Johhny Silver: Síneken

Johhny Silver: Síneken

Álltam a sínek között, és néztem, ahogy belevesznek a messzeségben. A talpfák már akkor keményre száradtak a nap perzselő tüzében, amikor gyerekként először közéjük merészkedtem. Nem állítom, hogy emlékszem az esetre, hiszem alig hároméves lehettem, ám a homlokomon örökké ott virít az esés nyoma.

Anyám sokszor felemlegette, hogyan ordítottam, ő pedig hátrahagyta apámat a ház mögötti poros kiskertben, és rohant, hogy megkeressen. Apám szerint, amikor anyám meglátta a véres arcom, akkorát sikított, hogy a kutyánk csak két nap után mert hazasomfordálni. Gyalog indultak el velem, hogy orvoshoz vigyenek. A falu messze volt, a hevenyészett kötés pedig többször is átázott, így egyre kétségbeesettebben rohantak a sínek között. Félúton aztán egy kiszolgált felcser került az útjukba, aki rövid győzködés után kezelésbe vett. A férfit a jó szándék vezette, amikor a talpfák közé terített pokrócot kinevezve rendelőnek varrta össze a sebemet, ám a háborús sebekhez szokott kéz csúnya heget hagyott maga után.

Az a nap sokáig kísértett, évekig messzire elkerültem a vasúti töltést. Állítólag még akkor sem voltam hajlandó a közelébe menni, amikor apám használatba vehetett egy darab legelőt a túloldalán, anyám pedig velem akart neki ételt küldeni. Ültem a lócán, összeszorított szájjal, és makacsul ráztam a fejem. Később persze többször is felkaptattam a fehér kövek halmára, de mindannyiszor anyám kezébe kapaszkodtam.

A térdemet ezek tejszínű követ vágták fel évekkel később. Távolabb játszottam a háztól, nem akartam zavarni a forró délutánon a ház árnyékában megpihenő szüleimet. A szélnek nekifeszülő vágtámnak egy kiálló talpcsavar vetett véget. Nekem úgy tűnt, egy örökkévalóságig feküdtem hanyatt a rozsdás sínek között. Remegő ujjakkal próbáltam összefogni a szétnyílt sebet, és a hullámokban rám törő fájdalom szüneteiben biztosra vettem, hogy perceken belül elvérzek. Talán a szél fordult kegyesen, talán az anyai ösztön pendített meg egy láthatatlan húrt, mert közeledő léptekre lettem figyelmes. Anyám egyetlen pillantást vetett rám, aztán lerogyott, majd zokogni kezdett. Apám rám nehezedett, és a jajveszékelésemmel mit sem törődve kikotorta a húsomba ékelődő kődarabot.

Az ájulás utáni ébredésre tisztán emlékszem. A világ meglódult velem minden mozdulatomra. Verejték elkeveredett könnyeimmel áztattam apám ingét, miközben a karjaiban vitt a házig. Habogó fogadkozásomra káromkodással felelt, mire anyám zokogva próbálta csitítani. Aznap hallottam először köztük hangos szóváltást, és a szívem sajdult bele, hogy miattam veszekednek.

Az évek gyorsan múltak. A vasúti töltés minden tavasszal zöldebb, virágosabb lett. A nyári napokon szárazra égett kórók lengedeztek rajta, és csak a ritka záporok után zöldült ki újra. Néhány ősz múltán az egyre terebélyesedő vadrózsabokrokról vékányi érett csipkebogyót szüreteltünk, amit hosszú téli estéken teázáshoz használtunk.

Apám sokat dolgozott a karámok bővítésén, és mind többször aludt kint az állatokkal. Anyámat lefoglalta a kert, a ház körüli munkák, mégis mindig szakított időt, hogy tanítson. A számolással elég nehezen boldogultam, a betűim pedig minden gyakorlás ellenére kacskaringósak maradtak. Egyedül az olvasás ment jól. Esténként egy régi kalendáriumból olvastam fel, miközben anyám mosogatott. Néha rajta kaptam, hogy szomorúan kémlel ki az ablakon, de soha nem mondott egyetlen rossz szót sem, amiből megtudhattam volna mit érez.

Tizennégy voltam, amikor öngyilkos lett. A csillárkampón himbálózó testet soha nem fogom elfelejteni. A legszebb ruhájába öltözött, mintha vendéget várna, haja gondosan kontyba volt kötve, lábán egy rég nem látott cipőt viselt. A kötél a nyakába mart, a lehorzsolt ujjhegyein megalvadt a vércseppek. Az arcán látható fájdalmat a tágra nyílt szeme rettenetté mélyítette. Fellöktem az éppen belépő apám, és a töltés felé rohantam. Számolatlanul hagytam magam mögött a talpfákat, amíg kifulladva le nem rogytam a töltés oldalába.

Négy napig bogyókon éltem, hajnali harmatot szopogattam a levelekről, közben minden egyes sínszállal távolodtam az otthonomtól. Az ötödik délutánon belefutottam egy toprongyos csavargóba. Először azt hittem, valahogy az apám ért utol, ezért kis híján futásnak eredtem, ám ahogy megláttam a suta mozdulatot, amivel utánam fordult, rájöttem, hogy egy bujkáló öregembert látok magam előtt.

A férfit Tomnak hívták, akárcsak engem, a legszimpatikusabb vonása pedig az volt, hogy nem akart visszafordítani. A főztje rettenetesen fűszeresre sikerült, mégis az utolsó falatig bekanalaztam, ám amikor egy pokrócot nyújtott felém, gyanakodva felálltam. Döcögő nevetése kis híján fuldoklásba torkollott, mire pipát húzott elő, megtömte és rágyújtott. Azt mondta, a fájdalom ellen használja, meg néha az emlékek ellen is. Bármi is volt, az illata cseppet sem hasonlított a dohányéhoz. Néhány szippantás után az öreg mosolyogva dúdolni kezdett, ám nem ismertem fel a dalt, olyan hamisan szólt. Beszéltem hozzá, de csak nézett maga elé, aztán fekvő helyzetbe csúszott, és már horkolt is. Kivettem a kezéből a forró pipát, mielőtt betakartam a pokróccal.

Reggel egyedül ébredtem a kihűlt tűzrakás mellett. Először haragudtam az öregre, amiért szó nélkül magamra hagyott, aztán eszembe jutott, hogy régóta úton van már. Egy marék szederrel csillapítottam az éhségemet, majd a nyomába eredtem. Könnyedén utolértem. Bicegő lépteivel északnak tartott.

Két hétig koptattuk talpfákat, közben sokat beszélt, leginkább magáról. Valahol messze a sínek mentén nőtt fel. Évekig figyelte a láthatárt, hátha egy nap feltűnik majd egy vonat, ami értelmet ad a vasúti vonalnak, ám hiába. Bármerre járt, mindenkit kikérdezett, senki nem tudta pontosan, mikor járt arra utoljára szerelvény. Amikor ellenség tört az országba, katonának állt. Harcolt, nélkülözött, közben sebesülten ápolta a társait, néha sikerült legyőznie a körülötte tomboló halált. A haza semmit nem jelentett a számára, csak meg akarta menteni a pusztulástól az egyetlen dolgot, amit ismert. Üres ház fogadta, a családja odaveszett a háború alatt. Napokig nézte a végtelenbe vesző sínpárt, aztán fogta a málhazsákot, és útnak indult.

Egy nap nem ébredt fel, hiába szólongattam. Zokogtam mellette, pedig alig ismertem. Úgy éreztem, apám helyett apám volt ezekben a hetekben. Sekély sírt kapartam neki a töltés oldalában, amit a végén vadrózsa ágakkal fedtem le. Észre sem vettem, hogy a tövisek felszaggatták a bőröm, csak amikor a fehér köveket elcsúfították a vörös cseppek.

A helyes döntés a visszaút lett volna, én mégis tovább mentem északnak. Tom a végére akart járni az elhagyatott vonalnak. Gondoltam, befejezem, amit elkezdett.

A katonák hajnalban ütöttek a táboromon, és örülhettem, hogy nem lőttek le. A kihallgatás után a hadtápos őrmester egy használt bakaruhát nyomott a kezembe, aztán rám parancsolt, hogy tűnjek el a szeme elől. Fegyvert nem kaptam, helyette a sebesülteket ápoltam naphosszat, akiket a töltés túloldaláról hordtak át a biztonságos fedezékbe. Próbáltam szóba elegyedni a nálam alig idősebb katonákkal, ám elhajtottak, hogy törődjek a saját dolgommal.

Tíz nappal később a századot elsöpörte egy támadás. Félig süketen, leszakadt füllel másztam elő a gránát robbantotta gödörből. Órákon keresztül rejtőztem vérben és vizeletben ázva a hullák alatt, de még így is kaptam egy golyót a lábamba egy túlbuzgó bakától. Egy kenyérzsákot, egy kulacsot és némi kötszert tudtam magamhoz venni, mielőtt hátrahagytam a legyektől hemzsegő tábort. A vér borította köveket messzire elkerültem, ahogy végigkúsztam a töltésen, utána a bokrok között araszoltam tovább. Pár órát pihentem, amennyire tudtam, elláttam a sebeim, aztán az ágyúdörgés észak felé űzött. Igazából nem bántam, nem az én háborúm volt, eszemben sem volt feláldozni magamat.

A hetekből hónapok lettek, és lassan azon kaptam magam, hogy megszállottja lettem az utazásnak. Minden nap messzebb kerültem az otthonomtól, mégis úgy tűnt, mintha semmi nem változna körülöttem. A egyik oldalán az ismerősen sivár táj terült el, a másikon ugyanazok a távoli hegyek szöktek az ég felé. Furdalt a kíváncsiság, látni akartam, milyen máshol a világ.

Megtanultam élni abból, amit a természet adott. Korhadt deszkájú állomásokon húztam meg magam, vagy szerszámos bódékban, néha egy akolban, ha a gazda éppen másfele járt. Embereket ritkán láttam, amikor pedig mégis, akkor igyekeztem elkerülni a találkozást. A konyhakertek fosztogatását gyűlöltem, ám az éhség néha rákényszerített a lopásra. Ilyenkor mégsem a lelkiismeret furdalás bántott a legjobban, hanem a hangok. A beszélgetésre összerándultam, a nevetés a fejemet hasogatta, a gyereksírásra a fogamat csikorgattam, a veszekedés pedig a szívembe döfött. Néha csak álltam megdermedve, máskor sántikálva menekültem, ám egyszer azon kaptam magam, hogy üvöltve köveket dobálok a magányos ház felé.

A sínpár volt az egyetlen biztos pont az életemben, oda menekültem vissza mindig. Akit ismertem, mind mögöttem maradt, akiben bíztam, meghazudtolta a bizalmam, akit szerettem, meghalt. Évek teltek el, visszafordulni értelmetlen lett volna.

A fiatal férfi szinte belém rohant, az ölében egy vérző gyerek. Félreléptem előlük, hogy utukra engedjem őket, ám az asszonya belekapaszkodott a kezembe, és sírva rimánkodott. A szavait nem értettem, ám a kétségbeesett mozdulatait igen. Az elnyűtt katonazubbony ujján alig látható vörös keresztbe kapaszkodott, közben a gyerekre mutogatott. A homlokomon lévő sebhez nyúltam, aztán intettem az apának, hogy tegye le a gyereket. Megtettem, ami tőlem telt, majd a hálálkodásuk elől tovább indultam volna, de az asszony visszatartott, és magához ölelt.

Egy vacsorát akartam csak maradni, mégis azon kaptam magam, hogy telnek a napok, és még mindig velük vagyok. Segítettem a kertben, amíg a gyerek lábadozása lefoglalta a nőt, aztán segítettem karámot építeni a férfinak a legelőn, majd közösen berendeztük egy kis szobát az állatok mellett, ahová átköltöztem, amikor a gyerek felépült.

Minden nap elhatároztam, hogy hajnalban útra kelek, mégis maradtam. Kár lenne hazudni magamnak, hogy a gyerek felépülésére vártam, vagy hasonlók, hiszen az igazság sokkal prózaibb. Az első pillanatban elvesztem az asszony türkiz szemében, a hozzám simuló teste pedig elvette az eszem. Nem történt köztünk semmi. Én nem közeledtem, ő nem adott rá okot, hogy azt higgyem, többet érez irántam, mint a puszta hála. Az összevillanó pillantásaink azonban mégis feltűntek a férjnek. Amikor az első pofon elcsattant a konyhaasztalnál, közéjük álltam, azonban fiatalabb és erősebb volt, így vérző arccal az ajtón kívül találtam magam.

Az égő karám fényénél indultam tovább. Az asszony már a sínek között várt. Cipót, kolbászt tett a zsákomba, hosszan megölelt, aztán szót nélkül hátat fordított nekem. Utána léptem, de lerázta a kezem, majd futni kezdett a tűzzel bajlódó férje felé.

A vándorélet íze megkeseredett a számban. Ennyire lassan még soha nem haladtam. Néha megálltam, egy ideig visszafele lépdeltem, aztán a fogamat csikorgatva ismét nekiindultam az eredeti iránynak. Máskor napokig ültem egyhelyben étlen-szomjan, vagy a viharban kiálltam a sínre és magasba nyújtott kézzel vártam, hogy az ég talán megkönyörül rajtam. Már nem számoltam a napokat, a megtett táv nem érdekelt, a láthatár sem tartogatott semmi érdekeset. Hosszú időre bevackoltam magam egy állomás emeleti szobájába, ahonnan a síneket figyeltem naphosszat.

A ház előtt tértem magamhoz. Napokat feküdtem eszméletlenül, a kiszáradás hátárán. Soha nem tudtam meg, hogy kiszédültem-e az ablakon, vagy a tenyerembe, arcomba fúródott üvegszilánkok a kezdődő őrületre utaltak. A törött karomat sínbe tettem, ám nehezen gyógyult, igaz, legalább közben volt időm megtanulni újra használni a kezem. Az életösztön, ami korábban cserbenhagyott, makacsul visszatért. A tavaszi nap fénye már ismét úton talált.

Amikor a kölyök rám talált, megborzongtam. Azonnal felismertem a kezem munkáját a homlokán, és az anyjától örökölt szemét. Először haza akartam küldeni, de meggondoltam magam. A szavak helyett inkább magára hagytam, hátha az éhség és az egyedüllét hazakergeti. Miután utolért, a megtett útról meséltem. Talán nem hitt nekem, mert mellettem maradt a következő hetekben. Nem látta, hányszor nézem alvás közben, arra sem emlékezett, hányszor takartam be, amikor rugdalózott álmában. Magányosan éltem le az életem, ezekben a napokban azonban bármit megadtam volna azért, ha őt a fiamnak nevezhetem.

Egy este a tűz mellől néztem őt, amikor megéreztem a könyökömön végigfutó zsibbadást. A látásom elhomályosodott, kiáltani akartam, ám a hangom nem engedelmeskedett az akaratomnak. A testem lefelé csúszott a köveken, de már nem éreztem fájdalmat. A tűz melege elhalt, a megvilágított terület is egyre távolodott. A síneket mind halványabb vonalként láttam az egyre táguló láthatár felé futni, hogy aztán egy alig látható ívvel egy kört rajzoljanak a gigászi völgykatlan közepébe. Utoljára a kelő Nap első fénysugarait láttam, aztán mindent beborított a sötétség.

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.8/10 (13 votes cast)

Leave a Comment