Laczkó Lilla: Villanyszerelők

Laczkó Lilla: Villanyszerelők

Az autó motorja egyenletesen berregett. Ollie az ülésébe süppedt, az ülésfűtés átmelegítette a hátát és a combját. Rob mereven nézte az utat a kormánykerék mögül, nem fordította felé a fejét. Az ötórás út alatt New Yorktól Exeterig csak egy mondatot váltottak egymással, amikor megálltak egy benzinkútnál.

A csend kezdett fojtogató lenni. Ollie bekapcsolta a rádiót, de éppen Trump egyik karavánokról tett nyilatkozatát idézték.

– Kapcsold ki, légy szíves! – szólt rá Rob. – Most nincs türelmem ehhez.

Nocsak, mégsem némult meg – forgatta szemét a lány.

A férfi egyébként szeretett szarkasztikus megjegyzéseket fűzni a hírekhez. Ollie sokszor nevetett rajta, és az ehhez hasonló hosszú utak észrevétlenül elteltek. A lány néha direkt vitát kezdett, hogy lássa, meddig megy el Rob cinizmusa. Bár igazából most egy ironikus megjegyzést sem hallott volna szívesen.

Kikapcsolta a rádiót, és a lerágott körmét piszkálta. Ha a férfi természetesen akart viselkedni, nagyon rosszul csinálta.

– Nem kötelező mindig velem jönnöd – szólalt meg váratlanul Rob. – Hívhatok mást is, amikor nem érsz rá.

Ollie letépett az ujjáról egy elszáradt bőrdarabot.

– Hívtál, jöttem és egy rossz szót sem szóltam. Vagy igen?

Rob nem válaszolt azonnal. Állkapcsa megfeszült, és beletúrt sötétbarna hajába.

– Arra gondoltam, talán kötelességednek érzed, hogy velem gyere… Csak mert egyszer kötöttünk egy szóbeli megállapodást, én nem várok el semmit.

„Máskor is szívesen segítek, ha ilyen eset van.” Ezt mondta Ollie annak idején. Ezt nevezte a férfi szóbeli megállapodásnak? Kíváncsi lett volna, hogy az egy hete a bárban történteket milyen hivatalos szóval illetné.

Reméltem is, hogy nem perelsz be, ha egyszer itt hagyom a hülye vállalkozásod – morogta magában a lány. Tekintetét az ablaküvegre függesztette.

Megérkeztek Exeter külső részébe, ahol katonás rendben követték egymást az alig különböző, emeletes, verandás házak. Mindet világosra festett, vízszintes deszkák borították, csak az ablaktámlák sötétellettek kontrasztban. Mindenhol tövig nyírt pázsit, ami felett formára csonkolt tuják és fenyők vetettek árnyékot az útra.

Igazi felső középosztálybeli környezet. Persze Ollie-ék ritkán mentek nyomornegyedekbe. Ott az embereknek akadt jobb dolga, mint őket hívogatni.

– Érkezés a célhoz – szólalt meg a GPS lelkesedésmentes hangon.

Rob leállt a következő házhoz, ami egy árnyalattal elhanyagoltabbnak látszott a többinél. Festése megszürkült és az előtte álló két tuja kezdett kitörni a ráerőltetett formából. A kocsifeljárón egy metálvörös autó parkolt.

Ollie kihúzott egy cérnaszálat a harisnyájából. Átvetette a vállán mogyoróbarna hajfonatát, és kiszállt. Rob szokásos kordbársony zakóját és szürke ingét viselte. Vajon belerokkanna, ha egyszer sima pólóban és pulcsiban lenne? – gondolta a lány. Régebben cukkolta, hogy olyan, mint egy tanárbácsi, mire a férfi határozottan kijelentette, hogy sosem lenne türelme gyerekekhez. Ollie nem értett egyet. Amikor Rob találkozott az unokahúgaival, három óráig hősiesen kibírta, hogy ne világosítsa fel őket, hogy a fogtündér nem létezik. A lány is kibírta, hogy ne röhögje el magát azon, hogy ez mekkora nehézséget okozott neki.

Ollie automatikusan mosolyra húzódó szája most legörbült. Nem kellene hagynia, hogy a gondolatai így elkalandozzanak.

Rob gyanakodva szemlélte a parkoló, vörös autót. Amikor meglátta a belső tükörről lógó rózsaszín pomponokat és a párducmintás kormányvédőt, felmordult.

– Ez nem igaz. Nem lehet ő is itt.

Abban a pillanatban kinyílt a ház ajtaja és egy negyvenes éveiben járó vörösesszőke nő sétált ki rajta.

– Szép jó napot, Robert, Olivia – biccentett feléjük hamiskás mosollyal. – Most hallottam, hogy magukat is idehívták. Milyen érdekes, hogy így összehozott minket a sors.

A nő megigazította olajzöld selyemsálját, közben véletlenül elkente vastag, karmazsinvörös rúzsát.

Ollie bizonytalanul intett neki. Legalább a jó modor látszatát illett volna megtartaniuk, de Rob nem játszotta meg magát.

– Mit keres maga itt?

– Ugyanazt, mint maguk. Engem is idehívtak.

A bejárati ajtón kinézett egy másik nő, aki talpig fekete ruhát viselt.

– Ó, hát megjöttek. Kérem, jöjjenek be! – Invitáló mozdulatot tett. – Ismerik egymást Daphnéval?

– Sajnos igen – csóválta a fejét Rob, de akkorra a nő eltűnt a házban. Daphne grimaszolt, majd követte a háziasszonyt.

Ollie megfogta Rob karját. Még a bársonyon keresztül is érezte a testének melegét, a bőre belebizsergett. A férfi megtorpant, egy pillanatig némán nézte a lány ujjait, mire az visszahúzta a kezét.

– Csak azt akartam mondani, hogy… kicsit visszafoghatnád magad Daphnéval. Nem kéne jelenetet rendezni egy kliens előtt.

– Nem értem, miért hívta ide ezt a vásári attrakciót. Amikor telefonon beszéltünk, úgy tűnt, logikus magyarázatot szeretne. Ha hívő, akkor már most hazamehetünk, mert minden válasz lepattog majd róla.

– Azért várjuk meg, mit mond. Tegyél úgy, mintha a „vásári attrakció” itt sem lenne!

Rob kelletlenül bólintott, aztán bementek a házba.

A háziasszony Julia néven mutatkozott be és kezet fogott mindkettejükkel. Tenyere éppolyan hidegnek és vértelennek tűnt, mint az arca. Szeme alatt sötét, eres karikák húzódtak, szőke haja tövénél barna szín bukkant elő.

Julia mindannyiukat a konyhába terelte és egy kerek asztalhoz ültette. Ollie Rob és Daphné között foglalt helyet. Félt, hogy a kettő rugdosni kezdi egymást a terítő alatt. A háziasszony egy tál fahéjas kekszet tett eléjük. Kávéfőző kotyogott a tűzhelyen, és hamarosan aromás illat töltötte meg a levegőt.

Ollie beleharapott egy süteménybe, de biztosra vette, hogy mindenki hallja a rágását a nagy csöndben. Tekintete megakadt a fekete-fehér képeken a falon. Közeli felvételek egy rozsdás kanálról, egy elhajított nejlon zacskóról és egy összetört vázáról. Nem éppen hagyományos dekoráció.

– Köszönöm, hogy eljöttek – kezdte Julia, miután kávét öntött nekik. – Talán meglepődtek, hogy mindkettejüket idehívtam. De szerettem volna mindkét oldallal megvizsgáltatni a problémám.

– Elnézést, asszonyom, de ha őt is meg akarja hallgatni – Rob Daphne felé bökött –, akkor velünk felesleges beszélnie.

Ollie a szemét forgatta. Csak nem tudták elkerülni, hogy vita legyen.

– Uram – sóhajtotta Julia –, kérem, próbáljon megérteni! Sosem akartam ilyen helyzetbe kerülni. Hónapokkal ezelőtt épp olyan szkeptikus voltam, mint maga. Nem képzeltem, hogy valaha is szellemvadászokat és médiumokat hívok apám házába.

– Nem vagyunk szellemvadászok – javította ki Rob. – Szellemleleplezők vagyunk, ha úgy tetszik. Megtaláljuk a hétköznapi magyarázatokat azokra a jelenségekre, amiket az emberek szellemjárásként értelmezhetnek. És alkalmanként leleplezünk pár csalót.

Daphnéra sandított.

– Igen – szegte fel a fejét az. – Tűzzel-vassal üldöz mindenkit, aki nyitottabban szemléli a világot, mint ön. Pedig mindenkinek joga van abban hinni, amiben akar.

– Felőlem lehet bolond magában, csak ne próbálja meggyőzni a hiszékeny embereket, hogy szellemekkel beszél!

Julia félrenézett, láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Ollie megköszörülte a torkát, az asszonyhoz fordult.

– Kérem, elmondaná, pontosan mit tapasztalt, amitől úgy érezte, hogy tanácskoznia kell velünk?

A nő a kezét tördelte.

– Két hete költöztem be ebbe a házba, apám halála után. Azelőtt ő élt itt.

– Részvétünk – mondta Ollie. Örült volna, ha Rob is csatlakozik hozzá, de őt túlságosan lefoglalta, hogy farkasszemet nézzen Daphnéval.

– Köszönöm. – Julia szeme kifényesedett. – Az első napok borzalmasan teltek. Nem figyeltem sok mindenre magam körül, de már akkor éreztem, hogy valami nincs rendben. Mintha nem lennék egyedül… Két alkalommal is felkapcsolva találtam a lámpát az apám szobájában. Egyszer résnyire nyitva állt az ajtaja, pedig emlékszem, hogy becsuktam. A konyhában ugyanígy nem volt teljesen betolva egy fiók. Igazán akkor ijedtem meg, amikor felhajtva találtam a WC-ülőkét.

– Tessék? – emelte fel a szemöldökét Rob.

– Nők nem csinálnak ilyet – szólalt fel egyszerre Ollie és Daphne.

– De ezzel még nem lett vége – folytatta Julia, a hangja remegett. – Öt napja történt. Felriadtam az éjszaka közepén. Lépteket hallottam a folyosóról, az emeleten. Túlságosan féltem, hogy kinézzek, de határozottan hallottam őket. Ezután kezdtem paranormális jelenségekkel foglalkozó emberek után kutatni. Azóta nem töltöm itt az éjszakákat.

Ollie bólogatott. A felkapcsolódó villanyok és maguktól nyíló ajtók visszatérő elemnek számítottak az eseteik során. Lépések is előfordultak. Bár ez volt az első alkalom, hogy valaki a felhajtott WC ülőkét egy szellemnek tulajdonította.

– Akkor a panaszaink. – Rob elővette a noteszát. – Felkapcsolódó villanyok, kinyíló ajtók, fiókok, WC ülőke és a lépések. Olivia ellenőrzi a technikai dolgokat…

– A villanyszerelők munkához látnak – gúnyolódott Daphne.

A jós és halottlátó közösségben többen így csúfolták őket. Ollie nem sértődhetett meg, mert a szakmája valóban villanyszerelő volt. Bár ezen kívül értett még vízvezetékekhez, zárakhoz és sok minden egyébhez. Megboldogult apja mondása már gyerekkorában a fejébe vésődött: Több lábon kell állnia az embernek.

Amikor először találkozott Robbal, egy rossz villanykapcsolóhoz hívták ki. Semmilyen háttérinformációt nem kapott, egyszerűen felment egy kertesház emeletére, és megszerelte a kapcsolót, amire rámutattak. Csak, ahogy lejött, látta, hogy Robbal együtt egy idős házaspár vár rá. Az öregek úgy bámulták, mintha a ráktesztjük eredményét tartaná a kezében.

– Kicseréltem – mondta akkor megszeppenve. – A régiben elhasználódott a rugós szerkezet.

– Megmondtam, hogy egyszerű elektronikai probléma! – mondta erre Rob diadalittasan.

Ezután magyarázták el Ollie-nak, hogy a pár azt hitte, szellemjárás van a házban. A kezdeti elképedés után, a lány izgalmasnak találta, hogy leleplezte a jelenséget. Akkor ajánlotta fel Robnak, hogy máskor is segít, ha ehhez hasonlót csinál. Bár a férfi azt felelte, nem hiszi, hogy lesz máskor.

Neki is az volt az első „terepmunkája”. Addig csak cikkekben és tanulmányokban fejtegette, hogy miért dőlhetnek be az emberek a horoszkópoknak, jósoknak és médiumoknak, vagy miért hihetik, hogy szellemet láttak. Nem tervezte, hogy visszatérő tevékenysége lesz a házhoz járó szellemleleplezés, de végül nem utasította el az embereket, miután az idős házaspár esete után felkeresték.

Amikor Ollie behozta a szerszámos ládáját, Daphne félig behunyt szemmel, maga elé nyújtott kézzel járkált az előtérben. Energiát akart fogni, vagy valami hasonló. Rob még mindig az asztalnál ült, és Juliával beszélt. Ollie hallgatózott.

– Rendben, térjünk vissza a lépésekre – mondta a férfi. – Maga egy emeleti szobában volt, és úgy hallotta, hogy elhaladnak az ajtaja előtt.

Julia bólintott.

– Tudja, van egy alvási bénulásnak nevezett jelenség – kezdett bele Rob. – Az agyunk kikapcsolja a mozgást, hogy ne ártsunk magunknak miközben álmodunk. Előfordul elalvás előtt vagy közvetlen ébredéskor, hogy a tudatunk már éber, de a testünk még mindig ebben az állapotban van. Ilyenkor az álmok keveredhetnek a valósággal, és gyakran előfordulnak vizuális vagy auditív hallucinációk.

A férfi arca teljesen átszellemült magyarázás közben. Ilyenkor olyan, mint egy kisfiú, aki büszkén mondja fel a házifeladatát – gondolta Ollie.

– Maga szerint hallucinálok? – Julia tekintete kétségbeesetten járt oda-vissza.

– Ez a jelenség mentálisan teljesen egészséges, és alvásproblémákkal nem küzdő emberekkel is előfordul. Ha az apja két hete halt meg, ez az érzelmi megrázkódtatás okozhatott ilyen dolgokat. Ha nem tudott megmozdulni, vagy nyomást érzett a mellkasában, akkor valószínűleg ezzel a jelenséggel állunk szemben.

– Nem voltam bénult – válaszolta a nő. – Meg is csíptem magam, hogy nem álmodom-e. Felgyorsult a szívverésem az ijedségtől, de rendesen kaptam levegőt. Én…

– Az apja itt halt meg – szólt közbe Daphne a lépcső előtt állva.

Julia szeme kitágult. Ollie észrevett egy repedést a kövön. Mintha valami súlyos esett volna oda. Felállt a karján a szőr.

– Igen – hebegett a háziasszony. – Leesett a lépcsőn.

Rob felmordult.

– Az apja, Henry Michaelson elismert fotóművész volt. A helyi újságok beszámoltak a balesetéről, hogy az idős férfi leesett a lépcsőn. – A médiumhoz fordult. – Látja, én is utána tudok nézni.

– Semmilyen újságot nem olvastam! Érzem a halál hidegét ezen a helyen. A levegő is rossz itt. – Daphne az arcát legyezgette. – Gonosz jelenlétet érzek ebben a házban. Olyan fojtogató, fullasztó érzés van a torkomban.

Hangosan lihegett.

– Á, a fulladás klasszikus érzés a médiumok között – gúnyolódott Rob. – Sok mindenre rá lehet húzni. Vízbefúlás, akasztás, fojtogatás, élve eltemetés, vagy ha más nincs, kapcsolatba hozható a ténnyel, hogy aki meghalt, már nem lélegzik.

– Megnézhetem, nem szivárog-e szén-monoxid – jegyezte meg Ollie.

Daphne lesújtó pillantást vetett rá. Rob elmosolyodott, de amikor Ollie visszamosolygott rá, zavartan félrenézett. Az emeleten a lány hangosabban tette le a szerszámos ládáját, mint szerette volna.

A fenti folyosón egymás után következett Julia szobája, az apjáé, végül pedig a fürdőszoba. Az apa szobája szegényes bútorzattal bírt, csak egy keskeny franciaágy kapott helyet benne, keskeny éjjeliszekrénnyel rajta üvegbúrás lámpával. Egy alacsony ajtó vezetett a gardróbba. Ollie ellenőrizte a villanykapcsolót és a vezetékeket, az ajtópántokkal és a zárral együtt, de mindent rendben talált. A WC-re is rápillantott, bár nem tudta elképzelni, hogy bármilyen mechanikai ok miatt felpattanhatott az ülőke. Csak a tömény vizeletszagra figyelt fel. Mintha rendszeresen nem húzták volna le a WC-t.

Rob feljött, léptei alatt recsegett a lépcső.

– Nos?

– Úgy tűnik, minden oké – mondta a lány. – Nem találtam látható hibát semmiben.

Most ő nem akart a férfi szemébe nézni. Talán mégsem kellett volna eljönnie vele. Ez a dolog közöttük nem sokáig maradhat a felszín alatt. A közös munkájuk mindenképpen a végéhez közeledett.

– A nő nem mondta, hogy látta, amikor a dolgok történtek – tanakodott Rob. – Szóval lehet egyszerű feledékenység.

– Nem tudom, a WC…

– Nem hiszem el, hogy a nők soha semmilyen körülmények között nem hajtják fel. Erről is ugyanúgy elfeledkezhetett.

– Hát, lehet… Ugye, nem akarod azt mondani a nőnek, hogy őrült? Az múltkor nagyon nem jól sült el.

Közel harminc esetet derítettek fel Robbal, és kilencven százalékban megtalálták a szellemjelenségek okát egy rossz vezetékben, zárban vagy éppen egy padláson rejtőző nyestben. Ritkán került tényleg rémisztő dolog az útjukba. Ollie csak egyszer ijedt meg. Egy olyan nőhöz mentek, aki alakokat látott, és a jelenlétükben rákiabált egy üres sarokra. A lány ekkor remegett és szóhoz sem jutott, de Rob csak szárazon közölte a nővel, hogy ki kéne vizsgáltatnia magát skizofrénia gyanújával. Végül a kliens mindkettejüket piszkavassal kergette ki a házból.

– Nem hiszem, hogy ez a nő őrült – mondta a férfi. – Csak gyászol. Feledékenységből úgy hagyta a dolgokat, majd ezek alapján úgy következtetett, hogy valami van a házban. Innen már egyenes út meggyőznie magát, hogy lépteket hall.

Ollie sóhajtott.

– Már az alvási bénulás elméletet sem fogadta jól. Nem hiszem, hogy ennek örülni fog.

Julia félhangosan beszélgetett Daphne-val, amikor lejöttek az emeletről. A háziasszony végig le sem vette a tekintetét az asztallapról, Ollie mintha az ördögűzés szót hallotta volna.

– Találtak valamit? – kérdezte Julia reménykedő hanggal.

– Semmi kézzelfoghatót, de nincs ok az ijedségre. – Rob próbált a legmegnyugtatóbb hangján beszélni. – Julia, maga nagyon nehéz időszakon megy át…

– Szóval tényleg azt gondolja, hogy hallucinálok?

– Kérem, ne essen kétségbe! Egy kis pihenés és talán pár terápiás elbeszélgetés után…

– Nem vagyok őrült! – pattant fel az asszony. – Tudhattam volna, hogy rossz ötlet idehívni magukat.

Daphne a nő vállára tette a kezét.

– Ne keseredjen el, Julia! Ez az ember engem is bolondnak hívott. A gőgje nem engedi, hogy túlláson a szemellenzős világnézetén! Engem hív elvakultnak, de még akkor is ellenérveket találna ki, ha egy túlvilági lény előtte állna megtestesült valójában.

– Ha egyszer szellemet látok, leborotváltatom a fejem és az összes pénzem a maga számlájára utalom!

Julia a könnyeivel küzdött. Ollie-nak ökölbe szorult a keze. Szerencsétlen asszony csak válaszokat szeretett volna, de mindössze egy szellem és egy elmezavar közül választhat.

– Julia. – A lány a nőhöz hajolt. – Ha beleegyezik, akkor a házban maradhatunk megfigyelni, és a végére járunk a dolognak.

– Itt maradnának a házban?

– Igen, felállíthatunk kamerákat, és megfigyelhetjük, mi mozgatja a dolgokat, és mi okozza a lépéseket. Hozzájárulna ehhez?

Julia a homlokát ráncolta.

– Ebből több kiderülhet?

A lány bólintott.

– Legyen. Hozzájárulok.

Rob keze Ollie vállára nehezedett, kölnije illata csiklandozta az orrát. Érezte, hogy a nyaka elvörösödik. A férfi a szoba másik része felé intett, és arrébb vonultak.

– Olivia – suttogta. Sosem szólította a becenevén, túl uniszexnek tartotta. – Mi nem vagyunk szellemvadászok. Nem szoktunk ilyet csinálni.

– Szóval, itt hagynád a nőt azzal a magyarázattal, hogy képzelődött, amikor erre ugyanolyan kevés bizonyítékod van, mint arra, hogy egy szellem kísérti?

– Kérlek, ne kezdj el úgy beszélni, mint egy hívő! Semmi értelme időt és energiát pazarolni erre.

Ollie hátrébb lépett és karba tette a kezét.

– Daphne-nak igaza van. Szemellenzős vagy. Ha valami nem passzol az elképzelésedhez, egyszerűen figyelmen kívül hagyod. Legalább adhatnál egy esélyt…

A férfi szája megrándult.

– Mérges vagy a bár miatt. Erről van szó, igaz?

A lány horkantott.

– Annak semmi köze ehhez. De, ha tudni akarod, igen, mérges vagyok!

Ollie hangereje megemelkedett. Rob eddig nem találta ki, hogy érez? Azt hitte, nem bántódott meg? Neki nyilván csak kínos volt az egész. A lány visszapillantott a válla felett. Látta, hogy Julia és Daphne élénken figyeli őket.

– Szerzek kamerákat – mondta végül, és égő arccal kivonult a házból.

Ollie bátyja egy biztonsági cégnél dolgozott, és beleegyezett, hogy kölcsönad három éjjellátó kamerát. Egy-két telefonhívással azt is lerendezték, hogy egy barátja elvigye őket hozzájuk. Pár óra múlva már egy-egy kamera figyelte az elhunyt fotóművész hálószobáját, az emeleti folyosót és a konyhát.

Julia odaadta a laptopját, ahol osztott képernyőn figyelhették a felvételeket. Rob csendes maradt a rendezkedés során, csak néha csóválta a fejét. De felszólalt, amikor Daphne bejelentette, hogy csatlakozni akar a megfigyeléshez.

– Buherálni akar valamit?

– Nem szeretném, hogy bármi bizonyítékot a szőnyeg alá söpörjenek – húzta ki magát a nő. – Különben meg, ha elszabadul ez a gonosz jelenlét, én vagyok az egyetlen, aki tudja, mit kell tenni.

Rob a szemét forgatta, de csak ennyit mondott:

– Azért figyelni fogom.

Julia visszavonult a szállodába, ahol az elmúlt öt éjszakát töltötte. Ollie nem tudta, az asszony attól félhetett-e jobban, hogy történik valami, vagy attól, hogy nem. Azt sem tudta, hogy ő mit vár az egésztől. Talán csak a lelkiismeretét akarta megnyugtatni, hogy mindent megpróbált. Bár, be kellett vallania, hogy Robbal ellenkeznie is jól esett.

Hármasban maradtak Daphnéval a nappaliban. Sötétség borult az egész házra, az összes villanyt lekapcsolták. Csak egy asztali lámpát hagytak égni a laptop mellett a dohányzóasztalon. Hosszú éjszakának néztek elébe.

Órákig bámulták a szobák mozdulatlan képét. Daphne és Rob az elején még vitatkozott különböző dolgokról, de éjfél után már fáradtak. Két adag kávét lefőztek, hajnali kettő körül Daphne mégis eldőlt a kanapén. Nyálbuborékokat fújva hortyogott, bódító pacsuliillata Ollie-t is majdnem kiütötte.

– Ennyit arról, hogy megvéd minket, ha elszabadul a pokol – jegyezte meg Rob.

Ollie felhúzott lábbal kuporgott egy fotelban. Újabb szálakat húzott ki a harisnyájából. Szemhéja le-le csukódott. Felkapta a fejét, amikor Rob leült a fotelja karfájára.

– Olivia – kezdte.

A lány teljes testével elfordult tőle. Azt kívánta, bár bebábozódhatna. Talán utána könnyű szárnyakkal elrepülhetne, minden fájdalom nélkül.

– Ollie – próbálkozott újra a férfi. A hangja gyengédebben szólt, mint bármikor máskor. A lányon bizsergés futott át. Hideg és meleg fürgén váltotta egymást a bőre alatt.

– Én… nem akartalak megbántani – mondta Rob. – Tudom, hogy a bárban nem intéztem a legjobban a dolgokat.

– Úgy gondolod? Már azt hittem, számodra normális, hogy miután megcsókoltál egy lányt, elszöksz, amíg kimegy a mosdóba.

– Hagytam üzenetet.

– Igen. Dolgod akadt… éjfélkor… el kellett menned abban az öt percben, amíg nem láttam. – Ollie nyelt egyet, kézfejével megdörgölte a szemét. – És még volt képed egy hét múlva felhívni, mintha mi sem történt volna.

Az arcán melegség csorgott le. Átkozott könnyek. Rob szemellenzőként tartotta homlokához a kezét, mintha hirtelen zavarná a lámpa. Nem szólt semmit.

– Ha megbántad a csókot, hát rendben – szipogta a lány. – De legalább legyen merszed a szemembe mondani.

A férfi felállt, zavartan egyik lábáról a másikra hintázott.

– Ollie… Én kedvellek… az igazat megvallva, vonzódom is hozzád, de…

– De?

– Bonyolult ember vagyok. Valahogy a kapcsolatok nekem sosem jönnek össze. Tudom, hogy végül úgyis csak megbántanálak, és akkor a barátságunknak is vége.

A lány is felegyenesedett, a fotel rugói nyikorogtak.

– Azt hiszem, ezen már túlvagyunk. – Egy könnycsepp lepottyant az álláról. – Elmegyek WC-re, ha akarsz, eltűnhetsz, mire visszajövök.

Ollie a telefonja lámpájával világított, amíg felcaplatott a lépcsőn. Majdnem elbotlott, ahogy az arcát törölgette. Hogy lehet egy egyetemi professzor ilyen idióta? Esélyt sem adott nekik, mert azt hiszi, tudja, mi lesz a végkimenetel. Nyilván nem is lehet más, ha előre eldöntötte. A lány megrázta magát. Nem érte meg sírni miatta. Ezer másik cinikus seggfejet találhat, ha akar.

A könnyei még percekig nem apadtak el. A fürdőszoba tükörben szinte kísértetalaknak látszott telefonja gyér fényénél. Egy szánalmas kísértetnek, aki kivörösödött, csillogó szemmel ücsörög a WC tetején.

Halk, matató zajra lett figyelmes a plafon irányából, és eszébe jutott, hogy miért is vannak a házban. Lehetséges, hogy egy állat rejtőzött Julia padlásán, és nem a folyosóról hallotta a zajokat?

Ollie fülelt. Tompa puffanást, majd lépteket hallott a szomszéd szobából. Az elhunyt fotós szobájából. Egyértelműen emberi léptek voltak. A ritmusukat nem lehetett összekeverni más zajjal. A lány szívverése felgyorsult, kirázta a hideg.

Várta, hogy Rob felkiált, hogy lát valamit a kamerán, de mindenki csendes maradt odalent. A férfi megfogadta a tanácsát, és tényleg elment? Ollie falhoz nyomott fejjel hallgatózott, a léptek abbamaradtak.

Lábujjhegyen a szoba ajtajához osont. Hirtelen elhatározással belökte az ajtót, miközben védekezőn maga elé emelte a telefonját. A sárga fényben kirajzolódott az ágy árnyékkal kontúrozott sziluettje, de azon kívül semmi más. A lány elkáromkodta magát. Mi a fene? Lehetett valami a levegőben, amitől hallucinálnak az emberek?

Viszont észrevette, hogy nem minden ugyanaz, mint amikor legutóbb itt járt. A gardrób ajtaja résnyire nyitva állt. Ollie tenyere megizzadt, a fejében zúgott a vér. Maga sem tudta, hogy lábai miért vitték oda, miért nézett be. Egy körülbelül félméter széles csapóajtó lógott nyitva a gardrób plafonjáról. Beférhetett ilyen szűk helyre bárki is?

A szoba ajtaja becsukódott. Mielőtt Ollie odanézhetett volna, valami nekirohant és ledöntötte a lábáról. A sarokban rejtőzhetett eddig. A lány feje a padlóhoz koppant. Mosdatlanság és vizeletbűz töltötte meg az orrát. Csontos ujjak szorultak a torkára, ízületek nyomódtak a bőrébe. Sikítani akart, de csak egy erőtlen nyekergés hagyta el a torkát.

Telefonja a földre esett és kialudt, az egyetlen fényforrás is elveszett. Támadója zihált. Ollie rúgkapált, de a szorítás nem enyhült. Körmét sikamlós, olajos bőrbe vájta, de csak halk nyögést váltott ki.

Rob, ha ránéz a laptopra látnia kell. Miért nem látja? Nem mehetett el! Ollie érezte, hogy vér gyűlik a fejében, a tüdeje égett. Keze erőtlenül hullott a teste mellé.

– Ollie!

Nem volt benne biztos, hogy tényleg Rob hangját hallotta, vagy csak képzelődött. A villany felkapcsolódott. A lányt elvakította a fény. Foltokat látott, mintha festéket csepegtettek volna a szemébe. Az ujjak leheletnyit engedtek a torkán, majd üvegcsörömpölés hallatszott, és Ollie végre tudott lélegezni.

Nem volt ott semmilyen kísértet, csak egy koszos, sovány, szakállas férfi, trikóban és rövidnadrágban. Rob széttörte rajta az éjjeli lámpát. Üvegdarabok borították a padlót. A férfi a fejét tapogatta, Robra meredt, hörgött és csattogtatta a fogát. Az arca felé kapott, mintha ki akarná kaparni a szemét. Rob védekezőn maga elé emelte a karját, de támadója megragadta és megharapta. Ő felüvöltött. Egyensúlyát vesztve a földre esett. Vére sötét cseppekben csorgott a padlóra. Támadója vörös szájjal állt felette.

Ollie szíve kis híján felrobbant a mellkasában. Hiába akart, nem tudott megmozdulni. Tagjai tehetetlenül feküdtek a földön, mintha csak egy rongybabáéi lettek volna.

Sistergés hallatszott. Támadójuk hirtelen megbénult, rázkódni kezdett, majd elterült a padlón, mint egy darab fa. Rob éppen el tudta kerülni, hogy ráessen.

Daphne egy sokkolóval a kezében állt mögötte. Álomittas szemekkel pislogott. Oda-vissza járatta fejét az ájult férfi, a vérző Rob és a félholt Ollie között.

– Mi az ördög történt?

A kórházi büfében gyógyszerszag keveredett melegszendvics illatával. Ollie fintorogva erőltette le az utolsó korty teáját. Még mindig fájt a torka.

– Én megmondtam, hogy gonosz jelenlétet érzek a házban. – Daphne hangosan szürcsölt műanyag poharából. Vörösre lakkozott körme ütemesen kocogott az asztalukon.

– A gonosz jelenlét elég tág fogalom. Utólag sok mindenre rá lehet húzni – mondta Rob. A csuklóján lévő kötést babrálta.

Ollie a nyakához nyúlt. Tudta, hogy kék foltok látszódnak a bőrén. Szerencsére a szeme már nem játszott rózsaszínben. A vizsgálatok szerint nem szenvedett agykárosodást, bár két napra így is bent tartották.

– Örülök, hogy nem lett akkora baja, hogy elveszítse a szkeptikusságát – mondta Daphne.

– Ha az elején bejelenti, hogy egy őrült hajléktalan befészkelte magát a gardrób fölé, akkor száz százalékosan hinnék a képességében.

Ollie forgatta a szemét. A kettő olyan nyugodtan marakodott, mintha nem is őket támadta volna meg a kérdéses férfi.

– Ha ilyen pontosan bejelentem, valószínűleg azt mondja, hogy én rendeztem el az egészet.

– Azért nem hiszem, hogy idáig menne, csak azért, hogy meggyőzzön.

Ollie a fojtogató érzésre gondolt, amit Daphne leírt. Rob már akkor megmondta, hogy ez jó sok mindenre illik, de a lány azóta sokat tűnődött. A nő valóban csak egy általánosságot mondott, ami később véletlenül ráillett az ő élményére vagy tényleg lehet valamilyen képessége?

– Csak azt nem értem – hajolt Rob az asztal fölé –, hogy egy médium miért hord magánál sokkolót.

– Hogy is fogalmazzak? – dobta hátra haját Daphne. – Nem maga az egyetlen, aki nem kedvel.

A nő a karórájára pillantott, majd felállt. Ollie hátára tette a kezét.

– Örülök, hogy már jobban van, Olivia. Ég önökkel! Bár szerintem még találkozunk.

A kijárat felé indult, Rob utána kiáltott.

– Köszönjük, Daphne. Mindent.

A férfinek mintha fizikai fájdalmat okozott volna kimondani ezeket a szavakat. Ollie csak intett, mert neki valóban fájt a beszéd. Daphne mosolyogva lépett ki a kórház automata ajtaján.

Egyedül maradtak az asztalnál. A többinél szinte kivétel nélkül kék ruhás nővérek ücsörögtek.

– Mehetünk? – kérdezte Rob. – Mármint, ha még megengeded nekem, hogy hazavigyelek.

Ollie felállt. Nem tudta érdekelni, mennyire lesz kínos a hazaút. Nevetségesnek tűnt, hogy két napja még azt hitte, nem történhet vele rosszabb az elutasításnál.

– Julia… ? – kérdezte a lány rekedt hangon. A nőt legutoljára villogó rendőrautók fényében látta a ház előtt, amikor őt berakták egy mentőbe. Azóta nem volt alkalma érdeklődni felőle.

– Köszöni a szolgálatainkat, és közölte, hogy eladja a házat. A rendőrség vizsgálja, hogy a hajléktalan férfi az apja halála előtt vagy után költözött-e be. Lehetséges, hogy az öreg nem véletlenül esett le a lépcsőn.

Ollie-t kirázta a hideg. Rob a vállára tette a kezét.

– Így vagy úgy, az az ember nem fog szabadon járkálni egy ideig.

Miután elhajtottak az exeteri kórház vöröstéglás épületétől, a lány hátrahajtotta az ülését, és kinyújtotta a lábát. Kényelembe helyezte magát az elkövetkező ötórás útra. Már azon aggódott, hogyan mesélje el anyjának a kalandját, hogy az ne kapjon szívrohamot.

– Sajnálom, hogy nem néztem a kamerákra – mondta Rob.

Ollie legyintett. Hiszen most már úgyis mindegy.

– Miután felmentél, utánad akartam menni, de nem voltam biztos, és fel-alá járkáltam, mint egy idióta. Hamarabb megállíthattam volna a fickót.

A férfi ujjai megfeszültek a kormányon.

– Most… jól vagyok – krákogta Ollie. Ahhoz képest tényleg jól volt, ahogy akkor este érezte magát.

– Igazatok volt Daphnéval. Túl szűklátó voltam. Julia tapasztalatai egyértelműen mutatták, hogy valaki van a házban, de én olyan hevesen próbáltam egy ártalmatlan magyarázatot találni, hogy bele sem gondoltam, hogy valami valós lehet a dolog mögött. A saját előfeltételezéseim vakká tettek a lehetőségre, hogy lehet más kimenetele a dolgoknak, mint amit elképzeltem.

– Rendben van… – mondta Ollie. – Majd legközelebb gondolsz erre is.

– Legközelebb… Nem hiszem, hogy lesz legközelebb.

Ollie sóhajtott. Persze, az első alkalommal is ezt mondta.

– Most tényleg más dolgokra szeretnék fókuszálni – erősködött Rob. – Mit gondolsz, ha bocsánatot kérek a lánytól, aki tetszik, hajlandó lenne adni nekem még egy esélyt?

Ollie ajka akaratlanul is felfelé húzódott.

– Talán.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.6/10 (8 votes cast)

Leave a Comment

2 hozzászólás

  1. Egy időben rengeteg rémtörténetet olvastam. Voltak benne szellemek, falakban élő emberek, küszöb alatt érzékelheti infrahangok. Azoknak a történeteknek a hangulatát idézte meg ez a sztori. 🙂
    Nagyon tetszett az ötlet, és nagyon tetszett a megvalósítás is. Mindig vevő vagyok egy jó, kis kísértettörténetre, még akkor is, ha a végén kicsit árnyalódik a kép. 🙂 Jó novella volt, köszönöm, hogy olvashattam!

  2. Tok jó hangulata volt ennek a novellanak, el tudnam kepzelni, hogy egy egesz konyvet vegigolvassak a ket “villanyszerelorol”. Ami nekem kicsit hianyzott, az ket szereplo kozti vonzalom bovebb kibontasa, de azért egy novella eleg szabott keret, szóval megertem, h a nyomozasra koncentral. Gratulálok a kikeruleshez!