Garzó László: Az emlékmű

Erősen sötétedett már, a város fényei olyanná lettek, mintha ezer színnel izzó árnyak lennének, és egy homályos üveglencsén át szemlélném. Talán álnokul foglyul ejtették a lelkem és a képzeletem. Ez a legjobb szó rá. Az Önfeláldozás Lángja földbe süllyesztett emlékműve felé tartottam. Szerettem ezt a különös helyet, mert amint végighaladtam a száz méteres rámpán, lent találtam magam egy teremben, melynek egyedi akusztikája volt, és szemben álltam a gránitlapok által félig elrejtett, közrefogott, pislákoló, de örökké égő lánggal. Mintha csak Zoroadszter, az ősi Perzsa isten templomában járnék valahol egy barlangban.

Ez a földbe álmodott, posztmodern terem mindig lecsendesítette a lelkem, és mély hallgatást váltott ki belőlem a város felszíni nyüzsgésével ellentétben. Ez itt a csend szentélye, ahol a láng falra vetülő fénye remeg a félhomályban. Hamarosan rájöttem nem voltam egyedül idelent. Egy lány árnyéka vándorolt a falak közt, aztán őt magát is megpillantottam. Az arcát nem tudtam tisztán kivenni, csak a szeme világított felém az arcát keretező kapucni mögül.

Nem tudtam eldönteni, hogy vajon ő is azért jött-e, hogy megnyugvást leljen, vagy talán elolvassa mind az ezer falra vésett nevet, akik feláldozták magukat az összetartozásért az idegenek ellen vívott harcban egy esős tavaszi napon. Megmozgatta a képzeletem ez a lány, akiről semmit sem tudtam, fekete ruhája úgy olvadt bele a térbe, mintha ő maga is csupán egy tintafolt lenne. Sokszor éreztem így, mintha sötét tinta folyna végig a falakon a padlóra, olyanok voltak ezek az élő, lélegző árnyékok idelent. A ravaszul kigondolt térszervezés űzött velem tréfát, egy elfeledett építész zsenialitása.

– Ki vagy? – szólítottam meg. – Még sosem láttalak itt.

– A nevemmel nem sokra mész – tiltakozott elhárítva kérdésem. – Ellenben, gondolom, te gyakran jársz ide – szegezte nekem ravaszul.

Csak meglepetten bólintottam.

– Mi dolgod neked itt? – vallatott már-már vádlón.

Ezt a kérdést különösnek véltem. Mintha belém akarna kötni.

– Miért? Neked mi dolgod itt? – vágtam vissza.

– Téged kereslek – vallotta be.

– Engem? – döbbentem meg. – Miért? Mi dolgunk lehet nekünk egymással? – furcsálltam.

– Tudod-e, miért épült ez az emlékmű?

– Persze! – vágtam rá. – Ezt mindenki tudja – emlékeztettem szigorú tekintettel.

Ő válaszképpen csak a fejét rázta.

– Nézd! – mutatott felfelé. – Olvasd a sorokat másképp – javasolta.

Feltekintettem, de nem értettem mire is célzott pontosan. Azonban mire megfordultam, hogy segítséget kérjek, ő eltűnt az oszlopok között. Talán már valahol kint járt. Bosszúsan csóváltam a fejem, hogy egy ilyen ócska trükkel átvert. Fogalmam sem volt arról, hogy viszontlátom-e még valaha. Mély benyomást tett rám, sajnáltam volna, ha nem találkoznék vele többet. De most már így jártam, nem nagyon tudtam mit tenni, mint reménykedtem, hogy a sors kegyes lesz hozzám.

Ám, amit mondott nekem, nem hagyott nyugodni. Szavai befészkelték magukat a fejembe, és mint szótlan suttogás elhatalmasodtak rajtam. Kíváncsi lettem. A betűk szavakat alkotva ritmikus mintaként váltakoztak a szürkésfekete felületen. Egy idő után feltűnt nekem, hogy nem véletlenszerűen követik egymást, hanem geometriai mintákat alkotnak, valaki megtervezte előre a sorrendet. Ez bizonyára okkal van így – futott át az agyamon. Ám az ezer falra vésett név több ezer betűje számtalan kombináció szerint állhat össze értelmes mondattá, melyet itt most, így hirtelen megfejteni teljes képtelenség. Aki pedig segítségemre lehetne, magamra hagyott. Nem tehettem mást, mint hogy én is elindultam.

Haladtam felfelé a hosszú rámpán, mintha csak az alvilágból emelkednék ismét az emberek közé. Utazásom jelképekkel telezsúfolt rítusnak tűnhetett, s tudta ezt nagyon jól az is, aki kitalálta ezt a helyet. A város ott nyüzsgött körülöttem, az üvegkirakatok színes, villódzó felülete szirénénekével magához vonzotta a megtévedt lelkeket. Az éjszaka sötétjébe oltott ragyogás felkúszott az épületek falain, melyek versenyre kívántak kelni az éggel.

Sietős léptekkel indultam haza. Már meglehetősen későre járt. Körülöttem a tömeg, mint szivarfüst gomolygott. Az emberek elmerültek a telefonjaik kijelzőjének világában. Az vezérelte létezésük örvénylését örömük és bánatuk egyetlen forrásaként. Néhány háztömbnyire laktam csupán az egyik ötvenemeletes bérházban. A lakásvezérlő számítógép konzolján érintésemmel jóváhagytam néhány utasítást, aztán zuhanyozni mentem. Úgy éreztem tiszta fej kell a gondolkodáshoz. A zuhanyrózsa tányérjából előtörő forró vízsugárba dugtam az arcomat, testemen végigkígyózott a víz, miközben felhabosítottam egy géldarabot.

Nem tudtam szabadulni attól a szempártól, mely oly sokatmondóan meredt rám ott lent, szinte világított, mint valami jelzőfény az éjszakában. A tusolás végeztével felfrissülten léptem át a nappaliba. Eszembe jutott, hogy bizonyára elérhető valahol a hálózaton a komplexum tervrajza. Talán valamelyik nyilvános adatbankban. Nem tévedtem. Hamarosan a gépem monitorján bámultam az adatsort, mely a falak felületére gravírozott szavakat tartalmazta. Egy pillanatra a szoba üvegfalán túl elterülő világ felé kalandozott a tekintetem. Az éjszakai nagyváros, mint szerteszórt drágakövek tömege csillogott.

Eszembe jutott, hogy ha mintázatokat alkotnak a szavak, akkor azokat minél távolabbról érdemes figyelni. Ott lent az emlékműnél erre nincs lehetőség, mert a falakra meredek szögben lehet feltekinteni. Nincs túl sok hely odalent, és a fényviszonyok sem ideálisak. Elhatároztam, hogy nekiállok kinyomtatni az egészet. A fehér lapokon a fekete betűk éles kontrasztot alkottak. Majd az egyes lapokat elkezdtem egymás mellé felragasztani a szoba legtávolabbi falára, hogy minél messzebbről tudjam megszemlélni. Elgondolásomat siker koronázta. Egyértelműen kirajzolódott a szavakból és a közöttük lévő üres terekből egy jel. Egy hatalmas körív futott végig bizonyos betűket érintve. Azok alkották a folytonos körvonalat. A legfelső ponttól indulva elkezdtem összeolvasni a betűket…

Kora reggel volt, a város lassan ébredezett a hajnal első napsugarainál. A tenger felől érkező köd gomolygott végig az utcákon, az emberek mintha szellemek lennének úgy tűntek fel és el ebben a tejfehér fátyolban. Az emlékműhöz siettem. Talán meg sem lepődtem azon, hogy lent ott várt a lány. Mintha csak tudta volna, hogy első utam ide vezet. Megint azt a fekete kapucnit viselte. Most azonban, ahogy meglátott felfedte magát. Előtűnt a szabályos arca, szalmasárga, egyenes haja.

– Mire jutottál? – intézte felém a kérdését.

– Hogy te egy gép vagy – válaszoltam.

Ő pedig bólintott.

– A lényeg azonban nem ez – fűzte hozzá. – Tudod már, mit jelképez valójában az Önfeláldozás Lángja?

– A világ úgy hiszi a történteket, hogy akik feláldozták magukat az emberiségért azon az esős, tavaszi napon, emberek voltak, de ez nem igaz. Ők gépek voltak, akik az életüket adták az idegen faj ellen vívott harcban a szabadságunkért… – ismertem be azt, amit megtudtam.

A géplány csak elmosolyodott, majd mielőtt elment, így szólt:

– Most már érted, miről is szól valójában az Önfeláldozás.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.0/10 (3 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük