Johhny Silver: Az Assylin

Johhny Silver: Az Assylin

– Maga volt az Assylin barátja?

A férfi végignézett a smaragdzöld fán és bólintott.

– Együtt hajóztunk.

A reylh lehajolt, egy marék port vett fel a kövekkel szegélyezett halomról és a levegőbe dobta.

– Elnézését kérem az udvariatlanságunkért. Nem tudtuk, hogy ön Grin Evans navigátor!

– Semmi gond – legyintett az űrhajós, azután óvatosan a törzs felé nyúlt. – Szabad?

A kísérője hátán átrendeződtek a pikkelyek, ahogy felegyenesedett. A távolban torokhangú bömbölés verte fel a csendet.

– Az Assylinnek minden bizonnyal nem lesz kifogása, navigátor.

A férfi leeresztette a kezét.

– És magának, Thoden?

A reylh előbb a fára nézett, aztán vissza Evansra.

– Ritkán engedünk emberi lényt az állomáson kívülre, mert azok nem tartják tiszteletben a szokásainkat.

Levelek zizzentek a fejük felett, ahogy a dombtetőn álló magányos fába belekapott a szél. Egy ág vége Evans sisakján koppant.

– Na, ezt megkaptam! – hátrált egy lépést a férfi.

Thoden végigmérte a vendégét.

– Az Assylin családunk büszkesége, mégis csak keveset ismerünk a történetéből.

– Rám ne nézzen így, én csupán rövid időt töltöttem vele.

A fiatal reylh egy lépést tett az ember felé.

– Valóban önként szegődött pilótának?

Evans megrázta a fejét.

– Már pilóta volt, mielőtt összekerültünk.

– Úgy értettem, hogy önként szegődött maga mellé pilótának? Elnézést, valamit hibásan kérdeztem? Nem ismerem ki magam az emberek arckifejezésén.

A férfi nevetése lassan elhalt a dombon.

– Semmi gond, Thoden! Látom, az őse megmaradt ugyanolyan titkolózónak, amilyennek megismertem. Nem szeretném lerombolni az illúzióit, szóval nem tudom, mennyire lehetek őszinte.

A reylh belépett a körbe, majd végigsimította a legközelebbi ágat.

– Az Assylin bölcsessége elfogadásra tanította a népem.

Evans mellé lépett és követte a példáját. A levelek megzizzentek, a fa mintha megrázkódott volna az érintéstől.

– Jól tette, hogy erre tanította a népét. Nekünk is nagy szükségünk lenne egy tanítóra.

– Az Assylin bölcsessége a csillagokból ered.

– Az emberek rasszizmusa pedig a földhöz ragadt.

Thoden keze megállt a levegőben.

– Látom nem ismeri a kifejezést – nézett fel rá a férfi. – Rosszindulatúak azzal szemben, aki nem olyan, mint ők.

A hosszúra nyúlt csendet a reylh törte meg.

– Az állomásról néha ránk lőnek.

Az űrhajós keze az övére tévedt.

– A fegyver nem az én ötletem volt.

A pikkelyek új mintát vettek fel Thoden hátán.

– Ez az Assylin területe, itt nincs szükség fegyverre.

Evans megcsóválta a fejét.

– Láttam, hogy mire képesek azok a tüskék.

– Teljes biztonságban van mellettem.

A navigátor krákogva felnevetett.

– Ezt is hallottam már. Aztán összevarrtak.

A reylh elfordult a fától és a férfi szemébe nézett.

– Fél, navigátor?

Evans az erdő felé intett.

– Láttam az állomáson a veszteséglistát. Mérges rovarok, közelítésre robbanó gombák, rajokban támadó madarak. Ehhez képest az űr biztonságos.

A reylh hátrahagyta a férfit, a kitaposott ösvényen átsétált a fa túloldalára. Az űrhajós rövid várakozás után követte.

– Ez itt a mi bolygónk.

– Gyönyörű hely – biccentett a férfi.

Thoden leereszkedett a földre. Tekintetével a völgy fölött átrepülő rajt követte.

– Nem önként jött ide.

Az űrhajós lábával körbetapogatta a földet, mielőtt lehuppant volna.

– A Gemma-bázisról jött a parancs.

– Mégsem az Assylin barátja?

Thoden pikkelyei alól egy olajosan csillogó tiley dugta ki a fejét. Evans megborzongott a szimbióta láttán.

– Már majdnem elfelejtettem – morogta maga elé.

– A barátságot nem lehet elfelejteni! – fordult felé a reylh. – Az Assylin nem felejtette el magát, pedig sok eső is elmúlt, amióta visszatért!

– Az embereknek sok hibája van. Az egyik a rövid élet, a másik a felejtés.

A fiatal harcos felállt.

– Szerintem indulhatunk vissza.

A navigátor nyögve feltápászkodott. Thoden a lejtő alján várta be. Egy bogyókkal teli ágat hajtott maga felé és az ujjnyi termést szedegette.

– Feleslegesen vagyunk itt, igaz? – kérdezte a férfi.

A reylh teli szájjal válaszolt.

– A régi Tanács elfogadta a szerződést. Ez lyrn, megkóstolja?

A férfi megrázta a fejét.

– Az őse mit javasolt, most, hogy fel akarják bontani a szerződést?

– Az Assylin a halál dalát énekelte a Tanácsnak.

– Az rossz?

Thoden elengedte az üres ágat.

– A halál mindig rossz.

Szótlanul haladtak a fák között. A reylh komótosan lépkedett az ember mellett.

– Tisztelem a bátorságát – torpant meg az ösvény végén Thoden.

A telepes állomást körülvevő energiarács kékesen vibrált a vaskos oszlopok között. A leszállópálya betonján két teherhajó állt, mindkettő körül rakodógépek dolgoztak.

– Én elrepülök, a telepesek maradnak – felelte Evans. – Nekem ők tűnnek bátrabbnak.

– A telepesek nem bújnak elő a falak közül, csak a guruló gépeik védelmében. Elveszik, amit kinéztek maguknak, ahelyett, hogy elkérnék tőlünk, azután visszabújnak az állomás rejtekébe.

A navigátor a kezét nyújtotta.

– Beszélek a parancsnokkal!

A reylh sután kezet fogott vele.

– Mondja meg neki, hogy az Assylin a törzs része. Rá is vonatkozik a Szerződés védelme!

Evans felhúzta a szemöldökét.

– Ez is a jóslat része?

Thoden megérintette a vállát, finoman az állomás felé tolta az embert.

– Már várják.

A navigátor sarkon fordult és az állomás felé indult. A kapu előtt visszanézett, ám a kísérője már eltűnt a fák között. Az őrbódéból szürke ruhás alak bicegett elő és intett a fegyvereseknek.

– Mire jutott, Evans?

Az űrhajós a kezébe nyomta a fegyverövet.

– Belekevert a szarba! – mondta, azután a kikötő felé indult.

– Az az izé tényleg a volt pilótájának a szelleme? – próbált lépést tartani vele a bázis parancsnoka.

– Az egy tetves fa, amit egy sírhantra ültettek. A leszármazottak szentként tisztelik és ápolják, a Tanács pedig hisz a szellem létezésében. Eget verő bolondság, amire készülnek, de maga és a szemforgató lelkésze már eldöntötte ezt! Szóval hajrá! Menjenek, vágják  csak ki és hozzák be az állomásra!

– Mit mondott Thoden? – ragadta meg Evans karját a parancsnok. A navigátor lerázta magáról a kezet.

– Gondolja, hogy rákérdeztem, hogy mit szólna hozzá? Elég, ha majd a maga koponyája lóg rajt díszként, én még egy darabig megtartanám a sajátomat a helyén!

A biztonságiak közül ketten futva érkeztek a kapu felől. A parancsnok megrázta a fejét, mire leengedték a fegyvert.

– Most hova megy? Nem így szólt a megállapodás! – szólt a távolodó után.

– Egy órán belül felszállok, nem érdekel, hogy kapok engedélyt, vagy sem! A panaszt küldje arra a címre, ahová a kérvényt küldte!

– Ennyi tellett csak magától, féregbarát? – kiáltott a parancsnok.

Evans hátra sem nézett.

– Majd az utódjának hozok egy műfenyőt, ha erre járok! Kellemes karácsonyt!

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 0.0/10 (0 votes cast)

Leave a Comment