Magyar Anna: Szellemidézés

 

– Ha hall engem valaki, küldjön egy jelet! – mondom hangosan. Szememet az előttem égő gyertya lángján pihentetem, minden más elmosódik körülöttem, csak ez az apró fény létezik számomra.

Elsőre kísértetiesnek tűnhet ez a pillanat, de nem az. Mert az égvilágon semmi sem történik, pedig esküszöm, mindent a leírás alapján csináltam. Pentagramma? Pipa! A csillag négy ágán egy maroknyi föld, egy gyertya, egy tálkányi víz, amit múlt héten a telihold fényénél hagytam feltöltődni az éjszaka energiáival, és egy zsályás füstölő, hogy megtisztítsam a teret? Pipa! Szárított boróka, hogy megvédjen az ártó szellemektől? Pipa!

Lehet, hogy tényleg a füstölő a gond. Talán túlságosan is megtisztítja a teret ez a hülye zsálya, nem enged ide hozzám senkit. Próbálok a félhomályba borult szobám közepén ülve türelmesen várni, de nem igazán az erősségem, és mivel párnát sem raktam a fenekem alá, kezdek fázni a fapadlón.

– Adjatok egy jelet, ha itt vagytok velem! Bármilyen jelet! – ismétlem emelt hangon. Örülök, hogy a családom nincsen ma itthon, mert az ő kedvenc elfoglaltságuk biztosan nem a szellemidézés, kötve hiszem, hogy jó szemmel néznék, mit csinálok. Tíz másodpercnyi csend elég, hogy felhúzzam magam. – Jó, akkor nem érdekeltek! – ordítom a sötétségnek. – Akkor gebedjetek meg a drága kis túlvilágotokon! Én itt csak segíteni szeretnék, esetleg kérdezni ezt-azt, de persze, minek is foglalkoznátok egyszerű halandók dolgával. Minek is! Hülye zsálya. Levendula kellett volna – morgom.

– A fahéjat jobban szeretjük, az mindenkit a karácsonyra emlékeztet – szólal meg egy hang mellettem. Fel sem fogom, mi történik, ösztönösen válaszolok.

– Pedig azt nem is ajánlották az oldalon – akadékoskodom.

– Talán nem egy sarlatán honlapját kéne nézegetni! Ha nem lennél sóher fizetni a tudásért, akkor nálam kedvesebb szellemed lenne most – közli velem a hang, én pedig megdermedek.

Amikor elterveztem, hogy október 31-én ahelyett, hogy buliba mennék, inkább a szobám magányában szellemet idézgetek – mintha csak egy laza hobbim lenne –, ezer ötletem volt. Miket kéne kérdezni, mit szeretnék igazán tudni. Amióta apa meghalt, sokat gondolkozom azon, mi vár ránk odaát. Létezik-e egyáltalán odaát? Vajon hova került apa? Két éve járok pszichológushoz, hogy feldolgozzam a gyászt, de úgy érzem, nem fogok továbblépni, amíg nem kapok választ ezekre a kérdésekre. Nehéz komolyan venni egy ilyen rituálét, mikor még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán Istenben hiszek-e, ám nem igazán volt jobb ötletem, így belevágtam. Ebben a másodpercben, ha teljesen őszinte vagyok magamhoz, akkor rájövök, hogy bármennyire szerettem volna hinni abban, hogy sikerül, tele voltam kételyekkel.

– Mindig az a legkedvesebb, aki eljön a buliba, nem igaz? – lehelem a sötétségbe kissé bátortalan hangon. Megköszörülöm a torkom. – Hogy hívnak?

– Boldizsár, de inkább magázz, kérlek, mégiscsak idősebb vagyok – feleli egészen a fülem mellett, kissé fellengzősen, mintha bizony tényleg tudnom kéne, hány éves. Remegés fut végig a testemen, de próbálok ura lenni a helyzetnek, és nyugalmat erőltetek magamra. Kicsit arrébb dőlök, miközben mély levegőt veszek.

– Ó, bocsáss meg, mindig volt egy kis problémám a személyes térrel, arrébb megyek kicsit. – Nem történik semmi, legalábbis amennyire én észlelem, de legközelebb már távolabbról érkezik a hang. – Nos, kedves Linda, elmondom, mi a helyzet. Te unatkozol és én is. Én szellem vagyok, mert adósságom van, te meg ember, aki segíthet nekem továbbmenni, mert már elég egyhangú itt nekem. – A hangja a végére flegma és unott, szinte látom magam előtt, ahogy a körmét nézegeti közben.

– És mit kapok én?

– Válaszolok egy kérdésedre.

– Tízre! – próbálok alkudozni.

– Kettő.

– Hét!

– Három.

– Öt?

– Jó, akkor ötre. Na, segítesz vagy menjek el?

– Felkapcsolhatom a villanyt?

– Mindegy, csak a hangomat hallod. A lényeg, hogy a gyertyát ne fújd el.

– Oké – felelem, várom, hogy mondjon valami mást is, de nem teszi. – Tehát mit kéne csináljak?

– Három házra tőletek lakik egy idős nő.

– Bea néni? Mi van vele? Üzenne? Mondjak el neki valamit?

– Inkább öld meg– jelenti ki közönyösen.

– Tessék? – kérdem felháborodva, és már hajolok is a gyertyához. Közben a hajam majdnem belelóg a lángba, így kapkodva a fülem mögé tűröm.

– Jó, jó, oké, ne öld meg, csak vicceltem, na. Az tényleg nem megoldás.

– Úgy gondolja? – A hangom szarkasztikus, próbálok fapofát vágni. – Mégis mi köze Bea néninek ahhoz, hogy nem tud továbblépni?

– 2003-at írtunk…

– Ó, istenem – sóhajtom halkan.

– Gyönyörű nyarunk volt. Verőfényes napsütés, éjszaka kis eső, még a nálam idősebbek is azt mondták, hogy nem emlékeznek ilyen jó termésre, mint amilyen azon a nyáron volt. Abban az évben emiatt még versenyt hirdettek – akié a legnagyobb tök a faluban, az hazavihet húszezer forintot. Húszezret! Tudod, mennyi volt a nyugdíjam akkoriban? Természetesen beneveztem, úgyis tudta az egész utca, hogy az én kertemben vannak a legnagyobb tökök. Csodájára jártak az emberek a kertemnek! Úgyhogy a verseny előtti nap megkerestem a legnagyobb termést, fél órán át méricskéltem, mire sikerült választanom. Amikor másnap hajnalban kimentem leszedni, eltűnt.

– Váó – mondom sztoikusan.

– Pontosan! Majd beleőrültem, úgy kerestem, és sehol sem volt! Kénytelen voltam egy másikat elvinni, de az kisebb volt. Tudod, ki nyerte végül a versenyt? A Bea! Az én tökömmel! Ellopta az éj leple alatt, és megnyerte vele a versenyt! Én pedig három éven belül halott voltam!

– De ennek mi köze egymáshoz?

– Nem az a lényeg! Az a lényeg, hogy az az oklevél engem illet, és addig nem megyek sehova, míg nincsen nálam! Vagyis nálad. És csak úgy közlöm, hogy innen sem megyek sehova, amíg meg nem szerzed! Ha kell, éjt nappallá téve duruzsolok a füledbe, te kölyök!

– Tehát csak meg kell szereznem tőle egy oklevelet, és Ön pedig válaszol öt kérdésemre?

– Pontosan.

– De honnan tudja, hogy megvan még neki? Vagy hogy az a maga töke volt?

– A nappali falán lóg. A második kérdésedre ügyet sem vetek, annyira nyilvánvaló a válasz. És tudod, kislányom, ha ez mind nem lenne elég… megette tökfőzeléknek! És még csak nem is paprikásan ette! Milyen ember az ilyen?

– Nos, igen, nehéz manapság olyan jótét lelkeket találni, mint Ön.

– Köszönöm, lányom. Rendes teremtés vagy te. Na, menj szépen át a vénasszonyhoz, mindig örül a látogatóknak. Állj bosszút értem! – mondja fennkölt hangon Boldizsár.

Nos, így esett meg, hogy október harmincegyedikén este nyolc órakor ott álltam a sötétben és a Halloweenkor még szokatlan farkasordító hidegben Bea néni teraszán. Tényleg mázli, hogy a családom nincs otthon, mert ha a szellemidézés fölött talán még átsiklottak volna, azt aztán már tényleg nem tudnák mire vélni, hogy ennyi idő után miért éppen ma este látogatom meg Bea nénit. Halkan kopogok az ajtón, de Boldizsár egyből rám szól.

– Hangosabban, süket a vénlány! – morogja, úgyhogy újrakezdem a műveletet, ezúttal erőteljesebben.

– Jaj, jövök már! – hallatszik bentről egy vékony, remegő hang. – Ó, Lindám, hát mi járatban nálam? – kérdi, amint kitárja előttem az ajtót.

Nos, ezt még nem találtam ki, úgyhogy improvizálnom kell.

– Jó estét, Bea néni! Csak szeretném megkérdezni, hogy kérhetek-e esetleg egy kis cukrot. Tudja, egyedül vagyok ma este otthon, gondoltam, elütöm az időt egy kis sütögetéssel.

– Hát persze, gyere csak be – invitál. Leveszem a bakancsom és a kabátom, és a nappaliba sétálunk. Nagyon rég voltam Bea néninél, pedig kisebb koromban elég sokszor játszottam itt nála a gyerekei régi játékaival. – Kérsz egy teát, aranyom?

– Köszönöm, az nagyon jólesne – válaszolom, kezemet lassan végigfuttatom a zongora billentyűin.

– Ígérem, ugyanolyan lesz, mint kiskorodban – kacsint rám. Ahogy itt állok, hirtelen feltolulnak az emlékek, pedig nagyon rég nem gondoltam rájuk. Kifejezetten szerettem itt lenni a nénivel, mindig sokat játszottunk. Megtanította a Boci, boci tarkát és a Süss fel napot zongorán. Ennél nehezebbet sosem sikerült, egyáltalán nincs érzékem a zenéhez. Bea néni viszont mindig is csodálatosan játszott a régi hangszeren, imádtam hallgatni, keskeny, nőies ujjai csak úgy szálltak a billentyűkön.

Amióta nagyobb vagyok, már nem igazán járok át. Ünnepekkor átnézünk hozzá, az utcán beszélgetünk, de elmúlt az a közeli viszony, amit kislányként ápoltam vele.

– Mit művelsz? Ne bambulj! – mordul Boldizsár. Ez a bácsi mindig csak morog.

– Mennyi cukor kell, Linda? – szól ki a konyhából Bea néni.

– Körülbelül tizenöt deka – felelem hangosan, miközben a falhoz sétálok.

– Jó, akkor legyen húsz – válaszolja, és elnevetem magam. Tipikus nagymama. Mindig etetett, mikor átjöttem hozzá, és most is többet ad, mint amennyit kérek, hátha szükségem lesz rá.

A fal előtt állok, és bámulom az oklevelet. Könnyű rátalálnom, mivel a képhalmaz közepén van majdnem, közvetlenül egy esküvői fotó mellett. Bea néni nagyon szép volt lánynak, az arcáról már akkor is kedvesség sugárzott.

– Akkor simán szedjem le az oklevelet? Egyből tudni fogja, hogy én voltam – sziszegem a csendbe. Bea néni még a konyhában kotoncol, így nem hiszem, hogy meghallana.

– Nem érdekel az oklevél – közli Boldizsár gyorsan.

– Tessék? – kérdezem felháborodottan, a szükségesnél talán kicsit hangosabban.

– Mondtál valamit, édesem? – néz ki a konyhából Bea néni.

– Nem, nem dehogy – felelem mosolyogva, ő pedig komótos léptekkel visszasétál a pulthoz.

– Jó, talán hazudtam pár dologról – mondja Boldizsár. – Több dologról. Nézd el egy ilyen vénembernek. Nem lopta el a tökömet. Nem számít az a buta verseny már. De muszáj beszélnem vele! El kell mondanom pár dolgot! Kérlek!

– Ó, csak nem a régi fotókat nézegeted? – Aprót ugrok, mikor mellém áll Bea néni, kezében a bögre tea. Ugyanaz a fehér bögre piros pöttyökkel, amiből mindig ittam. Lassan felém nyújtja, óvatosan átveszem tőle.

– Nagyon csinos volt. És a férje is. Jól mutattak együtt – mondom kedvesen, de szinte érzem Boldizsár elégedetlenségét.

– Ó, az én bolond kis Boldim, Isten nyugosztalja, szemrevaló úriember volt. – Olyan nosztalgikus mosoly ül az arcán, hogy szinte már fáj ránéznem. Az a rengeteg szeretet, az a vágyódás, az a csipetnyi fájdalom.

– Boldi? – kérdezek vissza hirtelen. Kikerekedett szemekkel nézek Bea nénire.

– Boldi bácsi, nem is emlékszel rá? Bár nagyon kicsi voltál, mikor meghalt, alig hároméves. És bevallom, sokáig én sem meséltem róla szívesen. Látod ott azt az oklevelet? Aznap születtél, azért tartottuk meg. Valami buta tökverseny volt, Boldi viszont mindenképp nyerni akart. Végül én vittem el a tököt, mert a szüleidnek nem volt jó az autója, és ő vitte be őket a kórházba. Pár óra múlva pedig már te is ott voltál velük. – Megpakolja a karom, majd kicsit arrébb húz. – Nézd csak ezt a képet! Itt vagytok ketten, pár hetes voltál csak – mutat egy fotóra. És igaza van. Jól megnézem magamnak a sudár, szemüveges férfit, akinek a haja még nem ősz, inkább piszkosszőke. Hirtelen megint beugrik egy emlék, ahogy itt játszom náluk, de már Boldi bácsi is benne van. Teljesen elfeledkeztem róla.

– Na, mondd meg neki, hogy… – kezdi mellettem a hang, de csak rázom a fejem. Ezt mégis hogyan gondolta? Mégis hogyan mondhatnám azt egy nyolcvanéves néninek, hogy a halott férje éppen hozzám beszél? – Ismételd el, amit mondok! – kérlel, de ismét nemet intek a fejemmel.

– Most már emlékszem rá – simogatom meg Bea néni hátát. – Mi történt vele?

– Kint volt a kertben, akkor is azokat a buta tököket gondozta. Mondtam neki, hogy hagyja már abba. Nyár volt, negyven fok, ő meg szívbeteg, de csak nem hallgatott rám. Ahogy felegyenesedett és elindult befele, megszédült és elesett. Agyvérzést kapott – meséli halkan szipogva. – Mindig azok a tökök! Tudod, kincsem, mindig is neheztelt egy kicsit, hogy megnyertem helyette a versenyt, pedig hát ez falu, mindenki tudta, hogy az ő érdeme, ő neveli őket! Aztán jött a tökfőzelékes incidens.

– Hát az mondjuk szerintem is piros, paprikás, és nem fehér – szúrom közbe gondolkodás nélkül. Bea néni meglepetten fordítja felém az arcát, én pedig ledermedek.

– Mit mondtál?

– Ó, ó – suttogja mellettem Boldizsár. – Na, ezt magyarázd meg.

– Hát, a néni fehéren főzi, vagy nem? Az piros kéne legyen.

– Mintha csak őt hallanám – suttogja, miközben én remegő kézzel szürcsölgetem a teát.

– Jól megvoltak? – érdeklődöm puhatolózva.

– Sokáig igen. Aztán… Jaj, Linda, nem szeretnélek ám untatni – kezével először ősz hajába túr, majd tördelni kezdi maga előtt. Odanyúlok, és finoman megszorítom egymásba font ujjait.

– Nem untat. Érdekel, mi történt, ha szeretne mesélni róla – biztosítom.

– Tudod, mikor a gyerekek kirepültek, hirtelen elfoglaltság nélkül maradt. Nem tudta, mit kezdjen magával, és mint oly sokan ebben a korban, inni kezdett, mint a gödény. Megcsalt. Visszaköltöztem egy időre édesanyámékhoz, de nem nézték jó szemmel. Akkoriban már nem volt ritka a válás, ám ők még más korban nevelkedtek. Együtt maradtak a másikkal, bármi történjék is. Végül visszajöttem, megígérte, hogy többet nem tesz ilyet. De egészen a születésedig rajtakaptam néha, hogy itókázik. Tudod, nekünk nem lett unokánk. Nagyon örültünk, hogy a szüleid szívesen bíztak téged ránk. Akkor Boldi megváltozott. Nem volt már olyan céltalan.

– Tényleg megcsalta Bea nénit? – kérdezem csalódottan. Aprót bólint csupán.

– Úgy sajnálom, kedvesem – suttogja mellettem Boldizsár. – Bolond voltam. Mondd meg neki, hogy sajnálom. Mondd meg!

– Bocsánatot kért miatta?

– Persze, többször is. Ezerszer. Látszott rajta, hogy őszintén megbánta.

– És Ön meg tudott bocsátani neki?

– Nem. Akkor még nem – sóhajtja. Habozik pár pillanatig, mielőtt újra folytatná. – Meg szerettem volna, de elodáztam. Dédelgettem magamban a fájdalmamat. Azt hittem, végtelen időnk van. Már megbántam. Bár maga az idő végtelen, az életünk nem az. Úgy töltöttük el az utolsó tizenöt évünket, hogy csak éltünk egymás mellett. Sosem hittem volna, hogy ennyire fog hiányozni a vén lókötő. – Bea néni halkan sír, kapkodva lélegzik.

– Most már megbocsátana? – kérdezem. Boldizsár mellettem mély levegőt vesz, érzem, ahogy a kettőnk közti térben egyre közelebb jön hozzánk.

– Annak a bolond Boldinak? Már rég megbocsátottam! – nevet fel Bea néni, Boldizsár kifújja pedig a levegőt.

– Az Isten küldte nekem ezt az asszonyt, én pedig évtizedeket pazaroltam badarságokra – dühöng mellettem. – De a tökökkel kapcsolatban nincs igaza! Azok a tökök szinte már a gyerekeim voltak – dohogja. Bea néni összeráncolja a homlokát, és jobbra-balra forgolódik.

– Te nem hallottál valamit? – kérdezi felém fordulva, nemet intek a fejemmel, majd kiiszom a teám maradékát, és visszaadom a bögrét. – Ó, hozom a cukrot.

– Köszönöm szépen, hogy kisegített. – Utánasétálok a konyhába, átveszem tőle a kis edényt. A szekrények mellett még most is ott lógnak a fogason a kötények, köztük az is, amit mindig én hordtam kiskoromban, ha együtt sütöttünk. Ez a ház semmit sem változott kiskorom óta, ugyanolyan kedves, otthonos, és tele van sárgával. Nem azzal a sápadt, élettelen színnel, hanem azzal a sárgával, amelyik az első őszi délutánokra emlékeztet. – Meg azt is köszönöm, hogy mesélt nekem. El is feledkeztem Boldi bácsiról, olyan régen volt már, és nem igazán beszéltünk róla. De most már emlékszem. És sajnálom, hogy az utóbbi években nem jöttem olyan gyakran.

– Nem baj, kincsem. Mindenki felnő, te is hamarjában nő leszel. – Végigsimít az arcomon, én pedig az övét nézem. A haja beszárítva, a szemöldöke befestve, nyakában gyöngysor. Idős hölgynek is ugyanolyan csinos, mint fiatal lánynak volt. Bea néni mindig adott magára, és ez mit sem változott. Végül az ajtó felé vesszük az irányt.

– Nyugalom, én vele voltam mindennap – mondja Boldizsár. – Képzeld, még tököket is termeszt nyaranként az emlékemre! Bár túlöntözi őket, az már egyszer biztos… – halkan sóhajt mellettem. – Tényleg egy áldás ez az asszony. Mit tettem? És látod, megbocsátott, pedig nem érdemeltem meg.

– Megbánta valaha, hogy Boldi bácsit választotta? – teszem fel az utolsó kérdést a néninek az ajtóból visszafordulva.

– Dehogyis, miket beszélsz! Bolond volt, hibázott, de az enyém volt, és én az övé. Semmit sem csinálnék másképp, csak előbb bocsátanék meg neki – feleli szomorkásan.

– Biztosan nagyon bánta ő is, Bea néni. De ha elfogad tőlem egy tanácsot…

– Mondd csak!

– Ne öntözze túl a tököket! Nem tesz jót nekik – mondom gyorsan, majd elsietek.

Nem hallom már az ajtócsukódást, se zajokat vagy beszédet. Egyedül állok az éjszakában, mindenki más továbblépett. Ahogy lassan én is megteszem.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.9/10 (8 votes cast)
2 hozzászólás Szólj hozzá

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük