívhatnám az illatát.

Közben elkortyolgatjuk a maradék vörösbort, néha kommentárt fűzunk a filmhez. Jól érzem magam vele, hosszú idő után először fordul elő ilyesmi.

*

Az izmaim teljesen elgémberedtek alvás közben, kinyitom a szemem, és észreveszem, hogy nem vagyok egyedül. Scott mellettem fekszik, karjával átölel, a fejem a mellkasánál pihen. Körülvesz az illata, a pulóvere tényleg nagyon puha és meleg. Egyenletesen lélegzik, ő még nem ébredt fel a mocorgásomra.

Biztosan elaludtunk a filmen, de mégis hogy keveredtünk ilyen közel egymáshoz? Talán jobb lenne, ha észrevétlenül másznék ki mellőle, ezzel elkerülném a kellemetlen magyarázkodást. Mondjuk nem én ölelem át teljes természetességgel, szóval nem kellene kellemetlenül éreznem magam a szitu miatt, ugyanannyira hibás benne, mint én.

Felnézek rá, piszkosul irigylem a hosszú szempilláit. Közelről nézve észreveszem az apró borostát, ami kellemesen csiklandozná az ujjaim, de nem érinthetem meg, azzal túl messzire mennék.

Kicsusszanok mellőle, testének melege nélkül fázom. Keze a kanapéra hanyatlik, oda, ahol az előbb még én feküdtem.

Hajvonalánál észreveszek egy vékony, ám hosszabb heget, erről eszembe jut az én karomon éktelenkedő vastag forradás, ami örökké emlékeztetni fog a balesetre, ahol az életem derékba tört.

Még mindig a padlón ülök, mikor Scott felébred, meleg, sötét tekintetét rám szegezi. Legszívesebben elszaladnék a felismeréstől, hogy rajtakapott, őt nézem. Hirtelen mellettem terem, a kezét nyújta felém. Hagyom, hadd húzzon fel, az arcom tuti, olyan vörös, mint a chili paprika.

Egy pillanatra elakad a lélegzetem, mikor csak néhány centire kerülök tőle. Gyengéden néz rám, talán túlságosan is. Elhátrálok tőle, és a konyha felé veszem az irányt.

 Míg lefőzöm a két adag kávét, nem szólunk egymáshoz. Most nem mellé ülök, hanem vele szembe, kényelmetlen csend telepszik közénk.

Beleiszom a gőzölgő italba, a bögre pereme mögül őt figyelem, mióta felébredt, le sem veszi rólam a szemét, még akkor is magamon éreztem a tekintetét, mikor hátat fordítottam neki. Lerakom a bögrét, egy kávécsepp elindul lassan lefelé a kerámián.

– Kellemes este volt – mondja. – Szívesen megmutatnám én is a lakásomat. Van egy-két jó képem.

Nagyon szeretném látni az összes festményét, de még a gondolattól is kiráz a hideg, hogy újra a folyósóra merészkedjek. Nem akarom letörni a lelkesedését, ezért inkább semleges választ adok.

– Talán idővel sort keríthetünk rá.

Látom a csalódottságot az arcán, viszont nem győzköd, amiért hálás vagyok.

– Ideje mennem. – Feláll az asztaltól, nem szólok semmit.

Nem is lenne mit mondanom. Szeretném, ha maradna, de csak az én életem korlátozódik erre az ötven négyzetméterre, az övé attól még ugyanúgy folyik saját medrében.

Miután hallom becsukódni az ajtót, utánamegyek, és ráfordítom a kulcsot.

*

Egy kicsit aggódtam, mikor Scott olyan hamar elviharzott tőlem. Csak később láttam a fürdőszobában, hogy a sminkem durván elkenődött és a hajam is kusza összevisszaságban hullott a vállamra.

Néhány nap múlva írt csak, lehet, hogy át kellett gondolnia kettőnk dolgát, nem tudom. Három hét telt el azóta, már elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy átmenjek hozzá. Különös, milyen egyszerű problémáim vannak másokhoz képest, mégis milyen nehezen megy. Tegnap már a lépéseket számolgattam a lakásáig.

Többször is átjött, már elég otthonosan mozog nálam, nekem is teljesen természetes a jelenléte, mintha a változó állandóvá vált volna.

Kopog. Sosem csenget.

Kinyitom az ajtót, kicsit megremegek, mikor végignézek a Scott mögötti folyosón. Olyan végtelennek tűnik a napfényben fürdő fekete, fehér és szürke járólappal burkolt út.

Elsápadhattam, mert ő felém nyúl, átöleli a derekam.

– Gyere! – von magával, engem pedig a frász kerülget.

Szorosan hozzásimulok, az illata nyugalomként árad szét a testemben. Lassan tesszük meg a lépéseket. Állát a fejemhez dönti, villámként cikázik rajtam a közelsége, az érintése. Eltereli a figyelmem, nem félek, mert velem van. Határozottabban indulok meg, elhagyjuk a kapcsolószekrényt, még ugyanennyi távolság.

Arra ocsúdok, hogy az ajtaja előtt állunk, nem zárta be, nem akart ezzel is bajlódni. Megdöbbenek, mikor kitárul előttem a lakása, napfényben úszik az egész nappali. Összehasonlítva az én félhomályos életteremmel, itt szikrázva ömlik be a világosság az ablakon. Nála egyetlen függöny sincs, nehogy elfedje a külvilág egy szeletét. Látszik, mennyire mások vagyunk mi ketten.

A bútorai főként sötétbarnák, kopottak, épp emiatt hat otthonosként az egész lakás. Minden hívogató, barátságos, minden olyan, mint Scott.

Elengedem őt, egyedül hatolok beljebb a felségterületére. Tekintetem egy festményen állapodik meg, még le sem szedte az állványról. Döbbenten figyelem az ecsetvonásokat, amik egy arccá forrnak össze.

– Ez én vagyok. – Ennyit tudok csak kinyögni.

Mögém lép, nagyon közel hozzám, a hátam a mellkasának feszül.

– Csodálkozol rajta? – A szavai csiklandozzák a fülem, a karom libabőrös lesz. Mellkasom szétfeszíti a sóvárgás, vágyom rá minden tekintetben. De nem mozdulok.

– Hogyan?

– Jól megnéztelek magamnak.

Tudom, mosolyog, anélkül is, hogy látnám. Ismerem őt, ő is engem.

Egy lépést teszek a festmény felé, elszakadok tőle. Ekkor észreveszek egy másik alkotást is, ami engem ábrázol. Kérdőn nézek rá, néma marad, akkor sem szól, mikor szemmagasságba emelem.

Első együtt töltött napunkon viseltem ezt a pulcsit, a kanapén alszom, a sminkem elkenődött, a hajam kusza.

– Ezt miért festetted le? Szörnyen nézek ki. – A hangom inkább meglepett, mint számon kérő.

– Mert gyönyörű voltál. Végig téged néztelek, hogy memorizálni tudjam a képet.

A képet a falnak döntöm, felé fordulok, ő pedig ott terem előttem. Felnézek rá, csillogó barna szemébe, Scott az egyik kezét a tarkómra csúsztatja, másikkal derekamat öleli, magához von. A levegő a tüdőmben reked, mikor lehajol hozzám, és ajkával először finoman érinti a szám. Nyelvünk összetalálkozik, először lassú, lágy táncba kezdenek, majd minden elfojtott vágyat és szenvedélyt beleadva egyre vadabbul csókoljuk egymást. Lábujjhegyre állok, átkarolom a nyakát, közel akarom érezni magamhoz.

Beszívom a citrusos fahéj illatát, beleremegek az érintésébe.

Egy évig apáca módjára éltem, a testem pedig sajátosan reagál minden, egykor ismerős mozdulatra. Reszketek.

Elhúzódik tőlem, hirtelen nyugtalanság költözik belém, mintha megfosztanának egy részemtől. Hiányzik puha ajka érintése, karja szorítása, az illata… Értetlenül néz rám, rájövök, miért távolodott el tőlem. Megrázom a fejem.

– Nem vagyok olyan törékeny – suttogom.

– De reszketsz! – Látom az aggodalmat a szemében.

Tenyerem az arcára csúsztatom, borostája kellemesen karcolja a bőröm. Rámosolygom, Scott szavak nélkül is megért engem, ajkunk újra összeforr. Karjával átölel, ismét egész vagyok.

*

Zöld kanapém előtt ülünk, Scott feje az ölemben pihen, mindketten erősen koncentrálunk a játékra. Rájöttem, mennyire nem tudok veszíteni. Míg egyedül konzoloztam, nem volt ilyen probléma, most viszont sokszor vissza kell fognom magam, nehogy hangosan kibukjak miatta.

A pálya végeztével Scott hirtelen leteszi a kontrollert, felnéz rám. A szeme épp úgy mosolyog, mint a szája. Végigsimít az arcomon, mire lehunyom a szemem.

– Arra gondoltam – mondja óvatosan –, talán kimehetnénk ma a háztömb melletti parkba.

Döbbenten meredek rá, egyből kitisztul a rózsaszín felhő, amit az érintése vont körénk.

– Nem! – kiáltok fel. Felugrom, mire Scott ijedten kapja el a fejét az ölemből.

– Olyan jól haladunk. Miért ne próbálhatnánk meg? – győzköd tovább, én pedig a fejem rázom.

Hatalmas lépés lenne ez számomra, és én képtelen vagyok rá. Még a gondolat is jeges rémülettel tölt el, hogy kitegyen a lábam a lépcsőházból. A legnagyobb távolság, amit már könnyedén megteszek, az Scott lakása.

– Még mindig kevesen járnak az utcán, nem lenne gond a tömeggel. – Scott mellém lép, gyengéden átölel és megcsókol. Nem viszonzom. – Kérlek! Ha még nem állsz rá készen, nem erőltetem, de megérdemled, hogy legalább megpróbáld. Ragyogóan süt a nap.

Igaza van, legbelül én is tudom, de arról fogalma sincs, milyen nehéz ez nekem.

– Te könnyen beszélsz, Scott. Azt hiszed, én nem akarom? Nem rajtam múlik.

– Dehogynem! Mindig azt mondod, vissza akarod kapni a régi életed. Tettél érte, ne most hátrálj meg! Szerintem képes vagy rá, hiszek benned.

Reménnyel telve néz rám, nem akarok csalódást okozni neki, hiszen annyi mindent megpróbált azért, hogy meggyógyuljak. Sérült a lelkem, mégsem lépett le és hagyott a sorsomra. Küzdött azért, hogy jobban legyek, ideje lenne nekem is harcolnom. Keményebben, mint eddig.

– Jól van – felelem halkan. Magam sem vagyok biztos benne, de belevágok.

Scott egyből elmosolyodik, felvesszük a cipőnket, majd kivezet a folyosóra. Elnézek jobbra, ott van Scott lakása, a hely, ahova már nem félek átmenni, ha mellettem van. Aztán lepillantok az alattunk elterülő lépcsőfokokra, és elfog a félelem. Elképesztő, milyen ijesztő tud lenni néhány lépés a rossz irányba. Mindig az első a legnehezebb.

Scott átkarol, én szorosan hozzásimulok. Hagyja, hadd diktáljam a tempót, ahogy nekem kényelmes. Egyik kezemmel belékapaszkodom Scott karjába, másikkal olyan erősen szorítom a korlátot, hogy az ujjaim elfehérednek.

Sikerül, megteszem az első lépést, majd a többit is. A szívem végig a torkomban dobog, főleg akkor önt el a félelem, mikor a szintekhez érünk, ahol találkozhatunk a lakókkal. Nem tudom, mit tennék, ha valakivel összefutnánk, lehet, hogy visszaszaladnék a lakásomba.

Tévedtem, az utolsó lépcsőfok a legnehezebb. Nem mozdulok, a testem védelmi mechanizmusa bekapcsol, csak állok, az üvegen keresztül bámulom az elém táruló zöldet, ami a betondzsungel mögött éli az életét. Kint, a szabadban… Régóta csak képzeletben éreztem a nap sugarait a bőrömön. Olyan vagyok, mint egy fogoly, a saját elmém rabja.

– Nyisd ki az ajtót!

Scott meglepődik határozottságomon, de engedelmesen kitárja előttem a nehéz fémajtót.

Megteszem, kilépünk az épületből. Szorongás és rettegés helyett valami egészen más érzés fog el. Beszívom a friss fű, a virágzó fák illatát. Nem olyan, mint a negyedik emeleti ablakból, tisztes távolságból. Mindig kívülálló voltam, de most részese vagyok az egésznek. Hallom a madárcsicsergést, mindenhonnan béke és nyugalom árad. A forgalom zaja sem szűrődődik át a tömbház mögül. Mókusok szaladgálnak a kacskaringós faágak között.

Tudom, még hosszú út vár rám, hogy teljesen meggyógyuljak, de ez a pillanat erősebbé, elszántabbá tett.

Scott kezébe kulcsolom az ujjaimat, sikerülni fog, mert már nem vagyok egyedül.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.9/10 (7 votes cast)
2 hozzászólás Szólj hozzá

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük