Rezeda Réka: Egy szelet szeretet

Rezeda Réka: Egy szelet szeretet

A karácsony idén december kilencedikén, tizenhét óra tizenkét perckor kezdődött. Legalábbis nekem, mert lekéstem a megnyitót. Csak a harmadik fűszeresnél kaptam ugyanis csillagánizst.

– Szeretetszeletet tessék! – nyögtem fásultan. Egy szilvaszín köpenyes dáma lekicsinylő pillantást vetett csoffadt süteményeimre, és Kmérich asszonyság standja felé fordult.

– Áldott estét, hölgyem! – köszöntötte a frissen érkezett vendéget a kofaasszony behízelgő mosollyal. – Mivel szolgálhatok? Boldogságfánkot? Ha legalább egy tucatot visz, az örömöntet a ház ajándéka.

– Csomagoljon, kérem, két tucatot!

Ha aznap este eladom az összes szeretetszeletemet, abból is legfeljebb egyetlen boldogságsüteményre futotta volna. Irigykedve figyeltem, ahogy a dáma a szütyőjébe rejti értékes zsákmányát, és beszáll a hintójába.

A karácsony nyitónapja lévén az emberek nyüzsgő, színes hangyákként lepték meg a különböző portékákat kínáló árusok pultjait. Sajnos nem az enyémet.

– Minek vesznek az emberek bánatbuktát? – kérdeztem Iza nénitől, miközben egy keménykalapos urat figyeltem, aki Kmérich asszony bánatbuktáit mustrálta. A levegőben forralt bor illata terjengett. Kiéreztem belőle a szegfűszeget, és egy másik fűszeres illatot, talán a kíváncsiságét.

– Nem tudom, én még sosem sütöttem. – Standszomszédom vállat vont. – Gondolom, hogy megkínálják vele a haragosaikat.

Felfoghatatlannak tartottam, hogy valaki a haragosának vásárol bánatbuktát, míg az én szeretetszeletem senkinek nem kell.

– Elég csenevész lett az idei adag – vette szemügyre Iza néni a süteményeimet –, de szívesen veszek belőle fél áron, ha nem fogy.

Kedvem lett volna ráripakodni Iza nénire, hogy a süteményeim becsmérlése helyett tömjön be egy szelet együttérzéskuglófot, de aztán eszembe jutott, hogy fogalma sincs Boldizsárról. Hogy ne kelljen Iza néni kritikus homlokráncolását bámulnom, szemügyre vettem a főteret. A standok fölé lógatott lampiongömbök meleg fényben fürösztötték a tér közepén felállított fenyőfát, nekem mégis vacogott a szívem. A fa mellett fiatal szerelmespár édelgett. Elfintorodtam a látványtól. A fenyőfa mögött elterülő jégpályán korcsolyás tánccsoport mutatványozott a pálya szélén játszó zenekar muzsikájára. A fagott brummogásába furulyák trillázása vegyült. El sem tudtam képzelni, hogy a hárfás lány ujjai hogyhogy nem fagytak még kékre. Én magam sálban-sapkában dideregtem, kezemet jótékonyan melegítette a gyapjúkesztyűm. Boldizsártól kaptam, a tavalyi karácsonyban vette egy idős férfitól, akinek olyan kék volt a szeme, mint az érett áfonya. Idén sehol nem láttam az aggastyán standját, de talán csak elkésett ő is, mint én. Reméltem, hogy nem beteg.

– Miről ábrándozol már megint, drágám? – szakította meg a gondolatmenetemet Iza néni.

– Semmiről.

– Boldizsár mikor jön?

– Idén nem jön.

– Hogyhogy? A vevők imádják, amikor zsonglőrködik az örömrétessel, az idevonzza őket, és olyankor nálam is kétszer annyian vásárolnak.

– Ühüm.

– De azért a sütésben segített, ugye? Egyáltalán hol van az örömrétese? Távol álljon tőlem, hogy a munkádat becsméreljem, drágám, de… ezek a szeretetszeletek úgy néznek, ki mintha megrágta volna őket egy kutya. – Iza néni a szája elé kapta a kezét, és úgy meredt rám, mint egy vadász láttán ledermedt őzsuta. – Ne haragudj rám, Boróka drágám! Nem tudtam… Miért nem mondtad?

  Vállat vontam, és a süteményes tállal kezdtem babrálni, de attól, hogy közelebb toltam az edényt az asztalka közepén pislákoló gyertyához, a szeletek csak még aszottabbnak tűntek.

– Kivel oldott kereket az a pernahajder? – faggatózott Iza néni; kerek, dércsípte arca dühtől vöröslött.

– Nem számít.

– De akkor mi lesz most veled, drágám?

– Majd csak megleszek.

– Hogyan lennél meg egyedül? Nézz csak rá a ványadt süteményedre! Lefogadom, hogy az íze is hitvány. Mennyi szeretetliszt van benne?

– Nem is tudom. Úgy öt deka.

– Öt deka? – Tudtam, hogy Iza néni fitymálódó arckifejezése mögött őszinte aggodalom rejtőzik, de akkor is szívesen leborítottam volna szomorúságsziruppal. – Ennyit tudtál kisajtolni magadból? – A torkom szorított, képtelen voltam megszólalni. Csüggedten bólintottam. – És mi a helyzet az örömliszttel?

Ennek hallatán a szemem égni kezdett. Nagyot nyeltem, és gyorsan letöröltem az arcomról egy könnycseppet. Iza néni tapintatosan megszemlélte az asztalán sorakozó püffedt derűkifliket, majd így szólt:

 – Semmi baj, drágám! A saját lisztedet úgysem lenne értelme megenni. Este szitálok neked örömlisztet, és ha kell, Gáspártól is szerzek.

– Hálás vagyok, de nem fogadhatom el.

– Miket beszélsz? Dehogyisnem fogadod el.

– Nem! Bármikor kerülhetsz olyan helyzetbe, mint én… Nem úgy értem, Gáspár nem fog elhagyni, harminc éve együtt vagytok… Csak azt akarom mondani, hogy amitek van, azt tegyétek félre!

– De Borókám…

– Nekem is van félretett lisztem – hazudtam. – Végszükség esetére. Csak most még nem akartam felélni a tartalékot.

– Nagyon előrelátó voltál, drágám. Meglásd, hamar találsz valaki mást, és akkor úgy fogod termelni a lisztet, mintha sose lettél volna egyedül. Addig meg süthetnél bánatbuktát, és vehetnél az árából örömsüteményt.

Apró-cseprő szomorúságokból talán érdemes lett volna bánatbuktát sütni, de az én mély búskomorságomból semmiképp. Ismertem egy cukrászt, aki megpróbálta, de csak még mélyebb letargiába esett.

– Ahhoz, hogy akár egy örömsüteményt is vegyek, annyi bánatbuktát kellene eladnom, hogy biztosan a bánatházban kötnék ki.

Iza néni anyáskodó mosollyal megcirógatta sovány arcomat.

– Nem lesz semmi baj, hiszen van félretett liszted. Ha meg véletlenül elfogyna, kérhetsz tőlem, aztán majd megadod, ha megtaláltad az igazit.

– Igen – motyogtam.

Inkább leszek lélektelen, mint hogy valaha örömlisztet kérjek kölcsön. Ezt megfogadtam, amikor Sára…

Nem akartam Sárára gondolni. Tettetett érdeklődéssel a korcsolyások felé fordultam, páros táncot jártak éppen, lábuk egyszerre mozgott. Amikor felzendült a harsonaszóló, a korcsolyás fiúk megragadták a párjuk derekát, és szinkronban a fejük fölé emelték a lányokat. A szólam a párok heves ölelésével ért véget. Tapsvihar tört ki a téren, lelkesedés nélkül csapkodtam én is a tenyeremet. Feszes mosolyt erőltettem az arcomra, és nem vettem róla tudomást, hogy a szemem sarkában meggyűltek a könnyek.

Az este hosszúra nyúlt, és én óráknak éreztem minden percet. Iza néni süteményei komótosan, de biztosan fogyatkoztak, nekem viszont egyetlen vásárlóm sem akadt.

– Én lassan bezárom a boltot, drágám – csapta össze a kezét Iza néni, mikor az utolsó derűkiflin is túladott, és sajnálkozó pillantást vetett teli süteményes tálamra. – Holnap is jössz, ugye?

Mosolyt erőltettem az arcomra.

– Hát persze!

Miután Iza néni távozott, maradtam még egy darabig, de csak a lelkiismeretem megnyugtatása végett. Az örömsüteményre vadászó piacolók úgy sétáltak el a pultom előtt, mintha láthatatlan lennék.

Amikor a zenekar összeszedelőzködött, és a kofák zöme elpakolta az áruját, én is becsomagoltam csúnyácska süteményeimet, és útnak indultam hazafelé. Ezerszer megtettem már az utat a főtér és szűkös kis kuckóm között a Majoranna utcában, de az ég sosem tetszett még olyan feketének, és a Zsák utcában kucorgó örömkoldusok se tűntek még soha olyan rongyosnak, mint azon az estén.

– Könyörgöm – kapta el a karomat egy torzonborz asszony, világos írisze fehérnek tetszett az utcai olajlámpák halovány fényében. – Kérem… egy kis alamizsnát…

– Van nálam szeretetszelet – Kibontottam a csomagot, és a nő felé nyújtottam. – Tessék, megoszthatja a barátaival.

– Három hete nem ettem örömöt… Menten elhamvad a lelkem!

– Itt hagyom az egész csomagot, jól lakhat belőle. Nem a legszebb szeretetszelet, amit valaha készítettem, de…

– Örömöt adjon! – a nő megragadta a karomat, és ráncigálni kezdett.

– Nincs nálam!

– Örömöt adjon! Elhamvadok! Adjon!

Kirántottam magam a szorításból, mire a süteményes tál kirepült a kezemből, és a szeretetszeletek szanaszét gurultak. A nő egy pillanatra megdermedt, üveges tekintettel rám meredt, és a teste vad rángatózásba kezdett. Iszonyodva elhátráltam.

– Nekem is adjon!

– Nekem is! Örömöt!

Riadtan hátrapillantottam. Két koldus térdelt mögöttem feltartott tenyérrel, kezük reszketett, hogy a hidegtől vagy az izgalomtól, nem tudtam eldönteni. Az egyikük, egy csont és bőr férfi megfogta a bokámat, alig tudtam kiszabadulni a szorításából.

Sarkon fordultam, és gondolkodás nélkül elrohantam, torkomban iszamós gombócként gyűlt a pánik. Az utca végén bekanyarodtam jobbra, aztán balra, és megint jobbra; úgy loholtam, mint egy űzött nyúl. A koldusasszony átváltozása a szemem láttára kezdődött meg. A szeretetszeletem nem segíthetett rajta. Örömsüteményre lett volna szüksége. A teste kirázza magából a lelkét, és utána… Minden szőrszál égnek állt a tarkómon, ahogy förtelmes szörnyetegként megmozdult bennem egy emlék. Egy örömtelen, fagyos este emléke az árvaházban. Sára teste, ahogy megdermed, majd embertelen rázkódásba kezd.

Már nem figyeltem, hogy merre megyek, és egyszer csak arra eszméltem, hogy a sikátor, amelyet egyik oldalról ablaktalan téglafal, a másik oldalról sötéten ásító ablakokkal pettyezett házfal övezett, cseppet sem ismerős. Ebben az utcában nem volt közvilágítás, és bár a csillagok egy kis időre előbújtak a felhők mögül, hideg fényük nem sok vigaszt nyújtott.

– Eltévedt?

A szívem akkorát ugrott, mint én magam. Az egyik kapualjból borzas, esőszürke hajú öregember tápászkodott fel. Szakálla csapzottan lógott ütött-kopott zekéje középső gombjáig. Megtántorodtam, és fenékre estem.

– Megengedi? – A bozontos idegen felém nyújtotta lapátkezét. A hangja rekedt volt, mintha régóta nem beszélt volna.

– Köszönöm.

Egy gomolyfelhő mögül előbukkant a hold, és én megpillantottam a férfi áfonyaszín szemét.

– Nahát, ön az? Tavaly a karácsonyban árult. Öntől vásárolta a vőlegényem a… öntől vásároltam ezt a kesztyűt. Már éppen azon gondolkodtam, hogy talán megbetegedett.

– Kegyed nagyon kedves, hogy aggódott értem.

– Nem mondtam, hogy aggódtam.

– Én olyan dolgokat is észreveszek, amik kimondatlanul maradnak. Tavaly például azt, hogy kegyednek egy meleg gyapjúkesztyűre van szüksége, hogy a kacsója ne fázzon. Idén viszont… Idén úgy látom, a szíve hűlt ki.

– Én készítettem szeretetszeletet a maradék lisztemből – motyogtam, bár magam sem értettem, miért magyarázkodok egy idegennek –, de senkinek nem kell szeretet. Mindenki csak örömsüteményt akar. Azt pedig én Boldizsár nélkül… azt én most nem tudok sütni.

– Dehogyisnem tud. Jöjjön fel hozzám, épp itt lakom ebben a házban. Bebizonyíthatja, hogy még mindig kiválóan süt.

– De épp most mondtam, hogy nem tudok…

– Szamárság.

– Nincs elég örömlisztem, öntől pedig nem fogadhatom el. Senkitől sem fogok örömlisztet elfogadni.

– Sára szívből osztotta meg kegyeddel az utolsó marék lisztjét. Nem azért hozott ekkora áldozatot, hogy kegyed elhamvadt lélekkel végezze.

A szívem mintha a gyomromba ereszkedett volna a szavak hallatán. Bevillant a bánatházat betöltő posványos szag, és Sára élettelen, fakószürke szeme, ahogy a foszló tapétát bámulja rezzenetlenül; napokig, hetekig, egy örökkévalóságig. Megráztam magam, de az emlékképet nem tudtam lerázni, csak az agyam mélyére száműzni, ahol lekushadt, mint egy ugrásra kész vadállat.

 Az öregapó odalépett egy behemót tölgykapuhoz, és szélesre tárta. Nem kérdeztem, honnan tud Sáráról. Követtem.

Az aggastyán egy földszinti ajtóhoz vezetett öles léptekkel, és mielőtt még alaposabban körülnézhettem volna a gyengén megvilágított folyosón, betessékelt rajta. Odabent koromsötét volt, de házigazdám hamar olajlámpát gyújtott, és én szétnézhettem.

Az apró helyiségben mind a négy falat plafonig érő könyvespolcok szegélyezték; több száz, talán több ezer könyvnek adtak otthont. Áhítattal csodáltam a sok cifra könyvgerincet. A szobában a polcokon kívül egy kurta ágyikó, és egy hajlított lábú tölgyasztal kapott helyett, utóbbit beborították a színes kötetek. A hozzám legközelebb eső könyv borítóján egy pocakos, piros ruhás, szakállas öregember hajtott egy rénszarvasok húzta szánt.

Házigazdám az asztalhoz lépett, és a könyvhalom takarásából elővette a leggyönyörűbb zenedobozt, amit valaha láttam. Mogyoróbarna volt, nem nagyobb egy férfiökölnél, körben míves faragványok díszítették. Az aggastyán felhúzta, mire földöntúli csilingeléssel kinyílt a teteje, és egy parányi balett táncos emelkedett ki belőle. Gyerekkoromban mindig arról álmodoztam, hogy kapok egyszer egy ilyet, barackvirág színűt, mert az árvaház kertjét minden tavasszal pompás díszbe öltöztették a barackvirágok.

– Erre van a konyha.

Követtem a férfit az apró helyiségbe, amelyben egy búbos kemence, egy szekrényke, és egy faasztal állt. A kemencében vidáman sercegett a tűz, padkáján dundi, cirmos macska aludt. A meleg puhán az arcomhoz bújt. Az apóka letette az olajlámpát az asztalra.

– Az alapanyagokat és a fűszereket a szekrényben találja.

– Mit vár tőlem?

– Hogy elkészítse a tökéletes örömsüteményt.

– Nem vagyok rá képes. Éppen csak annyi örömlisztem maradt, hogy ne porladjon szét a lelkem. Ha azt a keveset is leszitálom, akkor…

– Lisztet is talál a kredenc aljában.

Azzal az öregember magamra hagyott, én pedig kinyitottam a konyhaszekrényt, és elképedve kipakoltam a fenségesnél fenségesebb fűszereket. Csillagánizs, szerecsendió, fahéj, szegfűszeg… Az apóka talán nem csak kesztyűkkel, hanem fűszerekkel is kereskedik?

Kíváncsian benéztem a kredenc aljába. Az alsó polcon katonás rendben sorakoztak a gondosan felcímkézett lisztes batyuk: szeretet, béke, nyugalom, harmónia, derű, öröm. Bekukucskáltam az örömlisztes zsákba. Tiszta, friss, liszt volt benne, fehér, mint az első hó. Kerestem egy nagy tálat, kicibáltam a szekrényből a batyut, és már épp szórtam volna a lisztet az edénybe, amikor eszembe jutott Sára.

Fogvacogva eltoltam magamtól a lisztes zsákot, és tenyérrel lefelé fordítva a tál fölé emeltem a kezemet. A tűz türelmetlenül pattogott a kemencében. Tenyeremet vízszintesen tartva, körkörös mozdulatokkal elkezdtem szitálni. Boldizsárra gondoltam, a négy évre, amit együtt töltöttünk. Nem történt semmi. Visszaemlékeztem az estére, amikor Boldizsár megkérte a kezemet. A karácsony első napján történt, éppen egy esztendeje. Tenyeremből tétován hullani kezdtek a lisztszemek. Boldizsár az örömrétesbe rejtette az eljegyzési gyűrűt, majdnem lenyeltem. Olyan íze volt a rétesének, mint a forró vajnak az omlós kiflin. Aztán két hete búcsú nélkül sétált ki az életemből. Csak egy üzenetet hagyott. A szitálás abbamaradt. A tál alján kevéske hamuszín, csomós valami terült el, úgy festett, mint egy szürke egér lenyúzott bundája. Reszketni kezdtem. Megrémültem, hogy megkezdődött az átváltozás, de mikor vacogósan karba fontam a kezem, a remegés alábbhagyott. Arcomon könnyek peregtek. Vajon mennyi időm maradt?

Nem tudom, meddig álltam ott könnyáztatta arccal. Egyszer csak egy puha valami dörgölőzött a lábamhoz. Lepillantottam. A cirmos cica felébredt, és várakozón nézett rám.

– Éhes vagy? – kérdeztem. – Én is. De nincs örömlisztem.

  A macska továbbra is engem szemlélt, és nyávogott egyet.

– Azt mondod, próbáljak meg mást sütni?

Az ajtóhoz léptem. Meg akartam kérdezni az apókát, hogy beéri-e szeretetsüteménnyel. Nem éreztem magamban túl sok szeretetet, de a cica érintése eszembe juttatta, ahogy Sárával kislány korunkban összebújtunk a fagyos éjszakákon, és a tenyerem kicsit bizseregni kezdett. Kikukucskáltam az ajtón, de a szoba üres volt, az öregembert nem láttam sehol.

– Bocsánat! Csak meg akartam kérdezni, hogy szeretetszelet is jó lesz-e. Hahó!

Vajon hová lett a házigazdám? Talán kiszaladt valamiért?

Különösnek találtam az öreget, de a konyháját még inkább. Vajon honnan szerezte azt a rengeteg lisztet? Csak remélni tudtam, hogy nem gyanútlan vendégektől lopta. De olyan kedvesnek tűnt… és tudott Sáráról.

Mély levegőt vettem, és nekiláttam a sütésnek.

***

Csaknem három órába telt, mire a szeretetszelet elkészült. Sárára gondoltam, simogattam a cicát, és amikor Boldizsár eszembe jutott, elűztem a fejemből az emlékét. A végeredmény aranybarna, kerek torta lett. A krémbe csempésztem egy csipet kíváncsiságot, amitől enyhén borsos illat lepte meg a konyhát.

– Készen vagyok! – rikkantottam. Ebben a pillanatban megjelent az ajtóban a bozontos öregember pufók ábrázata.

– Fenséges illata van – brummogta.

– Sajnálom, de csak szeretetszeletet tudtam készíteni.

– Nem használta az örömlisztemet?

Sárára gondoltam, és nem feleltem.

– Jól van, jól. Idegen lisztből nem lehet jó süteményt sütni.

– Megkóstolja?

– Nem. Elvisszük azoknak, akiknek nagyobb szüksége van rá.

***

Elhagytuk a házat, majd az utcát. Némán követtem az öregembert a fagyos, girbegurba sikátorokon át. Sokáig bandukoltunk némán, míg útitársam egyszer azt dörmögte:

– Tudja, a Nagy Bánatvihar előtt nem talmi bazár volt a karácsony.

– Akkor micsoda?

– Ünnep. A szeretet ünnepe.

– Nahát, milyen mókás! Külön ünnepe volt a szeretetnek? És az örömünnep mikor volt?

– A szeretet ünnepe örömünnep is volt.

Csendben méláztam a szavain, amíg a kihalt utcákon bandukoltunk. A Nagy Bánatviharban az unalmas árvaházi histórialeckék tanúsága szerint a régi feljegyzések jelentős része megsemmisült, a karácsony nevű esemény kapcsán csak néhány ajándékvásárlásra buzdító szórólap, meg egy fenyőbörze hirdetménye maradt fenn.

– Honnan tudja, hogy mi volt azelőtt? – sandítottam fel, amikor befordultunk egy düledező házaktól szegélyezett, szűk utcácskába.

– Bemegyünk ide – Útitársam egy omladozó épületre mutatott. A hajnal első fényei már elérték a házat, amely lefittyedt zsalugátereivel és málló vakolatával kísértettanyára emlékeztetett.

Nem szívesen léptem be a kidőlt ajtó résén, de kíváncsiságom felülkerekedett félelmemen. Az öregember nyomában végigcaplattam egy sötét, dohos folyosón. Halk neszezés hallatszott, bizonyára patkányok matattak a falban.

– Megjöttem! – kiáltotta az öreg, mire feltárult egy ajtó, és a folyosón hat év körüli kislány jelent meg.

– Itt van! – kurjantotta. – Megérkezett!

A csöppség megragadta útitársam kopott zekéjét, és bevonszolta az ajtón. Kíváncsian követtem őket. Egy homályos helyiségbe érkeztünk. A három ablakot zsaluk takarták, az egyik spaletta azonban hiányzott, fagyos szél zúgott a szobába. A hiányzó spaletta helyén beszűrődő hajnali nap sugara volt az egyetlen fényforrás. A helyiség berendezése egy rozoga kanapéból és egy ágyból állt, előbbiből kiállt a rugó, utóbbinak a lába volt eltörve. A kanapén két nyolc-tíz év körüli lánygyerek, és egy hatéves forma kisfiú kucorgott összebújva, előttük a földön ütött-kopott kockajáték hevert. A negyedik gyerek, a vajfehér hajú lányka, aki a szobába invitált minket, lehuppant a társai mellé, és várakozón útitársamra nézett.

– Ez itt egy hercegnő? – kérdezte rám mutatva.

– Ő Boróka – felelte az öreg. Eltűnődtem, hogy vajon honnan tudja a nevemet. – Sütött nektek süteményt.

– Milyen fajtát?

– Mézeset?

– Krémeset?

– Van benne szerencsedió?

– És bátorság? Bátorságot sütött bele?

– Szeretet van benne – dünnyögte az apóka. A gyerekek ennek hallatán odasereglettek az öregember köré, és nyakukat nyújtogatva lesték, ahogy nagy gonddal kicsomagolja a süteményemet.

– Mennyei illata van! – lelkendezett a vajfehér hajú kislány.

– Még örömlisztet sem tettem bele – szabadkoztam. – Nincs benne semmi különleges.

Hirtelen minden gyerekszem rám szegeződött.

– De hiszen azt mondtad, szeretet van benne – vizslatott vádlón a legnagyobb lány.

– Igen – zavarba jöttem, mintha magyarázkodnom kellene az ajándékom miatt –, de egy szem örömliszt sincs benne.

A nagylány vállat vont, és mintegy mellékesen így szólt:

– Mi még sosem ettünk örömsüteményt.

– De hiszen akkor a lelketek… hogyhogy még…

Elharaptam a mondatot, és sután birizgálni kezdtem a sapkám alól kilógó gesztenyebarna hajtincseket.

– A szeretet miatt – felelte az öregember.

– Ilyen nagyon szeretitek egymást? – álmélkodtam.

  Boldizsárral mi is szerettük egymást, ebből fakadt az örömliszt, amit mindig leszitáltunk, és egymásnak sütöttünk belőle süteményt.

– Igen! – rikkantotta a fiúcska, aki éppen könyékig túrt a tortás kosárban.

– És az apót – szólt közbe a vajszőke kislány, miközben a szájába tömött egy vaskos szelet süteményt. – Meg téged. Meg mindenkit, aki ajándékot hoz nekünk.

– Én a kéményseprőket szeretem! – tódította csámcsogva a fiú.

– Én meg a muszlim ruhás dámákat!

– Muszlin ruhás, te lökött!

– És te kit szeretsz?

A gyerekek némán rám függesztették a tekintetüket.

– Én… – akkora gombócot éreztem a torkomban, hogy egy pillanatig nem kaptam levegőt. – Mindegy. Akit szerettem, ő már… ő már mást szeret.

– Mindenkit szeress!

– Jól van, gyermekeim. Borókának sok a dolga, más gyerekeknek is tortát kell sütnie. – Öreg kísérőm belém karolt, és az ajtó felé fordultunk. –  Jó szerencsét, kis barátaim!

– Honnan tudja a nevemet? – kérdeztem, mikor már kifelé botorkáltunk a dohos folyosón keresztül.

– Sokkal többet tudok a nevénél – dörmögte az öreg, mikor kikecmeregtünk a reggeli napfényben fürdő utcára. Benyúlt a zekéje zsebébe, előhúzott egy barackvirág színű zenedobozt, és felém nyújtotta. Átvettem az ajándékot, és álmélkodva forgattam a kezemben.

– Kicsoda maga? – bukott ki belőlem.

– Szólítson Miklósnak.

Elgondolkodva ízlelgettem a nevet, miközben megforgattam a kezemben a gyönyörű zenedobozt.

– Köszönöm, ez csodaszép… – felpillantottam, de már csak útitársam hűlt helyét láttam.

A decemberi napfény sosem szikrázott még olyan ragyogóan, mint azon a reggelen. A zsebembe rejtettem a zenedobozt, és útnak indultam. Egész éjjel nem aludtam, de egyáltalán nem voltam fáradt. A négy gyerekre gondoltam, ahogy a szeretetszeletemet csócsálják, az apóra, ahogy a szakálla alól rám mosolyog, Iza nénire, ahogy a derűkifliket igazgatja. A muszlin ruhás dámákra, meg a kéményseprőkre gondoltam, és persze Sárára, a kacagására, amikor kiszöktünk az árvaházból a karácsonyba vidámságlepényt csenni. Iparkodtam hazafelé, a tenyerem bizsergett a közelgő sütés gondolatától. Az árvaházban mindig elkélt egy tál szeretetsütemény.

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.8/10 (4 votes cast)

Leave a Comment

4 hozzászólás

  1. Ez az írás ANNYIRA szép!
    Gratulálok hozzá! 🙂

  2. Kedves, megható, igazi bájos karácsonyi történet. Nagyon ötletes világot találtál ki hozzá. 🙂

  3. Köszönöm szépen a véleményeket, nagyon hálás vagyok, hogy elolvastátok. 🙂

  4. Ez a történet és a világ teljesen elvarázsolt! Szép és ötletes. ^^
    Gratulálok!