Nyírő Szabina: Penna és a dámszarvas

Nyírő Szabina: Penna és a dámszarvas

Pennának nem voltak történetei. Csak szavai, mondatai és csendjei, ám azok túlhaladták az elképzelt dolgok valóságát. Kivédhetetlenül hatoltak be az emberek lelkébe, közvetlen tapasztalattá változtatták az általuk hordozott jelentést: nyugtalanságot vagy harmóniát ébresztettek, illatokat, érintéseket idéztek meg, velük együtt koromsötétek, ragyogások és félhomályok árnyalatait.

Amikor Penna beszélt, hallgatók gyűltek köré, ahogy a madarak és lepkék tették még kislánykorában. Ha pedig leírt valamit, a soraiból púderszínű fényként szivárgott elő egy világ.

Ám mit érnek a szavak, ha nincs mit elmondani velük? Hiába gyűjtötte az élményeket, keresett fel rejtőző szegleteket a világban, Penna végül mindig elmesélnivaló nélkül maradt. Talált ugyan különleges hangulatokat, lenyűgöző helyeket, de ezek önmagukban kevésnek bizonyultak. Az emberek kerek történetekre vágynak, olyanokat viszont ritkán ad az élet, ha pedig mégis, legtöbbször évekig tart, mire elvarrja a szálakat.

Egyesek azt tanácsolták neki, ne keresse őket, inkább találjon ki újakat ő maga, de ez Pennának sosem sikerült. Ha valami összeállt a képzeletében, az csámpás volt és lötyögős, ő pedig végül mindig rádöbbent, hogy az emlékeiből dolgozott: mások elbeszéléseit darabolta fel, szilánkokat orozott el innen-onnan, azokból ragasztott színes mozaikot. Bár a történetek így is önálló életre keltek Penna szavai, mondatai és csendjei által, ha más nem is, ő maga tudta, hogy nem az övéi. Számára mind lopottak voltak.

 

Azt mondják, több van ezen a világon, mint amit képesek vagyunk látni, de nehéz függönyök mögé rejtőznek. Ám a függönyök olykor fellebbennek, ha úgy érzik, épp erre van szükség, és egy napon az egyikük fellebbent Penna szeme előtt.

A rét, a patak és a felette hasaló, megviselt fahíd idegenül férkőzött a lakótelep utcái közé. Penna meglepődött, amikor cipője a koppanó aszfaltról fűbe érkezett. Nem tudta volna megmondani, hogy az oda nem illő táj hirtelen jelent-e meg, vagy fokozatosan derengett elő a panelházak és a garázssorok közül.

Elbűvölten lépkedett a patak felé. Lába keskeny ösvényre talált, amely a hídhoz vezetett, ám ott véget is ért, még mielőtt a patak túlsó partjához szelíden közel húzódó erdőt elérte volna. A csapás két oldalán a zöld ezerféle árnyalatát sorakoztatták fel a füvek és kalászok, mintha a mester, aki a térbe rajzolta őket, a világ összes zöld ceruzáját ki szerette volna próbálni, hogy mindegyikkel húzzon néhány borzas vonalat. A nagy igyekezettől időnként ráhullhatott egy-egy színes verejtékcsepp is a műre. Az édes nektártól illatozó foltokat most méhek és zengőlegyek dongták körül.

Penna félútról visszanézett, hogy tudata belekapaszkodhasson a panelházak ismerős biztonságába, ám a lakótelep eltűnt. Helyette olyasmibe ütközött a szeme, amit elsőre nem tudott értelmezni, de nyomban keresni kezdte a megfelelő szavakat. A rét színei, formái vízben feloldva a levegőben reszkettek, körvonalaik szétfutottak. Egy akvarell kép nézhet ki így, amelyet valaki papír helyett hatalmas szappanhártyára festett fel.

Penna jó ideig gyönyörködött a jelenségben, aztán eszébe jutott, hogy talán ennél sokkal nagyobb csodákat is tartogat ez a váratlanul megnyílt világ. Hátat fordított a látomásnak, és a fahíd felé indult.

Három lépcsőfok vezetett fel a hídra. A valaha gondosan lekezelt, sötétre pácolt deszkák széle rojtosnak tűnt a minden irányba meredező, kiszáradt rostoktól. Ahogy Penna rajtuk lépkedett, végighúzta kezét a korláton, alig érintve a fát, hogy a szálkák épp csak megkarcolják a bőrét. A híd közepén leült, tekintete elmerült a patak felszínének fodraiban és a csobogásban. A víz mindig is elbűvölte: alkalmazkodása, kiszámíthatatlansága, a tömegében rejlő ereje hipnotikus erővel vonzotta. Szerette, ahogy megváltoztatja a dolgok formáját és illatát. Most szelíden gördült lógázó lába alatt, fűszálakat lobogtatott, és hosszú, fekete piócákat próbált magával csalni, amelyek az ár ellen úsztak a gyengéd sodrásban.

A merengésből egy reccsenés ébresztette, amely az erdő felől jött. Penna visszatartotta a lélegzetét, úgy hallgatózott, és a szélső fák törzséhez guggoló bokrokat pásztázta, de nem látott mozgást. Tekintete éppen visszafordult a patakhoz, amikor barnás villanást kapott el. Az egyik mogyoróbokor megmozdult, majd a nyílegyenes vesszők mögül egy büszke, koronás fej bukkant elő. Füle izgatottan mocorgott, érzékeny orra remegett szoborrá merevedett arcán. Végül kecsesen előlépett.

Penna felsóhajtott a gyönyörűségtől.

Egy fiatal dámbika állt az erdő szélén. Lapátokká szélesedő agancsát még selymes barka borította, melegbarna hátát szabálytalan alakú fehér pöttyök díszítették. Megindult a patak felé, ám akkor megérezte az idegen szagot, és megdermedt. Combja bőre alatt idegesen rándultak meg az izmok. Egy darabig Pennát figyelte, aki a sóhaj után észbe kapott, és mozdulatlanul igyekezett még levegőt is úgy venni, hogy minél kisebb neszt keltsen. A dám aztán felbátorodott, lassú léptekkel leereszkedett a híd alá, és nyakát előrenyújtva inni kezdett.

Penna elbűvölten bámulta az alatta szétterülő lapátokat, a foltos hátat. Az állat hirtelen felemelte a fejét, és Penna összerezzent; ám ahogy tekintete összekapcsolódott a szarvaséval, egész lényében örömteli fényesség áradt szét, olyan erővel, hogy még a könnye is megeredt tőle. A dámszarvas lapátjait beborító finom pihék egyszeriben gyöngyházasan felfénylettek. Penna a kézfejével kidörzsölte a csalóka nedvességet a szeméből, ám a kép nem változott. Majd a pihék közül fénypontok emelkedtek ki, törékeny ragyogásba vonták az agancs ágait, és szemcsés glóriát rajzoltak az állat homloka fölé. Az apró részecskék különböző alakzatokba álltak össze, de mielőtt még felismerhetővé váltak volna, önmaguk közt örvényeket keltve át is alakultak nyomban, megalkotva, majd szétsöpörve és újjáteremtve saját tünékeny műalkotásaikat.

Önmaga gyönyörűségéért létező varázslat volt ez, és Penna úgy merült el benne, hogy sem megérteni, sem megfejteni nem törekedett. A gyöngyházfényű örvénylés minden emberi fogalmon felülemelkedve megmaradt önnön lényegének.

Aztán a jelenség megváltozott: a szemcsék pókháló finomságú fonalakká kapaszkodtak össze, és egyik végükkel a szarvas agancsához tapadva felfelé lebegtek. Már majdnem elérték Penna talpát, aztán még magasabbra emelkedtek, ő pedig előrenyújtotta a kezét, és engedte, hogy az egyik szál a tenyerébe érkezzen.

Abban a pillanatban képek sora indult el a tudatában: illatok, benyomások, hangulatok, aztán szereplők, események. Rájött, hogy egy történet áramlik felé a pókhálószálon keresztül, amely már felismerhető mozzanatokból állt, de a korábban látott, fogalmakon túli örvénylés érzetét hordozta magában.

A képekkel együtt megérkezett hozzá a bizonyosság is: ezt a történetet azért kapta, mert neki kell szavakba öntenie.

Átadta magát a fonálból előszivárgó mesének, igyekezett emlékezetébe építeni minden részletet. A fényesség, amely akkor áradt szét benne, amikor a tekintete összekapcsolódott a szarvaséval, már túlragyogta a rétet, a patakot, és elragadtatott örömmel telve pulzált kettőjük körül.

Végül a képek folyamának vége szakadt. A ragyogás lassan visszahúzódott, a pókhálószál kibújt Penna markából, és a többivel együtt élettelenül hullott le, a szarvas pedig újra lehajtotta a fejét. Lapátjai már nem fénylettek. Ivott még egy keveset a patakból, megrázta magát, aztán sietve felkapaszkodott a parton, és eltűnt a mogyoróbokrok ágai közt.

Penna bódultan üldögélt a hídon. Érezte, hogy ittléte ajándékait már mind megkapta, de még nem volt képes elszakítani magát a varázslat emlékétől. Újra belemerült a víz áramlásába, a piócák és füvek hullámzó mozgásába. Tudatában olykor lüktetve felfénylett a történet, aztán gyengéd késztetéssel üzente, hogy ideje indulnia.

Könnyedén megtalálta a lakótelepre visszavezető utat. Ahogy óvatosan belesétált a vízfestményként lebegő rét képébe, meg is jelent előtte a garázssor. Hátrapillantott, hogy magával vigyen egy utolsó villanást abból a másik világból, de csak a jól ismert panelházak és a kopott garázsajtók vették körül. Gondolatban búcsúzott hát el az erdőszéli pataktól, aztán már semmi más nem érdekelte, mint hogy mielőbb hazaérjen, és megtalálja a tökéletes szavakat, mondatokat és csendeket a szarvastól kapott mese számára.

Ez a történet minden ízében eredeti volt. Még senki sem írta meg részleteit, nem lötyögött, nem csámpázott: a maga teljességében tündökölt, és Penna kivédhetetlen szavai által felragyogtatta az emberek szívét is. Újraolvasták, aztán egymásnak ajánlották tovább, így fénye szétterjedt, ahogy egyetlen gyertya is végtelen sok társának képes továbbadni a lángot.

Ettől kezdve Penna gyakran sétált el a garázssorok felé, és az átjáró időnként újra megnyílt előtte. Olyankor mindig új történetet kapott a dámszarvastól, amelyet hazatérve szavakba öntött. Az olvasók ujjongva fogadták, ünnepelték a tehetségét, magasztalták írásainak különleges szépségét és erejét.

A lelkesedésük kezdetben nagyon boldoggá tette Pennát. Ám egy idő után mind több és több mesét akartak tőle, az újakkal viszont egyre hamarabb elteltek. Már nem úgy varázsolták el őket a történetek, mint az elején; ahogy a tűzijátékhoz is hozzászoknak az emberek, és mindig hosszabbra, fényesebbre, különlegesebbre vágynak.

Penna lelke szomjazni kezdte a korábban megkapott elismerést. Tudta, még több történetet kellene írnia, de hiába próbálkozott, az átjáró nem nyílt meg előtte gyakrabban.

Egy nap azonban remek ötlete támadt. Ha legközelebb nem csak egy, hanem két pókhálófonalat kapna el, akkor egyszerre két történet is az övé lehetne! Olyan izgatott lett a gondolattól, hogy alig bírta kivárni a következő látogatást.

 

Az ösvény port lihegett a szökkenő lábak alatt. Hiába sorakoztatta fel ezerszínű zöldjeit a rét, Penna mindössze a fahidat látta maga előtt. Hangos dobogással érkezett meg, levetette magát a patak fölé, és már csak az erdő szélét fürkészte.

Egy idő után megmozdultak a mogyoróbokrok, és a gyönyörű állat ismét előlépett. Leereszkedett a patakhoz, ivott, majd újra összekapcsolódott a tekintete Pennáéval, hozta magával az örömittas fényt, és az agancsa barkáiból előszivárgó tünékeny, szemcsés látomást.

Amikor a fénypontokból összeálltak a felfelé lebegő pókhálószálak, Penna lazán kinyitotta a markát, és az egyik selymes fonál belesimult. A képek áramlani kezdtek, ám Penna a másik kezével már nyújtózott is a többi szál felé. Elhúzódtak előle, de ő kitárt marokkal utánuk kapott, míg végül sikerült megkaparintania egyet.

Sikítás remegtette meg a hidat. A történet azonnal megszakadt, a fény kialudt, Penna pedig döbbenten jött rá, hogy a szarvas sikított fel. Az állat tekintetében rémület villant, lába belecsúszott a patakba, de nem törődött vele, egyetlen lendülettel kiugrott a mederből, és eltűnt az erdőben.

Penna dermedten ült a hídon. A rét zsongása elhallgatott, mintha a méhek és zengőlegyek mind követték volna a szarvast. Csupán a patak vize csobogott továbbra is, de már csak a fűszálakat lebegtette. A hosszú, fekete piócák eltűntek.

Jó darabig várakozott. A víz felett lógó lábára meredt, de gondolatban lelke sötétségének mélyén járt. Nagyon szégyellte magát, hogy elijesztette a szarvast, és megfogadta, hogy soha többé nem próbálkozik hasonlóval. Aztán feltápászkodott a híd megviselt deszkáiról, és hazaballagott.

 

Ahogy teltek a hetek, Penna szívében fakulni kezdett a bűntudat. A szarvas biztosan meg is feledkezik róla, mire legközelebb találkoznak. Hiszen őt választotta ki arra, hogy beengedje a világába! Pontosan az ő szavaira, mondataira, csendjeire van szüksége. Neki pedig szüksége volt a történetekre, hiszen az olvasói csak akkor ünnepelték őt, ha új mesét hozott nekik. Így hát vett egy csomag gesztenyét engesztelésül a dámszarvasnak, és magabiztosan indult újból hozzá.

Hiába ült azonban órákig a híd szélén, és bontotta ki a csemegét, hogy csalogatón szálljon az illata, a nemes állat nem jött el. Távol maradt a következő látogatásai alkalmával is. Pedig mindig vitt magával gesztenyét, és szétszórta az erdő szélén, amerről a szarvas korábban érkezett. Ám a barna szemek nem fogytak el, csak gyűltek a borzas fűszálak között.

Újabb hetek teltek el, majd hónapok, és Penna egyre türelmetlenebbül szomjazta az elmaradó elismerést. Egyszer még annak is nekilátott, hogy maga találjon ki egy mesét, már az sem érdekelte, lopottnak érzi-e majd. Ám végül kihullott a kezéből a toll, mert semmire sem jutott.

Aztán egy napon, amikor újra a patakhoz látogatott, nem állt meg a híd közepén. Nem lassított a kiszáradt gesztenyék halmainál sem. A mogyoróbokrokhoz sietett, és belépett az erdőbe. Kellettek neki azok a történetek.

Az ő történetei.

 

A ruganyos vesszők suhogva záródtak össze mögötte. Penna a tavalyi avart és a bokrok nyílásait figyelte, hogy rátaláljon a csapásra, amelyen a szarvas korábban a patakhoz járt. Lassan haladt, mert gyakran kellett megállnia, hogy letört ágat, megcsúszó pata alatt felkaparódott, tőzegszagú földet, kifordult növényt keressen. Egyszer azonban elveszített minden jelet. Hátrafordult, hogy visszamenjen a legutóbbi nyomig, ám a látványtól megtorpant. Rémült elméje jó ideig fel sem fogta, amit lát.

Amikor elindult, az erdő nyári pompájában burjánzott, szinte hallani lehetett, ahogy a fákban keringtek a nedvek. Ám a csapás mentén, ahonnan érkezett, mostanra minden szín kifakult, távolabb már egészen elszürkült. Egy néhány lépés szélességű sávban a fák és bokrok levelei úgy pöndörödtek össze, mint a vékony zsírpapír, ha gyertyaláng közelébe kerül. A kérgek ráncosabbakká váltak, a törzsek sorvadásnak indultak, mintha valami az utolsó cseppig kiszippantotta volna belőlük a nedvességet, és most már az anyagot szívná el, amelyből a sejtjeik felépülnek.

Penna visszasietett néhány lépést. Reszkető kézzel kapkodott a bokrok ágaihoz, hogy valami nyomot találjon. A gallyak úgy roppantak el, mint a szalmaszálak; ujjai közül megpörkölődött szagú, morzsákra töredező levelek hullottak a földre. Penna tekintete csapdába esett molylepkeként verődött ide-oda a fák között, aztán találomra megindult, és futásnak eredt az erdő belseje felé. Már nem érdekelte, hogy nesztelenül haladjon, az sem, hogy biztos nyomokat keressen. Csak kanyargott, amerre a csapást sejtette.

Váratlanul egy tisztásra érkezett. Az erdő árnyai után elvakította a napfény, ám amikor a szeme hozzászokott a világossághoz, végre megpillantotta a szarvast. Lényének áttetsző szépsége újra megragadta, így megállt, és néhány pillanatig némán csodálta a fenséges állatot. A történetek utáni sóvárgás azonban erősebb volt. Penna nesztelen léptekkel indult a szarvas felé.

Valahol a fák hegyén felrikoltott egy madár. A dámbika felkapta a fejét, nekirugaszkodott, és bevágott a sűrűbe. Penna utána iramodott. Sokáig kergette, fák között cikázva, kidőlt törzseket átugorva űzte a szarvast. Bokrok karmolták véresre a karját, bokáját az avar alatt megbújó göröngyök gyötörték. Az állat ismeretlen területre tévedhetett, mert olykor megtorpant, kutatva nézett szét, aztán megugrott újra, de még így sem csökkent a távolság közte és Penna között. Pedig látszott, hogy lassabban halad: széles agancsa egyre gyakrabban akadt az ágakba. Aztán egy kisebb emelkedő mögött eltűnt az üldözője szeme elől.

Penna a domb felé rohant. Remélte, hogy a takarásból kiérve nem veszíti el a szarvas nyomát. A zajt, amit az állat csapott, még mindig hallani vélte, ám furcsamód mintha egyre közelebbről érkezett volna. Az emelkedő tetejéről végre megpillantotta őt. Borostyán szőtt be néhány, egymáshoz közel álló fát, és a dámbika köztük vergődött. Balról meredek lejtő szakadt a mélybe, a másik oldalon pedig sziklafal állta el az utat, így az állatnak nem volt más választása, mint hogy a facsoporton át meneküljön, ám lapátjai belegabalyodtak az indákba.

Megvagy! – kiáltott fel Penna szívében a vágyakozás. Elszántan nyargalt a szarvas felé. Az állat akárhogy próbált, nem tudott szabadulni, egyre inkább csapdába esett, már mellső lába is beakadt egy lecsüngő hurokba. Kétségbeesetten rúgkapált, míg végül mozdulatai lelassultak. Látszott, hogy fogytán az ereje. Penna nem értette, mi történik vele. Amilyen erős és fiatal, addig kellene küzdenie, amíg ki nem szakítja magát a borostyán indái közül. Szörnyű sejtése támadt. Úgy érezte, gyomra egy farkas állkapcsa közé szorult. Lelassította lépteit, nehogy még jobban megijessze a bajba jutott állatot.

Mire odaért, a dámbika feladta a küzdelmet. Egykor büszke, koronás fejét a hurokba akadt mellső lábára engedte, csatakos szőre vad szagot árasztott. Tekintetük összekapcsolódott, ahogy korábban a hídnál, de a szarvas szemében most végtelen szomorúság sötétedett, Penna pedig egyenesen belezuhant a mélyébe. Elveszítette erejét, reményét, és az állattal eggyé válva ő maga is mindent feladott.

Amikor a szarvas végül lehunyta a szemét, Penna felriadt a kábulatból, és azonnal cselekedett. Megpróbálta kiakasztani az állat lábát a hurokból, ám az megfeszült, így inkább az indának esett neki, hogy valahogy elszakítsa. A mozgástól a szarvas újra kinyitotta a szemét. Penna alig mert ránézni, nehogy megint megbénítsa a szomorúság. Ám a tekintet addigra elhomályosult, és már nem volt mélysége.

– Hé! Tarts ki! – kiabált rá Penna. Két keze közé vette a karcsú fejet, homlokához támasztotta a homlokát, aztán már csak lágyan kérte: – Tarts ki, könyörgök!

Mire végre sikerült elszakítania az indát, a szarvasban már annyi erő sem maradt, hogy lassan engedje le a lábát. Bokája megbillent, ahogy patája a földhöz ütődött. Penna azonnal nekilátott, hogy a lapátjait is kiszabadítsa, és csak amikor mellé került, vette észre a vért.

Mély, tépett seb húzódott a szarvas oldalán, alatta sötétvörös pocsolya gyűlt össze az avarban, és a felkapart erdei talaj illatába nehéz szag keveredett. Karnyújtásnyi távolságra tőlük facsonk meredezett. A törzs nemrég törhetett ketté, szilánkosra hasadt végének rostjai közé barna szőrcsomók szorultak.

Penna már alig látott a könnyektől, félig vakon tépte, bogozta a makacs kúszónövényt. Az útját végigkövető elszürkülés lassan elérte a facsoportot is, így az ágak olyan törékennyé váltak, hogy egyszerűen elroppanthatta őket.

A szarvas végül kiszabadult. Reszkető lábai még néhány pillanatig megtartották a hirtelen rájuk ereszkedő súlyt, aztán az állat összeroskadt, és ép oldalára fordulva elfeküdt a földön. Penna mellékuporodott, halk, nyugtató szavakat suttogott neki. Egészen addig simogatta a homlokát, amíg a lelke végleg el nem távozott.

Aztán a szőrébe fúrta az arcát, és megsiratta őt.

 

Könnyen visszatalált a patakon átívelő hídhoz. Csak a hamuszínné vált sávban kellett maradnia, az útja nyomán elsorvadt fák között. Nem ez volt a nehéz, hanem a történtek: önhittségének szörnyű következményei, amelyek a lelkére telepedtek, és súlyuk olyannyira valóságossá vált, hogy alig bírta újabb lépésre emelni a lábát. Minél közelebb került a patakhoz, annál súlyosabbá vált az erdő pusztulása is: az egykor élettel teli fák felismerhetetlen, göcsörtös csontvázakká aszalódtak. Ami harsogó zöld leveleikből megmaradt, most szürke porként borította be a talajt.

A rétre érkezvén Penna szíve egy leheletnyit könnyebbé vált. A fű itt még mindig ezerféle zöldben pompázott, és a patak is kedves csobogással üdvözölte. Ám amikor a híd közepére érkezett, újra állkapcsa közé szorította lelkét a gyász. Leült, hogy emlékezzen a gyönyörű szarvasra, aki lenyűgöző varázslatával történeteket ajándékozott neki.

Hogy is gondolhatta, hogy azok a történetek az övéi? Hogyan hihette, hogy elveheti őket?

A hosszú, fekete piócák nem tértek vissza a patakba. Csak a fűszálak hullámoztak, és Penna elbúcsúzott tőlük. Tudta, ő sem jön el soha többé.

 

Hónapok vánszorogtak el a múltba, nyomukban újabb hónapokkal. Penna meggyászolta a szarvast, aztán lassan, gyengéden kiengedte őt a lelkéből. Elbúcsúzott a történetektől is: elcsomagolta a tollait, füzeteit, és gondolatban hozzájuk csomagolta a szavait, mondatait, csendjeit. Tudta már, hogy nem méltó rájuk. Nem ment el többé a garázssorok felé, még akkor sem, ha arra vezetett volna az útja. Amikor pedig valaki arra kérte, meséljen neki, szomorú mosollyal nemet intett, és továbbállt. Soha, senkinek sem mondta el, miért.

Néha eszébe jutott, milyen örömet okozott neki hajdanán, amikor hosszú kutatás után rálelt a tökéletes szóra vagy kifejezésre, amellyel megragadhatja egy dolog valódi lényegét. Ilyenkor igyekezett megtalálni azt a pontot, amikor a fogalmazás gyönyörűségénél fontosabbá vált számára az, hogy ünnepeljék őt. Máskor azt próbálta megfejteni, mikor kezdte azt gondolni, az élet ajándékai egyszerűen járnak neki.

Egy idő után pedig már ezeken sem gondolkozott többé.

Megtanult megbocsátani önmagának.

***

Azt mondják, több van ezen a világon, mint amit képesek vagyunk látni, megérteni vagy felfogni, de nehéz függönyök mögé rejtőznek. Ám a függönyök olykor fellebbennek, ha úgy érzik, épp erre van szükség, és egy ragyogó nyári napon az egyikük újra fellebbent Penna szeme előtt.

A rét, a patak és a felette hasaló, megviselt fahíd idegenül férkőzött a lakótelep utcái közé. Penna meglepődött, hiszen a garázssornak még csak a közelében sem járt. Zavartan lépett át az ezerféle zölddel rajzolt fűbe, ám abban a pillanatban minden emlék egyszerre zuhant vissza rá, és éles fájdalommal hasított a szívébe. Indult is volna vissza nyomban, de a lakótelep helyett a szappanhártyára festett akvarell képbe ütközött. Most először nem tudott átjutni rajta.

Tanácstalanul állt a réten, hisz nem értette, mit akar még tőle ez a világ. Tett néhány tétova lépést a patak felé, bár arra sem érezte magát méltónak, hogy rálépjen az ösvényre. Az mégis lágyan a talpához simult, és régen látott kedvesként köszöntötte. Penna akkor ismerte fel, hogy a réten túl az erdő újra zölden burjánzik. Nyoma sem volt elsorvadt fáknak vagy hamuvá porladt leveleknek.

Elsétált a hídig, és leült a közepére. A víz gyengéden gördült lógázó lába alatt, fűszálakat lebegtetett, és Penna szívén ujjongva begyógyult egy seb: hiszen a hullámok hasában újra ott úsztak a hosszú, fekete piócák.

Ennél többet remélni sem mert, inkább csak elmélyült a fodrokban és a csobogásban. Egy reccsenés ébresztette, amely az erdő felől érkezett. Penna visszatartotta a lélegzetét, úgy hallgatózott, aztán felpattant, a mogyoróbokrok felé rohant, és a közülük előlépő fiatal dámszarvas nyakába borult.

– Te vagy az? Valóban te? – zokogta a szőrébe. Megsimította az oldalát ott, ahol azon a rettenetes napon felszakította az élesre tört fatörzs, ám heget nem talált. Körbejárta, nézegette pöttyös hátát, barkás lapátjait tapogatta. Az állat pedig bizalommal engedte közel magához őt, és türelmesen kivárta, hogy Penna tudata is felfogja, elfogadja végre azt, amit a szeme és a szíve már lát.

A dámszarvas élt, és újra eljött hozzá.

Ezer kérdés kavargott Penna a fejében, de rájött, semmi értelme feltenni őket. Egyetlen dolgot már biztosan tudott, és csak az számított: hogy nagyon fontos küldetéssel érkezett ebbe az életbe. Ennek a csodálatos lénynek a történeteit kell elvinnie a világnak. Csakis azért kapta ajándékként kivédhetetlen szavait, mondatait, csendjeit, hogy őt szolgálja velük.

És hosszú idő után, fájdalmas sebek árán végre felnőtt a feladathoz.

Homlokát a szarvaséhoz szorította, aztán visszasétált a hídra. Leült a közepére, és boldog elragadtatással nézte, ahogy a pompás állat óvatos léptekkel leereszkedik a híd alá, és a nyakát előrenyújtva inni kezd.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.4/10 (12 votes cast)

Leave a Comment

8 hozzászólás

  1. Ezt a novellát mindenkinek el kellene olvasnia, aki írással tölti idejének egy részét. A nyelvezet stílusa és a történetben megfestett szinonimák mind arra utalnak, hogy egy érett, sokat tapasztalt alkotó tollából származnak. Amint rábökök a submit gombra, az első dolgom az lesz, hogy az írónő további művei után kutassak. Ha nem találok tőle megjelent regényt, az élet egyik újabb anomáliájával kell majd szembesülnöm. Jelen esetben a gratuláció nem tükrözné valós érzéseimet, így most inkább annyit mondok, köszönöm az élményt.

  2. Én ezt bètáztam anno, már akkor is mondtam az ìrónak, nagyon szép, engem annyira meghatott, sírtam is rajta. 🙂
    Gratulálok hozzá még egyszer!

  3. Ez tipikusan az a novella, amit az ember már csak azért is elolvas, mert kíváncsi rá, hogy ebből a katyvaszból mi fog kisülni. Nagy gratula az írónak, mert a stílusával sikerült rávennie, hogy elolvassam, pedig már a negyedik mondatnál idegbajt kaptam a szóképektől. Ha csillagoznék, a tízesre nyomnék.

  4. Kedves János! Köszönöm a kedves szavaid! Nagyon örülök, hogy így megfogott a történet. Regényem egyelőre csak készül, de novelláimmal találkozhatsz itt az Aranymosás oldalán is, valamint néhány novelláskötetben 🙂

    Kedves Anita! Köszönöm még egyszer a bétázást, és a kedves szavaidat is! Nagyon örülök, hogy megérintett 🙂

    Kedves Ildikó! Bizony, a túlírás nagy hibám, de köszönöm a türelmed, hogy mégis elolvastad. Nagyon örülök, hogy tetszett 🙂

  5. Nekem is tetszett a választékos megfogalmazás, a szinte filmszerű leírások. Bár tény,hogy a befogadásához teljes figyelem, és nyugodt elme szükséges. Aki fogékony állapotban van, annak nagyon fog tetszeni.
    Gratulálok.

  6. Kedves Szabina

    Azóta már képben vagyok a munkásságodat illetően 🙂 Pár fellelhető novellát el is olvastam a teljesség igénye nélkül, hagytam szűkösebb időkre is. Elsőre meglepett a tény, hogy önállóan jegyzett kötettel még nem rendelkezel, aztán az is eszembe jutott, hogy nem feltétlenül mindenki a regény műfajában érzi otthonosan magát, lehet más terjedelemben is emlékezeteset alkotni. Később a szarvas varázslata is eszembe jutott. Talán csak tudat alatt, talán tudatosan alakítottad így, de persze az is lehet, hogy csak én magyarázom bele feleslegesen… Azok a szálak kis adagokban elmesélt történetek metaforái is lehetnek, az egybemarkolt sok szál pedig egy esetlegesen megírt regény, ami nem úgy sikerült, ahogyan azt elképzelted. Ez ebben a formában talán eszedbe sem jutott, de a novellák és egyelőre nem létező regény ismeretében számomra effajta értelmezés is megállja a helyét. Sok sikert a készülő regényhez.

  7. Kedves Isa-Bella!
    Köszönöm a véleményed 🙂 Annyira örülök, hogy tetszett!! Igen, valóban ezt szokták mondani, hogy a mondataim felett el lehet mélázni, de a szóképek lassítják az olvasást, figyelni kell. Vannak, akik kifejezetten ezért szeretik, amiket írok. Másoknak pedig az idegeire megy :)))

    Kedves János!
    Bevallom, a történet valóban önéletrajzi ihletésű 🙂 Nekem nehezen jönnek a történetek. Egyelőre a novellák világában jobban érzem magam, de a két regény egyre inkább érik, formálódik, szóval nagyon remélem, hogy azt is megugrom 🙂
    Az egybemarkolt szálak kapcsán nem jutott eszembe a regény, inkább az, hogy az ember elveszíti az alázatot, és egyre többet akar az áldásból. Elfelejti, hogy az ilyesfajta ihlet ajándék… Viszont nagyon érdekes volt a gondolat, köszönet érte 🙂

  8. Kedves Reni (Renata Oren)!
    Nagyon örülök, hogy megfogott a történet. Köszönöm, hogy megírtad a véleményed ^_^ <3