Nagy Roxána: A kiválasztott

Nagy Roxána: A kiválasztott

A puskám céltávcsövén figyelem őket. Egy farönkön ülnek, szorosan egymás mellett, Mandy szőke haja előreomlik, ahogy köhög. Dex közelebb hajol hozzá, és a kóbor tincseket Mandy füle mögé igazítja. A célkereszt Mandy kipirult arcán van, ott, ahol Dex megérintette. Viszket az ujjam a ravaszon.

Egy ütés a vállamon. Megpördülök, lendítem a puskát, hogy fejbe vágjam a támadót, de ő számít erre, blokkolja az ütést, mögém kerül, és lefog.

Füst, verejték és benzin szaga csap meg, nem dögszag. Elernyedek a szorításában.

– Cseszd meg, Smith, rám hoztad a frászt!

Smith felröhög, majd elenged, és egy fatörzsnek veti a hátát.

– Szarul őrködsz, kiscsaj. Ha csak rajtad múlna, éjjel meglepnék a tábort a dögök.

Felmordulok, és az erdő felé fordulok. A kopár ágak felett a szürkülő égbolt tiszta, éjjel telihold lesz, a fényében könnyű kiszúrni a betolakodókat.

– Kösz, hogy emlékeztettél, most már menj aludni. És szép rémálmokat! – kacsintok rá.

– Féltékeny vagy Mandyre.

– Francokat. Doki most is téved, ahogy velem kapcsolatban is tévedett. Mandy nem a kiválasztott, ahogy az előző tíz ember sem volt az. Szépen elvisszük a bázisra, ahol majd megállapítják ezt, aztán kutathatunk tovább a kiválasztott után.

– Nem erről beszélek. Dex odavan érte.

– Csak kedves vele. Velem is kedves volt, amikor összeszedtetek. – Önkéntelenül érintem meg az arcomon a forradást. Egy dög kiharapott belőlem egy darabot, Dex pedig egyszer régen csókot lehelt rá. Azt mondta, hogy egy csoda, mert nem fertőzött meg a kór. De hiába voltam immunis, másokat nem tudtam azzá tenni. – Amint kitesszük a bázison Mandyt, és kiderül, hogy teljesen haszontalan, elfelejti őt.

– Te is a nyakunkon maradtál.

– Az más, a parancsnok sosem tenne Mandynek ajánlatot, hogy csatlakozzon! Mandy egy rakás szerencsétlenség, képtelen lenne megvédeni magát, nemhogy másokat. Szinte villog a tábla a fején, hogy ments meg, törékeny vagyok. Undorító, ahogy azzal a nagy szemével olyan cseszettül ártatlanul pislog.

– Rohadtul féltékeny vagy – vigyorog.

– Húzz aludni, Smith!

– Te meg ébredj már fel!

Smith hajnalban vált fel, pár órát alszom a furgon anyósülésén, majd kipattanok, és csatlakozok Doki lakókocsija előtt a csődülethez.

– Mi folyik itt?

– Mandy nagyon rosszul van – tájékoztat Smith.

Dexre pillantok, egyhelyben áll, de mintha százfelé akarna mozdulni egyszerre. Megérinti a pisztolyát, a késeit, a hajába túr, az övcsatját piszkálja, miközben folyamatosan a lakókocsi ablakát kémleli, mintha átláthatna a sűrű rácsokon. Mandy bent fekhet.

– Akkor meg mit álltok itt? – tárom szét a karom. – Szedelőzködjünk, és irány a bázis. Ha sietünk, három nap alatt odaérünk.

– Attól tartok, hogy addig nem bírja ki – néz rám a szemüvege fölött Doki. Ősz borostája serceg, ahogy az állát vakarja. – Maximum egy napot adok neki.

– Mi van? Azt akarjátok nekem mondani, hogy egy kis megfázás kicsinálta?! És ő lenne a kiválasztott, aki magában hordozza a kór ellenszerét?!

– Ez nem csupán egy közönséges megfázás, súlyos tüdőgyulladása van, és nincs nálam megfelelő antibiotikum…

Leintem.

– Én azt mondom, hogy tartsuk magunkat a tervhez, irány a bázis. Doki, te meg légy kreatív, és tartsd életben ezt a virágszálat.

Dex úgy áll elém, mintha ott sem lennék. – A tervezett útvonal elhalad egy város mellett. Bemegyek oda, és szerzek gyógyszert!

Egy pillanatig levegőt sem kapok, majd meglököm Dexet.

– Elment az eszed?! A városok hemzsegnek a dögöktől!

– Dellwan déli részét elrekesztették a járvány kitörésekor, majd áttelepítették a lakóit az északi kolóniába. Mandy is Dellwanból származik, mesélt a városról.

– Nem ok nélkül telepítették ki a lakókat, lehet, hogy a dögök már elkezdték lebontani a falat, vagy az elkerített részen belül ütötte fel a fejét a járvány!

– Mandy szerint a város biztonságos volt, amikor elhagyták.

– Mert ugye a hatóságok biztosan elmondták az igazat a kitelepítéskor, hogy tömegpánik legyen! Te sem veszed be ezt.

– A rohadékok csak oda mennek, ahol élőket éreznek. A kitelepítés után nem vonzotta már őket oda semmi. Ez a város az egyetlen esélyünk. Én megyek.

– Ez túl veszélyes! Miért kockáztatnád az életed érte? Gondolkozz már, egy vacak megfázás kikészítette, nem lehet ő a kiválasztott!

– Ő az, érzem, tudom, hogy ő az. Ő az igazi!

A szavai ütnek. Nézem a nyakán dagadó ereket, a szemében a feneketlen mélységet. Könnyen bele tudnék veszni ebbe a mélységbe, csakhogy nem nekem szól. Értem sosem kockáztatta volna az életét, pedig régen váltig állította, hogy én vagyok az, a kiválasztott, aki majd megmenti a világot.

– Nem vagy tiszta! Elhomályosítják az érzések az ítélőképességedet! – torkollom le.

Várom, hogy kiröhögjön, hogy védekezzen, hogy rám cáfoljon. De nem teszi. Helyette Smith morog az orra alatt, olyan halkan, hogy csak én halljam: – Nem ő az egyetlen.

A könyökömmel vágok oda Smithnek. Felszisszen, és a gyomrára tapasztja a kezét.

– Döntöttem – jelenti ki Dex. – Bemegyek a városba.

– Nem teheted! Doki, mondj már valamit! Térítsd észhez!

– Mandy a legígéretesebb alany, akivel eddig találkoztam. Félek, a világ vele hal, ha nem cselekszünk. Dexternek igaza van, szerencsét kell próbálnia a városban, máskülönben elveszítjük. Összeírom, hogy milyen gyógyszereket kell keresned.

– Mind megőrültetek! Kinél van a rádióadó? Szólok a parancsnoknak!

– Hívd csak – veti oda Dex. – Képes vagyok meghozni a nehéz döntéseket, veled ellentétben. Ezt a parancsnok is jól tudja.

Legszívesebben bemosnék neki, hogy térjen észhez, de nagy levegőt veszek, és próbálom lenyelni a kikívánkozó szitkokat. Egy valamiben Dexnek igaza van, a parancsnok nem hallgatna rám.

– Rendben, de veled megyek a városba.

Szedelőzködni kezdünk, kitépem a földbe szúrt mozgásérzékelőket, és feldobom a platóra a benzintartály mellé. A benzin szaga csípi a szemem és a torkom. Talán Mandy nem a kiválasztott, de Dex őt választotta.

– Azért nem kell ám hazavágni a védelmi rendszert – áll meg mellettem Smith, és lapáttenyerével megpaskolja a vállam. – Sajnálom, kiscsaj, Dex…

– Fogd be! – törlök le egy könnycseppet az arcomról.

– Aztán ésszel! Tudom, hogy érzel, hogy vigyázni akarsz rá, de Dexért ne hagyd ott a fogad…

– Mi olyan különleges Mandyben? – pördülök felé.

– Nagyon jó csaj, és kedves is. Ha nem utálnád élből, akkor te is láthatnád.

– Szerinted is ő a kiválasztott?

Smith átveti a nyakán a benzines csövet, és megvonja a vállát.

– Ja. Szerintem ő lesz az. – Pislogok. Smith hozta a laza formáját, de eddig soha senkire nem mondta azt, hogy ő lenne a kiválasztott. – Hússzor harapták meg, és túlélte, nem változott át. És figyelted már, hogy reagálnak a dögök, ha elhúzunk mellettük kocsival? Egészen megváltoznak, Mandy valahogy… hat rájuk.

Először fordul meg a fejemben, hogy mi van, ha tényleg a többieknek van igaza. Ha nem mindenki más őrült, csak engem őrjített meg az, ahogy Dex Mandyre néz. Mi van, ha tényleg Mandy a megoldás? Hagynám meghalni?

Megrázom a fejem, és bevágom magam a terepjáró anyósülésére. Nem sokkal később Dex ül be mellém, és felbőg a motor. Elindul a konvoj, egy jó darabig még a többiekkel tartunk, aztán a városba vezető leágazáson elválunk tőlük. A visszapillantó tükörben nézem, ahogy a többiek behajtanak egy tisztáson az erdőbe, hogy tábort verjenek, míg visszaérünk.

Nem beszélünk az úton, lopva figyelem Dexet, a tetoválásokat a karján, a vállát verdeső sötét haját, amivel a huzat játszik. Ahogy közeledünk a városhoz, egyre több az útszéli, elhagyatott roncs, néhány kocsit a terepjáró megerősített gallytörőjével tolunk el az útból. Csak pár dög kóborol az út mentén, a ruha cafatokban lóg róluk, az egyiknek tőből hiányzik a karja, a másiknak átlátok a mellkasán lévő lyukon. Hamar lemaradnak mögöttünk. Erősen szorítom a kapaszkodót, amikor lefejezett hullákon hajtunk át, a döccenőkbe beleremeg a gyomrom.

– Ez az utolsó küldetésem a csapattal – töri meg a csendet Dex.

– Mi van?

– A parancsnok meg akar tenni a béta bázis irányítójának. Ha bevisszük Mandyt, elfogadom a felkérést.

Összepréselem az ajkam, és a vérpöttyös szélvédőn bámulok kifelé.

– Mandy miatt? Hogy mellette maradhass?

Nem válaszol, de a csend árulkodó.

– Nézd, tudom, hogy a múltban volt valami közöttünk, és hogy te még nem vagy túl ra…

Egy dög ugrik a terepjáró elé, Dex a gázra lép, én megmarkolom a pisztolyom. Az aszfaltba gyaluljuk, és nem szólunk többet, még el nem érjük a város határát.

– Másznunk kell – nézek végig a betonelemekből épült falon. A C kaput golyózápor lyuggatta roncsok övezik, sokan próbálkozhattak áttörni a fémrácsokon, amikor még menedéket jelentett a hely, de csak totálkáros kocsik maradtak utánuk.

A terepjáróval összébb toljuk a kapu előtt a roncsokat, mígnem egy mászható szemétdombot kapunk. Hamar felkapaszkodunk a falra, majd a túloldalon kötélen ereszkedünk alá. Az utca elhagyatottnak tűnik, de mindkét kezemben pisztolyt szorítva osonok Dex után.

Folyik az izzadság a hátamon, ahogy utca utcát követ, harmadik sarok, negyedik sarok. Üvegszilánkok, nyikorgó zsanérok, aszfalton gördülő szemét. Hullák nincsenek, és ez talán jobban zavar, mint kellene. Ötödik sarok. Minden ablak mögött halott szempárokat sejtek. Hatodik sarok. Betört kirakaton lépünk be a plázába, az üveg fülsüketítően csikordul a bakancsom alatt. Dex vet rám egy dühös pillantást a válla felett, majd egy percig mindketten dermedten figyelünk.

Semmi sem mozdul, így beljebb hatolunk az üvegkoporsóba. Már a földszinten találunk egy patikát, az üvege betört, odabenn szanaszét hevernek a polcok és a gyógyszeres dobozok, mintha egy gránát robbant volna egyszer a közelben.

– Fedezz, én összeszedem a cuccokat! – lépek az egykori üzlethelyiségbe.

A pult mögé húzódok, és a fadeszkák, kifordult fiókok halmában kezdek matatni, memorizáltam Doki listáját, sorra csúsztatom a zubbonyom zsebébe a poros gyógyszeres dobozokat.

– Megvan minden, húzzunk innen – suttogok Dexnek, aki megkövülten áll egy poszter előtt. Felismerem rajta a nőt, Dex anyja, régen híres filmcsillag volt, aki minden reklámkampányt sikerre vitt, legyen az fejfájás-csillapító vagy hajfesték.

Csak egy villanást látok Dex mögött, nincs időm előrántani a fegyvert, arrébb lököm Dexet, és fogak mélyednek a vállamba. Felsikoltok, fegyver dördül, nedvesség borítja az arcom, a fogak elengednek.

– Jól vagy? – tátogja Dex, a hangját nem hallom, még mindig cseng a fülem.

A kezében fegyver, a lábaimnál egy hulla, az arcomon agydarabkák. Letörlöm a képem a kézfejemmel, és bólintok, majd a kijárat felé biccentek. A vállam lüktet, de tudom használni a karom, mindkét pisztolyom előkapom.

Már nem próbálunk halkan közlekedni, végigrohanunk a plázán, a bakancsom alatt csattog a csempe. Már majdnem elérjük a kijáratot, amikor kirobban mellettünk egy kirakat. Mire egyet pislogok, Dex üvegszilánkok között birkózik egy döggel. Gyorsan mozognak, túl gyorsan, nem tudom becélozni a rohadékot. Dexnek sikerül kitartania a dögöt, két golyóval szétlövöm a fejét, majd odarohanok, és lerúgom a tetemet Dexről.

Gyorsan végigfut rajta a tekintetem, nem látok harapást, de a lába… A szám elé kapom a kezem fegyverestül. Egy irdatlan üvegszilánk áll ki Dex vádlijából.

– Fedezz! – nyomom a kezébe a két pisztolyom, az övé elsodródhatott, amikor a dög rávetette magát. – Ez fájni fog! – Kirántom a lábából a szilánkot, a vér forrón bugyog az ujjaim között. Letépem az ingem ujját és kötést készítek belőle.

Nem tudom mennyi időt vesztegettünk, mennyi rohadék gyűlt össze a vér szagára és a hangzavarra. Felsegítem Dexet, és átkarolom, a sérült vállamra nehezedik, egy pillanatra elsötétül a látásom a fájdalomtól, majd újra kiélesedik. Az egyik pisztoly nála, a másik nálam, egymásba karolva sántikálunk ki az utcára.

Dex minden lépésnél összerándul, próbál a sérült lábára lépni, de az nem tartja meg, csak rám támaszkodhat.

Átkozódik, nekem meg még mindig cseng a fülem, minden porcikámban érzem a vérem lüktetését, ahogy az utcákat kémlelem.

Az első dög egy felborult konténer mögül lép ki, leszedem. A második mögöttünk bukkan fel, Dex intézi el. Egyre többen jönnek.

Mire elérjük az első utcasarkot, már alig érzem a vállam, amire Dex támaszkodik. Az izzadság csípi a szemem, a pisztoly nehéz a karomban, és alig maradt már töltényem. A dögök egyre gyűlnek körülöttünk, érzem, hogy figyelnek, hogy közelednek, hogy körülzárnak.

Nem fogjuk elérni a városfalat.

A házakra pillantok. Ha behúzódunk valahová, talán időt nyerhetünk, de előbb-utóbb áttörnének a bútorbarikádon, a töltények pedig elfogynának. Nem, nem húzódhatunk be sehová, csak csapdába esnénk, még jobban körülvennének.

Megszaporázom a lépteimet, de Dex nem bírja a tempót, visszalassítok hozzá.

A harmadik sarkon tudom, hogy végünk van.

Mögöttünk már egy egész horda gyűlt fel. Még messze vannak, de gyorsabban közelítenek, mint ahogy mi haladunk. Nem lövünk rájuk, azokra tartogatjuk a golyókat, akik túl közel merészkednek.

Egy pillanatra megtorpanok, és Dex szemébe nézek.

Nincs értelme tovább futni. Az utolsó pillanatokban át akarom őt ölelni. Vagy megcsókolni.

Közelebb hajolok, de rám kiált.

– Megvesztél?! Most nem állhatunk le! Menjünk, igyekezzünk! – Erősen markolja a vállam, a kín bénító.

Újra nekilódulunk, minden lépéssel egyre jobban rám támaszkodik. Én pedig vonszolom, mert menni akar, mert ő nem ismeri el a vereséget, és sosem adja fel. Cipelem a súlyát, cipelem magamat.

A negyedik sarkon már csak egy golyóm marad, Dex kifogyott. Nem akarja feladni, túl nagy benne az életösztön, csak az ő ösztöne hajt előre.

A zubbonyom zsebe húz a föld felé. A gyógyszer. Mandy!

Egy szívdobbanásnyi időre tisztán látom a helyzetet. Itt fogok meghalni, Dex súlya alatt. Mandyt Doki lakókocsijában elviszi a láz. Százezreket pedig Mandy halála ítélhet kárhozatra.  Feladni könnyű, meghalni Dex oldalán könnyű.

Túlélni nehéz.

Karmok nyúlnak felénk, beért minket a horda, szinte érzem a nyakamon a leheletüket, a hátamon az ujjaikat.

Kilépek Dex súlya alól, rémisztően könnyű a testem. Dex meginog, de talpon marad, mögötte dögvész kavarog, kezek, torz arcok, fogak és karmok.

Egy pillanatra összekapcsolódik a tekintetünk. Felemelem a pisztolyt, meghúzom a ravaszt.

Érzem, ahogy a szívem kettéhasad. Dex hátrazuhan, és a horda lecsap rá, egy pillanatra minden dög megfeledkezik rólam.

Vagy talán már én is közéjük tartozom, dög lettem, meghaltam, amikor meghúztam a ravaszt.

Eldobom a fegyvert, hátat fordítok Dexnek, és rohanni kezdek. Aztán mászok, fel a kötélen. Aztán a gázt taposom, tövig.

Smith karjaiban térek magamhoz, rázkódok a zokogástól. Dexről kérdez, de csak a fejem rázom, nem bírok megszólalni, nem bírom el az igazságot. Lerángatom magamról a zubbonyt, és megrázom. Csörögnek benne a dobozok. Smith érti, kikapja a kezemből, és Dokihoz szalad.

Folytatjuk az utat. Mandy mellett utazom Doki lakókocsijában. Mandy állapota némileg javult, alszik. Bárcsak én is tudnék aludni. De nem jönnek sem álmok, sem szavak. Doki és Smith nem zaklatnak, időt és teret adnak. Naphosszat a rácsos ablakon bámulom az elsuhanó tájat, míg meg nem érkezünk a bázisra.

Mandy kába és gyenge, de él, és Doki szerint ezt csakis az én érdemem. A gyógyszerek nélkül meghalt volna.

A bázison felmászom az egyik emeletes tábori ágyra, és várom, hogy a parancsnok hívjon. Másfél napot hagynak pihenni, mielőtt a parancsnok elé vezetnek.

Kihúzom magam és tisztelgek, mintha én is közéjük tartoznék, és nem csak egy civil lennék, akit a soraikba fogadtak. Pihenjt parancsol, majd hellyel kínál. Leülök az íróasztala elé, és napok óta először megszólalok. Mindent elmondok neki, minden mocskos részletet.

Figyelmesen hallgat, nem szakít félbe. Amikor befejezem, megcsörren az asztalán a telefon. Amíg beszél, a padlót bámulom, várom az ítéletet. Otthagytam egy társamat, megöltem egy társamat… Tisztesség, becsület, bajtársiasság… Kudarcot vallottam…

– A laborból hívtak, megvannak az új lány eredményei – szól. A parancsnokra emelem a tekintetem. A vonásai kifürkészhetetlenek. – Gratulálok, Miss Anderson, megmentette a világot.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.7/10 (21 votes cast)

Leave a Comment

9 hozzászólás

  1. Remekül megírt, hatásos novella. Gratulálok.

  2. A feléig másra számítottam, de ez sokkal jobb volt annál. Végig olvastatta magát, érzékletes és érdekes volt. Ügyes vagy 🙂

  3. Gratulálok az íráshoz! Jól olvasható, az információ adagolás számomra éppen megfelelő volt. Két apróság: rögtön a legelején a céltávcső, én ilyen szóról még nem hallottam 🙂 A távcső is elég lehet, az olvasó abból is tudja mit kell elképzelnie. A másik hasonló a rádióadó megjelölés. A rádióadót általában az adótornyokra szokták használni, az adó-vevő megjelölés jobban illik a tárgyra, amire utaltál. Ha a végét elhagyod onnantól, hogy megtalálják a főhősnőt, s a végső fejleményeket nem tudjuk meg, akár egy regény kiváló első fejezete is lehetne. Ezt követhetné egy jókora időugrás a múltba, ahol a főszereplő hölgyet követhetjük, egészen onnantól, ahogyan kitör ez a járvány. Az írói ígéret is megvan egy erős szerelmi szálra, aztán persze egy háromszögre is. Az utolsó szakasz pedig kibővítve lehetne a regény lezárása. Bizonyos szempontból a kiválasztott cím egy hosszú regényt tekintve már nem is kifejezetten Mandyre utalna, hanem mindenkire, aki kapcsán felmerül ennek lehetősége.
    Én úgy érzem, hogy lenne értelme mélyebben foglalkoznod a történettel 🙂 Sok sikert!

  4. Jó novella volt. Köszönöm.

  5. Kedves Aranymosó! Mikor láthatjuk az első pályázati versenyző művét?

  6. Kedves david,

    egyelőre annyit válaszolhatunk, hogy az előszűrők már megkezdték a beküldött kéziratok feldolgozását.

    sok kitartást kívánunk!

  7. Könnyedén olvasható, jó történet.
    Behúzott.
    A végére érve nekem is volt egy olyan érzésem, hogy talán megérné regénnyé bővíteni.

  8. Gratulálok! Én is szívesen olvasnám regény terjedelemben. Így, annak ellenére, hogy egy szép kerek történet, sajnáltam, hogy ilyen gyorsan a végére értem.

  9. Katherine Poll, R. G., Zsuzsa, Krucsó Attila, Evelin köszönöm, hogy elolvastátok, és hogy írtatok. Annyira örülök, hogy tetszett nektek. 🙂 🙂

    Gorzó János köszönöm a véleményt. 🙂 Nem terveztem, hogy regényt írok belőle, de ugye soha ne mondd, hogy soha… 😀