Kulcsár Kata: PIB

Kulcsár Kata: PIB

– Gondolkodott már a PIB-ről? Remek lehetőség, most érkezett kereskedelmi forgalomba, eddig kísérleti szakaszban vesztegelt. Az országban nálunk elérhető először és most bevezető áron lehet hozzájutni!

– Nem is tudom. Valahogy aggályaim vannak.

– Döntsön, kérem, kedves Mimi, hamarosan, mert a chip csak fiatalabb korban építhető biztossággal a megfelelő agyi kéregbe, később komoly zavart okozhat.

– Hamarosan visszajelzek.

*

A helyzetben nem volt semmi rendkívüli. Egy szokványos kedd este, egy szokványos bevásárlóközpontban. Minden körülmény ásított a hétköznapiságtól, mindössze a kint szitáló hó hozott valami érdekességet a levegőbe, a kabátok gallérjára és a csizmák orrára, mint könnyen olvadó, könnyen felejthető kellemes hangulatelem a kürtőskalácsostól szálló fahéjillat mellé. Szóval semmi, de semmi nem utalt arra, hogy valami különleges készülődne.  Nem cikázott be egy gömbvillám, nem bukkant fel Luke Skywalker a hentespultnál. A többi ember, ki jelen volt az üzletben, minden valószínűség szerint úgy tért haza aznap este, hogy nem észlelt az eseményekből semmit. Én azonban még azóta sem ocsúdtam fel.

Azután történt, hogy Réka barátnőmmel lihegve megérkeztünk  a kasszákhoz. Szokás szerint nem volt nálunk kosár. Voltaképp az egész vásárolgatás ötlete spontán jött, rohanósra is sikeredett, csak felcsíptünk a céláru, vagyis az óriás sósperec mellé egy pár utunkba került, két facér nő számára nélkülözhetetlen terméket, mint a leértékelt nedvestörlő, nagy kiszerelésű gyantacsíkok vagy a most négy forinttal olcsóbb tiktak és beálltunk imbolygó tornyocskáinkkal az egyik, lassan araszoló sor végére, mely szépen kanyarodott, mint egy lélegző dominó.

– Rendezkedjünk be hosszú távra – sóhajtott Réka, végig nézve az előttünk állókon – Szerinted mit szólnának, ha elcsócsálnék egy darabka perecet?

– Nyugodtan – mosolyogtam flegmán –, majd megmondom a pénztáros néninek, hogy még tart nálad a fogzás.

Előre néztem inkább. Túl közel álltak az emberek, ilyenkor nem szeretek beszélgetni. A fények kellemetlenül erősek voltak, valaki ecetet vehetett, szaga szúrósan kígyózott az orromig.  Úgy éreztem, rám sül a kabát, az izzadó tarkómon türelmetlenül lazítottam meg a gyapjúsálat és lehunytam a szemem. Mi lesz már?

Hirtelen úgy éreztem, megingok egy kissé, mintha megrogyott volna a lábam. Elaludhattam álltamban, mert kiszáradt a szám. Hiába nyitottam ki a szemem, a bevásárlóközpont teljes sötétségben állt, bár csak egy másodperc töredékéig, aztán újra felragyogtak a fények.

– Egy pislogásnyi áramszünet – állapítottam meg. – Érdekes.

Úgy tűnt, mindenki belefásult már a várakozásba, mert rajtam kívül senki nem fűzött megjegyzést a jelenséghez.

– …kedves vásárlóink figyelmébe – figyeltem fel a kellemes gépi női hangra a fejem felett, érdekes mód csak a mondat közepén. Hirtelen erős parfümillatot éreztem a közvetlen közelemből. Az előttem álló tizenhat körüli lány árasztotta, kihívó rövid neon rózsaszín ruhája ki-kibukkant nyitott dzsekije alól. Valahogy nem emlékeztem, hogy mögé álltunk volna be. Lehet, hogy utólag csatlakozott valakihez a sorban. Mi lett az előző ecetszaggal?

Az orromat hevesen támadó illat és bájos hordozója előtt egy tagbaszakadt férfi állt, széles, mindent beterítő háttal, jobbra-balra kellett billegnem, hogy kilássak mögüle. A pénztáros épp egy mértéktartó, idősebb párral foglalkozott, egy karácsonyfadíszen nem találtak vonalkódot, valakit elszalajtottak egy másikért, állt a sor. Közvetlenül mögöttük egy fiatal nő állt. Még azt sem mondhatnám, hogy megláttam és földre esett az állam, esetleg, hogy a döbbenettől elakadt a lélegzetem. Először teljesen átsiklottam a látványán, majd visszatértem és szúrós szemmel kezdtem vizslatni.   Elismeréssel kellett adóznom derékig érő barna hajának.  Nekem is hasonló volt, csak festett aranyszőke árnyalatokban, nemrégiben el is határoztam, hogy visszatérek a természetes színvilághoz. Ez egyedüli ékességem, szeretem, ápolom.

A lány hasonló alkatú volt, mint én, talán egy kissé kevésbé sportos. A szalagra kirakott árukra pillantva felmértem, mit szándékozik venni. Három darab kakaóscsiga, Túró Rudi. Ejnye-ejnye. Mekkora képmutató vagyok– torkoltam le magam rögtön gondolatban– képes vagyok egyszerre benyomni egy tubus sűrített tejet.

– Réka, figyelj már – jegyeztem meg halkan, hátra sem pillantva. – Nézd már azt a lányt. Abban a barna kabátban elől.

Válasz nem érkezett. Megfordultam és sehol nem láttam a barátnőmet. Az előbb még itt volt, folyton leejtegetett ezt-azt, szemceruzát, ásványvizet. Visszament volna valamiért?

A jól öltözött, tisztes őszes pár közben végzett.  A barna kabátos következett, a szalag felé fordult, így képet kaphattam a profiljáról is.

Ekkor már valóban bámulni kezdtem. A fejem előre toltam, mint egy figyelő madár.  Ha rajzfilm figura lettem volna, megnyúlt volna a nyakam, átívelt volna a fejek fölött, hogy kidülledt szemem kocsányon lengjen körülötte.

Van az a jelenség, mikor belépsz egy bevásárlóközpontba, ahol a bejárat közelében kamera van elhelyezve. Látod magad a képernyőn és mégsem ismered fel.  Nem foglalkozom különösebben a külsőmmel, fotókon szinte sosem szerepelek, ritkán látom magam a frontálisnál eltérő szögben, pláne hátulról. Ezért is tartott olyan sokáig rájönnöm, hogy a barna kabátosban az a furcsa, hogy nagyon hasonlít rám.

Bosszúsan fordultam hátra. Rékának már itt kellene lennie, akármilyen utolsóperces ötlet is vonzotta újra a sorok közé. Őt megkérdezhetném, lát-e hasonlóságot. A kívülállók köztudottan jobban képesek az ilyet megítélni. Réka továbbra sem bukkant fel. Újra előre néztem. Eldöntöm én magam– gondoltam és leltárba vettem hasonmásomon minden apró részletet a szürkéskék szeme fölötti, kiszedetlen, sűrű szemöldökétől, a szokatlanul hosszú szempillákon át kissé hosszú orráig. A táskája ismeretlen volt, de akár én is választhattam volna. Nem értettem. Kora gyermekkoromban lezajlott volna egy egyfajta Két Lotti történet? Előttem állna a sosem látott ikrem? Apám, anyám évtizedek óta súlyos titkokat őriz?

A barna kabátos fizetett, természetesen számomra vonzó küllemű pénztárcából, melynek kidolgozottságából, finom anyagából arra következtettem, hogy pénzügyileg talán nálam kényelmesebb keretek között élhet. Kabátja is magasabb árkategóriából származhatott, bár megnyugodva állapítottam meg, hogy szöszös, nem egy hosszú barna szál éktelenkedik rajta, sőt az egyik gomb épp leszakadóban van. Rendetlen, mint én. Milyen rokonszenves. Néztem, ahogy sebesen bepakol. Ahogy az arcába hulló rengeteg haját gyors mozdulattal a füle mögé simította, megpillantottam az egyszerű fénylő karikát a gyűrűsujján. Magam sem értem, miért döbbentem meg annyira. Harminc év körül lehet, akárcsak én, miért ne lehetne házas? Egyébként sem ismerem, nyugtattam magam, bár legbelül éreztem, hogy ez nem igaz. Mindenesetre ebben a kérdésben elég határozottan különböztünk. Én olyannyira nem voltam férjnél, hogy még csak partnerem sem volt két éve. Rékával, ki kolléganőm is volt a cégnél, szervezett aggleány életmódot éltünk, együtt jártunk túrázni, vívni, hastánc órákra és benne voltunk a helyi acapella kórusban.

A barna kabátos távoztában még hátrapillantott, végignézett a sorunkon. Arra számítottam, felfigyel rám, de szó szerint átnézett rajtam. Ekkor úgy döntöttem, hogy Rékára bízom a kifizetendő holmikat és utána eredek. Azonban nemcsak, hogy Réka nem volt sehol továbbra sem, de nálam sem volt semmi a korábban a polcokról leemelt áruk közül. A két markom üresen tartottam felfelé, mint egy szomorú pantomimes. Azon már meg sem lepődtem, hogy akadály nélkül eljutottam a pénztáron túlra, mintha azon kívül, hogy áru nincs nálam, testtel sem rendelkeznék. Egy fél méterre sem jutottam, mikor újra lecövekeltem.

A barna kabátoshoz csatlakozott a családja. Dermedten néztem, ahogy egy ismerős férfi és egy ismeretlenül is ismerős kisfiú szalad oda hozzá, az utóbbi kezében egy apró játékdaru. Gergő, kamaszkorom nagy szerelme állt előttem mindössze pár méternyire. Haja rövidebb volt, mint fiatalabb korában. Borostája és érettebb férfira valló inge is szokatlanul hatott rám, csakúgy, mint mozdulatainak, vigyorának idősebb változata. Láttam az idő nyomát, mely, mint valami finom kezű profi sminkmester valahogy mégis meghagyta a fiatal arc sármját. Legalábbis én láttam.  Gergő megsimította a barna kabátos arcát és nevetve számolt be neki valamiről. A kisfiú, ki egyértelműen kettőjük vonásait ötvözte, közbe-közbevágott. A nő felkapta és megindultak a kijárat felé. Gergő karja a nő vállán. A nőén, aki annyira hasonlított rám.

Gergővel jártam a középiskolai évek alatt. Két másodpercbe telt beleszeretnem. Mikor egyetemre mentem, várost, közeget váltottam, elpártoltam tőle, de vissza-visszaszökdöstem. Akárkit találtam, mindig visszakanyarodtam hozzá, eléggé elítélhető módon. Azt hiszem, ha egyetlen ragaszkodó megnyilatkozást is tesz, talán észbe kaptam volna és nem hagytam volna el többet. De ilyen nem jött. Elengedett már rég, ha vissza-vissza is tértem, talán örült, de már nem gondolkodott bennem. Mire az én kísérletező korszakom véget ért, a fővárosba költözött, megnősült. Néha beszélünk, mindig én hívom. Van egy lánya, Hanna.

 Újra le kellett hunynom a szemem, holott a fáradtságom már elszállt. Emésztettem a látványt. Olyan keserűséget éreztem, mintha nem is magamat láttam volna az imént. Mit számított, mikor én egy másik síkban élek? Felrémlett előttem, ahogy őrlődőm a folyosón a klinika hófehér padlóján állva. A nap süt, úgy sugárzik, mintha a túlvilág kapujában állnék. Én lúdbőrzöm. Öt évvel ezelőtt engem is elcsábított a mára már betiltott, de akkor nagy népszerűségnek örvendő kísérlet, a PIB, vagyis a Párhuzamos Idősík Bepillantás nevű technológia. Rengetegen szánták rá magukat, hogy borsos árat fizessenek egy ilyen transzcendens kirándulás lehetőségéért.  Az elgondolás azon alapult, hogy ha két idősík párhuzamosan halad, létrejöhetnek találkozási pontok, bármilyen valószínűtlenek is. Például megtörténhet, hogy a karácsonyi készülődés forgatagában ugyanakkor bukkanok fel ugyanazon bevásárlóközpont ugyanazon során, mint egy párhuzamosan haladó másik énem. Ekkor a két sík metszete, vagyis a két én egybemosódik és egy pár pillanat erejéig, mint egy ablakon, egyikünk bepillanthat a másik életébe. Mindez köszönhetően egy belénk plántált chipnek, mely az ilyen elképesztő véletlenek bekövetkeztekor lépett működésbe.  A PIB ötletnek érdekes volt, találmánynak zseniális, de gyakorlati következményeit tekintve meglehetősen vegyes. A ’mi lett volna, ha’ cselekményszálba átkíváncsiskodók néha megzavarodtak, úgy érezték, hibát követtek el, végérvényesen elrontották az életüket. Ritkább és szélsőségesebb esetben a meglesett valóság nem volt túl kívánatos, a bepillantó megkönnyebbült, mintha rossz álomból ébredt volna. A legtöbb esetben viszont egyszerűen eldönthetetlennek tűnt, melyik valóság lenne a vonzóbb vagy éppen a kevésbé borzalmas. Mivel túl sok morális kérdés merült fel a technológiával kapcsolatban, melyről számos alkalommal bebizonyosodott, hogy öngyilkosságok, depresszió és családi válságok okozója, népszerűtlenné, majd illegálissá vált. Sokan eltávolíttatták a chipet, én nem bajlódtam vele. Úgy tűnt, nem is működik. Megfeledkeztem róla. Mire ezt villámgyorsan, csukott szemmel végig gondoltam, már vissza is tért az ecetszag. Megtántorodtam. Mielőtt kinyitottam volna a szemem, már hallottam Réka panaszos hangját a hátam mögül:

– Mimi, te. Én éhen halok. A leglassabb sorba álltunk be. Ehhez van érzéked – ugratott. – Nem azt kell nézni, te lány, hogy hányan állnak a sorban, hanem, hogy mennyire vannak csurig töltve a bevásárlókocsik.

Felnéztem az immáron újra a kezemben tartott csuszamlós cikkekről és végig pásztáztam az előttünk lévőkön. Legelöl egy kínai férfi állt, valószínűleg a helyi büféből, mert nagy tételben vásárolt olajat és zöldségeket. Mögötte egy asszonyka egy tizenéves lánykával és három hétre elég élelmiszermennyiséggel a kosarában, közvetlenül előttünk pedig egy idősebb úr tengersok apró konzervvel, arcszesszel és hármas csomagolású alsógatyákkal. Nem láttam sem a tagbaszakadtat, sem a pacsulitündért, sem az őszes házaspárt. Nem láttam többé a barna kabátost.

– Mi ez az üveges tekintet? – érdeklődött Réka, aki felfigyelt kábultságomra, továbbá arra a tényre, hogy már egy ideje nem válaszolok.

A hihetetlennek tűnő valóság helyett a féligazság mellett döntöttem.

– Gergő jutott eszembe valahonnan – motyogtam magam elé.

Réka vihogni kezdett.

– Mi emlékeztetett rá? Csak nem a kotonok?

Lesajnálóan forgattam a szemem. Remegő könnyeim láthatóak lehettek, mert Réka észrevette magát, megértően biggyesztett és megbökte a karom.

– Nem érdemes Hufnágel Pistikkel foglalkozni. Nem tudhatjuk, mi történt volna.

Csüggedten néztem újra előre.

– Hát éppen ez az – mondtam a számat rágva. – Nem kéne, hogy tudjuk.

Éreztem Réka értetlen tekintetét a hátamban.

*

Sokat gondolok arra az egy percre ott a pénztárnál. Tudom, csak egy pillanatképet láttam, nem tudom, ő milyen utat jár be. Egy biztos: azóta valahogy mindenáron szeretnék beszerezni egy barna kabátot.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (5 votes cast)

Leave a Comment