Kiszely Réka: Most élsz

Kiszely Réka: Most élsz

Az angyallátó elém tartotta a megkevert paklit.

A hangulatosan berendezett vendégszoba közepén ültünk egy alacsony asztalka két oldalán, odakintről távoli neszként hallatszott fel az Andrássy út forgalmának zaja. A meggyújtott gyertyák narancsvirág illatába kámfor és parfüm szaga vegyült, a misztikumba egy csepp keserű valóság. A lehúzott reluxák és a gyertyafény kellemes félhomályt teremtett, Kriszta szerint ez segített a vendégeinek ellazulni, hogy odafigyelhessenek önmagukra és az Univerzum üzenetére.

Ahogy közeledtünk a szeánsz végéhez egyre kényelmetlenebbül éreztem magamat. Tényleg angyaloktól vártam tanácsot? Pénteken még nem tűnt ennyire ostoba ötletnek és ez olyasmi volt, amit Reni sosem próbált ki. Mit veszíthettem?

Most, hogy a lefordított lapokat bámultam, már komplett hülyének éreztem magamat.

Elvileg a kérdésemre kellett volna összpontosítanom és hagyni, hogy a kártyák megszólítsanak, de nem érkezett semmiféle varázslatos sugallat. A bűntudat bezzeg minden perccel egyre jobban motoszkált bennem és azt duruzsolta, hogy csak az időmet vesztegetem, ahelyett, hogy sietnék odaérni a támogató csoport hétkezdő találkozójára.

Végül találomra kiválasztottam egy lapot és letettem az asztalra. Kriszta udvariasan megköszönte az angyalok segítségét és félrerakta a pakli maradékát. Irigyeltem azt a nyugalmat, ami körülvette. Jó volt mellette lenni, tényleg hitt abban, amit csinál, és ezt minden fenntartásom ellenére rokonszenvesnek találtam.

Lenéztem a megfordított kártyára, szinte belesajdult a fejem, annyira akartam, hogy útmutatás legyen a lapon, valami, ami rávilágít a helyes döntésre, arra, hogy mit kell tennem. Estleg azon nyomban meg is gyógyít; ennek örültem volna a leginkább, még ha nem is hittem benne, hogy lehetséges az ilyesmi.

A hétköznapok valóságában edződött lelkem mégis mindennél jobban vágyott rá, hogy valaki megnyugtassa. Ha nincs más, hát legalább egy szemfényvesztő, aki állítása szerint angyalokkal társalog.

Kezdett kibújni belőlem a cinikusabb énem, mire Kriszta végre megfordította a lapot.

– Samadriel, az isteni szeretet angyala. Arra tanít, hogy bízzunk a szívünkben és fogadjuk el, hogy mindannyian szeretetre méltónak születtünk.

A rózsaszín és borvörös kacsmintákkal teli lapot bámultam, melyen egy fehér galamb tárta ki a szárnyait. A kártya ábráit megdöbbentő részletességgel dolgozták ki, a kacsokon apró levelek ültek, a kép hátterében egy szív körvonalai sejlettek fel.

Én apró töviseket láttam, melyeket a menekülni próbáló galamb vére szennyez.

– Szeressem magamat és minden sínre kerül?

Képtelen voltam kizárni a hangomból az undort, amitől megkeseredett a szám. Olyan íze volt, mint a túl régi dohánynak, meg a kemó után felöklendezett epének. Csalódottan néztem Krisztára és azonnal belém hasított a gondolat; fiatalabb, mint én!

Csak az időmet pocsékoltam.

– Az önmagunknak adott szeretet ugyanolyan fontos, mint amit másoknak adunk. Mindkettő a tiszteleten és a megbecsülésen alapul – szólalt meg Kriszta, mielőtt felcsattanhattam volna. Felvette a lapot és felém nyújtotta, annyira meglepett, hogy egyszerűen csak elvettem tőle és befogtam a számat. – Ha képesek vagyunk szeretni önmagunkat, a döntéseink is a szívünkből fakadnak. Követik az univerzum áramlását.

Na kösz. Ennyit arról, hogy holmi felsőbb hatalom majd a segítségemre siet és meghozza helyettem a megfelelő döntést, ha elég vastagon megfizetem a postást. Mi a fenét gondoltam? Hogy egy kihúzott kártyára lesz írva, melyik kezelést válasszam, vagy hogy valaki jóváhagyóan megsimogatja a buksimat fentről és megnyugtat, hogy jó úton haladok a gyógyulás felé?

Tényleg a kétségbeesés vesz rá minket a legnagyobb hülyeségekre – gondoltam, a haragom azonban elmúlt. Nehéz volt neheztelni saját magadra, Kriszta meg egyszerűen elhitte mindezt a maszlagot. Ott volt a tekintetében, minden egyes szavában.

Céltalanul pedig elhalt a harag, csak a fásult üresség maradt bennem.

Visszaadtam a kártyát és szótlanul végighallgattam Krisztát, aki azt tanácsolta, ne gondolkodjak túl sokat az üzeneten, lefekvés előtt viszont meditáljak és kérjem Samadrielt, hogy segítsen észrevenni az angyalok jelenlétét az életemben.

 Miközben búcsúzkodtunk tekintetem a faliórára villant, ismét feléledt bennem a türelmetlenség. Csak kurtán biccentettem, mikor Kriszta megköszönte, hogy eljöttem, aztán szó nélkül otthagytam a nyitott ajtóban. Azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy többé nem fogom felhívni.

Az Andrássy útra kilépve ragyogó napfény és kellemes, koranyári meleg fogadott, mintha a valóságba léptem volna vissza egy régi polgári házba zárt mesevilágból. A rengeteg ember láttán rám tört a nyugtalanság, ideges mozdulattal simítottam végig a nyakamra lógó sötét tincseken. Még mindig furcsa volt a paróka vékony szálainak érintése.

Sóhajtva engedtem le a kezemet és gyors léptekkel az Oktogon felé indultam.

*

– Eszter! – Csanád majdnem elrohant az irodám ajtaja előtt, menet közben kapta el az ajtófélfát, úgy lépett vissza. Tekintete a gépem képernyőjén futó programra rebbent, aztán rám. – Átdobtam egy anyagot, kérlek, nézz rá! Holnapra kell, kilencig. Szedd ki a lényeget, meg dobd át idősorosra a grafikonokat, max húsz dia.

Miközben beszélt megnyitottam a mailt és átfutottam a csatolt anyagok címeit. A továbbított levél dátuma láttán elfintorodtam. Két hete nála dekkolt az anyag.

Csanád képtelen volt hatékonyan kiosztani a feladatokat, vagy időpontokat fejben tartani. Nem volt szokatlan, hogy megbeszélésre rohanva még az utolsó pillanatban eszébe jutó feladatot próbálta kutyafuttában lepasszolni valakinek, ami miatt gyakran uralkodott az osztályon fejetlenség, főleg a negyedéves zárások környékén.

– Add oda Áginak! Nem érek rá a szarjaiddal vacakolni.

Egy pillanatra megült a csend, azonnal tudtam, hogy a szavaim túl bántóra sikerültek. Régebben voltam a cégnél, mint Csanád, de akkor is ő volt a főnököm.

Már épp bocsánatot kértem, mikor belépett a folyosóról és behúzta maga mögött az ajtót.

– El akarod mondani? – kérdezte.

Szerettem, hogy ritkán kerülgeti a fontos témákat. Egy pillanatig mérlegeltem a javaslatot, jó lett volna valakivel beszélni, aki képes megnyugtatni és úgy mondani, hogy minden rendben lesz, hogy el is hiszem neki. Apám szavára már nem tudtam adni, az ő bíztatásai elkoptak, akárcsak a lelkiereje. Gábor meg nem vette fel a telefont, kinyomott, akárhányszor próbáltam hívni.

Annakidején Csanád tudta meg elsőként, hogy beteg vagyok.

A hír másnapján bejöttem dolgozni, hogy ne kelljen egyedül lennem otthon és a leletekkel szemezve azon agyalnom, hogyan mondom el apámnak, hogy én is rákos vagyok. Féltem, hogy már a hírbe belerokkan.

Muszáj volt lefoglalnom a gondolataimat és a megszokott pörgés jó kibúvónak tűnt, a többiek nevetgélését azonban csak fél tízig bírtam. A mosdóban akartam elbújni, amíg kisírom magamat, a könnyektől félvakon azonban a férfi vécébe mentem, ahol Csanád talált rám. Emlékszem, hisztérikusan röhögve mondtam neki, hogy bár terhes lennék, mikor megpróbálta megtippelni a kiborulásom okát.

Visszarángattam magamat a merengésből és vérszegény mosollyal nemet intettem a fejemmel.

– Hosszú lenne, Máté kiakadna, ha annyit késnél.

Csanád pár pillanat után biccentett, de mikor kinyitotta az ajtót, még visszaszólt.

– Ági átdobja a Continental anyagait, ráér holnap.

– Kösz – mosolyodtam el hálásan. A szerződéseket otthonról is át tudtam nézni, nem kellett hozzá benti anyagokat bogarászni. A heti konzultáció miatt úgyis homeoffice-t akartam kérni.

Csanád elment én pedig visszafordulhattam a géphez és csak bámultam a kimutatásokat. Már épp sikerült felvennem a fonalat, mikor a gyakornokunk, Misi berontott hozzám, hogy kétségbeesetten az orrom alá toljon néhány nyomtatványt. Ránéztem a gép sarkában villogó számokra és összeszorítottam a számat.

Még teljes három óra?!

Miközben Misivel veszekedtem a hibásan kiküldött ajánlatok miatt, homályosan felrémlett bennem, hogy vajon mikor gyűlöltem meg a munkámat? Régen olyan nevetségesen kevésnek tűnt a napi tizenkét óra is, élveztem a kihívásokat, és a gyakornokoknak is szívesen segítettem. Mostanra csak a szürke monotonitás maradt, és az elvesztegetett idő miatt érzett bűntudat.

*

Az onkológia folyosója minden kedden megtelt a heti konzultációra váró betegekkel. A köhögve zúgó légkondi nem tudott megküzdeni a kintről beáradó meleggel, az ablakot azonban senki sem akarta bezárni. Így is izzadtság- és gyógyszerszag ülte meg a helyet. Néhányan fennhangon morogtak és az egészségügyet, az ápolókat vagy a politikusokat szidták, próbálták elterelni a figyelmüket a hangoskodással, míg a többi beteg fásult arccal a csempézett padlóra meredt. Ha szerencséjük volt, és elkísérte őket valaki, akkor belekapaszkodtak az illetőbe, legalább megpróbáltak úgy tenni, mintha a betegség magányát elűzhetné az érintés.

Nyéki doktor szobájába lépve nyugalom fogadott, a nyitott ablakon át csak a kórházi park neszezése szökött a helyiségbe. Amint leültem, az íróasztalán álló akcióhős figurát kezdtem bámulni, ahogy mindig, még az asztal lábát is megböktem a lábammal, amitől a játék szőke feje bólogatni kezdett. A monoton mozgás elringatott, amíg az orvos felvázolta a kiújult daganat miatt fennálló helyzetet és a felmerülő lehetőségeimet. Nem kerülgette a tényeket, kimondta, amit egyébként is gyanítottam.

Az újabb műtét nem volt kivitelezhető és valószínűleg nem is jelentett volna megoldást, így csak a csontvelő átültetés, vagy a sugárterápia megismétlése jöhetett szóba. Legalábbis az onkoteam ezt a két alternatívát javasolta.

– Mit gondol a protonterápiáról? – kérdeztem mikor elhallgatott.

Nyéki lassan bólintott, az volt az érzésem, hogy már várta a kérdést.

– Az Ön esetében remek alternatíva lehetne. Kiváló eredményei vannak és nem olyan megterhelő, mint a sugárterápia. Viszont itthon nincs rá lehetőség.

A külföldi ellátás pedig horror áron van – tettem hozzá gondolatban. A rengeteg kellemetlenségre, ami az utazással járna egyelőre gondolni sem akartam.

– Mi a menete egy külföldi kezelésnek?

Nyéki hosszú pillanatokig bámult én pedig álltam a tekintetét. Végül levette a szemüvegét, és megdörzsölte az orrnyergét, fakó tekintetéből szokatlan szomorúság áradt, mikor ismét felnézett. Általában távolságtartó volt, sokszor zúgolódtak is a betegei, hogy nem törődik velük, pedig egyszerűen csak belefáradt az évekbe, a túl sok halálba.

Úgy két éve összefutottunk a kávéautomatáknál, akkor még Renit kezelte. Váltottunk pár szót, kifejezte a részvétét is, de kínosan rövid beszélgetés volt. Azt hittem, csak udvarias akar lenni, hogy ne csendben álldogáljunk, eszembe sem jutott, hogy szándékosan kereste a társaságomat.

Csak akkor jöttem rá, hogy mennyire megkedvelte a húgomat, amikor engem is kezelni kezdett.

– Van egy barátom Prágában. – Egy darab papírt húzott maga elé, miközben beszélt, és ügyetlenül kezdett a telefonjával babrálni, hogy kiírjon belőle valamit. – Volt évfolyamtársam, szólok neki, hogy keresni fogja. Hivatkozzon rám.

– Köszönöm.

– Ez a legkevesebb – felelte, miközben átadta a cetlit, aztán fájó térde miatt nehézkes mozdulattal felállt és kezet nyújtott. – Hívjon, ha beszéltek és döntött.

Egy szót sem tudtam kinyögni, égett a szemem. Elszorult torokkal szorítottam meg a kezét, aztán táskámba rejtettem a cetlit és olyan gyorsan távoztam, ami még nem tűnt menekülésnek. Tűsarkúm bántó hangerővel kopogott a kövezeten, több várakozó is megbotránkozva felnézett, de nem törődtem velük. A kórház nyomasztott. Minden folyosó, minden nyikorgó műanyag szék és ismerős arcú ápolónő Reni haldoklására emlékeztetett. Úgy éreztem, örökre ott ragadok, maguk alá temetnek a felém magasodó falak.

A rettegésnek savanyú íze és húgyszaga volt, akárcsak a kórházi mosdónak, ahová berontottam. Épp csak be tudtam csapni magam mögött az egyik fülke ajtaját, mielőtt a mocskos csempén térdelve kihánytam az reggelimet. Fájdalom feszítette a mellkasomat, az érzés hamar felkúszott a torkomig. Mire végeztem, megéreztem az arcomon csorgó könnyeket és az izmaim görcsös remegését.

A zokogás épp akkor tört fel belőlem, amikor valaki bejött. Biztos meg volt a maga baja, hozzám be sem kopogott megkérdezni, mi az enyém. Elvégezte a dolgát a másik fülkében, aztán folyatta egy kicsit a csapot és szótlanul távozott. Az öklömbe haraptam, hogy elfojtsam a zokogást, a magány elemi erővel zuhant rám, mikor ismét csönd lett. A vécé mellett kuporogva, semmire sem vágytam jobban, minthogy valaki mellettem legyen, és miközben átölel ugyanazokat a gyűlölt szavakat mondogassa, amiket nekem is unalomig kellett ismételnem: „Minden rendben lesz.”

Gábor hangját akartam hallani, arra a meghitt nyugalomra vágytam, amivel Reninek mesélt, miközben az ágya mellett ülve a kezét fogta és a jegygyűrűt cirógatta az ujján. Kettejük pillanata volt, a kórházi szoba az ő zárt világukká vált, ahová csak lopva leshettem be a folyosóról.

Fázósan átöleltem felhúzott térdemet, és ismét megpróbáltam felhívni Gábort, de kinyomta a hívásomat. Kétségbeesetten szorítottam a mobilomat, miközben úgy éreztem, nem kapok levegőt.

Nem tudtam mit tegyek. Hiába tudtam, hogy a külföldi kezelés a legjobb lehetőségem, a döntés felelősségének súlya megbénított. Mi van, ha rosszul döntök? Ha elutazok egy másik országba, ahol ugyanúgy kórházban kötök ki és senki nem lesz mellettem? Nem akartam idegen helyen meghalni, teljesen egyedül.

Renire gondoltam, aki mindig mindenre gondolkodás nélkül rábólintott. Akár orvosi kezelésről volt szó, akár a család által előásott homeopátiás bogyóról vagy babonás hülyeségről, ő egyszerűen elfogadta a javaslatokat és szelíden ment arra, amerre terelték, soha nem ellenkezett. Akkoriban szívem szerint megráztam volna, hogy egyszer az életben kapja már össze magát és kötelezze el magát valami mellett, de kezdtem megérteni, miért nem tett semmit.

Hogy a fenébe lehet volna egy ekkora döntést meghozni?

Sodródni annyival könnyebb volt!

Megrezzentem, mikor váratlanul mégis csipogott a telefonom, jelezve, hogy üzenetem érkezett.

„Kérlek Eszter, hagyj békén! Nem tudom megint végigcsinálni.”

Nem tudom, második alkalommal mit hánytam ki, mert az üres gyomrom már csak görcsösen remegett az erőlködéstől.

*

Aznap este Renivel álmodtam. Az arca beesett volt, a régi branülök emlékét zöldessárgává gyógyult véraláfutások őrizték. Erei lilán kitüremkedtek elvékonyodott bőre alól, csak félve mertem megfogni csontsovánnyá fogyott kezét, mikor az ágya mellé ültem. Egész lénye fájdalomról árulkodott, a tekintete volt az egyetlen, ami a morfium tompultsága ellenére is életteli maradt. Félrehúzta az oxigénmaszkot és rám mosolygott.

„Isten próbára tesz” suttogta, miközben gyengén megszorította a kezemet. „Vagy megbüntet valamiért. Majd megkérdezem tőle.”

Úgy emlékszem, elhúztam a számat és odavetettem, hogy egy kicseszett szentet nem szokás megbüntetni. Kigúnyoltam, mert attól mindig fáradtan elnevette magát és azt mondta, legalább én nem változtam semmit, aztán elrévedt a múltba és végre csendben maradhattunk. A kórházi szoba csendjében lelassult az idő, hiába vártam, hogy jöjjön valaki és végre vegye át a helyemet az ágy mellett. Kettesben voltunk.

Talán én is suttoghattam volna üres megnyugtatásokat, ahogy mindenki más, de hiába nyitottam szóra a számat, egy hang sem jött ki rajta. Mi volt kegyetlenebb; az álszent és hazug megnyugtatás, vagy az őszinte hallgatás?

Vagy csak én voltam hitetlen már a kezetektől fogva? Mindig gyengének láttam Renit. Vajon elhittem valaha is, hogy meggyógyulhat?

„Alig várod, hogy meghaljon.” Különös fásultsággal néztem fel, egyenesen az ágy másik oldalán álló Gáborra. Álmomban mindig ő mondta ki ezt a mélyen őrzött titkot. „Mindig meg akartál tőle szabadulni.”

Jóképű arcába bámultam, a torkom elszorult, de nem tudtam vitába szállni. Igen, akkoriban mindennél jobban vágytam, hogy Reni végre meghaljon és visszakapjam a megszokott életemet. Tovább akartam lépni, ahelyett, hogy a húgom sorvadását nézem nap nap után. Azt akartam, hogy apám önmagam miatt hívjon fel és ne csak azért, hogy letoljon, ha nem mentem be a kórházba és töltöttem az egész délutánt a húgom ágya mellett, kínos csendben tobzódva.

A kórházi ágyon fekve, kábultan eszméltem, a megbillentett háttámla kényelmetlen szögben tartotta a hátamat. Valaki fogta a kezemet, mikor oldalra néztem Renit pillantottam meg. Leheletfinom sminkjével és göndör fürtjeivel pontosan ugyanúgy nézett ki, mint azon a képen, amit végzősként elkunyeráltam tőle, mert az én fotóim egytől-egyig borzalmasan sikerültek.

Azt a döntést is túl későn bántam meg, minden alkalommal keserű harag töltött el, mikor megláttam apa nappalijában a bekeretezett fotót a tablónkról. Senki, még apánk sem jött rá, hogy Reniből kettő volt a képen, belőlem meg egy sem.

A húgom rám mosolygott, aztán előre hajolt és homlokon csókolt. Furcsán nyugodtnak éreztem magamat mikor puha ajkai a bőrömet érintették és meglegyintett az illata. Még a parfümje is visszafogott volt; a falusi eső és a levágott fű szagára emlékeztetett. A gyerekkori kergetőzésre a kertben.

„Minden rendben lesz” – ígérte csendesen.

Belekapaszkodtam a kezébe és újra becsuktam a szememet.

*

Néha megpróbáltam rájönni, hogy miért utáltam annyira Renit, a téma azonban túlságosan nyomasztott, soha nem mertem őszintén felelni a kimondatlan kérdésekre. Ha anyánk nyúzott, amiért megint elvettem valamit a húgomtól, vagy keresztül tiportam rajta, hogy elérjem, amit akarok, akkor csak vállat vontam.

„Nem gyűlölöm, ne drámázz már!” – mondogattam, és bosszúsan a tesómat méregettem, hiszen minden az ő hibája volt. Ő jött felesleges másodiknak. Anya azt mondta, még lélegezni sem tudott rendesen, amikor megszületett. Mellém kellett tenni, hogy a szíve normálisan verjen, aztán meg a nyakamon ragadt, és egész életében rajtam csüngött.

A virrasztásra apa rángatott el. Kényszeredetten vánszorogtam be a kórházba és hagytam, hogy apánk lenyomjon az ágy melletti székre. Nem tudtam mit kezdeni magammal, úgyhogy csak szótlanul ültem és vártam, amíg Reni valahová a vállam mögé bámult. Alig volt magánál, a morfium megtette a hatását.

– Hiányozni fogok? Ugye?

Nem tudtam mit mondani, csak fogtam ernyedt kezét. A hátam mögött éreztem apánk jelenlétét, szigorú árnyékként magasodott felém, egyik remegő, hatalmas keze a vállamra nehezedett. Nem hiszem, hogy Reni egyáltalán felfogta, hogy én ülök mellette, lehetett volna ott akárki más, de apám ragaszkodott hozzá, hogy én legyek az utolsó kapaszkodója.

Apró részletek maradtak meg bennem; Reni bőrének száraz tapintása, a több napos mosdatlanság és a gyógyszerek savanykás szaga. Az, hogy a hangja mennyire ijedt és gyenge volt, alig több, mint távoli suttogás. A gyerekkorunk emlékét idézte, azokat az időket, amikor igazán beteg volt. Anya egyszer beparancsoltak mellé a takaró alá. Hiszen ha csecsemőként segített a dolog, miért ne segített volna kiskamaszként is, nem igaz? Gyűlöltem érte anyát, és utáltam Renit is, aki boldogan hozzám bújt, lázas félálomban a vállamra tette a fejét, és összeköhögte az arcomat. Persze, hogy én is megbetegedtem és ki kellett hagynom életem első két napos osztálykirándulását.

Talán apánk ezért akarta, hogy a kezét fogjam, miközben meghal? Meglett férfiként, anyánk halálának súlyát hordva is hitt még a csodákban és az imák erejében.

Nem emlékszem Reni halálának pillanatára csak a megkönnyebbülésre, mikor a rengeteg síró rokon közül kimenekülhettem a folyosóra. Egy egész doboz cigarettát elszívtam, miközben vártam a könnyeket, de azok nem jöttek. A tenyeremen még mindig Reni bőrének viaszos tapintását éreztem, a dohány szagán is átszivárgott a gyógyszerek szaga. Még soha nem éreztem magamat annyira üresnek.

Öt hónappal később nálam is diagnosztizálták a rákot.

*

A kávézó büdös volt és levegőtlen. A felső szinten megült a döglesztő meleg, főleg nyáron, hiába nyitották ki a bukóablakot, semmit se ért. Csak egyszer jártam itt, még az egyetem alatt, mikor Reni megkért, hogy itt találkozzunk. Ez volt a kedvenc helye, hangulatosnak találta a Kálvin térre kirakott asztalokat.

Én inkább behúzódtam és az emeleten foglaltam helyet, ahonnan a bukóablakon át csak egy kis szeletet láttam az utcából.

Csanád késett, de nem akartam megcsörgetni, hogy hol van már. Kínosnak éreztem megkérni, hogy munka után találkozzon velem egy kávéra. Még soha nem futottunk össze a munkaidőn kívül, de nem akartam az irodában beszélni vele, ahol a pletykák vízgyűrűként terjedtek.

Ideges voltam és bizonytalan, mégis türelemre intettem magamat, és vártam. Közben az egyetemi éveken merengtem, azokon az időkön, amikor újra és újra ellöktem magamtól Reni közeledéseit és mindent megtettem, hogy minél kevésbé legyen része az életemnek, a baráti társaságomnak. Végre egyéniség akartam lenni, nem csak egy a kettőből.

Bőven volt időm nosztalgiázni, Csanád majdnem egy órát késett. Mosolyogva dobta le magát a mellettem lévő szabad székre, nem kezdett azonnal mentegetőzni, ahogy én sem kezdtem dühösen veszekedni. Azt hiszem, ezzel mindketten megleptük a másikat.

– Ennyire szar a helyzet? – kérdezett rá, miután a felszolgáló letette elé a kávét, és elment.

Nem kerülte a tekintetemet, én viszont félrenéztem. Vajon fogom még látni? Meglepett a kétkedés, ami felütötte bennem a fejét, és hamar zavarrá vált. Még a hétköznapokban sem voltam jó a barátságok ápolásában, elkoptak mellőlem az emberek. Csanád pedig nem is volt igazán a barátom.

Hirtelen azt kívántam, bár intéztem volna az egészet az irodában, ez annyira kínos volt! Sokkal rosszabb, mint a pletykák.

– Fel akarok mondani – vágtam a közepébe elnehezülő szívvel. – Tessék!

Sietősen húztam elő táskámból a gondosan borítékba tett papírokat, és átnyújtottam neki. Csanád szótlanul vette el, aztán egyszerűen félretette.

– Ideje volt – közölte, és kortyolt a kávéból. Nem tudom, mi ült ki az arcomra, de elég buta kifejezés lehetett, mert elnevette magát és átnyúlt az asztal felett, hogy barátságos mozdulattal megpaskolja a kezemet. – Nyugi, Eszti! Ez csak a középkorúak kiégése, túl fogod élni.

Akaratlanul is elvigyorodtam, és szórakozottan legyintettem, mire elkapta a csuklómat. Zavartan megpróbáltam elhúzni a kezemet, de végigsimított a kézfejemen, és összefűzte ujjait az enyémmel. Egy pillanatra visszatartottam a lélegzetemet és zárkózott arcát bámultam. Végül lassan kifújtam a levegőt és otthagytam a kezemet. Csanád letette a kávéscsészét.

– Mit fogsz csinálni?

– Úgy döntöttem, Prágába megyek. A protonterápia a legjobb esélyem – feleltem még mindig zavarban. – Apám kiakadt. Inkább a csontvelő átültetést pártolná, hogy itthon maradjak, de… Nem tudom, nem tetszik az ötlet. Olyan…

– Drasztikus lenne? – segített ki előzékenyen, és bólintott. – Anyám se bírta, kicsinálta az immunrendszerét. A tüdőgyulladás vitte el, nem is a rák.

Megilletődve hallgattam, nem tudtam mit mondhatnék. Ő is zavarban lehetett, hüvelykujjával a kézfejemet simogatta, miközben elbámult a vállam felett. Pár pillanatig megült köztünk a csend, de nem bántam. Más volt ez a szótlanság, mint amihez szoktam, hiányzott belőle a magány és a keserűség.

– Ha visszajöttél – kezdte Csanád magához képest lassan, szinte tétován –, elmehetnénk megnézni azt a darabot. Tudod, amit tavaly óta emlegetsz.

Melegség áradt szét bennem. Visszaemlékeztem a karácsonyi céges bulira, mikor Csanád azokat az idiótákat szidta részegen, akik felvágásból színházba járnak, mert egy jó filmet megnézni nem olyan flancos. Közöltem vele, hogy hülye barom, aztán betuszkoltam egy taxiba, és kifizettem a fuvarját hazáig.

Megszorítottam a kezét.

– Szuper lenne.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.0/10 (7 votes cast)

Leave a Comment

2 hozzászólás

  1. Megkönnyeztem. Pontosabban zokogtam. De ez olyan megtisztító sírás volt, köszönöm. Rettenetesen élő.

  2. Kedves W!
    Én köszönöm, hogy olvastad a novellát és írtál, nagyon boldog voltam, mikor a soraidat olvastam. ^^ Köszönöm szépen! (: