Sütő Fanni – Szaszkó Gabriella: Amit a tenger adott – 2. rész

Sütő Fanni – Szaszkó Gabriella: Amit a tenger adott – 2. rész

–7–

Reggel borzalmas gyorsasággal lapátoltam be a reggelit. A szüleim elcsigázott lassúsággal emelték a szájukhoz a tojásrántottát, miközben az aznapi újságot böngészték. Mintha a családi reggeleink unalmas jelenetét ollóval vágták volna körbe, majd átragasztották volna egy másik helyszínre. A szüleim nem törődtek a sós tengeri szellővel és a sirályok hangos vijjogásával. Én néha idegesen tekintettem a partra, mintha megpillanthatnám Echót. Az éjszaka részleteit sem voltam képes tisztázni magamban, de amint kipattant a szemem, körvonalazódott bennem a terv.

– Elmentem a partra olvasni – közöltem a szüleimmel.

– Kisasszony – szólalt meg anyám –, meg sem etted a rántottádat. Egyébként is hova gondolsz, hogy a tegnap esti kalamajka után csak úgy szabadon engedlek?

Hirtelen nem tudtam, hogy melyik kalamajkára is gondol, aztán persze tiszta lett, hogy az eltűnésemre céloz. Ha a másodikkal tisztában lett volna, akkor nem törölgette volna teljes nyugalommal az olvasószemüvegét.

Idegességemben erősen megmarkoltam az Echótól kapott gyűrűmet. Nem volt kedvem a szüleim hülyeségeivel foglalkozni, amikor sokkal nagyobb gondjaim is voltak. Az izmaim fájdalmasan megfeszültek, mire anyám elmosolyodott.

– De hogy is állhatnék én az utadba, kicsim? Örülök, hogy ennyire sokat olvasol!

– Szuper – rántottam meg a vállam, majd azonnal letrappoltam a homokos partra. Már annak se tudtam igazán örülni, hogy a szüleimet teljesen sakkban tarthattam Echo gyűrűjével. Leginkább a sírás kerülgetett, így futásnak eredtem a parton, felzavarva pár sirályt. Igazi szürke, angol időjárás volt, amelynek a tenger is átvette pocsolyás színét.

Amikor már égett a tüdőm és a szívem is a torkomban dobogott, térdemre támaszkodva próbáltam visszanyerni a lélegzetemet. Hátranéztem, és megnyugodva konstatáltam, hogy megfelelő távolságba kerültem a tengerparti szállásunktól.

Hatalmasat sóhajtottam, majd megfordítottam háromszor a gyűrűt az ujjamon. Az első pár percben nem történt semmi, ráadásul egy kutyasétáltató pár is megzavarta a csendes reggelemet.

– Ez nem lehet igaz – motyogtam magam elé fojtottan.

Feltámadt a szél a tengerparton. Hirtelen szívódott fel a pár, a színek teljesen megváltoztak. A nap előbújt a felhők mögül, és türkizkékre varázsolta a vizet. Hunyorognom kellett a világosságtól, nem készültem napszemüveggel a borús időben.

Echo alakja lassan emelkedett ki a vízből, amely megérintette meztelen talpamat. Pillanatokon belül farkasszemet nézett velem. Újra úgy festett, mint én, tökéletesebb kivitelben. Szoros farmer shortot és tapadós, vizes fehér topot viselt. Arcára erős sminket kent, ami kiemelte unalmas vonásaimat.

Egyetlen pillanatra összezavart a külseje, majd azonnal belekezdtem a mondandómba.

– Vissza akarom vonni az egyezséget! Egyáltalán nem arról volt szó, hogy nem tudom irányítani az eseményeket.

Echo elmosolyodott, majd beletúrt vizes hajába.

– Mi az, hogy nem tudod irányítani az eseményeket? Trevort akartad, megkaptad. Az egyezség áll, eszemben sincs felbontani. És ne felejtsd el! Közeledik a július vége és a péntek éjszaka!

Kéjesen megnyalta a száját, mire halkan felnyögtem. – Mégis, hogyan oldhatnánk fel az egyezséget?

Echo lassan megrázta a fejét, majd összefonta a karját maga előtt.

– Azt hittem, ennél valamivel belevalóbb emberi lénnyel sikerült találkoznom. Tiéd a pasi, irányíthatod az életedet, ahogy akarod. Erre most ki akarsz hátrálni belőle? Ennél lehetne egy kicsit nagyobb is a fantáziád!

Megvontam a vállam, miközben az előző éjszaka járt az eszemben. Trevor kedvessége, közeledése félelemmel töltött el, ráadásul tudtam, hogy nem engem akar, csak egy borzalmas varázsos manipuláció foglya lett.

– Fel akarom bontani az egyezséget – erősítettem meg.

Echo felnézett az égre, dühösen dobolt lábával a homokos talajon.

– Hát azt nem teheted! Egyszer sem olvastad el az apró betűs részt.

A hangom hirtelen elvékonyodott, szinte hápogásra emlékeztetett.

– Semmilyen szerződésről nem volt szó!

– Mert nem kérdezted. De ha így állunk, akkor – a háta mögé csúsztatta az egyik kezét, majd előhúzott egy sárgás papírhalmazt, és a kezembe nyomta. – Ez a te példányod. Tanulmányozd, ahogy akarod! De leginkább azt javaslom, hogy élvezd ki a lehetőségeidet!

Újra feltámadt a szél, a szemembe sodorva egy nagy adag tengeri homokot. Felnyögve kaptam az arcomhoz, másik kezemben erősen markoltam a papírokat.

Echo eltűnt, az ég újra szürkére változott. A partot egyre több sétáló lepte el, de én segítség nélkül maradtam egy köteg papírral a kezemben.

Felsóhajtva hanyatlottam le a puha homokra, majd újra megdörzsöltem a homokszemcséktől könnyes szememet. Felnéztem az égre, és igyekeztem mélyen beszívni a levegőt. Egyetlen megoldás jutott az eszembe, ami mindennél nagyobb félelemmel töltött el.

Muszáj volt beavatnom Trevort a részletekbe.

–8–

A halált kellett volna választanom. Az kevésbé lett volna kínos. Szétrúgtam egy málladozó homokvárat. Miért, miért, miért? Egyszerűen nem bírtam felfogni. hogy miért van az, hogy végre egyszer sikeres vagyok, és minden úgy megy, ahogy elterveztem, és mégsem lelem benne örömöm? Mit vétettem én, azon kívül, hogy végtelenül szerencsétlen és unalmas voltam? Csak úgy ropogtak a lábam alatt a partra vetett kis kagylók, ahogy masíroztam át a strandon. Ugyan ki hallott már olyat, hogy tótündérek, vagy mi a fene lehetett Echo, szerződésekkel dobálóznak? Apró betűs rész, na ne szórakozzunk már! Már hajlamos voltam azt hinni, hogy ez a kandi kamera, és Ashton Kutcher egészen Amerikából iderepült, hogy most kiugorjon egy bucka mögül, hogy ha-ha most megvicceltünk. Én egyáltalán nem találtam mókásnak.

Nem akartam Trevorral beszélni. Már csak a gondolattól is égett az arcom, legszívesebben kitöröltem volna az emlékeimet arról a félig megtörtént estéről. De bátornak kellett lennem. Ha egész életemben csak lapultam, most itt az ideje előrukkolni valamivel. Azt kívántam, bár csak tudnám Trevor telefonszámát, de biztos voltam benne, hogy a suli honlapján vagy az e–naplóban kell lennie valami elérhetőségnek. Már csak egy internetkávézót kellett találnom, mert itt a világ végén a telefonomon nem volt mobilnet, és apám a céges laptopját olyan bőszen őrizte, mintha biza a Szent Grál lenne.

Hirtelen zizegni kezdett a telefon a zsebemben. Meglepetten meredtem a kijelzőre, ami egy ismeretlen számot mutatott. Utáltam, ha nem tudtam, kivel fogok beszélni, mindig furcsa balsejtelem lett úrrá rajtam. – Halló? – szóltam bele bátortalanul a telefonba.

– Te vagy az? – kérdezte Trevor hangja. Olyan messzinek tűnt, mintha egy másik bolygóról hívna. Vagy legalábbis az óceán mélyéről.

– Igen, én vagyok.

– Huh. Beszélni akarok veled, találkoznunk kell! Kérlek. – szinte könyörgött.

– Baj van? – kérdeztem, mert a rossz előérzet megemésztetlen currys csirkeként ült a gyomromban. – És honnan tudod a számom?

– Megtaláltam az online naplóban. Nincs baj, csak megőrülök, ha nem láthatlak.

A hangja alig volt több nyöszörgésnél. Elfogott a rosszullét. Ha ezt bárki meghallaná, repülne az iskolából, valószínűleg egyenesen a börtönbe. Istenem, mit tettem? Szegény srácot egy nap után kicsinálná a többi rab.

– Nem bánom. Van egy netkávézó az Abélard Avenuen, ott találkozhatnánk. Fél óra múlva.

– Köszönöm – mondta, és még mielőtt bármit hozzáfűzhetett volna, letettem a telefont.

Volt egy tervem. Igyekeztem nem nagyon rágondolni, mert fogalmam sem volt, hogy Echo állandóan olvas–e a gondolataimban. Általában olyan pillanatokban hallottam a hangját a fejemben, amikor valamilyen intenzív érzelmet éltem át. Ez persze nem jelentette azt, hogy, amikor csend volt nem figyelt.

Rögtön a találkahely felé vettem az irányt, és úgy döntöttem Trevor érkezéséig megpróbálok utána járni pár dolognak. A keresésem elég meddőnek bizonyult, vízi tündér címszó alatt csupa édibédi leányzót találtam meg pár legendát a Tó Hölgyéről meg Arthur királyról. Egyikkel sem mentem túl sokra.

Trevor tíz perccel a megbeszélt időpont előtt érkezett. Alig ismertem meg, mintha éveket öregedett volna, és a szeméből mintha ellopták volna a fényt. Megint émelyegtem. Egyre jobban utáltam magam, bár nem gondoltam volna, hogy ez egyáltalán lehetséges.

Az italválasztást rábíztam Trevorra, én meg a női mosdó felé vettem az irányt. Most jött a tervem kockázatosabb része. Nem próbálhattam meg úgy értelmesen beszélni Trevorral, hogy még a varázslat hatása alatt áll. A mosdóban halványan derengett a neonlámpa és fertőtlenítő szag áradt a fülkék felől. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy az ötletem beválik.

Elkezdtem a kezemre csorgatni a vizet, és óvatosan tekergettem a gyűrűt. Mindeközben a fejemben igyekeztem Trevorra koncentrálni, és mindenféle nyálas és romantikus dolgot elképzeli, olyan ábrándos kisfilmeket, amit a pár nappal ezelőtti énem szüntelenül ontott magából. Reméltem, ez elég arra, hogy elterelje Echo figyelmét, és ne gyanítsa, mire készülök. Tévedtem. Gúnyos kacagás törte meg a csendet, és amikor felnéztem, a tükörképem szánakozóan csóválta a fejét.

– Te ostoba! – sziszegte Echo.

Sejtettem, hogy ez nem fog beválni, de gondoltam, sose árt először a könnyebb verzióval próbálkozni. Berohantam az egyik fülkébe, és magamra zártam az ajtót. Előző éjjel a plafont bámulva rájöttem, hogy a problémát két irányból is meg lehet közelíteni: vagy a gyűrű túl szoros vagy az ujjam túl vastag. Nyeltem egyet, és elővettem a rövidnadrágom zsebéből apám svájci bicskáját.

– Gyáva vagy te ahhoz – hallottam Echo suttogását az ajtó túloldaláról. Természetesen igaza volt. Féltem a fájdalomtól. Echótól és a hatalmától felettem viszont rettegtem, és nem akartam a hátralevő éveimet így leélni. A kagyló felé tartottam a kezem, összeszorítottam a fogam, és kivágtam egy darabot a gyűrű felett az ujjamból. Azt hittem, elájulok. Sikítani akartam, de a számat összepréselte a fájdalom, és Echo haragos kiáltása a fülemben. Nem volt vesztegetni való idő. A gyűrűhöz kaptam, és lehúztam az ujjamról. A fájdalom elviselhetetlen volt, de a sebből ömlő vér csúszóssá tette az ujjam, és a gyűrű a vécébe pottyant.

Nekidőltem a fülke telefirkált falának, és az olcsó WC-papírral körbetekertem a sebem. Csend lett, nem hallottam mást, csak a dübögést a fülemben és a hangos lélegzetvételem. Echónak nyoma sem volt. Visszatámolyogtam az asztalunkhoz, ahol egy sápadt és zavaros tekintetű Trevort találtam.

– Nahát, Suzanne, hála az égnek, hogy erre jársz – motyogta. – Talán, te meg tudod mondani, hogy kerülök ide. Tekintete a pólómra siklott, és a szemébe rettegés telepedett. – És miért csupa vér a pólód?

–9–

Hátradőltem a kényelmetlen boxban, a műbőr kellemetlenül tapadt a combomra. Úgy éreztem, a melegtől menten elhányom magam, a sebem a szívem ütemével egyszerre lüktetett. Trevor hideg, cukros üdítőt tett elém, ami kellemesen simogatta a torkomat. Lassan visszatért a keringés a tagjaimba.

Igyekeztem magabiztosan megszólalni, de Trevor kíváncsi, egyre elszántabb tekintete zavarni kezdett. Annyira áthajolt az asztalon, hogy szinte éreztem teste meleg kipárolgását.

– Én tehetek róla, hogy itt vagy… – hirtelen az arcomra csaptam, annyira hozzászoktam az elmúlt napokban, hogy tegezem, hogy azonnal ez szaladt ki a számon. – van, Mr. Miles.

Trevor szemöldöke között mély barázda jelent meg, majd megcsóválta a fejét. Zsebéből elővette a telefonját, és ellenőrizte, hol is vagyunk egyáltalán.

– Az lehetetlen, Susan. Arra emlékszem utoljára, hogy a lakásomban olvasgattam egy forró Earl Grey társaságában. Most pedig a tengerparton vagyok egy étteremben. Erre tudsz magyarázattal szolgálni?

Idegesen tördelni kezdtem a kezemet, a szám sarkát rágcsáltam, majd újra kortyoltam az üdítőből, amely életre keltett.

– Tudok magyarázattal szolgálni, és segítséget is szeretnék kérni. De nagyon furcsa lesz.

Trevor sürgetve széttárta a karját, hogy végre mondjak is valamit. Ujjammal vonalakat rajzoltam a pohár párás felületére, majd lassan belekezdtem a mondandómba. Megpróbáltam nem foglalkozni azzal, hogy mennyire őrültségnek hat.

Trevor összeszorított szájjal ült egy tányér félig elfogyasztott palacsinta felett, amelyet a történetem közben hoztak ki neki. Úgy tűnt, hogy a felénél elpárolgott az étvágya. Hosszú percekig egyetlen szót sem szólt, csak a szemét kapkodta idegesen ide-oda.

– Szóval egy tavi tündér repített engem a tengerpartra, és szerelmi bűbáj alá vont, ezért vagyok itt veled?

– Azt hiszem – bólogattam, és reménykedtem abban, hogy Trevor elég nyitott a furcsaságokra.

– Van erre valamilyen bizonyítékod?

Előkaptam a mellettem elterülő szerződést, majd Trevor elé toltam, aki érdeklődve kezdte olvasni a papírokat.

– Attól félek, hogy a bűbáj vissza fog térni, mert Echo nem fogja abbahagyni a próbálkozást.

– Nagyon különleges ez a papír – simította meg. – És a tinta is, amivel írták. És ez a pecsét – vitte közelebb magához. – Az egyetemen érdeklődtem a görög mitológiai művek iránt. Ez a jel egy ősi szirén szimbólum.

Trevor egyetlen pillanatra megrázta a fejét.

– De a szirének nem léteznek – nevetett fel zavartan. – Főleg nem varázsolnak szerelmi bűbájokat tizenéves kislányoknak. Egyébként is, miért én lettem elbűvölve? – nézett fel a papírból.

Hirtelen felforrósodott az arcom, remegő hanggal akartam válaszolni, majd kitéptem Trevor kezéből a papírt. Egyetlen elnyújtott pillantást váltottunk, miközben egyre többen érkeztek a tengerparti ebédlőbe. Az emberek duruzsolásától szinte megfájdult a fejem.

Megcsapott a zsíros, ebédre készülő sült krumpli szaga, majd az étterem hirtelen megfordult a tengelye körül. Nem én parancsoltam a testemnek. A fülem sípolva kapcsolt ki, majd gépiesen a számhoz emeltem az üdítős poharat. Vadul kortyolni kezdtem a cukros italt, majd az átlátszó pohár alján megpillantottam a fehér gyűrűt. A szemem kitágult, amikor a gyűrű a számba került, majd az üdítővel együtt könnyedén lecsúszott, egyenesen a gyomrom mélyébe.

Echo nevetése visszhangzott a fülemben:

– Ideiglenes megoldásnak megteszi, ezt legalább nem vágod ki magadból!

Elhalt a hang. Az étterem visszabillent eredeti helyére. A fejem zúgása lassan enyhült, majd egy aprót böffentettem a sok szénsavtól. A rengeteg információval egy pillanatra nem tudtam mit kezdeni, majd Trevorra néztem, ami aztán minden másról elterelte a figyelmemet.

– Ó, Susan – nyögött fel fojtottan, villájára egy adag szirupos palacsintát szúrt. – Egész nap ezzel a hihetetlen jó palacsintával szeretnélek etetni.

–10–

Persze, tudtam én, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Ez biztos Murphey valamelyik hülye törvénye, hogy egy kalamajkába belemászni ezerszer egyszerűbb, mint kimászni belőle. Szinte éreztem, ahogy a gyűrű gonoszan lötyög a gyomromban. Hát ettől már tényleg nem szabadulok meg olyan egyszerűen. Ahogy szegény Trevortól sem. Olyan bárgyú imádattal nézett rám, hogy legszívesebben sikítottam volna. Nagyon jól ismertem ezt a tekintetet, én is valószínűleg így bámultan rá, amikor azt hittem, hogy senki sem lát. Az émelyítően édes palacsinta szemrehányóan bukfencezett a gyomromban. Amikor már belenyugodtam, hogy ennél rosszabb már nem lehet, akkor besétált a kávézóba az a két ember, akit ebben a szituációban, de igazából életem bármelyik pillanatában, legkevésbé szerettem volna látni.

Az egyik Hexbridge igazgatónő volt, akit feszesre fésült kontyával, szigorúan fekete nadrágkosztümével és kegyetlen büntetőfeladataival az iskola tanulóifjúsága nemes egyszerűséggel csak „Dominának” hívott a háta mögött. Néha a szemébe is.

De nem ő volt a kellemetlenebb meglepetés. Mellette a szokásos kockás ing, rövidgatya, szandál nyaralószerkójában beszambázott az apám. Ez már annyira szürreális volt, hogy Dalí sem festhetett volna jobbat. Trevor kicsit meglepődött, amikor berántottam egy étlap mögé, de valószínűleg azt hitte, csak egy kicsit békében szeretnék vele etyepetyézni. Mit tettem szegény emberrel? Imádtam az éles eszét meg hogy mindenre volt valami elmés megoldása most meg csak üveges tekintettel bámult rám. Ideje volt belebújni a nagykislány szerepbe, mert nagyon úgy tűnt, csak magamra számíthatok. Óvatosan sandítottam ki a desszertek listája fölött, és kicsit meglepett, hogy se a minden lépésemet árgus szemmel figyelő apám, se a sasszemű Hexbridge igazgatónő nem szúrt ki minket. Aztán persze megértettem. Bárcsak ne tettem volna. Apám keze ugyanis az igazgatónő fekete selyembe bújtatott csípőjét markolászta, aki meg visítva nevetgélt, mint valami ostoba iskolás lány. Szerencsére egy elszigetelt sarokülésbe kvártélyozták be magukat, így már nem voltunk veszélyben. Azt hittem, menten elhányom magam. Az egész nyaralás kezdett valami bizarr tanár-szülő találkozóra hasonlítani.

– Echo – sziszegtem a fogam között. – Mit művelsz? Legalább a családomat hagyd ki ebből.

Úgy tetszett, a nevetése szinte belőlem szólt.

– Én semmit nem csinálok, drágaságom – mondta végül.

– Dehogynem, nem látod apámat, aki az igazgatónőmmel enyeleg? – Nagyon uralkodnom kellett magamon, hogy ne ordítsak.

– Ugyan–ugyan. Ez a kis affér már tart egy ideje. Te komolyan elhitted, hogy apád annyit túlórázik? Ezt még egy olyan vaksinak is fel kellett volna fedeznie, mint amilyen te vagy.

Azzal kacagva eltűnt, és nem maradt más nekem csak a csend és Trevor aggódó tekintete. Mély levegőt vettem, és eltöprengtem, hogy mit tegyek. Legszívesebben odamentem volna, és kérdőre vontam volna őket, de akkor ki kellett volna magyaráznom, hogy mit keres velem a szerelemtől megrészegült Trevor. És az sajnos nem nekem, hanem neki lett volna kellemetlen. Nagyon kellemetlen. Elég bajt okoztam már neki, nem akartam, hogy az állásából is repüljön.

Nem maradt más hátra, utána kellett járnom pár dolognak. Amit Trevor említett a szirénekről adott némi reményt. Talán valamelyik okos könyv tud valamit, amit az internet nem.

– Trevor, mondd, messze laksz innen? – kérdeztem, és próbáltam annyi kedvességet erőltetni a hangomba amennyit bírtam. Szegény srác először értetlenül pislogott, de aztán földöntúli öröm áradt szét az arcán. Kicsit más elképzelései lehettek a délután hátralevő részéről, mint nekem, de ezzel ráértem majd később bajlódni. Valahogy el kellett jutnom a kutatásaihoz, ha ehhez az kell, hogy azt higgye romantikus pásztoróránk lesz a lakása mélyén, hát legyen.

– A pályán úgy félóra – mondta lelkesen.

– Remek, akkor induljunk is! – Bőséges borravalót hagytam a pincérnek a feneketlennek tűnő tárcámból, aztán kisiettem a kávézóból magam mögött rángatva Trevort.

–11–

Sóhajtva álltam Trevor fürdőszobai tükre előtt. A szívem a fejemben dobogott, miközben próbáltam kiverni a gondolataimból a borzalmas autóutat, ahol Trevor csak a kényelmem felől érdeklődött. Vizet locsoltam az arcomba, és próbáltam eldönteni, hogy merre is haladjunk tovább.

 Résnyire nyitottam ki a fürdő ajtaját. Odakint Trevor pánikszerűen pakolta az elől hagyott ruhákat és koszos tányérokat, pedig egyáltalán nem volt rendetlen a lakása. Hogyha nem lettem volna ilyen rettenetes szituációban, akkor áhítattal simítottam volna végig a könyvespolcán, mintha ezzel megcirógathattam volna mélyen megbújó intellektusát.

Megráztam a fejem, és visszatértem a fürdőszoba tükréhez. Az arcom sápadtabb volt a szokásosnál, csupán tizenhat éves szemem alatt sötét karikák virítottak. Kinyitottam a fürdőszobaszekrényt, ahol nem találtam meg, amit kerestem, azonban a szívem kihagyott egy ütemet, ahogy egy rózsaszín, női fogkefével és egy sminkkészlettel találkoztam. Fogalmam sem volt arról, hogy Trevornak van barátnője. Reménykedtem abban, hogy csupán egy testvérről vagy egy barátról van szó.

A fürdőszobaszekrény egy alsó fiókjában leltem meg Trevor gyógyszerkészletét. Találtam egy pár doboz vitamint, fájdalomcsillapítót és pár nyugtatót is. De végül a kezembe került az, amire egész úton gondoltam. Egy üveg hashajtócseppet tartottam a kezemben. Kegyetlen, de ésszerű megoldásnak tűnt. Igyekeztem kiüríteni a fejemből a gondolatokat, majd gyorsan teletöltöttem vízzel a mosdókagyló melletti poharat, és telecsepegtettem a sárgás folyadékkal. Egyetlen húzásra hajtottam le.

Elégedetten léptem ki a fürdőszobából, hogy nekikezdjek a szirének teljes kikutatásának. Éppen szóra akartam nyitni a számat, hogy megkérjem Trevort arra, hogy adja ide a jegyzeteit, amikor megtorpantam. A tanárom a hatalmas, kék függönnyel keretezett ablak előtt állt, és a telefonját tartotta a kezében.

– Nem érted, Jennifer? Nem folytathatjuk tovább a kapcsolatunkat. Te is nagyon jól tudod, hogy kihűlt ez az egész!

A nappali kisasztalán megpillantottam egy képkeretet, amelyben Trevor és egy barna, csinos lány mosolygott boldogan a kamerába. A lábam teljesen elgyengült a látványtól.

– Igen! – folytatta tovább Trevor idegesen. – Találtam valaki mást. Az egyik diákom. Csodálatos lány. Ráadásul sokkal fiatalabb nálad.

A kezemet a szám elé kaptam, majd egyetlen lépést hátrálva levertem Trevor egyik vázáját a mögöttem található asztalról. Hatalmas csörömpöléssel ért földet, mire Trevor azonnal felém nézett. El se köszönt a barátnőjétől, ledobta a telefont az ágyra, majd mellettem termett.

– Ó, édes Susan, ugye nem esett semmi bajod? – simított végig az arcomon. Megráztam a fejem.

Úgy tűnt, percekig csak néztem magam elé, majd összeszedtem gondolataimat.

– Szükségem lenne a szirénes kutatásodra, Trevor. Ide tudnád adni?

Trevor azonnal felpattant a vázák darabjai mellől, majd pár percen belül a kezembe nyomta a dolgozatát. Legalább húsz oldalas irományról volt szó, amelynek az eleje használhatatlan irodalmi idézetek sorát tartalmazta, rengeteg forrásmegjelöléssel. Egyre idegesebben lapoztam végig az oldalakat, izzadt kezemet frusztráltan a nadrágomba töröltem. Képtelen voltam figyelni a nehéz szövegre.

Hevesen dobogó szívvel hanyatlottam le a kanapéra, majd újra Trevorra néztem, aki precízen söpörgette össze a váza darabjait. Rájöttem, hogy a legfontosabb kérdésemre pontosan ő tudhatja legjobban a választ.

– Trevor? – kérdeztem lassan, kissé halkan, de annál határozottabban. – Hogyan lehet megölni egy szirént?

Trevornak azonnal kiült az arcára az aranyos, tanítós mosoly, hangja újra szilárd és magabiztos lett.

– Bronz tőrrel, amit annak a vérébe mártottak, aki a varázslat hatása alatt áll.

Tovább is folytatta a mondandóját, Homéroszról és hasonló görög dolgokról beszélt, de én már nem figyeltem. Csak a bronz tőrre tudtam gondolni, amikor mérhetetlenül erős görcs állt a hasamba, ami hangosan bugyogni kezdett.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (1 vote cast)

Leave a Comment