K. Simonyi: Sorsosztás

K. Simonyi: Sorsosztás

– Szevasztok! – köszönt Alex lazának szánt vigyorral lépve elő a felhők közül.

A többiek furcsálkodva néztek vissza. Persze, amikor valaki egy kétéves gyerek külsejét viseli, nem könnyű lazának és sármosnak tűnni. Körülpillantott a félkörbe rendezett széksorokon, majd kaján kárörömmel konstatálta, hogy mindenki itt van. Ezek szerint az előző körben sem sikerült senkinek továbbjutni erről a pocsék helyről. Leült Anna és Bélus közé, és csendben elmélázott rajta, hogy egy ilyen szintű káröröm kiirtása vajon hány életnyi lelki fejlődést vesz még igénybe. Azzal bíztatta magát, hogy a helyzet már sokat javult a korábbiakhoz képest. Néhány körrel ezelőtt például még simán felrúgta Bélust székestől, mikor bejött. Ahogy ez eszébe jutott, rápillantott Bélusra, aki elgyötört ábrázattal lóbálta kétéves, pufók képét jobbra-balra. Alex egészen megsajnálta. Biztos megint pocsék élete volt. Na, persze, itt mindig mindenkinek pocsék életei vannak. Neki is.

Nem volt azonban több ideje mélázni, mert megjelent az Elosztó, nyugodt léptekkel odasétált az elöl álló gép mellé, és megköszörülte a torkát. Elült a halk moraj, némaság telepedett a széksorok közé.

Alex bosszúsan méregette az Elosztó magas, kisportolt alakját, markáns arcvonásait.

– Nem ölthetnénk mi is normális külsőt? – kérdezte fennhangon. – Vagy ha már nekünk kétévesekként kell mutatkoznunk, maga mit cseszi fel a kedélyeket egy ilyen Adonis külsővel?

– A megvilágosodás után bármilyen külsőt ölthettek – mosolygott kedvesen az Elosztó –, nem lesz jelentősége. Most viszont jobb a gyerekkülső, mert az kedvesebb a többiek számára. Csökkenti a belső feszültségeket. A bájos gyermekarcok meglágyítják a szíveteket.

Alex végignézett a sírásra görbülő gyerekszájak sokaságán. Remélem – gondolta –, én jobban nézek ki. Megpróbált mosolyogni, de érezte, hogy nem igazán sikerült.

Az Elosztó azonban nem foglalkozott vele tovább. Jobb kezét a gépre téve jelentőségteljesen körülpillantott.

– Ismét letelt egy ciklus, és tapasztalatokkal, bölcsességgel, mélyebb lelki békével telten ültök itt előttem.

Alex a feje felett lévő felhőket nézte. Megint a szokásos szöveg. Akkor is ugyanezt mondta, amikor az első körök után a társaság fele gyilkosként tért meg előző életéből, másik fele pedig megesküdött magának, hogy a következő életében megöli azokat, akikkel az előző életében találkozott. Az Elosztó folytatta.

– Tudjátok azonban, hogy nem sokat pihenhettek, ismét eljött a sorsosztás ideje. Kezdjünk hát neki!

Ebben a pillanatban a magasba lendült egy kétéves kislány keze az Alex előtti sorban.

Jaj, Liza! – nyögött magában Alex. Nehogy megint megkérdezd, miért nem kerülhetünk a normálisok csoportjába!

Liza azonban pontosan ezt kérdezte. Mint minden sorsosztáson. Alex fújt egyet, majd az Elosztóra pillantott, hogy sikerült-e Lizának kizökkenteni a nyugalmából. Az Elosztó azonban békés nyugalommal fordult Liza felé.

– Ha mindenki egyforma, normális emberré születne, nem lennének, akik előre vigyék a világ kerekét. A lelki fejlődésetekhez szükség van a változó világra, a változó világhoz pedig a különleges, megújító elmékre.

– De én eddig egyetlen életemben sem voltam megújító elme – vetette közbe Liza, és duzzogva fonta karba kezeit puffancs pofija alatt.

– A sorsosztó mindenkinek egyforma eséllyel oszt a különleges képességekből. És mint tudjátok, a különlegesek közül is csak elvétve sikerül valakinek igazi újítóvá válnia.

Az Elosztó kedvesen Lizára mosolygott, amitől Alexnek hányingere lett. Ez mindig ilyen émelyítően kedves? Kíváncsi volt, vajon akkor is mindig ilyen-e, ha már nincs itt köztük, hanem elmegy oda, ahová a megvilágosodottak mehetnek. Én is ilyen nyálas fazon leszek a megvilágosodás után? – töprengett Alex. Ha nem lennének olyan eszméletlenül utálatosak ezek az ismétlődő életek, nem nagyon akarnék vele tartani.

– Folytathatjuk? – kérdezte az Elosztó.

– Normális szeretnék lenni! – duzzogott tovább Liza. – Biztos van még ott egy szabad hely! Eggyel több normális igazán nem számít annyi millió ember közt.

– Tudod a szabályt, Liza – felelte az Elosztó. – Csak az emberek kilencvennégy százaléka születhet normálisnak. A többi nem. Szükség van három százalék zsenire, és három százalék fogyatékosra, hogy az egyensúly fel ne boruljon. Ebben a tíz ciklusban a ti csoportotok a soros a különlegesség felvállalásában, akár zsenialitásról van szó, akár fogyatékosságról. Tudom, hogy nem könnyű, de vigasztaljon a tudat, hogy ezekkel az életekkel tehetitek a legnagyobb lépéseket a megvilágosodás felé.

– Normális akarok lenni! – pityeredett el Liza.

Alex a fejét csóválta. Liza tisztára úgy csinál, mint ha már most fogyatékos lenne, pedig még nincs is igazi emberi teste. Liza vállát azonban most már rázta a zokogás. Alex mélyet sóhajtott.

– Ne bőgj már! – mormogta hátulról a fülébe. – Persze, hogy mindenki normális akar lenni, de most mi vagyunk szivatón. Még egy pár kör, és vége. Ha egy kis szerencséd lesz, kifoghatsz valami nyugis fogyatékosságot.

Liza könnyes arccal, de hálásan mosolygott hátra, amitől arcán apró nevető gödröcskék keletkeztek.

Mégiscsak lehet valami abban, hogy a gyerekarcok szimpatikussát teszik a többieket – futott át Alex fején.

– Akkor folytassuk! – szólt az Elosztó. – Van-e valaki, aki szeretne zseninek születni?

Olyan néma csend lett a teremben, hogy a szívdobbanásokat is hallani lehetett volna, ha bárkinek is lett volna szíve. Alex mélyen a szék alá dugta a kezét, és egészen kicsire húzta össze magát. Lapos pillantásokat vetett oldalra, a többiek is hasonlóan viselkedtek. Mindenki úgy kushadt, mintha a padló alá szeretne süllyedni.

– Senki? – kérdezte újra Elosztó, és jelentőségteljesen Annára nézett, aki az előző sorsolásokon sokáig a fogyatékos csoportba került, legutóbb pedig jelentkezett zseninek. Anna most a lábujjait bámulta, és még lejjebb csúszott a széken.

– Hát akkor bízzuk a döntést ismét a sorsosztóra! – simogatta meg a gépet az Elosztó.

Alex a gépre pillantott, és az esélyeit latolgatta. Volt már két durván zseniális élete, amit nem sokan tudhatnak maguk mögött. Az egyik különösen mély nyomot hagyott benne.

A semmi ágán ül szívem – jutott eszébe hirtelen. Egy akkori írása. Kis teste hangtalan vacog. Alex megborzongott, nyirkos lett a tenyere. Próbált másra gondolni, de már nem tudott. Jöttek, zubogtak elő a verssorok. Tőlem elvetted, kukacoknak adtad édes emlőd, s magad. Ez nem történhet meg még egyszer. Ilyen életet nem kaphat. Most zsíros nyirkot kóstol üres ajkad. Alex levegő után kapkodott. Pesti utcákat látott a felhők helyett, mocskot, szennyet, könnyet, szerelmet. Pszichoanalíziseket. Megcsaltak, úgy szerettek, csaltál s így nem szerethetsz. Most hát a töltött fegyvert szorítsd üres szívedhez. A torkában ült a rémület szorítása. Fuldoklott.

Hirtelen bökdösést érzett a karján, és ez kizökkentette.

– Baj van? – súgta neki Bélus.

Alex tompán nézett rá, majd kitisztult a látása és mélyen beszívta a levegőt.

– Semmi – intett a fejével, és előrefordult. Igyekezett nem tudomást venni Bélusról, aki még néhány másodpercig aggódva bámulta.

A gépből kicsusszant az első sorscédula. Az Elosztó letépte és felolvasta.

– Dávid, Down kóros.

Down kóros már én is voltam – emlékezett vissza Alex. Masszőr lettem, sok emberrel találkoztam. A vendégek mindig kedvesek voltak hozzám. Még meg is házasodtam – mosolyodott el magában. Nem sok minden történt. Senki sem akarta, hogy valami csodálatosat alkossak. Én sem. Érdekes módon, mégis hogy megváltoztam abban az életben.

A gép szokás szerint először a fogyatékosokat sorsolta ki. Alex minden cédulánál reménykedve leste az Elosztó száját, majd csalódottan vette tudomásul, hogy ő még mindig nem került sorra. Minden felolvasott névvel csökkent az esély, hogy a fogyatékosok csoportjába kerüljön, és nőtt az esély, hogy zseni legyen. Persze vannak sikeres zsenik is, akiknek bejön az élet – bíztatta magát, de ő se hitt benne, hogy neki akkora szerencséje legyen. Sose volt. Megint eszébe jutottak a versei, amitől a szék szélét kezdte szorongatni. Gyorsan összeszámolta az eddig sorra kerülteket. A három százaléknyi fogyatékos száma lassan betelik, közeledik az a pont, amikor már csak a zsenik maradnak. Alex körülnézett. Úgy tűnt, másoknak is hasonló gondolatok járhatnak a fejében. Liza szemmel láthatóan kezdett pánikba esni.

Alex levette róla a szemét. Nem bírta a kétségbeesett kisgyerekek látványát.

Egy idő után a gépre sem bírt már nézni, a lába alatti felhőpamacsokat bámulta. Megint a pocsék csoportba kerülök – gondolta. Egy elcseszett zseni leszek. A tehetségnek mindig ára van. Azzal biztatta magát, hogy talán szerencséje lesz, és csendesen elkallódik, vagy esetleg technikai érzékkel megáldott zseninek születik, azoknak tűrhetőbb az élete. Csak költő ne legyek, csak költő ne legyek! – ismételgette magában.

A gép az utolsó fogyatékos céduláját dobta ki.

– Liza, enyhe down kór – olvasta az Elosztó, és melegen rámosolygott a megkönnyebbült Lizára, aki boldogan temette arcát tömzsi ujjai közé.

Alex összeszorította a száját és hátradőlt a széken. Nem akarta, hogy bárki is a pánikot lássa rajta.

Már várta a következő cédulát, az Elosztó azonban elgondolkozva lebegtette a gép felett a kezét. Egy idő után leeresztette a karját és végignézett a termen.

– Mielőtt nekilátunk a zsenik és kiemelkedő emberek sorsolásának, szeretném megkérdezni, hogy van-e köztetek valaki, aki úgy érzi, készen áll egy lépésben megugrani a további fejlődési fokokat a megvilágosodás felé?

Alex megdermedt. Olyan érzése volt, mintha kifutott volna a vér az arcából, pedig nem is volt vére. Jézusom, ezek szentet akarnak csinálni valakiből. Döbbenten nézett körül, és döbbent arcokat látott. Bélus úgy nézett ki, mintha a torkán akadt volna egy különösen nagy falat. Liza riadt ábrázattal szorongatta a saját céduláját, a már megszerzett menedéket. Ő már nem lehet az, rá ne is számítsanak!

Alexben felgyűlt az indulat.

– Muszáj gyötörni minket? Nem lehetne szép nyugisan, kisebb lépésekben haladni? Miért kell valakit véresre kínozni egy élettel?

– A végső lépéshez mindig kell egy kis extra lökés. Emellett pedig többen is a megvilágosodás szélén álltok – itt az Elosztó jelentőségteljesen Bélusra nézett –, gondoltam, hátha van valaki, aki szeretne mielőbb túllenni rajta.

Néma csend ült a mereven lefelé bámulók feje felett. Az Elosztó egy idő után feladta a várakozást, és a gép fölé emelte a kezét. Ismét elkezdődött a cédulák kiosztása. Először a kisebb zsenialitások kerültek sorra, utána következtek a súlyosabbak. Alex megint a szék szélét szorította. Hihetetlenül megkönnyebbült, amikor a közepe táján az egyik céduláról a következőt olvasta fel az Elosztó:

– Alex, információanalitikai tehetség.

Alexnek fogalma sem volt róla, mi az, de azt tudta, hogy nem művészet. Megúszta. Vagy legalábbis nagyjából. Persze biztos lehetetlenül béna lesz, és sosem fog felcsípni egyetlen valamire való nőt sem, de valószínűleg megússza egy enyhe beilleszkedési zavarral. Végigmolyol egy életet valami olyan probléma megoldásán, ami az égadta világon senki mást nem érdekel, de ez nem fogja zavarni. Tűrhető.

Alex hátradőlt a széken és körülnézett. További nevek kerültek felolvasásra, míg végül már csak páran maradtak. Jöttek a durvábbnál durvább tehetségek. Egy festő. Valami szobrász. Akiket kisorsoltak, azt sem tudták, sírjanak-e a sorsuk felett, vagy örüljenek, hogy megmenekültek egy még szörnyűbbtől. Bélus még mindig nem került sorra. Holtsápadt volt az arca, csak a gépet nézte. Alex tudta, mire gondol. Vajon ő lesz-e az utolsó? Akinek a szent élet adatik? Aki iszonyatos szenvedéseket él majd át, és aki valószínűleg tovább is lép majd innen. Kihúzták a következő nevet. Már csak ketten maradtak, Bélus és egy szőke kislány. Bélus arcán iszonyat ült. Az utolsó előtti név következett, borzasztó élet, a cédula tulajdonosa, a szőke kislány szomorú sóhajjal, de némiképp megnyugodva vette át a kis lapot.

Most már mindenki Bélust nézte, aki előre-hátra dülöngélt a széken és nyöszörgött. Az arcok egy idő után a gép felé fordultak. Az Elosztó megsimította, majd hosszú szünet után felolvasta az utolsó cédulát.

– Bélus. Fizikus, az energiaelmélet feltalálója. Munkatársai nem fogadják el az elméletét. Az első kísérleti mikroreaktort maga alkotja meg. Találmánya megoldhatná az energiaellátási problémákat, de kísérleteinek befejezése előtt foglyul ejtik különböző érdekcsoportok megbízottjai. Megkínozzák, ennek ellenére nem adja ki elfogóinak a műszaki adatokat, hogy a bolygó lakossága ne váljon azok zsarolásának áldozatává. Bélus végül belehal a kínzásokba.

Az Elosztó Bélus felé nyújtotta a cetlit, ő azonban iszonyodva hőkölt hátra.

Alex sosem látott még ilyen kifejezést gyermeki arcon. Minden idegszála beleborzongott. Szinte érezte Bélus rettegését. Bélus arcán nem szűnt az iszonyat, Alex pedig nem tudta levenni róla a szemét. Gombócot érzett a torkában, ami egyre nőtt, amíg végül szinte már fuldoklott.

– Miért van erre szükség? – tört ki belőle. – Haladhatna a világ kisebb lépésekben is, minek kell Bélust megkínozni?

– Az egyensúlyhoz kell egy nagyobb lépés valakinél. Emellett a gép most már úgy osztja a sorsokat, hogy legyenek megvilágosodottak.

Alex még mindig Bélus arcát nézte.

– Mégis, nem lehetne valahogy jobban elosztani az adottságokat? Kicsit egyenletesebben. Vagy mit tudom én. Biztos, hogy Bélusnak kínhalált kell halnia a megvilágosodáshoz?

– Nem feltétlenül – felelte az Elosztó. – Ő már nagyon közel van, kevesebb is elég lenne. De az egyensúly úgy nem lenne meg. Hacsak – tette hozzá hosszú szünet után –, nem vállal be valaki egy kicsit többet, hogy Bélusnak kevesebb jusson.

Irtó nagy csönd lett. Alex azon kapta magát, hogy mindenki őt nézi. Ezek meg mit akarnak tőle? Miért néznek rá? Ő csak azt kérdezte, nem lehetne-e megkímélni Bélust? Ebből még nem következik, hogy bármit is bevállal helyette. A csönd végtelenre nyúlt, és Alex egyre kellemetlenebbül érezte magát. Most már Bélus is őt nézte könyörgő szemekkel, Alex azonban összeszorította a száját. Bélus egy kis idő múlva csüggedten eresztette pillantását a lábára.

– A francba! – fakadt ki Alex. – Mégis, mit kellene csinálnom? Mi jutna rám, ha teszem azt bevállalnék egy kicsit többet?

Bélus óvatosan ráemelte reménykedő tekintetét, de Alex nem szerette volna, ha nagyon elbízná magát.

– Még nem vállaltam semmit – dohogta. – Csak szeretném tudni, miről is lenne szó egyáltalán.

Az Elosztó elvette mindkettőjük céduláját, és a gép tetejére tette. A gép rövid szünet után két cédulát köpött ki. Az Elosztó a kezébe vette és hangosan olvasta az elsőt:

– Bélus. Fizikus, az energiaelmélet megalkotója. Elrabolják, és rövid ideig fogva tartják, de munkatársai addigra már elismerték és nyilvánosságra hozták az elméletét. Az elméletre épülő kísérleti mikroreaktor nemzetközi összefogásban valósul meg. Bélust fogvatartói szabadon eresztik.

Bélus reménykedve kulcsolta össze a kezét. Alex mereven bámulta a gépből kilógó másik cédulát, amit az Elosztó letépett.

– Alex. Nagy költő, akit az utókor századokig magasztal. Huszonöt évesen öngyilkos lesz.

Alex döbbenten pillantott Bélusra. Nem gondolta, hogy ennyivel többet kell bevállalnia. Bélus tekintetében a korábbi reménykedést a csalódottság váltotta fel. Nyilván azt gondolta, hogy Alex ezt nem vállalja ezt be érte. Alex habozott. Nem akar öngyilkossággal végződő életet. De hogy mondhatná Bélusnak, hogy haljon inkább ő kínhalált? Némán bámultak egymás szemébe egy végtelenségnek tűnő ideig, amit végül Liza halk, remegő hangja szakított meg.

– És mi lenne, ha esetleg én is bevállalnék egy kicsit többet? Már, ha a fogyatékos oldal bevállalása segíti az egyensúlyt.

Az elosztó szó nélkül elvette Liza céduláját és a gép tetejére tette. A simításra három új cédula került elő a gép szájából. Az Elosztó sorban felolvasta őket.

– Bélus. Fizikus, az energiaelmélet megalkotója. Elrabolják, és rövid ideig fogva tartják, de munkatársai addigra már elismerték és nyilvánosságra hozták az elméletét. Az elméletre épülő kísérleti mikroreaktor nemzetközi összefogásban valósul meg. Bélust fogvatartói szabadon eresztik.

– Alex. Nagy költő, akit az utókor századokig magasztal. Hetvennyolc éves korában hal meg békésen.

– Liza. Enyhe down kórban szenved, gyermekkorában egy izomsorvadásos betegség is megtámadja.

Síri csend uralkodott. Alex és Bélus is Lizát nézték. Azért ez így jóval húzósabb neki. Liza hosszan hallgatott, majd lassan bólintott. Most a másik kettő Alexet nézte. Alex nem létező agytekervényei vadul zakatoltak. Mi baj lehet ezzel az élettel? Nagy költő, akit a nemzet magasztal, és békésen él öregkoráig. Ez így nem stimmel. Lennie kell benne valami disznóságnak.

– Nem leszek öngyilkos huszonöt évesen? – kérdezte az Elosztót.

– Nem. Elég súlyos depresszió, de sikerül kilábalni belőle.

Alex a szája szélét harapdálta, aztán ő is bólintott. Legyen. Kibírja.

Bélus megkönnyebbült mosolya úgy terült szét az arcán, mint a napsütés a fákon eső után. Az Elosztó kiosztotta új céduláikat, és ők csendben beszélgetve töltötték azt a kis időt, amíg a többiek sorban beálltak a gép mellett a felhőkre festett körbe, hogy az Elosztó intésére egyenként elinduljanak új életük felé. Mikor már csak hárman maradtak, elbúcsúztak, és Bélus is beállt a körbe. Alex nézte, ahogy az Elosztó intésére eltűnik a lába alatt lévő felhők közt, hogy mindent feledve megszülessen odalent. Alex is beállt a körbe. Igazán rendes volt Lizától, hogy bevállalta – gondolta. Megbékélve pillantott az Elosztóra.

– Azért azt még elárulhatná, hogy mi ment meg az öngyilkosságtól és húz ki a depresszióból huszonöt évesen.

Az Elosztó habozott.

– Úgyis mindjárt elfelejtem – győzködte Alex.

– Huszonöt évesen – felelte az Elosztó – megszületik a lányod, Liza.

Alex és Liza döbbenten meredtek egymásra. Alex képtelen volt megszólalni. Állt némán, és tompán hallotta csak az Elosztó hozzáfűzését, mielőtt eltűnt a lába alól a süppedős talaj.

– Így viszont mindhárman esélyt kaptatok a továbbjutásra.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (9 votes cast)

Leave a Comment

6 hozzászólás

  1. Annyira szeretem a novelláidat!!!
    Gratulálok!

  2. Nagyon jó!

  3. Nagyon klassz volt a végén az a csattanó! Egészen magával ragadó a történet, nagyon ötletes!:)

  4. Ritka hogy itt az aranymosáson ezt mondjam: De nagyon tetszett. Ötletes, jól megírt. Köszönöm hogy olvashattam.

  5. Remek novella, gratulálok! A végén konkrétan kirázott a hideg 🙂

  6. Nagyon tetszett!