Leta Hollin: Panelkert

Dávid

Már a karanténban sincs nyugta az embernek. Pedig jól indultak a dolgok. A Candide felét két óra alatt ledaráltam, most jönne a legizgalmasabb rész, de ekkor hangos csattanás zavar meg a lépcsőház felől. Lerakom a könyvet, és kinyitom a bejárati ajtót, hogy megnézzem, mi a franc folyik odakint. A padlót virágföld borítja és törött cserépdarabok. Az egyik lépcsőfokon pedig nekem háttal ott üldögél az idegesítő szomszédom.

Herczeg Lili. A legszebb, és egyben a legidegesítőbb lány, akivel valaha találkoztam. Karcsú, törékeny alkatú, hosszú szőke hajú lány olyan szemekkel, hogy az ember nem tudja nem bámulni. Aphrodité biztos irigy lenne rá.  Viszont állandóan tele a lépcsőház Lili gyomaival, és elhullajtott levelekkel. Tudhattam volna, hogy megint ő okozott gondot. Már meg sem lep. Az viszont annál inkább, hogy csak ül a lépcsőn, az arcát a kezébe temeti, válla előre bukik, és folyamatosan rázkódik. Talán sír? Általában Lili a két lábon járó szivárvány, aki mindenkire mosolyog, néha még rám is, pedig mindig panaszkodom a növényei miatt. Furcsa őt így látni.

Megköszörülöm a torkom, mire megrezzen, és felém fordítja az arcát. Vörös a szeme, bőre kipirult és fényes a könnyektől.

– Hát persze, hogy te – sóhajtja, és a korlátba kapaszkodva felkászálódik. – Most jön a kioktatás? Mert köszönöm, nem kérek belőle.

Megtörli az arcát hosszú, kinyúlt pulóverének az ujjába, és szipog párat. Lehajol, és elkezdi felszedegetni a nagyobb cserépdarabokat. A keze azonnal átveszi a föld barna színét, de nála ez nem újdonság. Szerintem egyszer sem láttam még, hogy mással is ki lett volna festve a körme, mint földdel.

Kényelmetlenül érzem magam. Már azelőtt tudja, hogy le akarom szidni, mielőtt egyáltalán megszólaltam volna. Eszembe jut, amit Anikó, a nővérem szokott nekem mondani:

Tudsz te egyáltalán szeretni, Dávid? Vannak neked érzéseid?

Könyékig felhúzom a ruhám ujját, és én is turkálni kezdek a földben cserépdarabok után.

Lili egy darabig megilletődve bámul rám, valószínűleg nem tud mit kezdeni a helyzettel, hogy beállok segíteni. Őszintén én sem értem, miért csinálom. Talán, mert nem akarok igazat adni a nővéremnek. Vagy mert az előző olvasmányom a Karácsonyi ének volt, és kísértetiesen sok hasonlóságot fedeztem fel Ebeneser Scrooge és köztem.

Amikor már nem maradnak nagyobb cserépdarabok, a lány bemegy a lakásába, és seprűt meg lapátot hoz ki. Szalmahaja ziláltan konyul a vállára, elszáradt fűszálak jutnak róla eszembe. De még így is gyönyörű. Gömbölyű fenekére ráfeszül a nadrág, csípője a lépéseire ringatózik.

– Nincs jobb dolgod, mint engem bámulni?

Csak azért is tovább nézem. Végül is nem mondta, hogy ne tegyem.

Felsepri a földet és a kisebb szilánkokat, majd elindul vissza a lakásba. Mielőtt azonban becsukhatná előttem az ajtót, egy meggondolatlan mondat hagyja el a szám:

– Jól vagy?

Lili

Ujjaim a kilincsre fagynak. Nem tudom, hogy komolyan kérdezi-e, vagy csak így akar bevezetni egy újabb bunkózást. Furcsa bizsergés jár át a gondolatra, hogy talán tényleg érdekli, mi van velem.

– Miért akarod tudni?

Felmutatja a kezét, mire rápillantok a sajátomra. Felszisszenek. Eddig észre sem vettem, hogy vérzik, de most már érzem, hogy csípi a föld. Az a hülye kaspó!

– Ki kellene tisztítani a sebet. – Int, hogy kövessem. Nem tudom hova tenni a hirtelen jött kedvességét. Ez a srác olyan, mint egy kaktusz. Szépnek tűnik, de amikor megérintik, megszúrja az embert. Jobb lesz vigyázni vele.

Mégis azon kapom magam, hogy lerakom a seprűt és a teli lapát piszkot a küszöb elé. A lábam önálló életre kel, és egykettőre a küszöbén találom magam. Dávid eltűnik, és kisvártatva elsősegélydobozzal tér vissza. Letörlöm a földet a kezemről. Dávid fertőtlenítőspray-t vesz ki a dobozból. Mielőtt azonban elvehetném tőle, megfogja a csuklómat, és ő maga fújja rá a szert. Felszisszenek a hirtelen jött égető, csípő érzéstől. El akarom rántani a kezem, de szorosan tartja. Ujjai határozottan fonódnak a csuklóm köré. A kezem jéghideg, míg az övé meleg, felolvasztja az enyémet. Jól esik az érintése, bár ezt sosem vallanám be neki.

A vágás nem nagy, a gyűrűsujjam aljától indul, és a tenyerem közepéig tart. Dávid mégis olyan aprólékosan köti be, mintha legalább az életem forogna kockán. Összevonja a szemöldökét, ráncok jelennek meg a homlokán, úgy koncentrál. Sosem láttam még ilyen közelről. Az álla markáns vonal, fekete haja gondosan oldalra fésült. Olyan kéken csillan a szeme, mint az óceán. Talán csak a fény miatt, de mintha apró aranypöttyök lennének benne. És milyen hatalmas szempillái vannak! Elegáns, gondosan vasalt inget visel, ami nonszensz tekintve, hogy karantén alatt vagyunk, és senki sem látja.

– Kész vagyunk.

Elengedi a kezem, érintésének melege a semmibe szökik, fázni kezdek. Zavartan kapom el róla a pillantásomat. Megköszönöm neki a… mit is? Hogy bekötötte a kezem? Ez így elég hülyén hangzik. Inkább segítséget mondok, az általánosabb. Még mindig alig hiszem el, hogy pont neki mondok köszönetet.

Mivel nem szól többet, elbúcsúzom tőle, és elindulok kifelé. Ahogy újabb és újabb lépést teszek az ajtó irányába, úgy nehezedik a mázsás súly a vállamon. El is felejtettem, hogy amíg a kezemmel voltam elfoglalva, addig a pár percig nem gondoltam a szüleimre. Most viszont, hogy vissza akarok térni a lakásomba, az összes eddigi problémám előjön. Végig ott rejtőztek egy sötét zugban, és a legalkalmasabb pillanatra vártak, hogy lecsaphassanak rám.

Nem visz rá a lélek, hogy átlépjem a küszöböt. Túl nehéz. A lakásomban teljesen egyedül vagyok. A jelek szerint Dávidnak is feltűnik a habozásom, mert megkocogtatja a vállam. Felé fordulok. Az arca kifürkészhetetlen.

Várom, mit akar mondani. Talán azt, hogy legközelebb ne piszkítsam össze még egyszer az előteret, és már készen állok visszaszólni neki, amikor…

– Van kedved velem ebédelni?

Dávid

Nem hittem volna, hogy beleegyezik. És ami fontosabb, hogy van merszem ilyet kérdezni tőle azok után, hogy nem épp a legrózsásabb a kapcsolatunk. Mégis igent mond, én pedig megmutatom neki a konyhát. Csak egy nagyon kis asztalom van, elvégre sosem várok senkit. A tűzhelyen elmosott fazekak várják, hogy végre főzzek valamit, a konyhapulton ott hever a Pilinszky összes. Mindig abból olvasgatok, miközben várom, hogy felforrjon a víz, megsüljön a hús vagy megfőjön a krumpli. Ha akár csak egy napig nem olvasok, máris érzem a hiányát. Olvasás nélkül olyasmiken kezdek töprengeni, amiken nagyon nem akarok. Így viszont karaktereken, cselekményeken és kitalált világokon elmélkedhetek a valóság helyett.

– Makaróni megfelel?

Lili bólint. Leül a kis asztalhoz. Két szék tartozik hozzá összesen. Ő azt választja, amelyik közelebb van az ablakhoz, így pont rásüt a nap az arcára. Lehunyja a szemét, és mintha elveszne. Nem tudom, hova tűnik, de a szája széle felfelé húzódik, a vonásai kisimulnak. Úgy fordul, hogy még több fény érje. Olyan, amilyennek a költők múzsáit képzelem: a tökéletes, elérhetetlen szépség.

Felteszem az ételt, és amíg várok, kivételesen nem nyúlok a verseskötetért. Van más, ami lefoglaljon. Próbálom értelmezni a Liliből áradó ezerféle érzelmet. Szomorúság, nyugalom, öröm, csalódás, béke. Annyira ellentétesek, mégis mind egyszerre jelenik meg a lány arcán. Tudom, hogy tapintatlanság, mégsem bírom ki, muszáj megkérdeznem:

– Miért sírtál?

Kinyitja a szemét, és keménység jelenik meg az arcán.

– Talán emiatt is panaszkodni akarsz? – A tekintete kihívó, készen áll vitatkozni velem. De én csak egy egyszerű kérdést tettem fel, ő meg máris azt hiszi, le akarom szidni. Ha Anikó most itt lenne mellettem, kárörvendően azt hangoztatná, hogy ő megmondta.

– Tudok segíteni valamiben?

Megenyhül, megrázza a fejét, és megereszt felém egy halvány mosolyt.

– Ebben senki nem tud.

Megoldhatatlan baj? Csak nem beteg? Egy haldokló lánnyal veszekedtem volna, hogy nem hagynak aludni a hülye madarai, amik már hajnalban az erkélyén lévő etető körül rikácsolnak? Érzem, hogy kifut a testemből a vér.

– Ugye… ugye nem fogsz meghalni?

Megrázza a fejét.

– Velem minden rendben.

Vele? Mégis mit jelentsen ez? Kivel nincs? Ha egy problémát nem lehet megoldani, akkor nincs minden rendben. Mielőtt azonban még több mindent kérdezhetnék, folyatja:

– De úgy érzem, minden szétesik körülöttem.

Lili

Nem tudom, miért pont neki mondom el. Talán azért, mert úgy érzem, ha nem adom ki magamból most azonnal, szétrobbanok.

– A karantén előtt egy kertészetben dolgoztam, ahol a szüleim a főnökök. Csak néhány utcára van innen, talán te is ismered. Világcsokor Kertészet.

Bólint, felismerés villan a szemében.

– Anyám mindig azt mondta, a kert olyan, mint a világ. Benne vagyunk mi, emberek, vannak méhek, néha madarak is jönnek a fóliába, ha lehajtjuk az oldalát, a hátsókertben két kutya, macskák, tyúkok… Az egész olyan, akár egy álom.

Elcsuklik a hangom, mégis kényszerítem magam, hogy folytassam.

– De a húsvétunk nem sikerült valami jól, mert a korlátozások miatt senki nem ment sehová, és nem vettek virágot. Egy idő után már meg sem érte kimenni a piacra. A szüleim persze erősködtek, hogy menjünk, mert ha korlátozva is van, hogy meddig árulhatunk, legalább árulnánk valamennyit. Külső szemmel erősnek tűnhetnek, ők is ezt gondolják magukról. Ha szóba hozom a koronavírust, csak legyintenek, és elviccelik a dolgot. Viszont apám cukorbeteg, anyámnak meg szívbillentyűzavara van, ezért a veszélyeztetettek közé tartoznak.

Sírás feszegeti a testem, ki akar törni belőlem, hogy elárasszon mindent. Dávid nem szól közbe, figyelmesen hallgat.

– A nővérem szerencsére home office-ban dolgozik évek óta, és haza tudott költözni, hogy ellenőrizze őket. Az autójával kiszállítást vállalt érintésmentesen, így online tudjuk árulni a virágokat. Ha nem vállalta volna el, a szüleim biztosan kimennének árulni.

Könnycsepp gördül le az arcomon, és az asztalra cseppen.

– Folytasd! – Dávid tekintete továbbra is rezzenéstelen.

– Most egy áruházban dolgozom eladóként, hogy a kiesett bevételt pótolni tudjuk. Nem tudnék cserélni a nővéremmel, mert neki ott a home office is, és a kiszállítás mégiscsak rugalmasabb. Ezerszer átbeszéltük, ez a legjobb megoldás. Amíg le nem zajlik ez az egész vírus-dolog, nem merem meglátogatni őket.

Dávid a homlokát ráncolja, közben belerakja a tésztát a forró vízbe, és a szószt kavargatja.

– Nem tudom, mikor öleltem meg őket utoljára. Hogy mikor láttam a kertet, vagy meddig maradhatnak biztonságban a szüleim. – Mégis mit képzeltem? Lecsupaszítottam a lelkem egy majdnem idegen előtt! – Ne haragudj, elment az étvágyam.

Felállok az asztaltól, és visszasprintelek a lakásomba. Dávid nem állít meg.

Dávid

Idióta vagyok. Hagytam elmenni, pedig nem akármit osztott meg velem. Többé már nem kérdőjelezem meg Anikó szavait. Egy szarházi vagyok, aki az érzelmek legelső jelére berezel, és faszkalappá válik. Szánalmas. De fogalmam sincs, mit mondhatnék Lilinek. A részvétem nem illik ide, mert nem halt meg senki, a káromkodás meg minden, csak nem elegáns. Lili jobbat érdemel ezeknél a közhelyeknél. De mégis mit? A virágai, amiket annyira szeret, sorra hervadnak el körülötte. Ezt szavak nem hozhatják helyre.

Mégis, ha arra gondolok, hogy a csupa élet Lili így elfonnyad, kedvet kapok én is a gazzá váláshoz. Mindig irigyeltem a lányt, még ha állandóan veszekedtem is vele. Már az ideköltözésem első napján felfigyeltem rá. Ugyanazon az úton jöttünk haza pár utcányit. Amíg én minél hamarabb haza akartam érni, mert az egész napos munka a könyvtárospultban lefárasztott, addig ő lassan andalgott, nézegette a fákat, bepillantott a kertekbe, és ha madarat látott az egyik fán, megállt, és jó darabig nézte. Ő azt a jóhiszemű boldogságot élte, amire én is vágyom, és félek, többé sosem érhetem el. És most, hogy Lili olyanná vált, mint én, szörnyen érzem magam.

De mit tehetnék? A korona itt van, ez tény. A szülei veszélyeztetettek, ez tény. A kertészet a csőd szélén áll, ez is tény. Nem segíthetek. A tényekkel nem lehet vitába szállni. Mégis, ahogy egyre többet és többet gondolok Lilire, egy lehetetlen ötlet kezd körvonalazódni a fejemben.

Lili

Egy szál tulipánt találok a postalábámban, kis kártya is van mellette. Magamhoz veszem, és elolvasom, miközben ujjaim között a virágot forgatom.

„Voltaire Candide-jában az áll, hogy műveljük kertünket. Van kedved panelkertet művelni velem?”

Elmosolyodok. Hogy én mennyire utáltam gimiben azt a könyvet! A tulipánt tanulmányozom. Piros színű, fényes szirmokkal, ezer közül is felismerem.

– Igaz, nem pótolja a kertészetet, de a semminél jobb, nem?

Megfordulok, Dávid a korlátnak támaszkodik. Szokás szerint most is elegáns inget visel, haja rendezett, nadrágján egy ránc sincs. Felhorkantok.

– Jobb lenne, ha nem a háztömb előtti virágágyásból szedted volna. Ugyanis én ültettem oda tulipánokat.

Az arca elsápad, látszik, kényelmetlenül érzi magát. Amikor felérek a lakásomhoz, becsukom előtte az ajtót, de a virágot szorosan magamhoz ölelem.

Másnap újabb meglepetés vár a postaládámban: még egy kártya, és ezúttal nyomtatott képek erdőkről és virágokról.

„Wigner Jenő azt mondta, ha az ember egy szép kertben sétál, az fontos a boldogsághoz. Panelkertben is lehet sétálni.”

A mosoly akaratlanul felkúszik az arcomra, és ott is marad munka közben. Másnap már várom, hogy vajon megint találok-e valamit, de ezúttal nincs ott semmi. Rossz beismerni, de csalódott vagyok. Mélyet sóhajtok, és megrázom a fejem. Dávidnak biztos nem jelentett olyan sokat ez a pár ajándék, mint nekem. Hogy is gondolhattam, hogy a kártyák és az apró gesztusok elindítanak valamit közöttünk? Ő továbbra is csak a szomszédom, és hiába ismeri a történetemet, valószínűleg a szemében örökké az idegesítő virágoslány leszek.

Éppen ezért meglepetésként ér, amikor két nap múlva kopognak, és Dávid akart találkozni velem. Kezében egy koszosarany színű, rózsamintás kerámiakaspó, nagyon hasonló ahhoz, mint amilyet véletlenül összetörtem, csak az enyém ezüstös volt, és a rózsák sem voltak ilyen szépen megfestve rajta.

– Mit válaszolsz? – kérdezi, és átnyújtja nekem a kaspót. – Van kedved panelkertet művelni velem?

Karba teszem a kezem, nem veszem el tőle az ajándékot. Helyette vizslatón nézek rá.

– Csak azért csinálod ezt, mert sajnálsz engem? Mert akkor köszönöm, nem szorulok rá.

– Azért csinálom, mert ezt akarom csinálni… már ha te is szeretnéd. – Tüntetően tartja előttem a kaspót, amíg el nem veszem. Belenézek, és akkor látom, hogy nem üres. Mindenféle virágmagok vannak benne. Elsőre meg tudom állapítani, honnan szerezte őket. Rendszeresen végig szoktam böngészni az áruház virágkínálatát, ahol dolgozom. Van mindenféle cserepes növény és magok is az ételek és tisztasági szerek mellett, méghozzá nem kis választékban.

– Azt mondtad, nem tudod, mikor láttad utoljára a kertet. Hát most láthatod. Még ha nem is lesz ugyanolyan, mint egy valódi kertészet – szól Dávid. – És így legalább nem törsz el még valamit a lépcsőházban. Szóval?

Ezt a megjegyzést már nem bírom ki nevetés nélkül. Ő az utolsó ember, akiből kinézném ezt a gesztust. És mégis itt van a lakásom előtt készen arra, hogy megpróbálja visszaadni a kert halvány emlékét, amit elvesztettem. Magam sem hiszem el, hogy ezt mondom, de…

– Igen, van kedvem panelkertet művelni.

Dávid

– Még meggondolhatod magad. – Lili szemmel láthatóan élvezettel nézi a kínlódásomat. Rózsaszín ajka cserfes vigyorra húzódik, miközben leltárt készít az erkélyládáiról és a rendelkezésre álló magokról. Mivel ő csak az egyik kezét tudja használni, a másik be van kötve, ezért a munka java rám hárul.

Könyékig túrok a sárba. Ráharapok az alsó ajkamra, hogy visszafojtsak egy káromkodást. Az ingem azonnal bekoszolódik. A fehér felsőn ott barnállik a virágföld, sötétkék nadrágomat pedig fehéresszürke porréteg borítja. Mintha Lili erkélye direkt szórakozna velem, és nehezítené meg a dolgomat.

– Talán munkásruhát kellett volna húznod – szól, de azért nem segítene.

– Nem tudtam, hogy ez ilyen lesz…

Felvonja tökéletesen ívelt szemöldökét, és megcsóválja a fejét. Nem rosszallóan, sokkal inkább játékosan. Örülök, hogy most nem sír. Kellemes érzés jár át, ha arra gondolok, talán miattam jobb kedvű.

– Nem igazán szereted a kerti dolgokat, ugye? – kérdezi, és lófarokba fogja szőke haját.

– Az olvasás közelebb áll hozzám.

És mennyire jobb lenne most a könyvespolcom előtt ülni a kényelmes fotelemben, nem kéne a földet túrnom, és nem töprengenék azon, hogy vajon mászik-e valami bogár rajtam. Mégis elég egy pillantást vetnem Lili ragyogó tekintetére, lelkes mosolyára, és a könyveim egyből hátrébb kerülnek a fontossági listán.

– Olvasni lehet a szabadban is.

Még sosem próbáltam. Talán azért, mert sosem foglalkoztam különösebben az erkélyemmel, egy virág sincs ott, csak a ruhaszárítót szoktam kivinni. A házamban mindig mindennek pontos helye és oka van. Lili lakása ellenben maga a kreatív káosz. Őt nem zavarja, ha szanaszét vannak a cuccai, de mégsem mondanám mocskosnak. Valahogy így képzelem el a kedvenc íróim otthonát is: tele mindenféle színnel, egymáshoz nem illő dolgokkal. Van valami rendezett a rendetlenségben.

– Ne tegyél túl sok földet a cserépbe! – Azt teszem, amit mond, de egyszer csak megfogja a karom, és megállítja a kezem mozgását.

– Rosszul csinálod. Megmutatom, hogy kell.

Földes ujjai az enyéimhez érnek óvatosan, mintha nem tudná, megérinthet-e, de végül nem hátrál meg. Én sem húzom el a kezem, hagyom, hogy vezessen. Ujjaink a cserép földbe érnek, Lili lágyan cirógatja, hogy egyenletes legyen a felszín, én pedig vele simogatom a földet. Furcsa érzés, mintha a természetet istápolnám. Bizsergés indul az ujjaimból, fel a karomon át, és szétárad a testemben. Ha tudom, hogy ilyen jó érzés kertészkedni, sokkal hamarabb kipróbáltam volna.

– A földnek lazának kell lennie, mégsem lehet túl kevés a cserépben. És ha sok magot raksz bele, zsúfoltak lesznek, és megsérülhetnek a palánták. Legközelebb figyelj oda erre!

Legközelebb. A szó ott lebeg körülöttünk, mint egy könyv utolsó mondata. Egyszerre utal rá, hogy valami befejeződött, mégis egy új kezdet ígérete rejlik benne, amit vagy megismerünk, vagy nem. Ahogy Lili keze összefonódik az enyémmel, csak arra tudok gondolni, hogy ezt a kezdetet muszáj megismernem.

Lili

Miután elvetjük a magokat, és átültetünk pár növényt, teát iszunk. Lassan lemegy a nap, nem akarom, hogy vége legyen. Amíg odakint voltunk, nem gondoltam másra, csak a virágokra. Nem figyeltem az órát, nem görgettem a koronavírusról szóló statisztikákat, kiszakadtam a valóságból, mintha nem lenne a világban semmi baj. De a problémák a négy fal között újra üldözőbe vesznek.

– Mi ez a dolog veled meg a természettel? – kérdezi Dávid, és leül az egyik levélmintás fotelembe a nappaliban, én meg betelepszek a másikba, hogy elkapjam a lemenő nap egyik besütő sugarát, hátha visszaszerezhetem a kinti boldogságnak legalább egy morzsáját.

– Olyan emberek között nőttem fel, akik megszállottan rajongtak a növényekért. Ebben nevelkedtem. – A kétségbeesés újult erővel szorítja a torkom. Mikor lesz vajon vége ennek az örökös aggódásnak? Vége lesz egyáltalán valaha? Könnycsepp indul útjára az arcomon, csermelyként kanyarog, majd az ölembe hullik.

– Jó lehet… – mondja Dávid, végig maga elé mered, mintha nem is nekem szánná, amit mond, hanem magának. – Nekem a barátom volt nagy természetrajongó.

– A… a barátod?

Felsóhajt, mintha nehezére esne beszélni. A vonásai megkeményednek, egy pillanatra lehunyja a szemét, mintha visszavonulna önmagába, akár csiga a házába.

– Meglep? – szól nagysokára.

– Hát… kicsit. Nem, mintha baj lenne vele, csak…

Mintha minden fény eltűnne a szobából. Világos van, én mégis feketeséget látok, csillagtalan éjszakát.

– Hidd el, én is ugyanígy voltam, amikor rájöttem, vonzanak a férfiak. De a családom szerette Patrikot, nem volt gondjuk vele, és én is hamar elfogadtam, hogy meleg vagyok.

– Értem. – Próbálok nem csalódott lenni, de nem megy. Azt hittem, ami köztünk van, az több egyszerű barátságnál.

– Csak aztán a szomszédba költöztél.

Felkapom a fejem. Mit akar ez jelenteni?

– Egyre kevesebbet gondoltam Patrikra, és többet rád. Baszki, teljesen összezavartál.

Felvonom a szemöldököm. Most tényleg azt mondta, amit hallottam? Igyekszem nem mosolyogni, de nehéz megállni.

– És mi történt?

– Szakítottam vele. De ő… szóval nehezen viselte, és aztán később nehézségei is adódtak az itallal, és… megölte magát.

Hirtelen értelmet nyer a Dávid szeme alatt húzódó sötétség, a tekintetéből áradó kiábrándultság. Aranypöttyös szemét az enyémbe fúrja, úgy folytatja, mintha az, hogy a szemembe néz, a valóságban tarthatná.

A tea íze megkeseredik a számban. Leteszem a bögrét, egy kortyot sem bírok többet inni belőle.

– Mindig azt mondta, a könyveket be kellene tiltani ahhoz, hogy olvassák is őket.

Felnevet, a hangja fanyar, akár a frissen szedett áfonya.

– Tudod, miért akartam mindenáron kertészkedni veled?

Feláll a fotelből, és letérdel elém, hogy az arcunk egyvonalba kerüljön. Karnyújtásnyira vagyunk egymástól, érzem a kölnijének fűszeres, bódító illatát.

– Mert nem akarom többé bűnösnek érezni magam, amiért a te virágaidat választom.

Dávid

Valami azt súgja, tudnia kell. Hogy ha most nem nyílok meg előtte, örökké emészteni fog. Vastag, keménykötetes könyvek nehezednek a vállamra, de minden kimondott szó után levehetek magamról egyet.

Lili szeme elkerekedik, pislogni is elfelejt, rózsás ajka szétnyílik meglepettségében. Nem szánakozva néz, sokkal inkább csodálkozva. Mintha egy könyv legizgalmasabb részéhez érne. Hagyom hát, hogy olvasson belőlem, felfedem előtte a lapjaimat.

– Sosem bocsátottam meg magamnak. És a nővérem sem, Patrik ugyanis az ő legjobb barátja volt.

Olyan szeretettel akartam nézni a növényekre, mint Lili. Ehelyett csak folyamatos undort éreztem.

Lélegzetvisszafojtva várom, hogy Lili mondjon valamit, de csendben marad. Majd megőrülök, hogy tudjam, mi jár a fejében. Haragszik? Megvet engem? A percek kínzó lassúsággal vánszorognak, én pedig nézem őt, és próbálok olvasni a fejében. Aztán megcsókol.

Lili

Visszacsókol. Először lágyan, ismerkedően, aztán egyre határozottabban. Úgy kapaszkodom rá, ahogy a lonc fut végig a kerítésen. A vár, amit szomorúságból építettünk, leomlik, és csak mi maradunk. Ajkam az övére tapad, mézízű csókot váltunk. Belesóhajtok a szájába.

Sós könnyeim ízét érzem a számban, valószínűleg Dávid is épp most ízleli meg. Ezernyi érzésből szövünk hálót magunk köré, hogy bebábozódjunk, és ha eljön az ideje, pillangóként szállhassunk.

Amikor szétválunk levegőért, Dávid így szól:

– Tudod, eszembe jutott egy részlet A kis hercegből: „Ha valaki szeret egy virágot, amely csak egyetlen példányban létezik a csillagmilliókon: ez épp elég neki, hogy boldog legyen, ha a csillagokra pillant.” Most esik le, hogy ez mennyire igaz.

Szeretem, amikor könyvekről beszél, és minden helyzethez van egy olvasmánya, egy idézete. Zavarba jövök. Nem tudom, mit válaszolhatnék erre. Sosem voltam a szavak embere, én nem tudok klasszikusokból idézni, csak a növényeket ismerem.

– Nincs valami szép idézeted, amire rásüthetnénk, hogy én mondtam neked?

Felnevet. Mélyről jövő, gyöngyöző nevetése van, amitől elhiszem, hogy nem bűn nevetni egy ilyen helyzetben. Rám kacsint, és földes kezével megvakarja az orrát, aminek hála az egész arca csupa kosz lesz.

– Majd keresek neked egyet.

***

Két virágot ültetünk. Az erkély életre kel a kezünk nyomán, Dáviddal szorgosan túrjuk a földet és szórjuk a magokat. Kezd ráérezni, egyre biztosabb kézzel nyúl a virágokhoz, mintha az irántuk érzett félelme napról napra halványodna. Az egyik virág ma az övé lesz. Dávid szeretetteljes mosollyal néz rám. A vállára hajtom a fejem, hajamat földdarabok piszkítják, ahogy Dávid ruháját is.

A másik virág a kertben fog helyet kapni. Az lesz az első növény, amit kiültetek, ha végre újra láthatom a családomat. Ezt nem fogom az ajtó előtt hagyni, mint egy árva csomagot. Dávid rám pillant, és felkuncog, miközben locsolókannával megöntözi a saját virágját. Ezek a virágok most a mi kertünk.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.2/10 (6 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük