Szöllösi Kristóf: A macska, a kígyó és a két nyugdíjas lélekzúzó

Figyelmeztetés: szókimondó szöveg

 

Márk épp csapágyazott tengelyt próbált tervezni, mikor szülei tíz éve halott macskája besétált a szobába. A fiú már vagy huszadjára fogadta meg fogát csikorgatva, hogy hagyja a francba a lekerekítéseket, és inkább megkérdezi Lacitól, nincs-e kedve meginni pár kevertet a Humbákban, szigorúan ironikusan, de Korom úr látványa egy pillanat alatt kiverte a fejéből az összes ilyen irányú gondolatát.

– Gond van, Márk – kezdte a macska mindenféle bevezető vagy köszönés nélkül. – Az ősi istenek megint megpróbálnak visszatérni a valóság fonákjáról, én meg kifogytam a lélekzúzókból.

– Akkor miért hozzám jöttél? Mi a helyzet az újakkal? – Márk saját magát is meglepte azzal, milyen nyugodtan reagált a macska felbukkanására. Elvégre már jó három éve nem találkoztak, és annak idején sem épp rózsás hangulatban váltak el egymástól.

– Szerinted itt lennék, ha az újak számításba jöhetnének? Őket küldtem először az Ősiek híveire, de el lettek picsázva, szóval maradtatok ti.

Márk szíve egyből elszorult, ahogy ezt meghallotta. Bassza meg, ennyit a békés, mágia-mentes életről.

Lelke legmélyén már hosszú ideje érezte, hogy egyszer el fog jönni ez a pillanat. Ha teljesen őszinte akart lenni magával, már akkor sejtette, hogy ez lesz, amikor felhagyott a lélekzúzással. Hiszen az ősi istenek elleni harc nem olyasvalami, amit az ember csak úgy maga mögött hagyhat, mikor rájön, hogy inkább valami békésebb, kevesebb vérrel és csáppal járó mesterséget szeretne kitanulni. Épp ezért párszor el is gyakorolta tusolás közben, pontosan miként küldené el Korom urat a jó kurva anyjába, ha újra felbukkanna a közelében, most azonban akárhogy erőlködött, egyetlen hatásos szófordulat vagy övön aluli beszólás sem jutott eszébe.

Pedig nem lenne olyan nehéz lepattintani azt a tetves macskát! Talán az is elég lenne, ha csak annyit mondana, hogy ő már végzett a valóság fonákjáról visszatérő ősi istenekkel és minden hasonló hülyeséggel. Ha meg a másik makacskodik, seprűvel bármikor kikergetheti az albérletből, ahogy azt három éve is tette.

Tudta, hogy keménynek kéne lennie. Tudta, hogy ha itt és most nem elég határozott, akkor Korom úr fél percen belül keresztülveri rajta az akaratát. De vajon tényleg ezt szeretné? Vajon tényleg az minden vágya, hogy a macska elmenjen, és ne rángassa vissza a lélekzúzók veszélyes, de ugyanakkor hihetetlenül menő életébe? Maga se tudta erre a kérdésre a választ, így mikor kinyitotta a száját, és megpróbált a sarkára állni, csak egy vérszegény kifogásra futotta tőle.

– Nekem már nincs erőm, és ezt te is tudod.

– Honnan veszed ezt a baromságot? – Korom úrból feltört valami fura, nyikorgó hang, amit Márk nevetésként értelmezett. – Próbáltál egyáltalán lelket zúzni mostanában?

– Dehogy próbáltam! Mégis kin kellett volna gyakorolnom?

– Mondjuk anyádon, amiért befogadott helyettem egy másik macskát? Próbáld ki, menni fog az!

Márk engedelmesen lehunyta a szemét, de inkább csak azért, mert rég megtanulta, hogy a macskával kár vitába szállni. Korom úr már akkor is egy makacs kis rohadék volt, amikor még élt, és ezen csak tovább rontott, mikor a Lélekzúzók Tanácsa feltámasztotta, hogy ő legyen az ősi istenek ellen vívott harc budapesti koordinátora.

Próbálta elcsitítani az elméjét és a valóság apró, szinte észrevétlen rezdüléseire hangolni a lelkét, úgy, ahogy anno tanulta, azonban akárhogy erőlködött, nem történt semmi.

Csessze meg, lehet, tényleg nincs már ereje? Akármit is mondott az előbb Korom úrnak, erre a gondoltra görcsbe rándult a gyomra. Mert az egy dolog, hogy rohadtul nem volt kedve ősi istenekkel csatázni így csütörtök este, de hogy elveszítse az egyetlen tulajdonságát, ami, ha csak egy kicsit is, de különlegessé tette? Ettől az eshetőségtől egyből elöntötte a pánik az agyát.

Aztán egyik pillanatról a másikra a helyére ugrott minden, és a varázslat valósággal berobbant a testébe. A világ körülötte megtelt élettel: a színek kiélesedtek, a hangok felerősödtek, a levegőt pedig megtöltötte valami fura és kedves csillogás, amit Márk magában egész egyszerűen csak a mágia lenyomatának hívott.

Próbaképp ránézett Korom úrra is, a macska helyén azonban csak egy lehetetlenül sötét pacát látott, ami rosszindulatú feketelyukként szívta magába a környezete életkedvét. Márk érezte, hogy szája akaratlanul is mosolyra húzódik. A francba, még mindig lélekzúzó! Még mindig különleges!

– Kurva életbe – motyogta. – Tudok lelket zúzni.

– És ez miért lep meg?

– Mert három éve lemondtam erről az egészről. Azt hittem, a mágia is lemondott rólam.

– Én meg tizennyolc éves korodig azt hittem, hogy soha nem lesz barátnőd. Mindannyian tévedhetünk néha.

Márk erre már csak fáradtan sóhajtott, aztán felállt és odasétált a szekrényéhez.

A vipera az összegyűrt ballagási öltönye alatt hevert, pont ott, ahová a visszavonulása után dobta. A hideg fém régi ismerősként simult a tenyerébe, mikor pedig próbaképp suhintott vele egyet, a teleszkópos acélrúd gond nélkül kicsapódott, mintha csak tegnap használták volna utoljára.

Ádám annak idején mindig acél varázspálcának hívta ezeket, utána pedig hosszan, hangosan és erőltetetten nevetett, mert Ádám az a fajta ember volt, akinek így kellett jeleznie, ha épp valami vicceset mondott. Aztán négy évvel ezelőtt átesett a valóság fonákjára, és azóta sem került elő, hogy újabb szar poénokkal szórakoztasson bárkit is.

Márk az elmúlt évek során legalább tucatnyiszor ki akarta már dobni a botot, mert mire kéne egy gépészmérnök hallgatónak ilyesmi, végül mégis mindig megtartotta, most pedig egy pillanatra felmerült benne, hogy vajon miért? Létezik, hogy tudat alatt mindvégig sejtette, hogy használni fogja még az élete során?

Próbaként megsuhogtatta párszor a viperát, aztán tette volna vissza szekrénybe, mikor a szobája ajtaja hatalmas lendülettel kivágódott, és mindig vidám, mindig mokány lakótársa, Laci, becsörtetett rajta.

– Figyelj, Márk, én most untam meg ezt a tengelytervezősdit a faszba, nincs kedved inkább leugrani a…

A fiú egy pillanat alatt elhallgatott, mikor meglátta a szoba közepén gubbasztó Korom urat és a Márk kezében figyelő viperát.

– Ó… ezek szerint meló van? – kérdezte pár másodpercnyi csönd után kicsit bizonytalanul.

– Igen. Meló van – válaszolt Márk rövid gondolkodás után, és ezzel eldöntötte, hogy visszatér ahhoz az élethez, amit három éve maga mögött hagyott.

***

Márk rutinosan tolta félre a részegeket az útjából, miközben Korom úr nyomában sétált a Nagykörút forgatagában. A meglepően meleg márciusi estének hála rengetegen döntöttek úgy, hogy errefelé isszák le magukat, és a fiú tudta, hogy egy átlagos hétköznap ő is egy lenne a kocsmák előtt cigiző fiatalok közül.

Csakhogy ez most nem egy átlagos hétköznap volt. Nagyon nem.

Márk testét kellemes izgatottság járta át, valahányszor csak arra gondolt, mire készülnek Lacival. Igaz, agya egy hátsó, eldugott traktusában egy vékony, félelemtől remegő hang újra és újra emlékeztette, hogy ősi istenekkel és azoknak vérszomjas híveivel terveznek megverekedni, akik simán meg is ölhetik őket, de nem törődött ezzel.

Hiszen mi gondot jelenthet az Ősiek néhány híve két olyan kaliberű lélekzúzónak, mint ők? Oké, hogy eléggé kijöttek a gyakorlatból, meg Laci fel is szedett pár kilót, mióta utoljára ilyesmit csináltak, de mit számít ez? Meg fogják találni és meg fogják állítani az Ősieket, mielőtt kettőt pisloghatnának! Pont, ahogy a régi szép időkben is tették heti rendszerességgel.

– Itt vagyunk – morogta Márk lába alól Korom úr nem sokkal azután, hogy elhagyták a Király utcát.

– Hogy mi van? – értetlenkedett Laci, a környező üzletek kirakatát bámulva. – Most komolyan egy művészboltba jöttünk?

– Nem oda, hanem a bezárt budiba, te szerencsétlen. Gyerünk lefelé!

Korom úr ezzel már meg is eredt a ráccsal lezárt lejárat felé, Márkéknak pedig nem maradt más választásuk, kérdés nélkül követniük kellett az önfejű macskát. Pont, ahogy a régi szép időkben is tették heti rendszerességgel.

A WC lejáratát normális esetben vastag rács védte az illetéktelen behatolók ellen, ezt azonban valaki hatalmas erővel összegyűrte és félrehajította, feltárva a nyirkos sötétbe vezető lépcsősort. Márk minden további nélkül lesiettet Lacival a nyomában a lépcső aljáig, ahol egy rozsdás fémajtó várt rájuk, ugyanúgy felfeszítve, mint a rács. A fiú akaratlanul is felsóhajtott, mikor meglátta a szétbarmolt ajtót: ha az be lett volna zárva, soha nem jutnak át rajta.

Annak idején Adri volt az közülük, aki youtube-os videók alapján megtanult zárat törni, hogy bárhová be tudjanak jutni, de egy szerencsétlenül alakult éjszaka során az Ősiek hívei elkapták és elvágták a torkát, Márk pedig azóta sem jött rá, hogyan kell szakszerűen megpiszkálni a lakatokat. A fiú arca fájdalmas grimaszba rándult, mikor eszébe jutott a kétségbeesetten hörgő lány, és most először merült fel benne a gondolat, hogy lehet, ez az egész visszatérés mégse akkora ötlet, mint amekkorának az albérletük biztonságából tűnt.

De ha már eljöttek eddig, nem visszakozhattak. Hát mekkora csicskának néztek volna akkor ki?

Vett egy mély levegőt, baljában előkészítette a viperáját, jobbjával pedig lenyomta a kilincset és hatalmas nyikorgás közepette belökte az ajtót.

Odabent sötétség és a rohadás mindent átható bűze várt rájuk, valósággal orrba verve Márk mágia által felerősített érzékszerveit.

– A kurva életbe, mióta nem járt itt senki? – mormolta. –Nincs semmi tartása az Ősieknek, hogy ilyen helyen próbálnak átjönni a valóság fonákjáról?

– Óvatosan, mit mondasz! – nyögte Laci, akit a jelek szerint szintén megviselt a hely. – Emlékezz, a mi időnkben háromszor is megpróbáltak a Vittulában visszatérni a rohadékok.

– Jó, ez is igaz…

Márk szava azonnal elakadt, mikor a mágia lesújtott rá.

Az egyik pillanatban még teljesen jól érezte magát, leszámítva az orrát ostromló borzalmas bűzt, a másikban pedig kétrét görnyedt a fájdalomtól. A mellkasát jeges ujjak tépték és szaggatták, a szívét pedig mintha tüzes abroncsok zárták volna közre, amik minden másodpercben szorosabbra húzódtak.

Bassza meg, valaki épp megpróbálja összezúzni a lelkét!

Mikor felfogta, mi történik, gondolkodás nélkül szabadon engedte a saját mágiáját, olyan rutinosan verve vissza a támadást, mintha nem három éve varázsolt volna utoljára. Egy pillanat alatt lerázta magáról a fájdalmat, és harcra készen megpördült, hogy aztán hosszú másodpercekig csak meredjen maga elé, miközben nagyon hülyének érzi magát.

Nem voltak a mosdóban se ősi istenek, se az ő híveik, csak négy rémült kölyök guggolt a sarokban, akik ötödik, vérző fejű társuk körül gyülekeztek. Egyikük, egy vörös hajú, vékony lány, pár lépéssel a többiek előtt állt, karomba görbített kezéből és remegő lábából pedig Márk egyből látta, hogy ő volt az, aki az előbb megpróbálta összezúzni a lelkét amatőr, de lelkes módon.

– Cseszd meg, Mira, ha már megállítani nem tudtátok az Ősieket, annyit tehetnél az ügyért, hogy nem ölöd meg azokat, akik jönnek feltakarítani a szart– morogta Korom úr az egyik viszonylag egyben maradt mosdókagylóról.

– Szóval akkor ők lennének az új generáció? – kérdezte Márk.

– Pontosan – sóhajtott a macska. – Mint mondtam, elég csúnyán elpicsázták őket.

– De miért ilyen fiatalok? – szólalt meg Laci is, aki elővigyázatosan megállt az ajtóban, és nem úgy nézett ki, mint aki belülről is meg szeretné nézni a helyet.

– A legtöbbünk már majdnem elmúlt tizennyolc, seggfej! – vágott vissza a Mira nevű lány.

– Ne feszegesd ezt a témát, fiam! – tette hozzá Korom úr. – Tizennégy évesek voltak, mikor beszerveztem őket, pont úgy, mint ti. Ebben a korban a legfogékonyabbak az emberek a mágiára.

– És hol vannak az Ősiek hívei? – Márk akárhogy meresztette a szemét, senki mást nem látott a kicsiny helyiségben.

– Elmenekültek, miután elintézték Eriket – válaszolt Mira, a vérző fejű srác felé bólintva. – Mondtak valamit arról, hogy a vére beszennyezte a helyet.

Márk erre csak bólintott egyet, aztán minden figyelmét a lezárt mosdónak szentelte. Akármennyire is undorodott a helytől, egyszerűen muszáj volt alaposabban körülnéznie, ha ki akarta találni, kikkel van dolguk. Előkapta a mobilját és körbevilágított a szobában, de levert csempéken, néhány dögletes bűzt árasztó szeméthalmon és három széttört piszoáron kívül nem látott semmi érdekeset.

Aztán egyszer csak kiszúrta a sarokba hajított botot.

Egy apró, kígyóbőrbe tekert nádpálca hevert a mocsok tetején, amire nagy műgonddal rágcsálókoponyákat kötöttek. Az egyszerű szemlélődő jó eséllyel egy őrült csöves munkájának gondolta volna, a fiú azonban látott már ilyet korábban is, így pontosan tudta, hogy a bot az Ősiekhez tartozik, és az idő és a tér felhasítására való. Az ilyen apróságok jól tudtak jönni, ha az ember át akart cibálni egy ősi istent a valóság fonákjáról.

Óvatosan lehajolt és felvette az apró botot, ügyelve arra, hogy a padlóról semmi se kerülhessen a kezére.

– Mi az, Márk, találtál valamit? – kérdezte a háta mögül Laci.

– Várj csak, te vagy Márk? – Mira hirtelen az eddiginél jóval nagyobb érdeklődéssel fordult a fiú felé. – Az a Márk, aki összezúzta a Mélység Hercegét? Az a Márk, aki a sörgyárban egyedül állította meg a Vörös Hordát? Az a Márk, aki átugrott a valóság fonákjára, miközben az Ősiek híveit üldözte?

– Hát, csináltam pár őrültséget fiatalon. – Márk érezte, ahogy a vér az arcába szökik. A fenébe is, azóta nem nézett rá senki ilyen rajongva, hogy felvették a BME-re. – De te honnan tudsz ezekről?

– Korom úr mondta, amikor rólad áradozott.

– Amikor mit csinált?

– Nézzük inkább azt a botot! – szólalt meg gyanús gyorsasággal Korom úr. – Kihez tartozik?

– Az Örök Kígyóhoz – válaszolta Márk. Ő még szívesen beszélt volna arról, hogy pontosan mi mindent csinált pár évvel korábban lélekzúzóként, de be kellett látnia, hogy az egója polírozásánál akad fontosabb dolguk is. – Őt akarják áthozni.

– Az elég logikusan hangzik – bólogatott Laci. – Ha még mindig olyan baszom nagy az öreg, akkor kell neki egy viszonylag tiszta útszakasz, ahol át tud jönni a valóságba, azt gondolom, a Körútnak ez a része pont jó lett volna. De most, hogy ez kiesett a lélekzúzó vér miatt…

– Az Andrássyn csinálják! – Márk magát is meglepte, milyen könnyen összerakta a képet. – Van az az elhagyatott cucc az Operával szemben, az a Balettintézet. Tuti ott vannak!

– Akkor mire vártok még? Gyerünk oda és állítsátok meg a rohadékokat! – vágott közbe Korom úr. – Én meg maradok és figyelek a gyerekekre.

– Menjünk? – fordult Laci Márkhoz tanácstalanul.

– Persze, hogy megyünk – bólintott Márk, és már indult is kifelé.

***

Márkék néma eltökéltséggel siettek keresztül a bulinegyed forgatagán. Körülöttük részeg fiatalok dülöngéltek mindenfelé, egyszer pedig egy brit legénybúcsús társaság is megpróbálta őket meghívni pár italra, ők azonban mindezzel nem törődtek, csak mentek egyenesen előre az egykori Balettintézet felé.

Márk egész úton azon töprengett, hogy vajon miért hagyott fel a lélekzúzással. Fejéből rég eltűnt minden kétség, és csak jóleső izgalom maradt, olyan, amihez pár éve nem volt szerencséje. Először nem értette, miért ilyen boldog attól, hogy egész este az ősi istenek híveit kergetheti bezárt budikon és elhagyatott épületeken keresztül, de aztán rájött, hogy annyi év magolás és vizsgadrukk után végre lehetősége van valami olyasmit csinálni, amiben tényleg jó, vagy legalábbis régen jó volt, és ez rohadtul felemelő érzésnek bizonyult.

– Miért hagytuk ezt abba anno? – Hirtelen azon kapta magát, hogy hangosan is kimondja a gondolatait. – Mi történt velünk, Laci?

– Mi történt volna? – vonta meg a vállát barátja. – Hagytuk az egészet a francba, és elmentünk tengelyt tervezni, bassza meg.

–De miért?

– Ha jól emlékszem, Kitti halálának volt némi köze a dologhoz. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem rohadtul betett, amikor szegényt széttépték azok a csápok.

– Ja, tényleg. Most, hogy mondod, az elég durva volt.

A két fiú csöndben sétált le egy sarkot, aztán Laci újra megszólalt, ezúttal nem kevés érdeklődéssel a hangjában.

– Szóval, levarrod majd a kis vöröst?

– A kit? – kérdezett vissza Márk szórakozottan

– Azt a Mirát. Ne mondd már, hogy nem tűnt fel, mennyire beléd esett.

– Baszd meg, Laci, te is hallottad, hogy nincs még tizennyolc se!

– Én simán bevállalnám, csak azért kérdezem – vonta meg a vállát a fiú. – Bár van egy olyan érzésem, hogy rólam nem áradozott annyit az a nyavalyás macska.

Márknak fogalma sem volt, erre mégis mi a fenét illene mondania, de szerencsére nem kellett megszólalnia, ekkor ugyanis feltűnt előttük az egykori Balettintézet monumentális, de egyre csak omladozó épülete.

A fiú már egy sarokkal arrébb is érezte az Ősiek mindent elnyomó jelenlétét: gondolatai lelassultak, a szeme szúrni kezdett, a tüdejét pedig minta vattával tömték volna ki, alig jutott levegőhöz. Ez pedig rohadtul nem tetszett neki. Ha az Örök Kígyót ennyire érezni lehetett a valóságban, akkor már maga az istenség is közel járhatott a visszatéréshez.

– Jobb lesz sietni – szólt oda Lacinak. –A rohadék már majdnem itt van.

– Ja – bólogatott a barátja, ezzel pedig mindketten futólépésre váltottak.

Azt egyből látták, hogy a Balettintézet oldalsó bejáratát őrzik. Normál esetben csak egy tessék-lássék módon felhúzott kordon választotta el a helyet az Andrássy forgatagától, ma este azonban egy fekete öltönyös, kopasz fazon állt az utcán, szigorúan nézve mindenkire, aki csak felbukkant a közelben.

Márk nem igazán zavartatta magát, Lacival a nyomában megcélozta a bejáratot. A kopasz először csak csúnyán nézett rájuk, aztán, mikor egyértelművé vált, hogy nem fognak irányt váltani, előrelépett felemelt kézzel.

– Bocs, srácok, de tilos bemenni. Privát rendezvényt tartunk odabent.

Márk régebben sokat gyakorolta azokat az egysorosokat, amiket az akciófilmek hősei is folyton puffogtatnak, mostanra azonban már rájött, hogy ez nem az ő műfaja, így minden kertelés nélkül előkapta a zsebéből a viperát és hatalmasat húzott vele a fickó lábára. Csont reccsent, a kopasz üvöltve oldalra dőlt, ő pedig egy jól irányzott rúgással egyből el is hallgattatta. Egy pillanatig sem állt le gondolkozni, a mozdulatsor egyszerűen beleivódott az izmaiba, régen annyiszor ütötte le pont így az Ősiek mit sem sejtő híveit.

Pályájuk kezdetén még mágiával akartak elintézni mindenkit, aki az útjukba állt, azonban hamar rájöttek, hogy ezzel csak pazarolják az erejüket. A lélekzúzóknak általában szükségük volt minden csepp mágiájukra, hogy el tudják pusztítani a valóság fonákjáról érkező ősi isteneket, így a halandó híveket világi módszerekkel kellett elintézniük. Plusz a dologban az is közrejátszott, hogy míg ellenfeleik mindenféle amulettel és ráolvasással védték magukat a mágiájuk ellen, addig az egyszerűbb veszélyforrásokkal, mint amilyen egy vipera is volt, nem igazán tudtak mit kezdeni.

– Egy megvan, maradt még franc se tudja, mennyi – morogta Márk háta mögött Laci.

A fiú erre csak hümmögött valamit, amit a másik akár helyeslésként is értelmezhetett, aztán besétált a romos kapun keresztül az épületbe.

Egy hosszú, árnyékos folyosón siettek végig, és pár lépés után már meg is ütötte a fülüket az ősi istenek híveinek jellegzetes kántálása. Márk egy pillanatra megdermedt, mikor meghallotta az ismerős, torokhangú éneket, amihez már három éve nem volt szerencséje, de aztán lerázta magáról a bénultságot, és kocogásból futásra váltott. Most nem volt idő nosztalgiázni: úgy hallotta, a hívek már az idézés vége felé járnak.

Lacival valósággal kirontottak az épület belső udvarára, és a fiú azonnal látta, hogy a megérzése nem csalta meg. A hívek tényleg itt gyülekeztek egymás hegyén-hátán egy hatalmas, vérvörös oltár körül, csuhákba és kígyóbőrből varrt ruhákba öltözve.

Egyikük, egy fiatal, karikás szemű nő, pont akkor kapta fel a fejét, amikor Márkék berontottak az udvarra, és döbbenettel vegyes félelemmel meredt a két lélekzúzóra.

– Itt vannak a zúzók! – kiabált, de tovább már nem jutott, mert Laci viperája nagyot csattant a vállán, fájdalomüvöltéssé változtatva mindent, amit még mondani akart.

– Gyertek csak, rohadékok! – rikkantotta a mokány fiú, ahogy a hívekre vetette magát, Márk pedig minden további nélkül követte a barátját.

Nem gondolkodott, nem mérlegelt, egyszerűen csak hagyta, hogy az ösztönei vezessék a küzdelembe. Elhajolt egy arcának irányzott ököl elől, rácsapott egy hívő kezére, aki kétségbeesetten keresett valamint a nadrágzsebében, aztán pedig izomból belefejelt valaki képébe, és elégedetten elvigyorodott, mikor meghallotta, mekkorát reccsent ellenfele orra.

Valaki hátulról a nyakába ugrott, mosdatlan testének bűze valósággal fejbe vágta a fiút, de nem hagyta, hogy ezzel kizökkentsék a ritmusból. Felnyúlt a válla fölött, letépte magáról az idegent, belerúgott egyet, és már ment is tovább. Az Ősiek hívei többszörös túlerőben voltak, de nem számítottak valódi ellenfélnek, csak egy egyszerű akadálynak, amit minél előbb el kellett hárítani, nehogy át tudják rángatni mesterüket a valóság fonákjáról.

Márk ellépett egy rúgás útjából, aminek így csak a szelét érezte az arcán, viperájával eltörte valakinek a csuklóját, utána pedig körbenézett célpontot keresve, de már egyet sem talált. A csatának vége volt, és ők nyertek. A belső udvaron mindenhol az Ősiek jajgató, vérző és törött csontjaikat dajkáló hívei hevertek, egyedül Laci állt még rajta kívül.

Márk elégedetten biccentett az összetört hívőket látva, és leült az oltárra kifújni magát. Régen vett már részt élet-halál harcban, és a szokatlan testmozgás be is nyújtotta a számlát. Szíve majd kiszakadt a mellkasából, olyan hevesen dobogott, tagjait ólmos zsibbadtság járta át, testéről pedig szó szerint szakadt az izzadtság.

– Jól megmutattuk a rohadékoknak, mi? – kérdezte erőtlenül.

– De még mennyire – válaszolt Laci, akiről szintén dőlt a víz.

Ez volt az a pillanat, amikor az egyik földön heverő alak elkezdett kuncogni. Egy nagydarab, szőke nő volt az, kígyóbőr kabátban és egy kettétört pálcával a keze ügyében: Márk fogadni mert volna, hogy a hívők vezetőjéhez van szerencséjük.

– Mi olyan vicces? – kérdezte gyanakvóan. Ha az Ősiek egyik híve hirtelen kacagni kezdett, az általában nem jelentett semmi jót.

– Ti – vágta rá a nő, megerősítve Márk gyanúját. – Játsszátok itt az eszeteket, mintha győztetek volna, pedig… Pedig az idézés már lezárult. Az Örök Kígyó jön, kicsi lélekzúzóim! És amikor ideér, nektek annyi.

Hogy mi van?

Márk behunyta a szemét, és minden figyelmét a mágiára fordította, amit pedig talált, attól egy pillanatig sem lett boldogabb. A valóság rengett és tajtékzott, ahogy valami sötét, sűrű és gonosz entitás megpróbált átjönni a fonákjáról. A hívőnek igaza volt. Az Örök Kígyó közeledett.

A fiú kérdőn Lacira nézett, aki hamuszürke arca alapján szintén megérezte, mi készül.

– Ez nekem nem fog menni, Márk – motyogta bocsánatkérő hangon. – Túlságosan elfáradtam ettől a szarságtól. Egyedül kell szétzúznod a szemetet.

Márk bólintott. Nem kelt fel az oltárról, de erre nem is volt szükség: ezt a harcot nem a fizikai síkon kellett megvívnia. Tudatával óvatosan kinyúlt, és megkereste a valóság fonákjáról áttörni igyekvő Örök Kígyót. Az istenség hatalmas volt és sebesen közeledett, de Márk úgy számolta, van egy kis ideje megállítani, mielőtt megérkezne Budapestre.

Próbált ellazulni, próbálta magát azzal nyugtatni, hogy ha el is cseszi a dolgot, sosem fogja megtudni, mert abban a pillanatban meghal, amint az Örök Kígyó megérkezik az Andrássyra, aztán szabadon engedte minden mágia legprimitívebbikét és legpusztítóbbikát. A puszta akaraterejével esett neki a másik lelkének.

Az ősi isten hatalmas volt, már a jelenléte is majdnem összetörte Márk tudatát, de a fiú nem hagyta magát elbizonytalanítani. Az agya mintha egy hatalmas présbe került volna, amit minden pillanatban szorosabbra és szorosabbra húztak, ő pedig úgy érezte, mindjárt szétreped a feje, de nem adta fel.  Minden erejével belekapaszkodott az Örök Kígyó lelkébe, gyors, rutinos mozdulatokkal leásott egészen annak a magváig, aztán izmait megfeszítve nekiállt tépni és szaggatni azt.

Kurva nehéz meló volt.

A karja fél perc után már remegett, homlokáról folyt az izzadtság, gyomra pedig majdnem felfordult az erőlködéstől. Koponyája recsegett és ropogott, agyát mintha ezernyi forró tűvel szurkálták volna, orrából és füléből vékony patakban kezdett csorogni a vér, de ő kitartott. Legnagyobb szerencséjére a lélekzúzás pont olyan volt, mint a biciklizés: aki egyszer megtanulta, élete végéig nem felejtette el.

Az istenség észrevette, mivel próbálkozik, és kikacagta, hangjába beleremegtek a csontjai, de őt ez sem érdekelte. Ő csak ölni akart. Egy utolsó kétségbeesett húzással felüvöltött, minden energiáját a következő támadásába fektetve. Egy pillanatig érezte, ahogy az Örök Kígyó megvonaglik a fájdalomtól. Egy pillanatig érezte, ahogy az ősi istenség lelke enged az akaratának. Egy pillanatig azt hitte, győzött. Aztán elnyelte a feketeség, és ájultan zuhant le az oltárról.

***

A világ kicsi, apró darabokban tért vissza Márkhoz. Először csak sajgó izmait érezte, aztán rájött, hogy kegyetlenül nyomja a hátát az udvar betonja, végül pedig a feje is elkezdett brutális módon hasogatni. De mindez most nem érdekelte, csak arra tudott gondolni, hogy életben van, tehát az Örök Kígyó nem tudott átjutni. A biztonság kedvéért minden erejét összeszedve átnézett a valóság fonákjára is, de ott nem maradt sok látnivaló: az Örök Kígyó halott volt, hatalmas testét már el is kezdték felfalni más, kisebb Ősiek, akik a húsából reméltek erőt meríteni.

Bassza meg, megcsinálta! Egymaga leszámolt az egyik leghatalmasabb ősi istennel! Ráadásul úgy, hogy gyakorlatilag már három éve nyugdíjba vonult!

Vigyorogni akart, de az izmaiba hasító fájdalom miatt végül csak egy halk, szenvedő nyögés lett a dologból.

– A kurva életbe, Márk, te élsz! – kiáltott fel mellette Laci.

A fiú minden erejét összeszedve kinyitotta a szemét és felnézett a barátjára, aki úgy vigyorgott, mint aki most kapta meg a kettest gépelemekből. Egy pillanatig maga sem tudta, mit mondhatna neki. Fel akarta vetni, hogy akár vissza is térhetnének a lélekzúzáshoz. El akarta mondani, hogy nekik valószínűleg az a végzetük, hogy a normális világot védjék a valóság fonákjáról visszatérni igyekvő ősi istenektől. Gratulálni akart a másiknak, amiért egy este alatt több munkát végeztek, mint az egyetemen töltött három évük során.

De végül inkább maradt egy sokkal elemibb, sokkal lényegesebb kérdésnél, mely már az albérletben sem hagyta nyugodni.

– Hallod, nem ugrunk át a Humbákba inni egy kevertet? Vágod, csak így ironikusan…

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.7/10 (11 votes cast)
1 hozzászólás Szólj hozzá

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük