Tekintetem az energiamezőnek csapódó meteoritok vonták magukra, amik tűzijátékként robbantak szét, fel-felvillantva a hálószerű pajzsot. Teo zavartan fészkelődött mellettem. – Olyan kihaltnak tűnik ilyenkor – mondtam. Napközben diákok százai nyüzsögtek az udvaron, de most csak Eow, a fűnyírórobot forgolódott a gyepen. – Én így jobban szeretem. Elmenjünk? – Ne! Azt hiszem, nekem is jobban tetszik…
Izgatottan szálltam ki a GMC-ből, Chris meglepetést ígért. Kételkedtem benne, hogy olyat tudna mutatni, amitől leesik az állam, de értékeltem a próbálkozást. Eleve elvetélt ötletnek tartottam egy randit, mert ketten együtt olyanok voltunk, mint egy időzített bomba. Viszont ragaszkodott hozzá, én pedig kicsíptem magam. Bár ha tudom, hogy a házába hoz, nem veszem fel ezt…
Azt mondják, az ördög Pradát visel. Nos, én jobban szeretem a Versacét. Valamilyen szinten mindenkiben ott motoszkál a sötétség, ami csak arra vár, hogy a felszínre törjön. Gonosz vagy angyal, jó és rossz; sokszor nem különbözik, nincs jelentősége. A szél egyre makacsabbul csapkodja körülöttem ébenfekete hajam, de már látom a bár fölött lógó táblát. Megszaporázom…
Vetek egy pillantást a melóra, majd miután látom, hogy a rendszerek kifogástalanul működnek, lábamat felpakolom kaktuszzöld puffomra, és ölembe húzom a laptopom. Egyre több cikket találok neten a koronavírussal kapcsolatban, már szinte az összes weboldal ezzel foglalkozik. Még egy dolog, amitől megvéd otthonom fogsága, amire saját magam kárhoztattam egy évvel ezelőtt. Azóta ki sem dugtam…