Leta Hollin: Az egyetlen társam

Figyelmeztetés: szókimondó szöveg, erotikus tartalom

 

A könyvespolc előtt teszi magáévá. Kéjes nyögések keringenek a levegőben, a férfi és a nő teste újra és újra egymáshoz csattan. Vadságukba én is beleremegek. Reszkető lábak, fojtott sóhajok, ívbe feszülő hátak, és lámpafény alatt csatakos bőr. A nő ajkáról sikoltva gördül le a férfi neve, úgy kántálja, akár egy varázsigét. Állatias morgás rá a válasz. És már vége is. A férfi elküldi, de a nő még maradna. Sértetten magára szedi a ruháit, és mielőtt elmegy, még kurvaanyázik egyet. A férfi beletúr csapzott, éjfekete tincseibe, és csak mered maga elé. Férfiassága lassan lelohad, de még így is izgató, ahogy a nedve meg-megcsillan rajta. Izmos testén izzadságcseppek folynak végig, ajka megduzzadt a sok használattól. Ha csak arra gondolok, mire használja azt a szájat minden hétvégén…

Amióta összeveszett „a nővel”, az soha többé nem bukkant fel a szobájában, és csak „nők” vannak az életében. Az is ebben a szobában történt. A nő bármikor be tudott jönni, akkor is, amikor a férfi nem volt itthon. Többször be is jött, és nem egyszer egy másik férfivel, akinek hagyta, hogy kényeztesse. De egyszer váratlanul megjelent a gazdám. Azóta nincs több „a nő”, aki vele alszik, vele kel, együtt csinálnak mindent. Most már senki sem marad nála sokáig. Ahogy valószínűleg én sem.

A nők jönnek, csinálnak vele dolgokat, aztán elmennek. Még a testhez simuló, sokat mutató ruhájuk is azt üzeni: Vedd el, dobd el. Vajon az én borítóm is ezt üzeni?

Csodálkozva nézem, mikor mire veszi rá a partnereit. Nem kellene, hogy érdekeljen, mégis érdekel. A látványuk az én bűnös élvezetem. Ha már sosem tehetem azt, amit ők, legalább hadd bámuljam őket szabadon. Ennyit azért csak lehet, nem?

Szeretem, amikor a férfi a nők hosszú hajába markol, és a tartásuk megfeszül a keze alatt, mintha bábmester irányítaná őket. Szeretem, ha a nők a férfi elé térdelnek, és a kezükkel, szájukkal kényeztetik. Milyen érzés lehet ráhajolni, és megízlelni? Milyen lehet megérinteni? Selymes, mint egy textilcsomagolás? Durva tapintású, akár a régi könyvek lapjai?

Tudni akarom, milyen érzés a behatolás. A nők olyankor nyögnek a leghangosabban. Milyen, ha valaki eggyé válik velem, és elveszünk egymásban? Ha egész testem összerándul a gyönyörtől? A férfi „a nővel” mindig elölről közösült, de a többi nőnek ezt nem engedi. Őket kizárólag hátulról szereti. Bár engem is szeretne! Nem érdekel, hogy lehetetlen, hogy én soha nem élhetem ezt át. A vágyam túl erős, hogy ne gondoljak rá, mi lenne, ha.

A férfi gyakran szokta a nők mellét markolni és csókolni. A nyelvével kört ír le a bimbóudvarnál, masszírozza a domborulatot, szopogatja a bimbójukat, amit különösen élveznek, továbbá a férfiasságát szereti a nők két melle közé tenni, amit meg ő élvez. Ah, milyen jó lehet! Anyag az anyagon, egyik a másikon. Irigylem az embereket!

Van, hogy nem egy, hanem két nővel tér haza. Velük máshogy bánik, olyankor megoszlik a figyelme, és nem csak egyre kell koncentrálnia, hanem itt van mindjárt kettő. Ő mégis gond nélkül megoldja. Egyik kezével az egyik, másikkal a másik nőt simogatja, főleg odalent. Széttárják a lábukat, és egymást csókolják, simogatják, miközben a férfi az ujjaival kényezteti őket. Soha nem kap többet az egyik, mint a másik. Ha az egyik bevette a szájába, a másik is megteszi. Olyan ez, mint egy minimális rendszer a rendszertelenségben. De a nők csak játszadoznak vele, fel sem fogják, milyen nagy kincs van a birtokukban, és nem mindenkinek adatik meg, hogy ilyesmit érezzen. Gyűlölöm ezeket a lányokat. Féltékenység mardossa a bensőmet, amiért ők mindent megtehetnek, én meg semmit. A férfi minden héten nekik adja magát, ők meg természetesnek veszik. Miért nem értékelik, amijük van?

Csend telepszik a szobára. A közösülés illata szépen lassan elpárolog, mintha soha nem létezett volna. A férfi felsóhajt. Ez azonban nem ugyanaz a boldog, önfeledt hang, mint amilyet szex közben hallatott. Mélyebbről jön, és sokkal fájdalmasabb. Rágyújt egy cigarettára, szürke füstje a mennyezet felé kígyózik. Magány költözik a férfi arcára, elsötétíti a tekintetét, elmossa markáns tónusait. Sírva fakad. Válla rázkódik, kezébe temeti az arcát, hagyja felszínre törni a valódi érzéseit. Szeretnék odamenni hozzá, és ráordítani, hogy nincs egyedül. Én itt vagyok. Ha akarja, örökké itt leszek neki. De nem mozdulhatok. Elkeseredése rám is átragad, mardos a tehetetlenség. Pár oldal. Ennyi, és köztünk mindennek vége. Elhasznált leszek, mint azok a nők, többé nem kellek majd neki.

Mintha hallaná a gondolataimat, a könyvespolc felé néz, tekintete megakad rajtam. Finom bizsergés jár át, lapszéleim felfelé pöndörödnek az izgalomtól, belívem megfeszül. Sosem éreztem még ilyet egyik gazdámnál sem. Amikor megmunkáltak durva anyagból, és egy zörgő, kattogó masinában életet égettek a testemre, féltem. Olyan szavakkal láttak el, amelyek örökké bélyegként nehezednek majd rám. Nem nézhetek ki úgy, ahogy akarok, nem adhattam nevet magamnak. Én pedig nem tehettem mást, tűrtem.

Az első gazdám, egy iszákos parasztember összevissza taszigált, a lakhelyem egy koszos sarokban volt. A gyerekei lépkedtek rajtam meztelen talpukkal. Egy darabig örültem, hogy miattam járhatnak puhán, és nem sebesítik meg a lábukat, de amikor közeledett a tél, tűzre akartak vetni. Nem tudom, hogy éltem túl. Elvesztettem az eszméletemet, és mire magamhoz tértem, már egy fiatal nemesasszony házában voltam. Gyönyörű selyemkesztyűt viselt, hozzáillő elegáns szoknyát és felsőt, úgy akartam kinézni, mint ő. De az asszony sosem akart szépnek látni engem. Mindenféle súlyt pakolt rám, hogy a vendégeinek eszébe se jusson megbámulni. Teáscsészék karimája maradt rajtam, vázák és mindenféle csecsebecsék díszeleghettek, amíg én láthatatlan voltam. Az egyetlen örömöm abban a házban egy dal volt, amit az úrnő kislánya dúdolgatott.

„Haj-haj, hajladozz,

csak virulj, csak ringadozz –

vége lesz a dalnak!”[1]

A dal reményt adott, hogy egyszer talán tényleg vége lesz.

Aztán egy sötét, poros ládában kötöttem ki. Vártam, mikor simogatnak újra a napsugarak meleg ujjai, mikor érzem a frissen sült sütemény és a gőzölgő tea illatát. Soha többé nem éreztem. De a dal velem maradt, én is azt vártam, hogy vége legyen életem dalának.

Ezután egy üveglap mögött tartottak. Emberek jöttek és mentek egy hatalmas csarnokban, aminek a közepére kiállítottak, mint valami dísztárgyat. Egy ideig tetszelegtem az éles fényben, amivel megvilágítottak, és élveztem az emberek vizslató pillantásait. Végre megkaptam a figyelmet, ami járt nekem. De továbbra is üresnek éreztem magam. Azt hitték, ha nagyítókkal vizsgálnak, megismerhetik a történetemet. Mekkorát tévedtek!

Majd jött ő. Először úgy gondoltam, ő is csak egy a többi lelketlen nagyítós ember közül. Elegáns fekete öltönyt viselt hozzáillő nyakkendővel és fényes cipővel. Friss arcszeszillat lengte körül. A tekintete már akkor is fekete volt, akár a tinta, azonnal megbabonázott. Akkor még nem értettem, mi olyan különleges a férfiben, miért akarom mindenáron megfejteni a titkát, megismerni a sötét szempár mögött rejtőző még sötétebb lelket.

A lakásába hozott. Külön helyet tart fent a polcán csak nekem, és mindig gyengéden ér hozzám, ahogyan azokhoz a nőkhöz sosem fog. Ő máshogy bánik velem, mint a többi gazdám. Nem csinál szamárfület a lapjaimból, viszont ingerlően, pimaszul megnyalja az ujját, mielőtt lapozna. Általában utálom, ha nedvesség ér hozzám, de az övé egészen más, sokkal izgatóbb. A nőket is szokta nyalogatni, de őket egész máshogy. Lapjaim gyorsabban sárgulnak az irigységtől, akárhányszor erre gondolok.

Amikor a férfi letesz, gyengéden teszi, mintha törékeny lennék, és amikor felvesz, látom a sóvár tekintetét, hogy még többet akar belőlem. Fel akar fedezni, minden szót, minden betűt ki akar sajtolni belőlem, én pedig a legnagyobb örömmel adom át magam neki. Akárhány gazdám volt eddig, akármin mentem keresztül, ez a legrosszabb. Azelőtt nem is gondoltam rá, hogy ember akarok lenni. Minek, ha szegénység vár? Minek, ha a nemesasszony vendégei jobban értékelik a szép tárgyakat, mint egymást? Viszont a szerelmet is csak az emberek ismerhetik.

Pont rálátok a férfi ágyára, és ő is rám. Reggelente először velem találkozik a tekintete, este engem lát utoljára. Úgy tűnik, mégis csak van előnyöm a partnereivel szemben. Én hallhatom, ahogy békésen szuszog, miközben alszik. Én a társa vagyok akkor is, amikor rémálomból ébred, vagy betegen fekszik.

Nekem viszont nincs szám, hogy varázslatos, szerelmes szavakat suttogjak neki, sem lábam, hogy a nyakába vessem magam. Még csak átkarolni sem tudom, és fejem sincs, hogy izmos vállára hajthassam. Amit ezek a nők meg tudnak adni neki, belőlem mind hiányzik. A gondolatra elönt a keserűség, jobban, mint életemben valaha.

A férfi feláll az ágyáról, könyökhajlatába törli nedves arcát, és elindul felém, kínzó lassúsággal közeledik. A könnyek csillognak a szemében, bárcsak én is vele sírhatnék! Ki akarom adni azt a fájdalmat, azt a rengeteg évnyi szenvedést, ami mardos.

A férfi már a könyvespolc előtt áll, a levegő vibrál a közelségétől.

– Te legalább itt vagy nekem – suttogja, miközben felém nyúl. Igen, érj hozzám! Tedd meg! Akarom a kezed a testemen!

Hozzáérinti ujjait a gerincemhez, először csak végigsimít rajta lágyan, játékosan, majd erős kezébe fog, és magához von. Melegség önt el, miközben tenyerében határozottan tart.

– Már nagyon hiányoztál – suttogja, a hangjától kisimulnak a gyűrődések a lapjaimon. Végighúzza puha ujjbegyét a dombornyomásomon, jólesően csiklandoz. Igyekszem minél jobban kidülleszteni magamat neki, mintha nekem is lenne mellem. Elképzelem, hogy azok az ujjak valódi domborulatot cirógatnak, nem csak egy hamis papírutánzatot.

Egy örökkévalóságnak tűnő idő után kinyit ott, ahol a könyvjelző van bennem. A lehető legszélesebbre tárom magam neki, annyira, hogy kishíján szétszakad a fűzött kötésem. Kóstolj belém! Kérlek! Kényeztess engem is, ne csak azokat a nőket!

De már csak egy fejezet választ el minket a végtől, hamarosan búcsút fog mondani nekem, ahogy mindig mindenki. Mi lesz, ha ezután nem vesz majd a kezébe, nem simogatja úgy a borítómat, ahogy most, nem suttog szenvedélyes szavakat nekem, és talál másik könyvet helyettem, ahogy nőt is szerez újat? Nem akarom elengedni. Nem akarok egy lenni a sok közül. Hinni akarok benne, hogy ami köztünk van, az különleges és maradandó. Eddig megszállottan vágytam arra, hogy egy lehessek a női közül. Most viszont rettegek, hogy esetleg azzá válok, és engem is kihajít.

Betelepszik velem az ágyába, felkapcsolja az olvasólámpát, és minden figyelmét nekem szenteli. Alsó ajkát beharapja, szemöldökét összevonja, miközben a soraimra figyel. Olyan mohón falja a betűimet, ahogy a nők lába közét szokta, ettől még hevesebben izzik bennem a vágy. Az oldalak fogynak és fogynak, annyira gyorsan, hogy mire észbe kapok, oda az utolsó is. Becsuk, a lapjaim nehezek, sajognak a kielégületlenségtől. És ez valószínűleg örökké így is marad.

Szeretem, amikor a férfi szaporábban veszi a levegőt egy-egy izgalmas résznél, amikor édesen ráncolja a homlokát koncentrálás közben, és hogy az igéző fekete szempár számára akkor és ott csak én létezem. Nagyon fog hiányozni. Nem állok készen erre. Soha nem fogok.

– Ez valami hihetetlen volt! – sóhajtja, a hangja fátyolos, mégis mély és férfias. Még mindig a kezében tart, hevesen dobogó mellkasához szorít, és huh… még mindig meztelen. Izmos teste közelről még izgatóbb.

– Most már biztos. Te vagy a kedvenc könyvem!

Ha lenne szívem, biztos vadul dobogna ettől a mondattól. Várjunk! Hiszen tényleg dobog! Mi történik?

Semmihez sem fogható érzés. Mintha egyszeriben kitágulna a világ. Mindent élesebben érzek. A hangok hangosabbak, az ízek egyszerre édesek és sósak, a színek élénkebbek, az érzések sokfélék. Nem győzöm magamba szívni a látványt, a fal vakító fehérét, a függöny barnáját, az olvasólámpa fényének élét. Elvigyorodok. Egy pillanat! Micsoda? Tudok vigyorogni! Van szám! Meg akarom érinteni a lapjaimat, de helyette egy fel-le süllyedő meztelen mellkast tapintok. A kezemmel… a mellkasomat… Mindez a sajátom!

Beletúrok hosszú barna hajamba, ami olyan színű, mint a borítóm volt pár pillanattal ezelőtt. Végigtapogatom az arcom, élvezem a bőröm puhaságát, vonásaim érdességét. A mozdulat ösztönösen jön, mintha egész életemben ezt csináltam volna.

– Ez meg… hogy lehet? Az előbb még…

A férfi tátott szájjal, kigúvadt szemmel bámul rám. Hirtelen el is felejtettem, hogy az ágyában vagyok. Fedetlen lábamra takaró simul, az anyag bársonyos, jól esik az érintése. A rejtélyes fekete szempár lefelé vándorol az arcomról egészen a mellemig. Megérintem a két domborulatot. Vágy kúszik az ölembe, hevesen lüktet a lábam köze. A férfi mellkasán ülök, forró testünk egymáshoz ér, két karjával átfogja a derekamat, ujjai határozottan tartanak, mintha még mindig egy könyv lenne a kezében.

Nem bírom ki, megérintem az arcán a könnyfoltokat. Morzsolgatom a nedvességet az ujjaim között, élvezem a könnyed textúrát, hogy végre nem kell óvakodnom a víztől, nem ázok át, nem megyek tönkre tőle. Ekkor veszem észre, hogy a karomon betűsor fut végig. Az egyik nőnek volt hasonló tetoválása. Felismerem a bőrömbe égett tintafekete betűket. A lapjaimról származnak. Úgy tűnik, egy részem örökké könyv marad.

A férfi azt nézi, amit én. Ő is felismeri a betűket. Végigsimít ujjaival a stigmámon. Nem húzódok el az érintéstől, ha lehet, még jobban kívánom. Olyan rég óta sóvárogtam utána, most lépnem kell!

Ajkamat az övéhez érintem. Óvatosan, ismerkedőn. Még nem tudom, mit hogyan kell, ezért bizonytalan vagyok. A bőröm a bőrén mindennél jobb érzés. Visszacsókol. Nem úgy, ahogy a nőket szokta, durván és könyörtelenül, sokkal inkább megilletődötten, már-már szégyenlősen. Szétnyitom az ajkam neki, és befogadom a nyelvét. Belenyögök a szájába. Lehunyom a szemem, és csak élvezem a kellemes bizsergést, a gyomromban kavargó forróságot.

– Ki vagy te? – sóhajtja, miközben szétválunk levegőt venni. Ah milyen frissítő a levegő! A férfi erős kezével a hátamat simogatja, végre nem egy üres hátlapot érint!

Bárki lehetek. – A gondolat izgató, végtelen öröm jár át. Többé nem mások adnak nevet nekem. A külsőm, a borítóm csak rajtam áll! Azt teszek, amit akarok! És én pontosan tudom, mit akarok.

A férfi ajka a számról a mellemre siklik. Gyengéden ráharap a bimbómra, mire ívbe feszül a hátam, és hátra hajtom a fejem, a mellem pedig előre nyomom, egyenesen az arcába. Szívni kezdi az egyik, majd a másik mellbimbómat. Egy kicsit fáj, de ez jóféle sajgás, amiből sosem kaphatok eleget.

Lecsúszok a mellkasán, egészen az ágyékáig, de nem ereszkedek rá azonnal. Vajon milyen érzés lesz? Fájni fog? Neki is tetszik majd? Elölről akarja vagy hátulról? Nem tudom, melyiket akarom jobban. Miért nem lehet egyszerre mindkettőt?

Észreveszi a habozásomat, és halványan elmosolyodik. Megmarkolja a fenekemet, és megemeli a csípőmet. Beigazít a megfelelő helyre, nekem már csak magamba kell fogadnom. Nem siettet, meghagyja nekem a döntést. Férfiassága bökdösi a lábam közét, érzem, hogy szinte tocsogok a nedvességben. Megérintem magam odalenn úgy, ahogy a nőtől láttam ma este. Összerezzenek. Huh, de jó érzés! Kis fénypontok cikáznak a szemem előtt. A férfi felvonja a szemöldökét a mozdulatom láttán.

– Ezek szerint… az előbbit…

Felnevetek. Jól esik hallatni a hangom. Nem mély, de nem is túl vékony. Pont ideális, tetszik.

– Amióta elhoztál, mindig veled voltam. Mindent és mindenkit láttam.

Zavar suhan át az arcán, amit más nők jelenlétében soha nem láttam még. Tudom, hogy „a nőre” gondol. Meglestem a legintimebb pillanataiban. Vajon dühös, netán rémült emiatt? Az arca kifejezéstelen. Senki másnak a szobában nem beszélt a nőről. Olyan mélyen magába rejtette, mint én a múltamat.

– Sajnálom, ami veled történt – mondom. – Az a nő nem érdemelt meg téged.

Elhúzza azt a tökéletes száját.

– Már régen volt.

– Nem elég régen.

Én csak tudom, mi a régi. Többszáz éves vagyok.

– Mit számít már? – feleli savanyúan.

– Nekem számít. – Mélyen a szemébe nézek, és olyan közel hajolok hozzá, hogy alig valami válassza el az ajkainkat egymástól, de nem csókolom meg. Azt akarom, hogy úgy igya a szavakat, ahogy a csókjaimat. – Nekem mindig számítottál.

Nem várom meg, hogy válaszoljon, leereszkedem a férfiasságára. Szóhoz sem jut a döbbenettől, valószínűleg most tudatosul benne, hogy valóban létezem. Látni teljesen más, mint érezni. Gondolhatta eddig azt is, hogy csak álmodik, vagy képzelődik. De ez az érzés túl erős, túl érzéki ahhoz, hogy csak kitaláció legyen.

Fájdalom nyilall belém, mintha elszakadna bennem valami. Nem érzem azt a ködös bódulatot, amit elképzeltem, és amitől kéjesen nyögnek a nők. Fojtott sikoly hagyja el a szám. Észreveszi, mi a gondom, és megáll.

– Valamit elrontottam? – Fojtogat a szomorúság, nem sok kell, hogy sírva fakadjak.

Megrázza a fejét, és türelmes mosollyal néz rám.

– Úgy csináljuk, hogy jó legyen.

– Ígéred?

– Ígérem.

Még mindig bizonytalan vagyok, de bízom a szavaiban, és lassan mozogni kezdek rajta. Nem veszi át a vezető szerepet, hagyja, hogy a magam tempójában fedezzem fel. Keze határozottan tart, mintha soha nem akarna elereszteni.

Amikor a könyvespolcról figyeltem a férfiasságát, nem tűnt ilyen hatalmasnak. Most mégis azt érzem, szétfeszíti a bensőmet, és a karjában apró darabokra esek szét. Az első néhány lökés fáj a legjobban, utána kellemes sajgássá szelídül. Nem értem, hogy tudok örülni a fájdalomnak, mégsem éreztem magam soha boldogabbnak.

Egyre gyorsabb tempót diktálok, a lábam köze hasogat, a homlokomtól verejtékcsíkok kanyarognak az államig, aztán le a férfi mellkasára. Hajtincseim csapzottan tapadnak össze, és verdesik a hátam minden egyes mozdulatnál.

Ekkor jövök rá, hogy elölről hatolt belém. Megkérdezem tőle, hogy szeretné-e inkább hátulról, ahogy a többi nővel szokta csinálni, de nemet mond.

– Így tökéletes. Tökéletes vagy.

Szavai megmelengetik a szívemet. Perzsel a levegő körülöttünk, a légzés egyre nehezebbé válik számomra. Elmosódik a határ kettőnk között. Olyan gyorsan jár bennem, hogy nem tudom eldönteni, hol végződik ő, és hol kezdődöm én.

A sóhajaim nyögésekké, a nyögések kiáltásokká hangosodnak. Hallatom a hangom, ahogy soha korábban nem tehettem. Megrészegít a hatalom és a bennem mozgó férfi. Mélyebben és mélyebben fogadom magamba, ő minden lökésnél megemeli a csípőjét, hogy segítsen a testünknek egyesülni.

Kéjes morgás szakad fel belőle, összerándul, és megérzem magamban. Kitölt belülről, a belém lövellő nedv tudatára a fellegekben járok. A levegő megakad bennem a hirtelen rám törő gyönyörtől. Csak egy pillanatig tart, illékony lebegés, azután visszazuhanok a testembe. A férfi mellkasára hajtom a fejem, kimerülten kapkodok levegő után. Ő is liheg, miközben a hátamat simogatja, és csókot nyom a hajamba. Kihúzódik belőlem, érzem, hogy a nedve a lábam között szétfolyik. Hozzáérek az ujjammal, majd az ajkamhoz emelve belenyalok. Sós íze van, kimondottan tetszik. A férfi megfogja a csuklómat, és a kezemet a saját szájához irányítja. Ő is megízleli a kettőnk keverékét. Forgatja a nedvünket a nyelvén, és elmosolyodik. A tekintetéből visszahúzódik a sötétség, ami eddig birtokba vette. Nem tűnik el teljesen, de talán egyszer az is megtörténik majd. Finom, könnyű puszit ad a számra, ajkán fénylik a gyönyörünk.

Egyikünk sem mozdul, nem szól. A pillanat a végtelenbe nyúlik. Mi van, ha most dob ki? Ha azt mondja, menjek el, mert nem akar többé? Lehunyt szemmel várom, hogy az történjen velem, mint a többi nővel, de a férfi nem mond semmit. Nem hajít ki, nem követeli, hogy tűnjek el. Hagyja, hogy rajta pihegjek, izzadt testünk egymáshoz tapad, illatunk és ízünk összegabalyodik. Nyugalom árad szét bennem.

Ujjaival továbbra is a hátamat simogatja, szívünk ritmusa, mellkasunk emelkedése és süllyedése összehangba kerül. Otthon vagyok.

Eszembe jut a dal, amit több évszázadon át magamban őriztem, miközben reménykedtem, hogy egyszer mindennek vége lesz, és megszabadulok végre a világtól. Most érzem először, hogy nem ezt akarom.

„Haj-haj, hajladozz,

csak virulj, csak ringadozz –

vége lesz a dalnak!”

Dehogy lesz vége! Az igazi dal még csak most kezdődik.

[1] Hans Christian Andersen: A len című mese

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.1/10 (15 votes cast)
3 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Most elgondolkodtam rajta, melyik könyvem milyen ember lenne. És hogy ha mind emberré változnának, mekkora tömeg lenne a szobámban. 😀

    Kíváncsi lennék, a főszereplő miről szól. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük