Paróczai Fanni: Hívatlan vendég

Paróczai Fanni: Hívatlan vendég

Dominic egy pillanatig habozva nézte a fölé magasodó fa ágait. Még mindig nehezen hitte el, hogy egy ugrással feljuthat a közel három méter magasan lévő lombkoronába, pedig napok óta gyakorolta már. Nagyot sóhajtott, elrugaszkodott, és mire észbe kapott, már fent is volt, karnyújtásnyira az egyik emeleti ablaktól. Elvigyorodott, és átfutott az agyán, hogy vajon a macskák is ilyesmit éreznek-e, mikor lendületből felugranak egy autó tetejére. Nem válaszolta meg saját kérdését, mert az ablakon át meglátta, hogy célpontja éppen belépett a szobába, és az ő irányába tartott. Dom feljebb húzta magát egy magasabban lévő ágra, hogy a lány nehogy idő előtt észrevegye őt. Minél tovább szeretett volna rejtve maradni, és megkönnyebbülten látta, hogy célpontja szélesre tárja az ablakot. Így legalább nem kell zajt csapnia az üveg betörésével.

Új, kifinomult hallásával követte a lány lépteit a szobában. Mikor kiszemelt áldozata elhagyta a helyiséget, lejjebb ereszkedett, és csendben bemászott az ablakon. Vigyora most még szélesebb lett. Bent volt Lola Hays szobájában. A gimnáziumban ez volt minden fiú álma, arról pedig számos pletyka keringett, hogy pontosan hánynak sikerült bejutnia – valószínűleg egész más módokon, mint ahogy Dominic tette. Ő persze sosem volt ilyen pletykák főszereplője, ezért is töltötte el büszkeséggel, hogy most itt van. Az osztálytársai el sem hinnék. Igaz, a legtöbb osztálytársának az sem tűnt fel, hogy egy iskolába jár velük. Dom önérzete most is megsajdult ettől a gondolattól, de azzal vigasztalta magát, hogy ha a próba sikerül, akkor akár mindannyiuknál tehet hasonló látogatásokat. Akkor majd tesz róla, hogy észrevegyék őt.

Ábrándozásából léptek zaja zökkentette ki. Lola dudorászva közeledett. Ahogy Dominic mélyen beszívta a levegőt, a lány illata mellett forró csokit is érzett benne. Összefutott a nyál a szájában. Átalakulása még nem volt teljes, így az emberi ételek még éppúgy csábították, mint fogyasztóik.

Dom az ajtó mögötti falhoz simult, és onnan nézte, ahogy Lola az asztalra teszi a bögréjét, és ismét az ablakhoz sétál, hogy becsukja. A fiú lehunyta a szemét, és minden erejét a lámpára összpontosította. Mikor felnézett, elégedetten látta, hogy a fény kialudt. Lola lélegzete felgyorsult a hirtelen ijedtségtől, szíve olyan hevesen kezdett verni, hogy azt Dom már kifejezetten zajosnak találta. Előlépett az ajtó mögül, és megköszörülte a torkát.

– Egy hangot se, emberlány – mondta a tőle telhető legmélyebb hangon.

– Mi a franc – csattant fel válaszul Lola.

Dominic elbizonytalanodott. Ezerszer átgondolta, eltervezte ezt az estét. Belopózik, ráhozza a frászt a lányra, lecsapolja, beadja neki a pirulát, azután angolosan távozik. Úgy képzelte, hogy miután kialszanak a fények és beveti a jól begyakorolt szörnyhangot, Lola majd készségesen halálra rémül, és szinte önszántából ad a véréből, hogy mentse az életét. Mikor eloltotta a lámpát, a lány ijedtsége jó kezdetnek tűnt, de most a hangjából csak felháborodást hallott ki. Ismét beszívta az illatát, igyekezett új képességeivel feltérképezni Lola hangulatát, de félelmet nem érzett rajta. Magabiztossága már majdnem inába szállt.

– Ki vagy te, és mit keresel a szobámban? – kérdezte indulatosan a lány.

Domnak feltűnt, hogy Lola hangja kissé megremegett, és ez elég volt ahhoz, hogy ismét erőt vegyen magán.

– Dominic a nevem, és azért vagyok itt, hogy egy részedet magammal vigyem – alighogy kiejtette a szavakat, már meg is bánta. A fejében sokkal baljósabban és fenyegetőbben hangzott a beszéd, de kimondva rájött, milyen nevetséges az egész. És még a nevét is elárulta. Micsoda amatőr hiba, korholta magát.

Még a sötétben is látta, hogy Lola milyen megvetően vonja fel egyik szemöldökét. A lány végül elröhögte magát, és kihúzta a mellette álló kisszekrény egyik fiókját. Dom értetlenül nézte, el sem tudta képzelni, mire készül. Mire átfutott az agyán, hogy talán menekülnie kellene, Lola meg is találta, amit keresett. Valami kis textildarab volt a kezében, amit aztán a szobán át Dominic felé hajított. A fiú elkapta – átalakult érzékeinek hála többé nem volt lyukasmarkú. Szemügyre vette az anyagot, és döbbenten állapította meg, hogy egy babarózsaszín csipkealsót tart a kezében. Fintorogva dobta a sarokba.

– Mi az, talán nem felel meg? – kérdezte Lola szenvtelenül. – Jobb darabot nem adok, legutóbb sem kaptam vissza.

– Mégis mi a fenéről beszélsz? – fakadt ki Dominic. Annyira összezavarodott, hogy már a hangját sem változtatta el.

– Azt hiszed, te vagy az első perverz trófeagyűjtő, aki rám tör? – horkant fel a lány. – Ismerem én ezt a béna fiúbulis hagyományt, csak mindig reménykedek abban, hogy számotokra is unalmassá válik.

– Félreértesz – jelentette ki Dom, és még egy utolsó kísérletet tett arra, hogy hátborzongatónak hangozzon. – Én a véredet akarom.

– Hű, ez új – felelte unottan Lola, miközben az íróasztalához sétált, hogy felkapcsolja a rajta lévő olvasólámpát. A gyér fénynél aztán szinte kíváncsian mérte végig a fiút.

– Egy pillanat, téged ismerlek – mondta tűnődve. – Hiszen egy osztályba járunk!

Dom nagyot nyelt, és minden erejével azt kívánta, bár nyelné el őt a föld, vagy legalább hadd váljon köddé és térjen magához valahol a világ másik felén. Sajnos azonban ilyen képességeket nem kapott.

– Igen, tudom már – folytatta Lola vidáman. – Pár hete te feleltél bioszon a női ivarszervekből. Vicces volt.

A fiú érezte, hogy lángba borul az arca, pont úgy, mint az említett számonkérés idején. Hiába tudta az anyagot, annyira zavarban volt a témától, hogy csak érthetetlenül makogott össze-vissza a tábla előtt, a mellette lévő torzóra rá sem bírt nézni, nemhogy a részeit elemezni, végül pedig inkább kisietett a teremből, és az óra hátralévő részét a vécébe zárkózva töltötte.

– Ennek semmi köze a mai látogatásomhoz – jelentette ki türelmetlenül.

– Attól még muris – mosolygott Lola, miközben lehuppant az ágyára. Lábát keresztbe tette, és ismét felvonta a szemöldökét. – Szóval Dominic, elárulod végre, miért vagy most itt?

– Már mondtam.

– De hát ennek semmi értelme – rázta a fejét a lány. – Minek kellene a vérem? Csak nem balami biológiai kísérlethez? – kérdezte kaján vigyorral.

– Nem mondhatom meg – válaszolta Dom.

– Akkor nem kapsz belőle.

– Nem kell az engedélyed – mondta a fiú olyan határozottsággal, amivel még saját magát is meglepte.

Igazság szerint már rég megszerezhette volna, amiért jött. A lánynak semmi esélye nem lett volna Dominic megnövekedett fizikai erejével szemben. De akár még erőszak nélkül, hipnózissal is megtölthette volna a kis fiolát Lola vérével. Azonban volt valami a lány pimaszságában és magabiztosságában, ami miatt Dom elfelejtette, hogy kettejük közül ő az erősebb.

Lola továbbra is várakozó tekintettel nézett rá, a fiú pedig úgy érezte, kár tovább megjátszania magát. Tudta, hogy ha meg is kapja a vért, a próba lényegét már elbukta, de végül is ezt még eltitkolhatta a Vezetőség elől.

– A helyzet az, hogy beléptem egy…

– Szektába? – tudakolta Lola bosszúsan.

– Nem – mondta azonnal Dom. – Mármint, valamilyen szinten igen. Mindegy, úgysem fogod elhinni. Talán jobb is.

Lola figyelmét nem kerülte el a Dominic hangjában bujkáló elkeseredés. Viszont közel sem úgy reagált, ahogy azt a fiú várta. Megveregette maga mellett az ágyát, helyet kínálva Domnak, és mikor ő leereszkedett mellé, megfogta az egyik kezét.

– Figyelj, én már komolyan kíváncsi vagyok, hogy mibe keveredtél – közölte őszinte érdeklődéssel. A korábbi szemrehányásnak most nyoma sem volt a hangjában. – És ha már így rám rontottál, akár beszélgethetünk is róla.

Dom nagyot sóhajtott, és elgondolkodva meredt maga elé. A Vezetőség persze kikötötte, hogy az embereknek semmit sem szabad megtudnia a Szövetségről, de úgy érezte, már mindegy. És még mindig ott volt a lehetőség, hogy a látogatás végén törli mindezt Lola emlékezetéből.

– Gondolom, a vámpírokat nem kell neked bemutatnom – kezdte Dominic, majd fürkészőn pillantott a lány arcára. Lola láthatóan majdnem elnevette magát, és alighanem egy csípős megjegyzés is eszébe jutott, de uralkodott magán, és biccentett, hogy továbbra is kíváncsi. – Én sokat olvastam róluk, és kitartó kereséssel eljutottam a ma élő legjelentősebb közösségükhöz. Ők egyszerűen Szövetségnek nevezik magukat.

Itt szünetet tartott, és elkapta a tekintetét Lola arcáról, akinek ajkai már remegtek az elfojtott nevetéstől. Sejtette, hogy a lány nem fogja komolyan venni, de mégis be akarta fejezni, amit elkezdett.

– Meglepően nyitottak egyébként – folytatta. – Ha egyszer valaki rájuk talál, és csatlakozni szeretne, akkor megadják neki a lehetőséget. Csak éppen próbatétel elé állítanak.

– És te ezt így bevetted? – fakadt ki Lola hitetlenkedve. Dominic a fejét csóválta.

– Tudtam, hogy számodra ez felfoghatatlan lesz – sóhajtotta. – De ettől még igaz.

– Jaj, kérlek, ne legyél már hülye – csattant fel a lány. – Értem én, hogy nehéz lehet az életed meg minden, de akkor sem az a megoldás, hogy belépsz valami szektába.

– Nem szekta – mondta Dominic. – Aki belép a Szövetségbe, az tényleg elveszíti emberi mivoltát, és átalakul. Aki csatlakozik, annak megelőlegezik a folyamatot bizonyos képességekkel, de ahhoz, hogy az átalakulás végleges legyen, a próbán is át kell menni.

– Mégis miféle próbán? – fintorgott a lány. Dom sokatmondó pillantással válaszolt. – Ó. Szóval akkor ezért vagy itt.

Lola arcáról sokféle érzelmet le lehetett olvasni, az összepréselt ajkak, piros orcák és összevont szemöldök egyaránt tükröztek haragot, zavart és talán némi félelmet is. Domnak most nem kellett érzékeit használnia ahhoz, hogy meghatározza a lány hangulatát. Lola azonban továbbra is fogta a kezét, és ezt jó jelnek tekintette.

– Nem várom, hogy most higgy nekem – mondta türelmesen Dominic. – De ha szeretnéd, akár bizonyíthatom is, hogy nem őrültség az, amit itt összehordok.

Lola válaszra nyitotta ajkait, aztán meggondolta magát, és bólintott. A fiú lehunyta a szemét, és most ismét a lámpára koncentrált, ami egy pillanattal később fényárba borította a helyiséget. Nemcsak felkapcsolta, de szinte képtelenül vakítóvá tette a körte világosságát.

– Ez szép és jó, de még mindig lehetséges, hogy megbütykölted a csillárt amíg én nem voltam a szobában – jelentette ki kétkedően Lola. Dom azonban elégedetten állapította meg, hogy a lányt valamilyen szinten már most lenyűgözte.

– Milyen bizonyíték lenne meggyőző? – érdeklődött.

– Nem is tudom – tűnődött Lola. – Szuperéles szemfogak?

– Csak a teljes átalakulás után.

– Akkor hogyan akartad megszerezni a vérem?

Dominic válaszul egy vérvételre alkalmas orvosi tűt húzott elő a pulóvere zsebéből.

– Szó sem lehet róla – kiáltott fel Lola.

– Várjuk ki a végét – hagyta rá Dom. – Szóval, érdekel még valami bizonyíték?

– Eddig még semmit sem mutattál – a kezdeti szenvtelenség visszatért Lola hangjába.

A fiú a szemét forgatta, és körbenézett a szobában. Végül egyszerűen kinyújtotta a kezét a lány díszes, kovácsoltvas ágykerete felé, és mielőtt Lola egy szót is szólhatott volna, egy laza mozdulattal letört egy kis golyót az ágytámláról.

– Mi a… – lehelte Lola elkerekedő szemmel.

Dom szórakozottan görgetni kezdte a vasgolyót kezei között, mintha csak gyurmával játszana. Egy pár pillanat alatt teljesen kilapította. Tovább babrált vele, aztán néhány perccel később levéllé formálva nyújtotta át a lánynak. Lola ide-oda kapkodta a tekintetét a fiú és a vasdarab között, majd előre dőlt, és ő is megpróbált leszedni egy másik golyót az ágytámláról, persze sikertelenül. Elképedve nézett Dominicra, aki bocsánatkérően pislogott rá.

– Ha szeretnéd, visszateszem.

– Nem kell – ingatta a fejét Lola. – De mondd, tényleg, miért éri ez meg neked?

A fiú keserű ízt érzett a szájában, ahogy próbált egy jó választ megfogalmazni. Végül inkább csak visszakérdezett.

– Van rólam bármi különösebb emléked a nyomorult bioszfeleleten kívül? – Lola nem válaszolt, a tekintete azonban mindent elárult. – A vezetéknevemet tudod egyáltalán? Vagy azt, hogy hol ülök órán?

A lány szomorkásan sütötte le a szemét. Dominic maga is meglepődött azon, milyen felindultság süt a szavaiból.

– Ha a fiúkat kérdezed, ők persze tudnának mesélni – magyarázott tovább. – Arról, hogy már kilencedik óta a vécében öltözök át tesi előtt, mert meguntam a „bókokat”, amiket a vékony lábamra és a karomra kaptam. Meg, hogy sose bírtam egy normális fekvőt megcsinálni órán. Bár nem lepne meg, ha a nevem nekik sem ugrana be egykönnyen.

Lola szánakozva nézett rá, amitől már majdnem elszégyellte magát. Próbálta elhessegetni az érzést.

– Biztos el sem tudod képzelni, milyen érzés ez – folytatta, némi nyugalmat erőltetve magára. – De ezek még mindig az érdekesebb napjai az életemnek. Mert ezt leszámítva egyébként láthatatlannak érzem magam. És gyengének. Mindent összevetve, egy senkinek.

A lány közelebb húzódott hozzá, a válluk már összeért. Ismét Dom keze után nyúlt.

– És úgy gondolod, ha belépsz abba a Szövetségbe vagy mibe, ott majd máshogy viszonyulnak hozzád? – vetette fel. A fiú lehunyta a szemét. Ezen még sosem gondolkozott.

– Legalább nem lennék többé olyan gyenge – mondta végül. – A többi meg kialakulna valahogy.

– Én akkor sem hiszem, hogy ez a megoldás a problémáidra – jelentette ki határozottan Lola. Majd jóval lágyabb hangon folytatta. – Dominic, igazad van, nem nagyon ismerlek, és erről a vámpírközösségről is elég keveset tudok. De az, hogy csak úgy hagyják, hogy belépj közéjük és mindenféle varázsképességeket kapj, nekem gyanúsan egyszerűnek tűnik

Dom összevonta a szemöldökét. Annyi remény töltötte el, mikor a Vezetőség az átalakulásról és a Szövetségről beszélt neki, hogy nem is kérdezett rá, van-e apróbetűs rész.

– És attól tartok, ha átalakulsz, azzal sok minden elveszne abból, ami most vagy – tette hozzá Lola, majd halványan elmosolyodott. – És szerintem az kár lenne.

– Gondolod? – dünnyögte Dominic.

– Biztos vagyok benne – Lola mosolya már határozottabb volt, és annyi melegség áradt belőle, amiben Dom korábban nem is reménykedhetett.

– Vissza lehet még csinálni az eddigi átalakulást? – kérdezte a lány.

– Elvileg igen – bólintott Dominic. Elővette a Lolának szánt pirulát a zsebéből. – Azt mondták, ha sikerül a próba, ezt adjam be az áldozatnak, hogy ne emlékezzen rám. Ha pedig nem sikerül és meggondolom magam, vegyem be én, és többé eszembe sem fog jutni a Szövetség.

– Szerintem az utóbbi lenne a jó választás – javasolta Lola, és megszorította Dom kezét. – Ne dobd el azt, aki vagy, Dom! Még bármit kihozhatsz belőle. Ennél sokkal jobb dolgokat is.

A fiú hálásan mosolygott rá, de aztán ismét elkomorult.

– Mi a baj? – kérdezte a lány.

– Ha beveszem, mindent elfelejtek. Azt is, hogy itt voltam – felelte Dom, aztán ismét végig gondolta, amit az imént mondott. – Mármint nyilván nem volt nagy jelentősége, nem erről van szó. De ez kellett ahhoz, hogy folytatni akarjam a meglévő életemet – magyarázta. – Ha elfelejtem, akkor mi van, ha újra elkezdek kiutakat keresni?

– Akkor majd ott leszek, hogy észhez térítselek – nyugtatta meg Lola. Dom elképedve nézett rá. – Mi van? Már szinte megkedveltelek.

A fiú elvigyorodott, Lola pedig szinte zavartan nevetett fel. Feltápászkodott az ágyról, és az ajtó felé húzta Dominicet.

– Most viszont lassan mehetnél. Egész este sorozatot akartam nézni, de helyette már vagy egy órája veled lelkizek – dorgálta a lány tettetett rosszallással.

– Köztünk marad ez az egész? – érdeklődött Dom. – A Szövetség nem ellenőrzi a próbatétel körülményeit. Ha képes vagy úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, akkor a te emlékeidet nem kell módosítani.

– Megígérem, hogy hallgatok – válaszolta Lola, és mélyen a fiú szemébe nézett. Dominic hitt neki. – És azt, is, hogy figyelni fogok rád – jelentette ki, majd vidáman hozzátette: – Hétvégén házibulit szervezek, majd meghívlak.

– Komolyan? – hüledezett Dom.

– Komolyan – biztosította a lány vigyorogva. – Aztán ha valaki szemétkedni mer veled, majd belökjük a medencébe.

– Lola – kezdte Dom, és finoman megszorította a lány kezét. – Én azt hiszem, nagyon félreismertelek.

– Nem te lennél az első – sóhajtotta a lány. Dominic kérdőn nézett vissza rá, mire Lola szomorkásan elmosolyodott. – Mondd, te hogy tudod, hány fiú járt már ebben a szobában előtted?

Dom bűntudatosan elkapta a tekintetét. Korábban sosem gondolkozott el azon, hogy a gimnáziumi népszerűség talán éppen olyan kínos, mint a népszerűtlenség.

– Igazság szerint nem bánom, hogy beugrottam hozzád – mondta, mikor már a bejárati ajtóban álltak.

– Legközelebb azért várd meg, hogy én hívjalak – kérte Lola.

– Szerintem így sokkal viccesebb volt – vigyorodott el Dom. A lány megpróbált csúnyán nézni rá, de a vonásaiban mosoly bujkált.

A fiú gondolatai kavarogtak hazafelé menet. Sok kérdés és kétely vetődött fel benne, de ideiglenesen felerősödött ösztönei azt súgták, hogy minden rendben lesz.

Azt pedig még nem is sejtette, hogy a szobájában egyedül maradt Lola a kis vaslevéllel a kezében aludt el, és még akkor sem eresztette, mikor már álomba merült.

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.3/10 (3 votes cast)

Leave a Comment