Nissa Norden: Születésnapi meglepetés

Ida szitkozódva kerülgette autójával a kátyúkat, miközben fél kézzel az anyósülésen levő dobozt fogta. Azt hitte, már sosem ér oda a családi nyaralóhoz. Tenyere izzadt a kormányon, háta elgémberedett a sok üléstől, ám amikor végre felbukkant előtte a dombtetőre épült rönkház, szívét melegség járta át. Apa örülni fog a meglepetésnek, gondolta, miközben leparkolt, aztán óvatosan kivette a tortát rejtő dobozt.

Magassarkúja meg-megcsúszott a kikövezett úton, de sikerült épségben eljutnia a tornácig. Ott fél kézzel előkotorta a kulcscsomóját az oldaltáskájából, és kinyitotta az ajtót. Orrát erőteljesen szúrós, kissé édeskés szag csapta meg, ahogy belépett az előszobába. A nyaralót az utóbbi időben ritkábban használták, de Ida abban reménykedett, hogy alapos szellőztetéssel megoldhatja ezt a problémát. Szerette volna, ha minden tökéletes lesz, mire az édesapja megérkezik.

Ügyesen beegyensúlyozta a tortát a konyhába, és amint letette az asztalra, azonnal belekukucskált a dobozba. A sütemény szerencsére sértetlennek tűnt. A csokiglazúr opálos fénnyel csillogott, és a tetejére helyezett narancskarikák citrusos illatától összefutott Ida szájában a nyál.

Miután betette a tortát hűtőbe, körbenézett a konyhában. Az asztalon piszkos tányérok hevertek, a fehér abroszon zsír- és borfoltok éktelenkedtek. Úgy tűnt, az édesapja nemrég itt járt. Ida furcsállta, hogy nem szólt róla neki, főleg, mivel az elmúlt pár napban többször is beszéltek telefonon. Ráadásul az is nyugtalanította, hogy az apja nem szokott ilyen felfordulást hagyni maga után. A konyhapultnak támaszkodva újra meg újra végigjáratta a tekintetét a rendetlenségen.

Lassan kifújta a bent tartott levegőt. Túl sokat aggodalmaskodik mostanában. Hisz nem törött üvegek és konyhakések hevernek mindenütt, csak pár mosatlan tányér. Miért ne engedhetne meg magának az édesapja néhanapján egy kis hanyagságot?

Ida az asztalt megkerülve az ablakhoz lépett, és elhúzta a könnyű csipkefüggönyt. Bár a konyhában nem volt olyan állott a levegő, mint a folyosón, de ki akart szellőztetni. Jólesett beszippantani a friss, sós levegőt, és az elé táruló látvány is teljesen ámulatba ejtette. A nád itt-ott magasra nőtt a fövényen, a hullámok fehér tajtékot vetettek a partra. A tenger vize haragosszürkének tűnt a sötét esőfelhők között átszűrődő fényben.

Önkéntelenül is az a nyár rémlett fel előtte, amikor a szülei megajándékozták őt egy felfújható gumicsónakkal. Hiába evezett elszántan, csak azt érte el, hogy körbe-körbe forogjon. Édesapja látványos kézmozdulatokkal kísérve, a partról kiabált neki, aztán amikor belátta, hogy hasztalanul magyaráz, belegázolt a vízbe, odaúszott hozzá, és egész délután őt tologatta ide-oda. Ida már nem emlékezett pontosan minden részletre, de tudta, aznap sokat nevettek. Kellemesen melengető, mégis szívbe markolóan távoli volt az emlékkép.

A mobilja csörgése zökkentette ki a merengésből. Leo hívta.

– Szia! Épségben odaértél? – szólalt meg a férfi, mielőtt Ida bármit is mondhatott volna.

– Én is, meg a torta is. Bevallom, kicsit izgulok.

– A meglepetés miatt?

– Sokkal inkább azért, hogy mit fog szólni apa a terveinkhez. – Ida szíve meglódult, ahogy ujja végigsimított az eljegyzési gyűrűn. Még egy kicsit szokatlan volt az érintése, hiszen alig két napja, hogy Leo az ujjára húzta.

– Minden rendben lesz, kicsim. Ne aggódj! Az apád támogatni fogja az ötletünket.

– Remélem is – válaszolta Ida, majd gondterhelten felsóhajtott. – De ugye tényleg nem haragszol, amiért kettesben szeretnék ünnepelni apával?

– Ezt már ezerszer megbeszéltük. Nincs miért haragudnom. Legalább nekem is lesz egy kis időm az öcsémre. Nemsokára átjön, aztán dumálunk egyet, estefelé meg elmegyünk falat mászni. Utána hívlak.

– Érezzétek jól magatokat! Szeretlek! – búcsúzott Ida.

Az édesapja talán nem bánta volna, ha idén Leo is velük tart, de a lány nem akarta megtörni a többéves hagyományt. Az anyja halála óta szigorúan zajos összejövetelek nélkül, kettesben ünnepelték a szülinapokat.

Ida a zsebébe csúsztatta a mobilját, közben a tekintete újra az asztalterítő csúf foltjaira tévedt. Ha csak ácsorog itt, sosem lesz rend. Ráadásul még be kell hoznia a holmiját a csomagtartóból.

Kiment az autóhoz, és egyúttal átparkolt a garázsfelhajtóról a ház mögötti gazos területre. Odalett volna a meglepetése, ha már az útról ki lehet szúrni a meggyszínű Fordot. Bár az édesapja csak másnap érkezik, nem akart kockáztatni.

Miután fölcipelte bőröndjét az emeleti szobába, kényelmes ruhába bújt, és nekilátott a rendrakásnak. A nappaliba lépve azonban elakadt a lélegzete attól a káosztól, ami fogadta. A bükkfa dohányzóasztalon és alatta is szanaszét hevertek a papírok, a hamutartóban cigarettacsikkek bűzölögtek, a bőrkanapéról horgolt pléd lógott a földre, a vitrines szekrény ajtaja félig nyitva volt. A polcon úgy tornyosultak a könyvek, mintha valaki sietve feldobálta volna rá azokat. Ida döbbenten nézett körbe. Már a konyhában levő rendetlenségen is csodálkozott, de ez a látvány sokkolta. Egyáltalán nem vallott az édesapjára, hogy ilyen rumlit hagyjon maga után.

A lány azonnal kézbe kapta a mobilját, és felhívta. Egy, kettő, három, számolta magában a csöngéseket, közben az ajkát harapdálta. Talán még dolgozik, nyugtatta magát, de az érzés, hogy valami nincs rendben, mázsás súlyként telepedett a mellkasára.

Hirtelen abbamaradt a búgás.

– Igen? – reccsent türelmetlenül a nagybátyja hangja a vonal túlsó felén.

– David! – szólt bele Ida megkönnyebbülten, bár kicsit meg is lepődve, és csuklójával eltűrt néhány rövidebb hajszálat, ami a homlokát csiklandozta. – Apával szeretnék beszélni.

– Elfoglalt – válaszolta David szűkszavúan. – Mit akarsz tőle? Átadom neki később.

– Csak meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e. A rönkházban vagyok, és látom, milyen rendetlenséget hagyott maga után. Azt hittem, hogy – Ida zavartan fölnevetett – nem is tudom, mit hittem, csak rossz előérzetem támadt.

– Mit keresel a rönkházban? – vonta kérdőre David árnyalatnyi ingerültséggel a hangjában.

– Szeretném meglepni apát a születésnapja alkalmából. Emlékeztetnéd rá, hogy holnap kilencre jöjjön ide? Ne áruld el neki, hogy itt vagyok! Úgy tudja, hogy egy régiségkereskedő érkezik, aki szívesen megnézné a padláson porosodó faragott szekrényt, és felbecsülné az értékét.

– Persze, emlékeztetni fogom. Most mennem kell.

Letette, még mielőtt Ida elköszönhetett volna tőle. David általában nem volt ilyen modortalan, de a hangjából ítélve valóban el lehettek havazva. Hiába, amióta Ida édesapját kinevezték az informatikai osztály vezetőjének, sokkal több teher nyomta a vállát. Szerencsére azonban pár hónapja már náluk dolgozott David is, és ahol tudott, segített neki.

Erről Idának eszébe jutott a saját dilemmája, amit mindenképpen át szeretett volna beszélni az édesapjával, mielőtt döntést hozna. Hiszen mégiscsak azt tervezgeti, hogy otthagyja az adózási tanácsadói munkáját és közös vállalkozásba kezd Leóval. A férfi tehetséges fényképész, ő maga pedig jól ért a pénzügyekhez, sőt a marketinghez is konyít valamennyire, mégis bizonytalan volt. Hiszen a vállalkozás indításához nem kevés kezdőtőke szükséges, a felszerelés költségeiről nem is beszélve.

Ezért is feszengett, ahogy a rá váró beszélgetésre gondolt. Édesapja a logikus döntések híve volt – őrületbe tudta kergetni Idát az érvek-ellenérvek táblázatával –, és a lány már szinte hallotta, ahogy méltatlankodni kezd, amint előhozakodik a témával. „Otthagynád a biztos, jól fizető munkádat?” „Mi van, ha megromlik a kapcsolatod Leóval?” Aztán végig fogja játszani neki lépésről lépésre a legrosszabb eshetőséget, és atyai szigorral megjegyzi: „Bárhogy is dönts, viselned kell a következményeket”.

Ida jól tudta ezt, mégis szüksége volt az édesapja támogatására. Egyedül nem lett volna mersze meghozni egy ilyen nehéz döntést, még így sem, hogy a vőlegénye száz százalékban mellette állt.

Vajon remegni fog a hangja, amikor belekezd a mondandójába, amit idefelé jövet már vagy ezerszer elgyakorolt? – tűnődött, aztán erőt vett magán, és nekiállt rendet rakni.

Időközben odakint sötétedni kezdett, és Ida a konyhába ment, hogy vacsorát készítsen magának. Már éppen leült volna enni, amikor odakint fölkapcsolódott az automata világítás. A lány azonnal a bejárathoz sietett. Az nem lehet, hogy az édesapja előbb érkezett! Most majd rögtönöznie kell. Gyorsan kilesett a kukucskálón, közben mérgelődött magában, mert nem emlékezett rá, hogy hova tette a gyertyákat. Talán a bőröndjében vannak az emeleten?

Mivel az apró lyukon keresztül senkit sem látott odakint, kinyitotta az ajtót és úgy is körülnézett. A garázs előtti feljáró üresen állt.

– Bizonyára az állatok – morogta, és visszament a házba.

Miután bezárta az ajtót, a kulcscsomóját hanyagul a konyhaasztalra hajította és az emeletre vezető lépcsősor felé vette az irányt. Jobb lesz előkeríteni azokat a fránya gyertyákat, hátha az édesapja tényleg korábban érkezik a vártnál.

Már percek óta kutakodott a bőröndjében, amikor bevillant neki, hogy a gyertyákat az autó kesztyűtartójába tette. Felsóhajtott és visszament a konyhába, hogy felmarkolja a kulcsát. Az asztal azonban üres volt.

Ida gerince mentén zsibbasztó bizsergés kúszott végig a tarkója irányába. Biztos volt benne, hogy a kulcsot oda hajította. Még a koppanó hangjára is jól emlékezett. Belesett az asztal alá, de hiába. A kulcsnak nyoma veszett.

Idára rátört a pánik, a pulzusa az egekbe szökött. A konyhapultig hátrált. Remegő kézzel próbálta kitapintani a mobilját, de a zsebe üres volt.

Odakint valahol – talán a nappaliban – megreccsent a padló, léptek koppanását hallotta, aztán ajtónyikorgást. Még jobban a konyhapulthoz lapult. Gyomrát jeges rettegés marcangolta. Feszülten fülelt, de a ház néma csendbe burkolózott.

A percek csigalassúsággal teltek. Ida halántéka tompán lüktetett, a szája teljesen kiszáradt. Megpróbált mélyeket lélegezni, hogy visszafogja mellkasa heves hullámzását, és mielőtt az ajtóhoz lopakodott volna, magához vett egy kést az evőeszközös fiókból. Bele se mert gondolni, mi van, ha tényleg használnia kell.

A konyhából kiszűrődő fény félhomályba vonta a lépcsőt és a folyosó egy részét. Ida tett még egy apró lépést kifelé, hátát az ajtófélfának vetette. Közben dermedten hallgatózott. Semmi zaj…

Akkor jutott eszébe, hogy a mobilját valahol a nappaliban hagyta. Talán ledobta a kanapéra, miután Daviddel beszélt, vagy a kandallópárkányra tette.  Szíve a torkában dobogott, ahogy eltávolodott az ajtófélfától és keresztülosont a folyosón. Már majdnem elérte a nappalit, amikor újabb neszezés ütötte meg a fülét, ezúttal a hátsó ajtó felől.

Ida olyan erősen szorította a kést, hogy az egész alkarja zsibbadni kezdett, de összeszedte minden bátorságát, és elindult a zörej irányába. Ahogy befordult a földszinti fürdőszoba mellett, olyan bűz csapta arcon, amitől felkavarodott a gyomra. A pinceajtó tárva nyitva állt. Pedig le merte volna fogadni, hogy amikor a rönkházba érkezett, csukva volt.

Óvatosan közelebb araszolt. Bármi is árassza a szagot, az egész biztosan odalent van. Ida a szája elé kapta a kezét, ahogy gyomra összerándult a tömény bűztől.

Újabb zörgés hallatszott, közvetlenül mögötte. Nem volt ideje rá, hogy megforduljon. Erős csapást érzett a tarkóján, aztán elsötétült előtte minden.

Ida feje hasogatott, és ahogy nyitogatni kezdte a szemét, csupán homályos foltokat látott. A színek összefolytak, a szoba eszeveszett sebességgel forgott. Valamit mondani akart, de csak artikulálatlan hörgés tört elő belőle.

Valaki járkált mögötte, de ő nem bírta megmozdítani a fejét. Az orrába bekúszott a cigarettafüst és támadójának intenzív, fűszeresen fás illata. Ismerős volt.

– Mit keresel itt? – kérdezte a férfi érdes hangon, és a lányba azonnal belehasított a felismerés.

– David? – Ida látása egy csapásra kiélesedett. A nappaliban volt. A sarokban álló lámpából éles fény áradt, bántotta a szemét.

Megpróbált a nagybátyja felé fordulni, de halántékába olyan erővel hasított a fájdalom, mintha tőrt döftek volna bele.

– Kérdeztem valamit – dörrent rá a férfi, és remegő kézzel a szájához emelte a cigarettáját. Beesett arca viaszosan sárga volt, tekintetét nyugtalanítóan zavarttá tette tág pupillája, ami szinte teljesen fölemésztette halványkék íriszét.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – válaszolta Ida erőtlenül.

Annyira ki volt száradva a torka, hogy nyelni is alig tudott, és ahogy megmozdította zsibbadt kezét, a csuklójába éles fájdalom nyilallt. Akkor döbbent rá: David megkötözte őt.

– Nem kellett volna most ide jönnöd.

– Én csak meg akartam lepni apát a születésnapján – nyöszörögte a lány, miközben a mellkasára olyan erővel telepedett a félelem, hogy úgy érezte, nem kap levegőt.

– Nem, nem – ingatta a fejét David, aztán idegesen fölnevetett. Az arcának jobb fele erősen megrándult. – Tudod, mit tettem, nem igaz? Egészen biztos vagyok benne. Az apád beszélt neked a zsarolásról.

– Tessék? Miféle zsarolásról? – A lány torka összeszorult. Ez csak valami lidérces álom lehet, ismételgette magában, aminek mindjárt vége lesz. Vége kell, hogy legyen.

– Tudom, hogy beszéltetek, mielőtt találkozott velem – válaszolta David, és farzsebéből előhúzta Ida apjának a mobilját. – Láttam a híváslistán.

– Az miért van nálad? – kérdezte, bár nem volt biztos benne, hogy tudni akarja a választ. Mégis húznia kellett az időt. Leo biztosan aggódik érte, hogy nem veszi fel a telefont. Az is lehet, hogy már úton van.

– Kirúgott, érted? A saját bátyám! – üvöltötte David magából kikelve. A férfi egész testében reszketett, a szeme egyre inkább kidülledt. Az arcizmai hol dühösen megfeszültek, hol elernyedtek. – Pedig hülye lettem volna nem kihasználni, hogy az előző munkahelyemen nem tiltottak le a belső rendszerről. Hogy hibázhattak ekkorát? Ráadásul felfedeztem náluk egy biztonsági rést, amin keresztül képes lettem volna információkat kiszivárogtatni, amennyiben nem fizetnek. – Az ajka zavart vigyorra rándult, aztán idegesen beletúrt a hajába. – Atya ég! Hiszen a konkurens céget zsaroltam meg! Miért fájt ez az apádnak? Inkább örülnie kellett volna neki, hogy fogást találtam rajtuk.

– Hol van apa?

David merev tekintettel nézett Idára, mintha a gondolataiba feledkezett volna. Arcán egy röpke pillanatra bűntudat árnya suhant át, ahogy elsimultak a ráncai és a szája sarka lefelé görbült.

– Itt találkoztunk – szólalt meg, de a hangja alig volt több suttogásnál. – Elmondta, hogy mindent tud, aztán meg arról papolt, hogy viseljük a tetteink következményét. Mekkora álszent duma! Csoda, hogy ideges lettem? – David megpróbált újra rágyújtani, de annyira remegett a keze, hogy nem sikerült neki. Szitkozódva vágta a sarokba az öngyújtót meg a cigarettát is. – Nem tettem semmi rosszat – fordult a lány felé, tekintete kétségbeesetté vált. Ettől a hirtelen jövő változástól zsigeri félelem járta át Idát. – Én csak meglöktem. Nem tehetek róla, hogy nekiesett a kerti csapnak, és beverte a fejét! – David a kezébe temette az arcát, és egyre szaporábban kapkodta a levegőt. Hangja megremegett.  – Én… én nem ezt akartam… Véletlen volt… Nem tudtam, mit tegyek, ezért levittem a pincébe.

Ida elhűlve meredt a férfira. Gyomra borsóméretűvé zsugorodott, teste köré mintha láthatatlan ujjak fonódtak volna, amik összeroppantották a bordáit és nem engedték levegőhöz jutni. Arcán patakokban folyt a könny, testét remegés rázta. Mégis cselekednie kellett.

A férfi még mindig a kezébe temette az arcát, és Ida tudta, hogy most kell kijutnia a házból.

Felpattant és megiramodott a bejárat felé. Egész testében remegett, és úgy zihált, mintha asztmás rohamot kapott volna.  Hiába érte el azonban a bejáratot, és könyökölt a kilincsre, az ajtó zárva volt.

– Nem hiányzik? – David ott állt a nappali ajtajában és Ida kulcsát lóbálta, de ő alig hallott a fülében zubogó vértől.

Csak a menekülésre tudott gondolni. Az agya lázasan dolgozott. Hirtelen eszébe jutott a megoldás: a hátsó ajtó. Talán ott jött be David is… Talán nyitva felejtette… Valahogy oda kell jutnia!

Lába ösztönösen mozgásba lendült, és megiramodott a nagybátyja felé. A férfi nem számított erre, és amikor a lány elszaladt mellette, túl későn kapott utána. Ida érezte, hogy David ujjai végigsiklanak az oldalán, de megragadni már nem tudta őt.

A hátsó ajtó valóban nyitva volt, ám Ida a nagy lendülettől megbotlott és egyensúlyát vesztve leesett a lépcsőn. A hasán landolt, bordái közé észvesztő fájdalom nyilallt, szájában a vér fémes ízét érezte, ahogy elharapta a nyelvét. Megpróbált talpra vergődni, azonban erős kéz markolt a vállába, és David a hátára fordította.

– Engedj! – sikította Ida, de hiába vergődött, hiába kiabálta rekedtre magát, nem szabadulhatott.

– Sajnálom – morogta a férfi –, túl sokat tudsz.

– Engedj el, kérlek! – könyörgött a lány zokogva.

David vonásai megkeményedtek, ujjai a lány nyakára feszültek.

Ida fulladozva próbált levegőhöz jutni. Torkába lángolva mart a fájdalom. A külvilág zajai egyre tompábbá váltak, a fülében zubogó vér hangja erősödött. Fényes pöttyök villantak fel a szeme előtt, a látása elhomályosult. Rúgásai elerőtlenedtek.

Aztán enyhült a nyomás, és David keze lecsusszant a nyakáról. Ida kábán meredt a férfira.

– Nem tudom megtenni – suttogta a nagybátyja megrendülten. Tekintete kétségbeesettnek és sokkal józanabbnak tűnt. – Nem megy. Az apád… baleset volt… – magyarázta remegő ajakkal. – Azt mondta, a következmények…viselnem kell… a kerti csap, én nem akartam… – Egyre összefüggéstelenebbül beszélt, a szavai szinte egybefolytak.

Ida kimerülten pihegett. Minden egyes lélegzetvétellel éles fájdalom nyilallt a gégéjébe. Szemhéja nehéz volt, végtagjai zsibbadtak. A távolból mintha tompa zúgást hallott volna. Először azt hitte, csak képzelődött, ám amikor David összerezzent mellette, és oldalra fordította a fejét, rájött, hogy hallgatózik. Hosszúra nyúlt a csönd, aztán a férfi nyugtalanul mocorogni kezdett.

– Jön valaki – suttogta, majd felpattant és riadt tekintettel hátrálni kezdett.

Ida izmai megfeszültek az erőlködéstől, ahogy kiáltani akart, de csak fájdalmas hörgés hagyta el a torkát. Megpróbált felkönyökölni, de megszédült, és feje visszahanyatlott a fűbe. Engedett a kísértésnek, és fáradtan lehunyta a szemét.

– Ida! Ida! – Leo kétségbeesett hangja mintha egészen távolról jött volna, aztán megérezte a férfi jellegzetes sós-cédrusos illatát, és arcán az érintését.

A férfi ujjai az állkapcsa alá siklottak, és a bőrébe mélyedtek. Ida ködösen ugyan, de felfogta, hogy a pulzusát próbálja kitapintani. Szeretett volna reagálni, de a kimerültség maga alá temette.

*Másfél évvel később*

Ida remegő kézzel támaszkodott a konyhapultnak. Egész teste úszott az izzadságban, a szíve szaporán vert. Próbált mélyeket lélegezni.

– Minden rendben van! – lépett mögé Leo, és végigsimított a hátán. – Nem lesz semmi baj.

Ida bólintott. Jól tudta ő is, hogy hamarosan elmúlik.

– A füzetem – préselte ki magából, fejével a nappali felé intett.

Leo már félszavakból is értette. Sietős léptekkel távozott, majd pár perc elteltével egy piros határidőnaplóval tért vissza. Letette a lány elé és keresett neki egy tollat.

Ida zihálása addigra egészen lecsillapodott. Ügyetlenül föllapozta az aktuális dátumot, lejegyzetelte az időpontot, ám ahogy leírta, hogy “kiváltó ok”, egy pillanatra megdermedt a keze.

– A torta – suttogta halkan. – Narancskarikák voltak rajta, pont, mint azon, amit apának vettem a születésnapjára.

– Annyira sajnálom! Nem emlékeztem rá – Leo hangja elcsuklott, lehajtotta a fejét. Ida lefirkantotta a pánikroham okát és becsukta a füzetet. – Ne haragudj! Ekkora barom is csak én lehetek – folytatta a férje. – Ezzel el is csesztem az estét.

– Dehogy! – ellenkezett Ida, de a torkában levő gombóc még mindig nem tűnt el teljesen. – Most már jól vagyok.

– Kivágom azt a tortát a francba – mérgelődött Leo az étkező felé menet.

Ida töltött magának egy pohár hideg vizet és lassan elkortyolgatta. Már több, mint két hónapja nem tört rá pánikroham. Azóta, hogy a rendőrség közölte vele, rátaláltak a nagybátyja holttestére. Begyógyszerezte magát.

Ida nagyot sóhajtott, és elűzte a nyomasztó emlékeket. A mai este az ünneplésé, hiszen egyéves lett a vállalkozásuk. Bár az elején nem alakultak zökkenőmentesen a dolgaik, nem bánta meg, hogy belevágott.

Ajka szomorkás mosolyra húzódott, ahogy eszébe jutott az édesapja érvek-ellenérvek táblázata. Egyszer majd kipróbálja. Talán.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.8/10 (21 votes cast)
7 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Izgalmas történet. Nekem kicsit rövidke volt bár így is csak kétszázadik nekifutásra tudtam elolvasni mert mindíg van valami. Az a Dávid teljesen ki akasztott. Minden gyenge jellemű ember ilyen gyökér? Bűzlöt nekem már akkor is mikor telefonon beszéltek Idával.
    Érdekes és izgalmas is.

  2. Kedves Anna és Viktória!
    Köszönöm szépen, hogy elolvasátok a novellámat. Nagyon örülök, hogy izgalmasnak találtátok és tetszett nektek! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük