Kiss Zsuzsanna: Életed utolsó napja

S. Vera fiatal volt és akár szép is lehetett volna, ha egy kicsit többet törődik magával. Egy unalmas, szürke irodában dolgozott, ahol minden hétköznapja egyformán telt, hétvégenként pedig ötödszörre is megnézte a laptopján kedvenc szappanoperái összes évadát egy nagy tál pattogatott kukoricával az ölében. Ez volt S. Vera élete.

Ez a napja is ugyanolyan eseménytelenül telt el, mint a többi, összegezte fejben este, amikor már tiritarka pizsamát viselve egyedül üldögélt egyszobás kis budapesti bérlakásában, és éppen hozzálátott az e-mailjei megnyitásához. A postafiókja most is csak reklámokkal volt tele. Hatalmas leárazások a Tescóban, a sportboltban, last minute utazások Bali szigetére és a Bahamákra, óriási akciók mindenfele, amikről aztán le ne maradjon senki. Vera szép sorban kitörölte mindet. Pipa, pipa, pipa, törlés gomb. Éppen végzett postaládája kiürítésével, ám ebben a pillanatban érkezett egy új levele. Egy körüzenet.

Vera többnyire kapásból kitörölte az ilyeneket. Őt aztán ne kábítsa azzal senki, hogy rámosolyog a szerencse, és az igaz szerelme végre felhívja telefonon, ha továbbküldi x embernek ezt a levelet. Most azonban a tárgy mezőben feltüntetett megjelölés felkeltette a figyelmét.

„Élj úgy minden nap, mintha az lenne életed utolsó napja!” – ez állt benne. Vera megnyitotta a levelet. Az nem tartalmazott mást, mint agyonkoptatott bölcsességeket, úgy mint „Légy önmagad!”, „Élj a mának!” és hasonlók, a lap alján pedig pirossal kiemelve a lényeg: „Élj úgy minden nap, mintha az lenne életed utolsó napja!”

Vera elgondolkodott. Vajon ő mit csinálna másképp, ha reggel, mikor felébred, tudná, hogy az lesz élete utolsó napja?

Először is, összeszedné végre a bátorságát, és megszólítaná azt a jóképű, szimpatikus kollégáját, aki egy másik épületszárnyban dolgozik, és így csak érkezéskor, távozáskor és a kávészünetekben látják egymást, és akiért Vera titokban már régóta rajong. Mindegy volna, hiszen így, hogy másnap már nem kell kiállnia elé, nem veszítene semmit. Nem vállalna semmilyen kockázatot.

„Élj úgy minden nap, mintha az lenne életed utolsó napja” – Verának még akkor is ez járt a fejében, amikor este tíz órakor leoltotta a villanyt és befeküdt folttakaróval borított, túlságosan puha franciaágyába, melyet még senkivel nem volt alkalma megosztani. Vera ezen az estén elhatározta, hogy belevág. Megpróbálja. Változtat. Mostantól minden másképp lesz. Mostantól minden napomat úgy fogom élni, mintha az utolsó lenne, gondolta elalvás előtt. Holnap kezdem.

 

Másnap reggel, egy pénteki napon, amikor fél hétkor megcsörrent a vekker, és S. Vera álmosan kinyújtóztatta tagjait barna, rózsaszín és bézs foltokból összevarrt takarója alatt, még nem tudott róla a világ, hogy micsoda változás fog beállni az egyszerű, gesztenyebarna hajú, láthatatlan kis titkárnő életében. Mi tagadás, még magának a fent említett titkárnőnek is csak pár perces késéssel jutott eszébe előző este tett fogadalma. Ettől először el is bizonytalanodott. Biztos, hogy jó ötlet ez? Biztos, hogy jó lenne feladni eddigi unalmas, színtelen, de tagadhatatlanul biztonságos kis életét valami teljesen másért? Ami olyan zavaróan homályos, aminek nem tudni, mi lesz a vége? Aztán emlékeztette önmagát, hogy nincs veszítenivalója. Ez élete utolsó napja.

Odament a ruhásszekrényéhez, és előkereste azt a vékony zöld sálat, amit az anyjától kapott régen, de még egyszer sem vett fel. Általában nem hordott semmilyen kiegészítőt, egyáltalán semmit, amivel kitűnhetne az iroda fehérre meszelt, csupasz falai közül. Az iroda által megkövetelt hivatalos külső ugyan nem sok teret engedett a kísérletezésnek, de egy nyakba kötött zöld sál ellen senkinek sem lehet kifogása. És hogy feldobja a megszokott szürke kiskosztümöt! Máris sokkal élettelibbnek érezte magát. Hát még ha ki is festi magát! Őrizgetett ő is mindenféle csodaszereket a neszesszere legalján, úgy, mint bármelyik nő, hát ideje, hogy a megszokott szolid kencék után végre valami mást is kipróbáljon! És mi lenne, ha ma nem csak úgy simán összefogná a haját a tarkóján egy csattal, hanem mondjuk kiengedné és begöndörítené?

Fél nyolckor, indulásra készen még egyszer a tükörbe tekintett. Ő is egészen elképedt saját magán, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen rengeteget változott. Egy egészen röpke pillanatig még eszébe jutott, hogy vajon mit fognak szólni hozzá a kollégái? Nagyon feltűnő lesz majd? Végül adott egy képzeletbeli észhez térítő pofont saját magának, és elindult dolgozni.

 

A közepesen nagy, kocka alakú, szürke és ronda irodaépületben először is egy csinos, szőke kolléganőjével futott össze, akivel csak futólag ismerték egymást. Vera szorongással vegyes kíváncsisággal nézte az arcát, várta, mit szól – de semmi reakció. Ahogy felment a lépcsőn és még több emberrel találkozott, ugyanezt tapasztalta.

Maga sem tudta, hogy csalódottsággal vagy megkönnyebbüléssel veszi-e tudomásul, hogy eddig még senkinek sem tűnt fel új külseje.

– Nahát, Verácska, milyen csinos ma! Csak nem udvarló van a láthatáron? – üdvözölte a főnöke, amikor belépett az irodába. – Na meséljen: ki a lovagja?

Vera nem volt felkészülve erre a bizalmaskodásra. Elvörösödött bosszúságában. A főnök észrevette ezt, és nem firtatta tovább; a munkára terelte a szót.

 

Ebédszünetben Vera először is a mosdóba ment és ellenőrizte a külsejét. Máskor nem szokta, de ha az embernek új külseje van, akkor muszáj. A hajából félig kiment már a göndörség, de úgy döntött, nem fog ezen bosszankodni. Kiment hát az ebédlőbe. Ott már négy ember tartózkodott, közülük hárman beszélgettek, a negyedik pedig éppen kávét kért magának az automatából. A kék szemű, szimpatikus kolléga. Varjas Viktor – ez állt a mellényzsebére tűzött, aranyozott névtáblán.

Vera hosszan hallgatta az automata zúgását.

A kolléga a többiektől külön ült le egy asztalhoz, és kortyolni kezdte a kávéját. Mellé üljön? Vera gondolkozott egy pár pillanatig, aztán eszébe jutott, hogy ez élete utolsó napja. Ólomlábakon elindult az asztal felé, vett egy nagy levegőt, kinyitotta a száját és megszólalt:

– Szabad itt ez a hely?

– Persze – felelte a fiatalember, kéklő tekintetét Verára emelve. – Csak nyugodtan.

Vera leült. Kavargatni kezdte a kávéját. Valamit mondania kéne.

– Szépen süt a nap – szólalt meg, de rögtön ezután legszívesebben fejbe kólintotta volna magát. Az időjárásról beszél? Hát semmi más nem jut eszébe?

Végül mégsem volt rá szükség, hogy Vera tartsa fenn a társalgást; megtette ezt a kolléga.

– Ugye jön ma este a céges bulira? – kérdezte kedvesen.

Vera pánikba esett. Tegnap tett egy nagy elhatározást. Ma reggel új külsővel jelent meg a munkahelyén. Megszólította ezt a szimpatikus fiatalembert. De a céges buli azért mégiscsak túlzás lenne. Már így is éppen eléggé kimozdult a komfortzónájából. Aztán belegondolt, hogy ha valóban ez lenne élete utolsó napja, vajon nem bánná-e, hogy nem vett részt a bulin? Vajon sokat veszítene-e vele? Mindenesetre Varjas Viktor ott lesz. Annál többet láthatná. Ez végül elég nagy húzóerőnek bizonyult ahhoz, hogy Vera igennel feleljen a kérdésre – aztán legszívesebben leharapja a saját nyelvét. De a válaszát akkor már nem vonhatta vissza.

– Csodás! – lelkendezett a fiatalember. – Akkor ott majd biztosan összefutunk. Nekem most mennem kell, további szép napot! – azzal elsietett a lépcsőtől balra elnyúló folyosó irányába.

Vera az ajkát rágva ott maradt az asztalnál, és szórakozottan kavargatta teljesen kihűlt kávéját. Te jó ég, mire vállalkozott?!

 

S. Vera tehát buliba készült. Utoljára az általános iskolai farsangi bulin vett részt, és már ott sem érezte jól magát. Most mégis a szekrényét rámolta megfelelő ruha után kutatva, egy hatalmas gombóccal valahol a torka és a gyomra között. Mit vegyen fel? Ez az a kérdés, amit már régen nem tett fel magának, hiszen a munkában a kiskosztüm adott volt, máshova meg sohasem járt. Végül egy térdig érő, kék alkalmi ruha mellett döntött, amely eddig a szekrénye hátuljában lógott a vállfán. Fel is próbálta.

Ha Vera reggel elképedt a saját külsején, akkor most egyenesen sokkot kapott. A ruha túl szűk, az eleje pedig túl kivágott, állapította meg mindjárt. Fel is vett rögtön egy fekete bolerót hozzá, hogy azért mégse mutasson túl sokat magából. Lemosta reggeli sminkjét, és újat tett fel, egy picivel erősebbet. A hajából már teljesen kimentek a hullámok, így újra begöndörítette: gesztenyebarna fürtjei boszorkányosan szálldostak enyhén szeplős, ovális arca körül.

Magas sarkú cipőjében kissé ingatagon lépkedve elindult az irodaház felé. Közben percenként feltette magának a kérdést, hogy ne forduljon-e vissza? Mi van, ha nevetségessé teszi magát a céges buliban? Nem lenne mégis jobb otthon pizsamában sorozatot nézni? Amikor azonban a bejárathoz ért, már nem filozofálgathatott ezen tovább, mert egyből a főnökébe ütközött, aki harsányan üdvözölte:

– Verácska! De jó, hogy jött! Végre már magát is látni a rendezvényünkön. Engedje meg, hogy bekísérjem – nyújtotta felé a karját. Vera bizonytalanul belé karolt. Reménykedett benne, hogy nem kell majd egész este a főnökével töltenie az időt. Szerencsére ez a félelme nem igazolódott be. Ahogy sorban jöttek a vendégek, a főnök egyenként mindenkihez odament, így Vera a továbbiakban megszabadult tőle. Nyugodtan szétnézhetett az irodaház ebédlőjében, ahol a rendezvényt tartották. A falak mellett körben asztalok pezsgőspoharakkal, salátákkal és egyéb hidegtálakkal. A neonlámpákról színes szalagok lógtak. Az emberek három-négy fős csoportokba verődve beszélgettek, miközben a háttérben halk zene szólt.

Szép lassan megtelt az ebédlő. Verát többen üdvözölték, ő azonban csak egyvalakit keresett a tekintetével a félhomályos teremben. Talán mégsem jött el? És ha igen, akkor is mi van? Gondolja, hogy vele fog foglalkozni? Hogy észre fogja venni? Ugyan már! Vera csalódottan összébb húzta magán a bolerót. Ebben a pillanatban valaki megszólította a háta mögül:

– Jó estét, szép hölgy! Csak nem akar egész este itt álldogálni a sarokban?

Viktor volt az. A kékszemű kolléga. Vera szíve nagyot dobbant.

– Tegeződjünk – mondta ki az első dolgot, ami hirtelen eszébe jutott.

– Rendben – mosolygott Viktor. – Most mennem kell köszönni néhány kollégának, de még összefutunk az est folyamán. Akkor szia!

Verát többen is felkérték táncolni, amin igencsak csodálkozott, hiszen ezek az emberek korábban még egy pillantásra is alig méltatták. De miért is néztek volna meg maguknak egy szürke egeret? Jó kérdés.

Fogytak a pezsgőspoharak, nőtt a jókedv: a társaság egyre hangosabb lett. A már kissé kapatos főnök lelkesen sztorizgatni kezdett a tavalyi céges buliról, ahol elmondása szerint minden szép lányt megtáncoltatott. Vera arrébb is ment, hogy kikerüljön a látóteréből.

Végül ígéretéhez híven Viktor is előkerült, és felkérte Verát. Egymás után háromszor. Vera vacillált magában, hogy mennyire engedje közel magához partnerét tánc közben, de az első zavarodottság után boldogan simult Viktorhoz.

Egy lassú szám következett. Leoltották a villanyt.

– Szabad a csók! – kiabálta be valaki, miközben többen tapsoltak és nevettek.

Viktor, úgy látszik, komolyan vette az utasítást. Közelebb hajolt Verához, és ajkát gyengéden a lány szájára tapasztotta. Ó! Vera nem csak hogy szóhoz nem jutott, de még gondolni sem tudott semmire. Időközben már a villanyt is felkapcsolták, de ők ketten még mindig csókolóztak. Vera kimondhatatlanul boldog volt.

Megérte! Megérte a változás! Ha nem kapja meg azt az e-mailt… akkor ő most otthon ülne egymagában, míg a kollégák buliznak. Ehelyett itt van szépen kiöltözve, a világon a leghelyesebb férfi karjaiban a céges összejövetelen. Ennyi kellett csak, hogy lépni merjen egyet, hogy élete utolsó napjának tekintse a mai napot, és máris minden megváltozott.

Vera a továbbiakban az egész estét Viktorral töltötte. Beszélgettek, már amennyire a zenétől és a hangoskodó, részeg kollégáktól tudtak, salátát és fasírtot ettek, táncoltak és csókolóztak. Este tizenegy órakor azonban Vera már nagyon elálmosodott – a korai keléshez és fekvéshez volt szokva –, na meg úgy gondolta, hogy ennyi már bőven elég volt a céges buliból meg a változásokból. Viktor hazakísérte. Útközben megvitatták az összes pletykát, hogy Vera főnöke hogy berúgott a legutolsó rendezvényen, és hogy Edina, egy szőke kolléganő, akit mindketten ismertek, mennyire tette-vette magát, hogy a főnök felfigyeljen rá. Ő a nagy halakra vadászott. Vera még életében nem nevetett ennyit. Alapvetően nem volt egy mosolygós típus, de sokkal jobban érezte magát így. Ez a nap mindent megváltoztatott.

A belvárosi bérház kapujában, ahol Vera lakott, Viktor elköszönt tőle és még egyszer megcsókolta. Vera hosszan nézett utána, ahogy a férfi alakja távolodott a kivilágított körúton. Aztán észrevette, hogy elhagyta a sálját, és az említett ruhadarab most az úttesten hever. A szél ide-oda fújta, már egészen elsodorta a zebrától, a villamossínek felé. Vera lelépett a járdáról az úttestre, és abban a pillanatban megérkezett a villamos. Már nem tudott lefékezni.

Ez volt tehát S. Vera életének utolsó napja, melyet valóban úgy is élt le, mintha ez lenne az utolsó. Életed utolsó napja.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.3/10 (7 votes cast)
6 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Nekem is tetszett. Szórakoztató volt és elgondolkodtató.
    Voltak benne nagyon életszerű pillanatok, s a végén azért feltetted az i-re a pontot.
    Gratulálok.

  2. Lendületes, fordulatos, és a vége? Mivel egyáltalán nem erre számít az olvasó, ettől annyira remek.

    Gratulálok, olvasnék még Tőled szívesen. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük