Kartali Zsuzsanna: Begurulva

Apa megint nem jött el értem. Anya és én tartottunk ettől, de hát mindig reménykedik az ember. Lehívjam a liftet? Nem, még korai. Fél óra késés bármikor összejön, kibírok még egy felet. Anya alig várta, hogy hajat moshasson, most ajtót se tudna nyitni. Ha víz van a fülében, a pánikgombot is hiába nyomkodom. Víz… Hogy dobol a kukákon! Áthallatszik a csukott kapu üvegén.

– Arrébb tolhatlak egy icipicit, drágicám? Nem a te hibád, de ez a folyosó egyszerűen túl szűk ahhoz, hogy tolószék-parkolónak használjuk!  Kényelmesebb volna neked, ha odafönt várnád az apukádat. Ugye igazam van? De nem szólok bele, anyukád biztos siet, meg hát nem is könnyű ilyen csúnya válás után újra meg újra találkozni, és megbirkózni a helyzetetekkel. Jaj, drágám, hadd adjak egy puszikát a homlokodra, aztán sietek is fel, sütnöm kell, mert piskótát is ígértem az uramnak a rántott husi után. Pá-pá, jó mulatást a papával!

Nem tolószék ez, nyanya. E-lek-tro-mos! Arrébb tudnék menni vele, ha hagynád, de te igazából tojsz rám, csak nyomod folyton a nagy álmegértő rizsát, és meg se próbálod felfogni, amit válaszolok. Hopp, valaki megint jön befelé, startoljunk! Inkább az eső, mint hogy megint belém botoljanak. Apa úgyis bármelyik percben itt lehet.

Gyönyörű. Egy perc se kellett hozzá, hogy ronggyá ázzak. Mint azok a dobozok ott a konténer mellett. Valaki megint képtelen volt megvárni a lomtalanítást. Azok a papírok ott, a banános ládában tisztára, mintha Apa kottái lennének. Ez nem lehet igaz! A szájharmonikája is benne van, amit egykor annyira imádott! Anya nagyon berághatott, de Apa is be fog, ha ezt megtudja. Legutóbb azt mondta, tervei vannak velem és a szájharmonikázással. Vagy csak etetett megint?

Sós esővíz folyik a számba. Nem bőgök, csak megizzadtam, mire a kevésbé kacska bal kezemmel visszahalásztam a harmonikát. A fejem tutira vörös lett az erőlködéstől, mert teljesen ki kellett hajolnom, csak azért, hogy péppé trancsírozódjanak a kottalapok, amikor próbáltam felnyalábolni legalább egy részüket. Anya túl szorosan szíjazott be, hasamba vág az öv, és vécére kell mennem.

– Ó, te idióta állat!

Tudom, hogy Anya ezt Apára értette, mert megint nem jött értem, pedig megtehetné legalább minden második vasárnap, és megint nem szólt, ami totál kicseszés, és Anya tolhat vissza tök lucskosan, mert mindketten azok vagyunk, mert amikor randira indulva meglátott, eldobta az ernyőjét, hogy engem visszatoljon, pedig ha valaki, hát ő tudhatná, hogy utálom, ha tologatnak, és magamtól is visszamennék vele, a másik idióta állattal, aki kidobta az apám harmonikáját.

Ha már tolva vagyok, arra használhatom a kevésbé kacska bal kezemet, hogy stikában kikotorjam a harmonikát a combjaim közül, és belevarázsoljam a polárfelsőm bal zsebébe. Szoros biztonsági öv és sürgető nagydolog mellett ez nem kis teljesítmény. Anya puffog. A pipától nem venné észre azt sem, ha felállnék és elsétálnék. Az elektromos kerekesszék olyan nehéz, én pedig olyan gizda vagyok, hogy a súlycsökkenés nem is volna feltűnő. Azt vajon észlelné, ha hirtelen hibátlan artikulációval szólnék hozzá, nem olyan kásásan, amit szinte csak ő ért? Szoktam olyat álmodni, hogy járok és beszélek, ő meg csak úgy félvállról elhesseget, hogy ülj vissza szépen és hallgass, én meg nem akarok, elborult aggyal ugrálok és kiabálok, de ő rám se hederít. Ilyenkor a tehetetlenségtől fuldokolva, hörögve ébredek.

 

Marha vicces, estére mindketten belázasodtunk. Anya jobban, pedig délelőtt én áztam tovább az esőben. Igaz, ő előbb a vécére ültetett (nem volt már időm egyedül átmászni), és átöltöztetett, csak azután húzta le a vizes gönceit. Most nekem kéne ápolnom őt, ahogy minden jó kislány tenné, de én csak csapvizet adhatok neki tea helyett, mert nem tudom kezelni a forralót, és az egész gyógyszeres dobozt az ágyára borítom, mert képtelen vagyok kiszedni pár szem lázcsillapítót. Kimazsolázza ő a kupacból, és az én számba is dug belőle. Egyet nekem, egyet neked. Te vegyél be inkább kettőt, mondom neki. Nem érti. Amikor lázas, nem tud logikusan gondolkodni.

 

Hétfő reggel. Én jobban vagyok, de Anya nincs. Még jó, hogy a tegnap rám adott cuccokban aludtam, különben pizsamában kellene suliba mennem. Dübörög a távfűtés, a radiátoron merevre száradt a polárfelsőm. Bele se merek gondolni, mi lehet a zsebében sunnyogó harmonikával. Amikor a székem kerekéhez koccan, felszisszenek.

Elrágok egy szikkadt kiflit, aztán elrodeózok valahogy az iskoláig. Régi épület, miattam van deszkarámpa a bejárati lépcső egyik oldalán, és állítólag miattam kapott földszinti termet a kilencedik osztály. Magántanuló vagyok, hogy az emeleti óráink miatt ne kelljen cipeltetnem magam, de a földszintiekre bejárhatok. Ezt az egyet kibulizta nekem Apa, hogy meg ne zöldüljek odahaza a hetediken, de ne is legyen annyi zűr lelki és szó szerinti kiborulásaim miatt, mint általánosban.

Ma reggel nem fordulok rá a rámpára. Az Anya megnyugtatására nagy nehezen bepakolt táskát a szennyeskosár mögött hagytam. Nem tanultam mára, és leckém sincs, mégsem ezért hajtok tovább. Más dolgom van.

A zeneiskola lépcsőjén nincs rámpa. Régebbi ház, mint a gimi, és nem jártam ide soha. Úgy látszik, más rokisok sem. Hülyét csinálok magamból, de nem érdekel! Becövekelek a kapu elé, mint egy útonállóval keresztezett koldus, csak énelőttem nincs se kalap, se hegedűtok, és kevésbé kacska bal kezemben sem pisztolyt szorongatok, hanem egy horpadt szájharmonikát.

Még annál is nagyobb hülye vagyok, mint először hittem. A zenesuliban délelőtt nincs is tanítás! A tanárok se járnak nyolcra, mert minek.

Hozzá vagyok szokva a várakozáshoz, egy-két óra úgy elröppen nekem, hogy huss. Egy tíz órakor beszédülő tanárnő zökkent ki a transzból, amibe ilyenkor rendszerint esem. Szolfézst tanít, és dolgozatokat javítani jött. Persze nem érti, mit dünnyögök, de az orra alá dugott harmonikát illedelmesen megcsodálja. Észreveszi a belevésett nevet is. Apáét. Hurrá!

– Patinás, régi példány, én is ilyenen tanultam. Utánanézünk, melyik tanítványunk hagyhatta el. Nahát, de kedves vagy, hogy behoztad!

Eltűnik, és fél óra múlva sem kerül elő. Most nem megy jól a várakozás. Ezt a harmonikát már fújhatom.

Jön a tanárnő lefelé a lépcsőn, vele a portás. Leszedik a fekete ponyvát a szinte sosem használt mozgássérült liftről. Egész végig ott volt a ronda szürke falisínnel és a jelzőcsengővel együtt a falon! Hülyeség Level 3.

Az irodában kiderül, amit mindig is tudtam, hogy Apa ide járt. Nagy nehezen megértik. Mármint, hogy ő az apám.

Ha itt lenne a sulis hátizsákom, előkotorhatnám belőle azt a segélykérő kártyát, amin az ő neve és mobilszáma van. Nem Anyáé mellett tartom, mert még ölre mennének. Szerintem a kártyák is. Anya nem tudja, hogy Apa is írt nekem egy ilyen kártyát, ami helyett most cetlit használok. Egy golyóstollal együtt sodortam le a döbbent iskolatitkár asztaláról. Felszedi, aztán észbe kap, és az ölembe teszi. Mappát is rak alá, hogy kényelmesebben írhassak. A papírra kaparom Apa számát, aztán elsötétül előttem a világ.

 

Két nap múlva kórházban ébredek, tüdőgyulladásom van. Amire azt hittem, hogy jobban vagyok, az a magas láz okozta eufória volt. Mostanra mindkettő elmúlt. Anya tegnap bejött a kórházi holmival, de hamar hazazavarták, annyira köhögött. Azt mondta neki a doki, hogy ha még egyszer meglátja itt ilyen állapotban, bent fogják őt is.

Apa csak üzent. Talán holnap meglátogat.

Már péntek van. Apa nem ért ide tegnap. Nem is tudom, mit reméltem. Ráadásul nem adnak oda Anyának a hétvégére, mert még mindig ramatyul van. Talán majd hétfőn.

Nem igazság, átaludtam Apát! Valami retek nyugtatót nyomhattak belém, attól. Arra ébredtem, hogy hirtelen szombat lett, és Apa tegnap este csomagot hagyott nekem.

Bár ne tette volna. Kicsomagolom, és besokkolok tőle. Itt a vacak harmonikája megint. Meg valami nyakmerevítő. Párnázott ugyan, de az.

Minek nekem nyakmerevítő? Jesszus. Apa így közli velem, hogy MEG FOGOK BÉNULNI?

Órák óta ülök az ágyon. Ki kéne mennem a mosdóba. A járgányom lent parkol, itt az osztályon kézzel hajtós szék van. Elboldogulnék vele, ha akarnék, de már nem akarok.

Azt hiszik, a nyamvadt hétvége miatt depizek. Nem kérdez, de nem is mond senki semmit. Tehetetlen dühömben legszívesebben kinyiffantanék valakit, de abból a kevés orvosból és nővérből is csak egy-egy maradt vasárnapi ügyeletre, mutatóba. A szüleim sehol. Igazuk is van, csak nyűg voltam a nyakukon. Inkább magammal kellene végeznem, de én még ahhoz is béna vagyok.

A szolfézstanárnőt először meg se ismerem. Mi a fenét akar ez itt? Sajnálkozni? Csak azért nem küldöm el a sunyiba, mert megszólalni sincs erőm. Szégyenlősen vigyorog, és kottafüzet van nála. Másodállásban kántor, és ő segít majd feladni az utolsó kenetet?

– Felvetted már a harmonikatartót? Apukád szerint a nyakad és a szád mozog annyira, hogy megpróbálhass játszani. Sőt, fejlesztő hatású is lehet, ha szájharmonikázol. Még nem próbáltad? De van hozzá kedved? Igen? Mindjárt itt lesz ő is, lepjük meg egy rögtönzött próbával!

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.9/10 (8 votes cast)
3 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Kiváló (csak a “kevésbé kacska bal kezem”-et volt kár ismételni). Megmutattam egy hasonló helyzetben levő barátnőmnek és szerinte hiteles, ami nagyon komoly dolog, mert ebben a témában nehéz lehetett úgy lenni hitelesnek hogy elkerüljük a hatásvadász érzelgősséget. Gratulálok a szerzőnek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük