Kiss Zsuzsanna: Kistestvér

­– Rita. – Anyu lassan benyitott lánya szobájába, majd megállt az ajtóban. – Mondani szeretnék valami fontosat.

– Mondjad. – A tizenhárom éves Rita fel sem nézett Balatoni alkony című festményéből, amelyen éppen dolgozott. A szobája ablakából rálátott a magyar tengerre, amely fölött a lemenő nap gyönyörű, aranyló sárgás rózsaszínre színezte az eget. Rita úgy érezte, egyszerűen muszáj megfestenie ezt a csodát.

– Rita! – Az anyja most már nagyobb nyomatékot adott a hangjának, amivel sikerült annyit elérnie, hogy lánya végre felemelje a fejét. – Képzeld, kistestvéred lesz – jelentette be a legnagyobb öröm hangján.

Rita kezében megállt az ecset.

– Ez… biztos? – csak ennyit bírt kinyögni.

– Igen, drágám, biztos – hangzott a felelet. – Tegnap voltunk Andrással az orvosnál, aki megerősítette a hírt. Karácsonykor fog megszületni. Mit szólsz?

– Hát…

Mégis mit szólna? Kistestvér? Mit gondolna erről szegény apu? Ritának már a gondolatra is könnyek szöktek a szemébe. Szólni azonban nem tudott semmit, csak azon igyekezett, hogy dühében el ne sírja magát most rögtön.

– Megértem, drágám, hogy ez neked most nagy sokk – duruzsolta anyu. – És mi sem így terveztük, de Andrással együtt olyan boldogok vagyunk, hogy születik egy közös gyerekünk is. Te is biztos nagyon szeretni fogod. És ha akarod, te nevezheted el. Majd gondolkodj el a neveken! – ezzel anyu lassan kisétált Rita szobájából és halkan rácsukta az ajtót.

Rita csúf, nagy pacát ejtett a festménye kellős közepén. Aztán dühösen elmaszatolta. Még gondolkozzon el a neveken. Hogy lehet anyu ennyire érzéketlen?

Már attól sem volt elragadtatva, hogy anyu hozzáment Andráshoz, alig két évvel apu halála után. De hogy most, negyvenöt évesen még gyereket is szül, az már mindennek a teteje.

– Hogy mit szólok ehhez? – tette fel a kérdést Rita az ágyán ülő, Zsolti nevű plüss vízilovának, akit még születésekor kapott, és aki azóta elválaszthatatlan társa volt. – Kistestvér? Remek!

A Balatoni alkony rózsás színeibe gomolygó füstszürke vegyült, a kép pettyenként elmosódott, ahol a keserű könnycseppek elmaszatolták. Nem is rossz ötlet víz helyett könnyekkel festeni. Annál jobban átjön belőle a szomorúság. Bús balatoni alkony. Inkább ez lesz a címe.

***

Egy szombati napon Rita úgy döntött, tesz egy sétát a Balaton partján. Meleg nyári délután volt, a szellő kellemesen fújdogált, a tó hűs vize csábítóan hívogatta a fürödni vágyókat. Rita azonban nem a strandra akart menni, hanem messzebb, a nádasokhoz, ahol, azt lehetne mondani, a madár se jár. Persze madarak mindig fészkeltek a nádasban, apuval sokszor figyelték őket még régen. Apu megtanította arra is, hogyan ismerje fel, melyik hang melyik madáré. Egyszer fogott egy nádirigót. Lágyan nagy markába vette a sivalkodó, ijedt kis madarat, hogy csak a bóbitás kis feje látszott ki, úgy mutatta Ritának. Aztán elengedte. A nádirigó, visszanyerve szabadságát, csiripelve elrepült.

Vajon ma is lát majd nádirigót?

Rita felvette hát a kedvenc almazöld nyári ruháját, hosszú barna haját felcopfozta a feje tetejére, feltette a napszemüvegét, szólt anyunak, hogy hova megy, aztán elindult. Még hallotta, hogy anyu utánaszól, hogy vigyázzon magára, és jöjjön haza időben, de nem sokat törődött vele.

Útközben látott egy pár babakocsit tologató anyukát. Mostanában állandóan kisbabákat lát mindenütt, mintha exponenciálisan megnőtt volna a számuk azóta, hogy megtudta, kistestvére lesz. Már az is kiderült, hogy a jövevény fiú lesz. Rita még mindig nem szívesen gondolt rá.

A sétányhoz érve levette szandálját és a kezében vitte tovább. Szerette az érzést, ahogyan az apró szemű kavicsok finoman szurkálják a talpát minden lépésnél.

A nádas most is zajos volt a madarak csicsergésétől és a békák brekegésétől. A kövek között gyíkok szaladgáltak, sőt, egy vízisikló is épp arra kúszott, ám Rita közeledtére riadtan behúzta a farkát egy nagy kő alá. A strandolók kiabálása és a rádióból szóló retró zene halványan odahallatszott a távolból.

Rita leült egy padra. Milyen kár, hogy nem hozott magával rajzeszközöket, ebben a derült, napfényes időben olyan szép képet lehetne festeni a nádasról. A sárgák, a zöldek és a barnák keverésével tökéletesen vissza lehetne adni a színeket. A vizet derűs kékkel és egy kis szürkével festené meg. Rákerülhetne a képre a korhadt móló is, ahonnan egyszer véletlenül a vízbe ejtette Zsoltit. Rita mélyen felsóhajtott az emléket idézve. A kis víziló jelentett mindent az akkor ötéves kislánynak, aki éktelen sírásba kezdett, ahogy kedvenc játszótársa egyre távolabb úszott a mólótól. Apu ruhástul bemászott utána a vízbe, pedig akkor már nem is volt meleg, ősz volt, és a csuromvizes plüssállatot hálásan bömbölő kislánya kezébe adta. Rita magához szorította Zsoltit, nem törődve azzal, hogy ő is vizes lesz tőle, és még percek múlva sem tudta abbahagyni a hüppögést.

Rita megrázta a fejét, nem akart erre gondolni most, ebben a szikrázó napsütésben. Gyorsan vissza is tért a festményéhez. Ahogy gondolatban színezte, egyszer csak közeledő lépteket hallott, kerekek gurulásának zajával a kavicsos sétányon. Egy fiatal anyuka sétált arra babakocsival. Rita felállt és már indult volna az ellenkező irányba, de valami láthatatlan erő mintha a vörös hajú anyuka és kisbabája felé húzta volna. Elhaladt hát a babakocsi mellett, közben lopva a kisbabára lesett, remélve, hogy pillantása észrevétlen marad. Az anyuka azonban lelassított, majd megállt.

– Nyugodtan megnézheted – szólt kedvesen.

Rita szemügyre vette hát a kisbabát. A csöppség feje kis nyári textilkalappal volt letakarva, melynek folyton a karimáját ráncigálta apró kezecskéjével. Hatalmas, kék szemét kíváncsian nyitotta Ritára. Rita az ujját nyújtotta neki, a kisbaba egyből megmarkolta. Rita halványan elmosolyodott.

– Szereted a kisbabákat? – kérdezte az anyukája.

– Kisfiú vagy kislány? – kerülte ki Rita a kérdést.

– Kislány – mosolygott az anyuka.

– Nekem fiútesóm lesz – morogta Rita –, de nem örülök neki.

Maga sem értette, miért tálal ki erről egy idegennek.

– Annak nem, hogy fiú lesz?

– Nem… egyáltalán annak, hogy lesz egy kistesóm. Tizenhárom éves vagyok! Nekem már nem kell kistestvér! Anyu meg negyvenöt! Hova akar még szülni?

– Lehet szülni még negyven felett is. Anyukád egyáltalán nincs elkésve.

– Jó, de… nekem ez akkor sem hiányzik. Mindig egyke voltam.

– És sosem vágytál testvérre?

– Kiskoromban még igen. Akkor még apu is élt. De most… – Rita elharapta a mondatot. Úgy érezte, túl sokat árult el. Így inkább ismét a babát kezdte figyelni. A kicsi kihajította a plüssmackóját a babakocsiból, és most nyöszörögni kezdett érte. Rita felvette a földről a játékot, leporolta és visszaadta neki. A baba boldogan felkacagott.

Az anyuka csak sokára szólalt meg ismét.

– Nekem is van egy öcsém – mesélte –, amikor megszületett, iszonyúan féltékeny voltam rá. Ötéves voltam, és hirtelen kiestem a család kis kedvence szerepéből. Később azonban egyre jobban megszerettem a kistestvéremet. Élveztem, hogy én vagyok az ő nagy és okos nővére, aki mindent jobban tud nála, és akinek szót kell fogadnia. Sokat vigyáztam rá. Most pedig, hogy már felnőttek vagyunk, nem is tudom, mi lenne velem az öcsém nélkül. Senki sem tud nála jobb paprikás krumplit főzni – nevetett. –- Arra is én tanítottam. Talán neked sem lesz olyan rossz, ha lesz egy kistestvéred.

– Talán – felelte elmélázva Rita, de maga sem hitte ezt.

– Biztosan – az anyuka biztatóan mosolygott. – Gondolj csak bele, megtaníthatod egy csomó mindenre. Felnéz majd rád.

Rita lelki szemei előtt akaratlanul is megjelent egy kép, amint ceruzát ad egy kisgyerek kezébe, és megmutatja neki, hogyan húzza végig a papíron, hogy szép színes nyomokat hagyjon rajta. Girbegurba vonalakat, alaktalan firkákat, majd egy idő után egyeneseket, szép kövér karikákat, sőt, emberrajzot. Pont, pont, vesszőcske. Ezt is eljátszaná vele, és a kisöcsi boldog lenne, hogy már tud embert rajzolni. Csak egy pillanat volt ez a gondolat, de arra elég volt, hogy Rita lelke mélyén megmozduljon valami. Még mindig nem békélt meg a kistestvér gondolatával, viszont kíváncsivá tette, vajon tud-e, és főleg szeret-e majd az a kisember rajzolni annyira, mint ő. Fog-e majd szép, színes képeket festeni és büszkén mutogatni neki a művét?

Rita elköszönt a vörös hajú anyukától, búcsúzóul integetett a kisbabának, aki lelkesen viszonozta a gesztust.

A Balaton, a sétány és a nádas ugyanolyan volt, mint amikor Rita idejött, mégis valahogy megváltozott. Színesebb, ugyanakkor békésebb lett. Pedig a távolból ugyanúgy hallani lehetett a zajos strandolókat és a rádiót. Rita azonban erőteljesebben hallotta egy kisbaba kacagását, látta maga előtt boldog mosolyát, érezte a bőrén kezének simogatását. Mi legyen a neve? Bence, Balázs, Dávid? Anyu meghagyta Ritának, hogy ezt ő döntheti el. Mégis, talán az a legjobb, ha a kisöcsi maga mutatkozik be neki – nem mintha tudna beszélni, persze, de Rita úgy képzelte, ránéz majd és tudni fogja megérzésből, hogy hívják.

Már csak hat hónap addig.

***

A Balaton szürkésfehér színe a téli eget tükrözte vissza, a sétány latyakos volt az olvadó hótól. Rita az iskolából ballagott hazafelé a karácsonyi szünet előtti utolsó tanítási napon. Anyut azonban nem találta otthon, és Andrást sem. Ez pedig csak egyet jelenthetett.

Ebben a pillanatban pittyegni kezdett a telefonja. András hívta.

– Szia, Rita – köszönt András izgatottságtól fojtott hangon. – Édesanyáddal bejöttünk a kórházba. Hamarosan megszületik a kisöcséd!

Rita szíve nagyot dobbant. Ledobta az iskolatáskáját a sarokba, beletuszkolta a kabátzsebébe a pénztárcáját és a telefonját, majd sietve elindult a buszmegálló felé.

A siófoki kórház mindössze húsz perc távolságra volt az otthonuktól busszal, Rita mégis egy örökkévalóságnak érezte ezt az időt. És még egy örökkévalóság várt rá, amikor a kórház folyosóján kellett az öklét rágva várakoznia. Elővette a telefonját és megnyitotta rajta a szókeresőt, de hamar el is tette. A játék nem tudta lekötni. Sem a zenehallgatás. Mélyet, szaggatottat sóhajtott. Mikor kap már valami hírt?

Szűk egy óra elteltével ápolók kíséretében András jött szembe vele a folyosón műtősruhában, a homlokáról kövér cseppekben csorgott az izzadtság.

– Megszületett! – rohant oda Ritához boldogan. – És mindketten jól vannak!

Rita egyszerre érzett zavarodottságot, örömöt és valami megmagyarázhatatlant, amitől furcsamód sírni támadt kedve. Nem akart azonban a kórház folyosóján bőgni, így rögtön megkérdezte Andrástól:

– Be lehet már menni anyuhoz?

– Egy kicsit kimerült még, de azt hiszem, igen – felelte András, majd a mellettük álló ápolóra nézett kérdő tekintettel, aki biccentett.

– Erre gyere – intett András Ritának, és végigvezette a folyosón, be a legutolsó kórterembe.

Anyu boldog, fáradt mosollyal az arcán feküdt az ablak felőli ágyban. Mellette a kiságyban egy aprócska, kék kórházi rugdalózóba öltöztetett kisfiú szuszogott békésen. Rita soha nem látott még ennyire kicsi babát. Teljesen magával ragadta, ahogy az apróság hason fekve maga alá húzva a lábait, összegömbölyödött. Akaratlanul is egy kövér kis vízilóbébi jutott róla eszébe. Hogy tudna akár csak egy pillanatig is nem örülni neki? Óvatosan végigsimított az alvó kisbaba hátán. A csöppség kicsit összerezzent, de nem ébredt fel.

– Tudod már, milyen nevet szeretnél adni neki? – kérdezte anyu halkan.

– Zsolt legyen a neve – Rita nem is gondolkozott rajta egy percet sem, egyszerűen tudta, hogy a kicsit így hívják. És tudta azt is, hogy megtanítja majd rajzolni, festeni a kisöccsét.

De előbb még ő fest egy képet a kis Zsoltról.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.4/10 (8 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük