Fráter Zsuzsanna: Pesti gólem

1.

Nem lett volna szabad ilyen sokáig magára hagynom Simont. A torkom elszorult, a rossz érzés egyre jobban elhatalmasodott rajtam, ahogy hazafelé tartottam. „Már nem gyerek, 15 éves, ráadásul zseni” – próbáltam magam nyugtatni, sikertelenül. Simon számára, ha elmerült annak a gépszörnynek a bütykölésében, megszűnt a külvilág. Azt sem vette volna észre, ha bomba csapódik a házba, vagy felgyújtják a nyilasok.

A torkomban a gombóc egyre nőtt, ahogy az árnyak megnyúltak, majd leereszkedtek az elnéptelenedett József utcán. Besötétedett, megkezdődött az éjszakai kijárási tilalom, minden épeszű ember a falak mögé bújt, nekem is rég otthon kellett volna már lennem. Megtapogattam a kisdarab száraz kenyeret a zsebemben, ami után egész délután kajtattam, összébbhúztam a vékony kabátomat, mert egyre jobban reszkettem a november végi hidegben, a sálammal eltakartam a mellemre tűzött csillagot. Ha egy erre járőröző csendőr ezzel meglát, végem, de egy egyszerű polgárlányt, aki nem viseli a billogot, talán nem igazoltat. Talán.

Egészen a falhoz lapultam, úgy osontam végig a szűk, megvilágítatlan utcán. A lámpákat már régóta nem használták az elsötétítés miatt, így a házak falát tapogatva próbáltam előrejutni a vaksötétben. Lámpám nem volt, a fény csak bajt hozott volna rám.

Átbotorkáltam a Mátyás téren, aztán végre befordultam a Szerdahelyi utcába, már majdnem hazaértem. Innen csak pár lépés a bérház, aminek az aljában megbújt az otthonunk a kis üzlettel.

Hirtelen megtorpantam, a szívem kihagyott egy ütemet. Néhány méterre tőlem kiáltások, csattanás, majd csörömpölő üveg zaja hallatszott, árnyak mozogtak a sötétben.

„Simon!” – belém hasított a félelem. Nem törődtem tovább a veszéllyel, szaladni kezdtem. A lábam remegett, a térdem meg-megrogyott, többször elbotlottam a sötétben, egyszer el is estem, de nem törődtem a fájdalommal, sem a felszakadt pamutharisnyámmal, csak futottam tovább.

Aztán megláttam.  A ház kapuján virító sárga csillagos tábla elgörbülve fityegett, apám kis órásüzletének ablaka betört, a járdát elborította az üvegtörmelék, az ajtó kiszakítva lógott a sarkán, belülről erőszakos hangok szűrődtek ki. Valaki ordított, néhányan nevettek, és mintha Simon vékony hangját is felismertem volna. Egész testemben reszkettem, ahogy a bejárathoz botorkáltam.

Az apró helyiséget egyetlen elemlámpa világította meg, ami egyenesen Simon rémült, könnytől és vértől maszatos arcába irányult. A sarokban kuporgott. Ijesztő alakok vették körül, akik arc nélküli, fenyegető tömeggé olvadtak össze előttem, csak egyetlen dolgot tudtam kivenni tisztán: a nyilas karszalagot a kabátjukon.

Az egyik alak megragadta Simont az ingénél fogva.

– Utoljára mondom, áruld el, hol rejtegeted az ékszereket! – fröcsögte, miközben szabad kezét ütésre emelte.

Nem bírtam tovább, sikoltva közéjük rontottam, félretaszítottam néhány utamban állót, azonban mielőtt elérhettem volna az öcsémet, kezek ragadtak meg, lerángattak a földre.

– Rebeka – nyögte Simon rekedten, megkísérelt felém kúszni, használhatatlan bal lába furcsán kicsavarodott, a mankói távol hevertek tőle.

– Itt maradsz, kripli! – mordult rá a nyilas, aki az imént a földre dobta, majd belérúgott.

Simon feljajdult, arca megvonaglott, de nem moccant többet.

Összerándultam, mintha engem ütött volna meg, oda akartam rohanni, azonban vasmarokkal tartottak. Ekkor a Simont gyötrő nyilas felém fordult.

Egy suhanc volt csupán, nem lehetett sokkal idősebb nálam, de a szemében villogó kegyetlenség, és néhány kisebb sebhely egészen eltorzította az arcát. Gúnyosan vigyorgott, miközben ökölbe szorított kézzel felém tornyosult.

– Nocsak, még egy zsidó patkány. Remélem, beszédesebb leszel, mint ez a nyomorék.

A gyomrom görcsbe rándult, de nem hagyhattam, hogy lássák rajtam a félelmet.

– Mit akarsz tőlünk? A társaitok már megelőztek – szűrtem a fogaim közt a szavakat. – Annyink maradt, amit itt látsz.

Szétnéztem, a pultot, a tárolókat, polcokat összetörték. Az alkatrészek, apró fogaskerekek, apám órás műszerei szétszórva hevertek. Teljes volt a pusztítás.

– Vagyis már annyink sem – tettem hozzá suttogva.

– Ne merészelj pimaszkodni! – üvöltötte a nyilas, és ütésre emelte a kezét.

Ekkor azonban hirtelen kilépett a homályból egy újabb alak, akit eddig nem vettem észre, és így a suhanc figyelme egy pillanatra elterelődött rólam.

– Ennek semmi értelme, Ernő – szólat meg az eddigi rejtőzködő. – Szerintem menjünk. Nincs itt semmi, és ha késlekedünk, még megelőznek minket. Már régen a ferencvárosi pályaudvarnál kellene lennünk.

 A fiú, aki az Ernő nevűt megállította, nem viselt karszalagot. Ő is velem egykorú, 17 év körüli lehetett. Sapkáját oldalra csapta, néhány sötét hajfürtje kiszabadult alóla. Arca nyugodtnak, rezzenéstelennek tűnt, a kegyetlenségnek sem láttam rajta nyomát. Talán más időben, más helyen jóképűnek is mondtam volna, de most csak egy volt a nyilasok közül.

 – Biztosan rejtegetnek valamit, láttam a kripli szemén – vetette ellen Ernő. – Ez egy órás üzlet, ékszereknek is kell lenniük. Higgy nekem, András!

– Már mindent elvittek, megmondtam – szűrtem a fogaim között.

– Hazudsz, te szuka – vicsorogta Ernő. – Majd én megmutatom neked!

Elkapta a nyakamat, és annál fogva felhúzott magához. A légcsövem teljesen elszorult, nem kaptam levegőt, hiába tátogtam kétségbeesetten. Tekeregtem, próbáltam kiszabadulni, de hátulról is fogtak. Szédültem, a világ kezdett homályosulni körülöttem.

 – Könyörgök, ne bántsák a nővéremet! – hallottam Simon gyenge hangját.

– Szerintem igazat mondanak – szólalt meg újra András. – Ráadásul a szovjet pilótáért, akit a németek keresnek, többet kaphatunk, mint a néhány ócskaságért, ami itt lehet.

– Véded ezeket a patkányokat? Tán csak nem zsidóbarát lettél? – mordult rá Ernő.

András szárazon felnevetett.

– Eszemben sincs, csak nem akarom elszalasztani a vérdíjat. Azt ígérted, mi találjuk meg az ellenséges pilótát, ezért tartottam veletek, de csak az időt húzzuk itt.

Ernő szorítása lazult a torkomon, András kötötte le a figyelmét. Nagy kortyokban szívtam be a levegőt, mielőtt újra elzárná előlem.

A nyilas szeme egészen összeszűkült, álla megkeményedett. Nem igazán tetszett neki, hogy valaki ellent mer mondani. Már-már azt hittem, nekimegy a társának, de közben a három másik is zúgolódni kezdett. Türelmetlenkedtek, a szovjet pilóta után akartak menni, a vérdíjra ácsingóztak.

– A szovjetet nekünk kell elkapni – hőzöngtek.

Ernő még néhány pillanatig habozott, aztán rávigyorgott Andrásra, de közben fenyegetőn kivillant az egyik szemfoga.

– Jól mondjátok! – kiáltotta, és közben eltaszított magától. – A szovjet a miénk! Kiszórakoztuk magunkat, de most már ideje munkához látnunk. Gyerünk!

A nyilasok éljeneztek, az engem fogva tartó suhanc eleresztett, egy taszítással Simon mellé lökött. Köhögve, levegőt kapkodva öleltem át végre az öcsémet. Egy pillanatig azt hittem, megszabadultunk.

Ernő azonban mielőtt távozott volna, komótosan hozzánk sétált. Lehajolt, megragadta az államat, és kényszerített, hogy az arcába nézzek. Hideg halszeme kegyetlenül villogott.

– Még találkozunk – ígérte.

Érdes ujját végighúzta az arcom, a nyakamon, egészen a kulcscsontomig. Megborzongtam, a bőröm libabőrössé vált. Elhátráltam tőle.

Ernő vészjóslóan felnevetett, még egy utolsót rúgott Simon sérült lábába, aztán a többiek után sétált.

Az öcsém felnyögött, szorosan belém kapaszkodott. Átölelve tartottam, míg a nyilasok kurjongatva, röhögve, a helyiség maradványait is összetörve távoztak. Utolsónak András ment ki az ajtón.

Mielőtt végleg kilépett volna, visszafordult egy pillanatra, a sötétben nem láthattam, de éreztem, hogy engem néz. Mintha mondani akart volna valamit, de végül nem szólalt meg, elfordult, és a többiek után ment.

Megmenekültünk.

 

– Jól vagy? Nem tört el semmid? – tapogattam végig Simon végtagjai. Átkoztam magam, amiért nem voltam itt, nem bújtattam el időben. Én voltam érte a felelős, mióta apánk megkapta a behívót. Már csak mi maradtunk egymásnak, nekem kellett vigyáznom rá.

Simon szelíden eltolta a kezemet.

– Minden rendben – suttogta rekedten.

Meg akartam vizsgálni a születésekor megnyomorodott lábát is, de nem hagyta.

– Mondtam, kutya bajom – legyintett –, a lényeg, hogy nem találták meg.

A tekintete csillogott, arcán szinte üdvözült mosoly játszott.

Felsóhajtottam, fáradtan behunytam a szemem egy pillanatra. Az életünk csak egy hajszálon függött, és őt csak a gépembere érdekli.

A szemem kipattan, minden megvilágosodott előttem.

– Szóval ezért nem voltál a rejtekhelyen!

Csillagok táncoltak előttem a dühtől, a vér a fejembe zúdult. Simon észrevehette, mert rögtön védekezett.

– Nem hagyhattam, hogy mindent átkutassanak, megtalálták volna!

– Megöletnéd magad egy halom ócskavas miatt? – vágtam vissza.

A harag csak úgy fortyogott bennem, meg kellet nyugodnom. Felpattantam, seprűt ragadtam, és hozzákezdtem a romok eltakarításához. Minden dühömet a ripityára tört üvegre, meg a szétzúzott bútorokra irányítottam.

Az öcsém azonban nem tágított.

– A gólem nem ócskavas, az egyetlen reményünk! – érvelt tovább.

 Nem feleltem, de a seprűt még erősebben nyomtam a padlóhoz. Valamiért az üvegszilánkok nem akartak elfogyni.

Simon tovább beszélt.

– Ha sikerül végre beindítanom, akkor kitörhetünk vele.

–  És apát is megkereshetjük – tette hozzá.

Megállt a kezemben a seprű. Apa… Ha ez így megy tovább, akkor nem csak őt, hanem az öcsémet is elveszítem. Ezt nem hagyhattam.

– Simon – fordultam felé –, lehet, hogy apa már nem is él. Hónapok óta nem kaptunk róla hírt.

– Ne mondd ezt! – vágott közbe Simon, és a fülére tapasztotta a kezét.

Letettem a seprűt, lekuporodtam mellé és átöleltem, ő pedig a vállamra hajtotta a fejét.

– Tudom, hogy fáj, de szembe kell néznünk vele. Mint ahogy azzal is, hogy nem maradhatunk itt tovább. A nyilasok vissza fognak jönni.

– De hogy akarsz elmenni? Egész Budapestet ellepték, és hamarosan az oroszok is itt lesznek, már félig körülzárták a várost.

Tudtam, hogy igaza van. Ráadásul az oroszokról nem sokat tudtunk, csak amit a röpiratok hirdettek. Lehet, hogy rosszabbak a nyilasoknál meg a németeknél is. Semmiképp sem maradhattunk.

– Valahogy ki fogunk jutni – feleltem.

– A gólem nélkül esélyünk sincs! Vagy már nem hiszel bennem, Rebeka? Erről van szó?

Simon arca elsápadt, a szája megremegett. Megszorítottam a vállát.

– Mindig hinni fogok benned, Simon. Te vagy a valaha élt legnagyszerűbb feltalálók egyike, de gólemet alkotni…

– Ha Löw rabbinak sikerült a középkorban, akkor nekem is fog – érvelt Simon. – Engem már a tudomány segít. Ráadásul az enyém sokkal ellenálóbb lesz, mert fémből készítem.

Felsóhajtottam. Nem akartam vitatkozni Simonnal, hittem a képességeiben, de a gólemben mégsem tudtam. Én is szerettem gyerekkoromban a prágai rabbi meg az agyagból gyúrt óriása történetét, akit a kabbala segítségével keltett életre, számomra mégsem volt több mesénél. Simonra azonban egészen másképp hatott, teljesen megszállottja lett az életre keltett műembernek, aki a monda szerint megvédte a prágai gettó lakóit. Mindent elolvasott róla, amit csak talált, apával pedig éjszakákba nyúlóan beszélgettek arról, hogyan lehetne elkészíteni a modern változatát csavarokkal meg fogaskerekekkel.

Aztán amikor apánk megkapta a munkaszolgálatos behívóját, Simon nekilátott, hogy elkészítse a saját gólemét. Azóta éjjel-nappal ezen dolgozik, talán ez tartja életben.

– Még két nap – feleltem végül. – Nem több. Ha nincs kész, akkor is megyünk. Rendben?

Simon a nyakamba borult.

– Áll az alku! Megcsinálom, ígérem. És akkor senki nem állíthat meg minket!

2.

Már órák óta koptattam a köveket a Blaha Lujza tér, meg a körút környékén, miközben megpróbáltam vevőt találni apám egyetlen, megmaradt órájára, sikertelenül. Kevesen jártak idekint, aki kimerészkedett, minél hamarabb fedél alá igyekezett, nem vesztegette az időt egy didergő zsidólány portékájára.

 A novemberi hideg csontig hatolt, a szürke égből egyre hullt az ónos eső, fagyos páncéllal borítva be a világot.  A reszketésem állandósult, a lábujjaim elgémberedtek a vékonytalpú cipőmben, az apró zsebóra pedig szinte odafagyott meztelen tenyeremhez.

– Órát tessék, megbízható és pontos zsebóra! Finom ezüst! – skandáltam lankadatlanul, bár senki nem figyelt rám.

Az embereknek mostanában nem volt szükségük fölösleges tárgyakra, nekem viszont muszáj volt valamiből élelmet szereznem.

Feltűnt egy jó minőségű kabátot viselő fiatal nő divatos kézitáskát szorongatva, határozott léptekkel haladt célja felé Azonnal hozzászaladtam.

– Hölgyem, egy szép órát esetleg? Egy kenyérjegyért odaadom – szólítottam meg.

Ő azonban rám sem pillantott, elfordította a fejét, és meggyorsította a lépteit. Felsóhajtottam, éreztem, hogy csak az időmet vesztegetem. Teljesen átfagytam, a fogaim folyamatosan összekoccantak az állandó vacogástól, hogy attól tartottam, leharapom a nyelvemet. Azonban nem volt mit ennünk, Simon így is csak csont és bőr, muszáj volt szereznem legalább egy kis kenyeret.

Összeszorítottam a számat, megdörzsöltem a karomat, és körülnéztem. Találnom kellett valakit, aki megveszi az órát.

Hamarosan egy prémgalléros férfi jött felém puha kalapban. Olyannak tűnt, akinek van pénze ezüstórára.

Lesimítottam a hajam, megigazítottam a kabátomat, majd kedvesen mosolyogva elétoppantam.

– Uram, ez az óra igazán jól illene önnek! Jutányos áron odaadom – szólítottam meg.

A férfi először csak egy futó pillantást vetett rám, aztán megtorpant, rábámult a kabátomon virító sárga csillagra. Szeme kidülledt, arca szederjes színre váltott, és még a bajsza is beleremegett, ahogy rám üvöltött.

– Takarodj előlem, te zsidó, mert rendőrt hívok!

Jókorát taszított rajtam, elveszítettem egyensúlyomat a síkos kövön, elvágódtam. A férfi még átkozódott egy sort, majd otthagyott.

Karom, térdem sajgott, egész testemben remegtem, miközben megpróbáltam felkászálódni a mocskos járdáról. Lábak haladtak el mellettem, egy csizma belém is ütközött, de senki nem segített.

Aztán egy kar nyúlt felém, és valaki megszólított.

– Megsérültél? – kérdezte.

A hang valahonnan ismerős volt, de nem tudtam rájönni, ki az. Ösztönösen elfogadtam a segítségét. Felhúzott, és akkor megláttam az arcát. Az egyik nyilas volt az, András.

El akartam rántani a kezem, de erősen fogta.

 – Te vagy az a lány tegnapról. Rebeka, ugye?  – kérdezte, miközben nagy, barna szemei csodálkozón rám meredtek.

 – Mit akarsz tőlem? Eressz el! – kiáltottam, mire végre engedett, és kiszabadult a szorításából a kezem. El akartam futni, ő azonban utánam szólt.

– Várj, nem bántalak! Csak beszélni szeretnék veled!

Nem hallgattam rá, minél messzebb szerettem volna kerülni tőle, de ekkor megszólaltak a légvédelmi szirénák.

Az emberek kiáltoztak, és futottak az óvóhelyek felé. Megtorpantam, nem tudtam mit tegyek. Nekem is menedékbe kellett volna vonulnom, de Simon megint egyedül maradt otthon. Mi lesz, ha annyira elmerül a munkában, hogy nem foglalkozik a veszéllyel?

Hirtelen András újra megragadta a karom.

– Gyorsan, el kell bújnunk! – húzott az egyik ház pincéje felé.

– Haza kell mennem, az öcsém egyedül van! – tiltakoztam.

András nem engedett el.

– Ő is biztosan az óvóhelyre megy.

 – Segítenem kell neki.

András megállt, szembefordult velem.

– Ha megöleted magad, azzal nem lesz jobb. Menjünk!

Gyűlöltem belátni, de igaza volt. Elsuttogtam egy imát magamban, hogy Simonnak ne legyen baja, és követtem a fiút.

Az óvóhely tömve volt. Az egyik sarokba húzódtunk egy fejkendős asszony, meg a gyerekei mellé. A nagyobbik kisfiú egy kopott festésű falovat szorongatott, tőle fiatalabb öccse görcsösen kapaszkodott az anyjuk szoknyájába, miközben csendben szipogott. Az asszony az ölében egy még kisebb, csupán pár hónapos gyermeket ringatott.

Rájuk mosolyogtam, miközben melléjük ültem, de a nő, amint a csillagomra pillantott, szó nélkül arrébbhúzódott és a gyerekeit is közelebb vonta magához.

A torkom elszorult, a számba keserű íz gyűlt, de kihúztam magam, és nem néztem többé rájuk. Ruhámat magam alá gyűrtem, hátamat a penészes falnak vetettem, és igyekeztem mind a családtól, mind Andrástól olyan távol kerülni, amennyire csak tudtam. Nem igazán sikerült.

András izgett-mozgott, mint aki nem találja a helyét, hangosan köszörülte a torkát, végül hozzám hajolt.

– A testvéred biztosan tud vigyázni magára.

Feléfordultam, nem értettem, miért akar megvigasztalni, vagy egyáltalán beszélgetni. Néhány pillanatig fürkésztem az arcát a félhomályban, de a finom, törékeny vonásaiból, és nagy sötét szeméből nem tudtam rosszindulatot kiolvasni, így végül válaszoltam.

 – Simon álomvilágban él, ezért én vagyok érte a felelős.

 – Csak ketten vagytok?

 – Anyánk Simon születésekor meghalt, apánkat elvitték munkaszolgálatra Szerbiába, de már hónapok óta nem kaptunk hírt róla – feleltem.

Mi ütött belém? Miért árulok el ilyesmit neki?  Hiszen ő is ott volt azokkal, akik el akartak bennünket pusztítani! Beharaptam a számat. „Többet nem beszélek vele” – határoztam el.

Ő azonban csak folytatta.

– Sajnálom, én sem ismertem az anyámat. Apám megjárta a frontot, elvesztette az egyik lábát, azóta megállás nélkül iszik, de legalább életben van. A tiétek is haza fog térni.

– Ha a nyilas barátaidon múlik, akkor nem – vetettem oda epésen.

– Én nem… tegnap este… csak… a többiek… szóval szeretnék bocsánatot kérni – dadogta zavartan. Szavai egy részét elnyelte a kintről beszűrődő sziréna és az óvóhelyre zsúfolódott tömeg zaja.

 Egyre kevésbé értettem, mit akar tőlem.

– Mióta kérnek bocsánatot a nyilasok?

– Én nem vagyok nyilas! – ellenkezett hevesen.

– Pedig velük voltál, és nem úgy tűnt, mintha rákényszerítettek volna – vágtam vissza.

Lehajtotta a fejét.

– Igaz, de én nem vagyok olyan, mint ők – motyogta.

Mivel alig hallottam, közelebb hajoltam hozzá. Hirtelen megcsapott az illata, amiben keveredett a szénpor, az izzadság és a mosószappan szaga, mégsem volt kellemetlen. Furcsa bizsergés futott át rajtam. Gyorsan visszahúzódtam tőle.

 – Akkor mit kerestél velük az otthonunkban? – kérdeztem inkább.

– Ernő gyerekkori barátom, bár mostanában ritkán találkoztunk – felelte. – Más utakat járunk. Azonban néhány napja megkeresett, rá akart venni, hogy lépjek be a pártjukba. Engem nem érdekel a politika, elutasítottam, de egyre erősködött, hogy a hazának ilyen jó magyar ifjakra van szüksége, mint én. Végül, hogy lerázzam, azt mondtam, meggondolom.

Egy pillanatra elhallgatott. Már a nyelvemen volt valami csípős megjegyzés a „jó magyar ifjakról”, de végül csendben maradtam. Vártam, hogy folytassa.

–  Aztán tegnap este újra megjelent. Azt mondta, kapott egy fülest egy lelőtt szovjet gépről, aminek a pilótája eltűnt, és valahol a környéken bujkál. A bandájával a nyomára akart akadni. Győzködött, hogy a hazának teszünk szolgálatot, ha megtaláljuk, és még jutalmat is kapunk érte. Tenni akartam valamit, meg a pénz is jól jött volna, így belementem, hogy velük tartok.

– Az is a terv része volt, hogy betörtök hozzánk, és meg akartok ölni? Az miért segített volna a hazán? – kérdeztem keserűen.

– Nem, dehogy! – tiltakozott. – Eddig nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy mi történik a zsidókkal. Egyszerűen úgy voltam vele, mint a többség, hogy nem rám tartozik. A vezetőknek biztos megvan a jó okuk arra, amit tesznek. De amikor Ernőék rátok támadtak, az valahogy más volt. Azt várták, hogy én is vegyek részt benne. Rám tört az iszonyat, meg akartam állítani őket, csak nem tudtam hogyan.

– Annyira azért nem törted magad! – gúnyolódtam.

 – Igazad van, többet kellett volna tennem! Elkapni a karját, ellökni, vagy tudom is én…

A hangja elfúlt, az arcát a tenyerébe temette. A szívem tájékán megmozdult valami. Már nem haragudtam erre a furcsa fiúra a hatalmas szemével és a félrecsapott sapkájával.

 – Csak ellened fordultak volna – feleltem csendesen.

 – De akkor nem hitted volna rólam, hogy én is nyilas vagyok! – kiáltotta hevesen.

A hangos szavakra néhányan felénk fordultak, egy asszony helytelenítően csóválta fejét.

– Számít, hogy mit gondolok rólad? – kérdeztem csendesebben.

 – Igen, azt hiszem, nagyon is számít – felelte, és mélyen a szemembe nézett.

Még a félhomályban is éreztem, ahogy a tekintetét az enyémbe fúrja. A testemet forróság járta át, kimelegedtem.

András keze a nyirkos padlón felém indult, ujjaink összeértek. Összerándultam, mintha elektromos ütés ért volna az öcsém valamelyik kísérletétől.

Simon! – nyilallt belém az aggodalom újra. Elrántottam a kezem Andrásétól.

– Nem szabad! Nem szabad, hogy számítson. Én zsidó vagyok.

– Engem nem érdekel – ellenkezett.

 – De engem igen. Ez lehetetlen!

A szirénák végre elhallgattak, elmúlt a veszély. Az emberek mozgolódtak, én is felálltam.

 – Mennem kell! – néztem Andrásra búcsúzóul, nem tudtam, mit kellene mondanom neki. A fejem zúgott, egy halom kusza érzés kavargott benne. Elindultam inkább a kijárat felé.

– Rebeka, várj! – kiáltott utánam.

Én azonban nem válaszoltam, átfurakodtam a tömegen, amikor kijutottam az utcára, szaladni kezdtem. Csak futottam, futottam, és egyszer sem néztem hátra.

3.

Másnap nagyobb szerencsém volt, igaz, nagyobb kockázatot is vállaltam. A Vásárcsarnok környékére menetem, ahol sokkal több a nyilas, meg a csendőr is, de mázlim volt, senki nem figyelt fel rám, és néhány órán belül sikeresen el is cseréltem apánk óráját egy kisdarab kenyérre, meg némi krumplira egy vidékről csencselni járó asszonysággal. Fejedelmi vacsorát szereztem!

Amikor hazaértem, Simon még mindig elmélyülten dolgozott a gólemen.  A gépember apám műhelyének sarkában magasodott, fém teste halványan csillogott a lámpafényben, a szeme helyén lévő két lyuk fenyegetőn meredt rám. Megborzongtam, túlságosan élethű volt, mintha világtalan szeme valóban látna. De tudtam, hogy nem így van, a gólem talán sosem kel életre.

Simon a nyitott mellkasában kotorászott, csavarokat húzott meg, fogaskerekeket cserélt ki, és halkan motyogott magában. Észre sem vett.

 – Gyere vacsorázni! – szólítottam meg.

Ő azonban fel sem pillantott.

 – Már működnie kellene, nem értem mi lehet a baj – dünnyögte.

Hangosan felsóhajtottam. Már megint annyira belemerül a munkájába, hogy képes lenne napokig evés-ivás nélkül szakadatlan dolgozni. Csípőre tettem a kezem, és toppantottam.

– Majd később folytatod, tegnap semmit nem ettünk – szóltam rá erélyesen.

Mivel még mindig nem mozdult, odaléptem hozzá, és kivettem a csavarhúzót a kezéből. Simon sértődötten tiltakozott, de nem törődtem vele, átadtam a mankóit, és az asztalhoz tessékeltem.

Elosztottam a megfőzött krumplit, és szeltem mindkettőnknek egy-egy kisdarab kenyeret is.

Simon az orrához emelte a szeletet, és megszaglászta.

– Ez egész friss. Hol szerezted? – kérdezte csodálkozva.

 – Nem számít – feleltem. – Egyél.

Az öcsém azonban nem nyúlt az ételhez. Sápadtan meredt rám.

– Ugye nem adtad el apa óráját?

Lehajtottam a fejem, az abrosz kopott mintázatát szemléltem, nem válaszoltam. Simon dühösen csapott az asztalra.

– De az a sajátja volt, magának készítette!

Felnéztem az öcsém dühtől és fájdalomtól eltorzult arcába. Csak két évvel volt fiatalabb tőlem, most mégis évtizedekkel éreztem magam idősebbnek

– Sajnálom, nem tehettem mást, már csak az maradt – feleltem fáradtan.

Simon félretolta a tányérját, feltápászkodott az asztaltól, megragadta a mankóját, és elindult a műhely felé.

– Enned kell! – kiáltottam utána.

Csak bicegett tovább, úgy válaszolt.

– Nem vagyok éhes. Dolgoznom kell.

Bennem is fellobbant a düh, a szám megremegett.

– Ha neked így jó, legyen! De holnap reggel indulnunk! – vetettem oda.

Simon megtorpant, nehézkesen hátrafordult, vékony, törődött kis alakja most még esendőbbnek tűnt.

– Nem felejtettem el, ahogy apáról sem feledkeztem meg – felelte egészen halkan, de ez valahogy jobban fájt, mintha ordibált volna. Nagyot nyeltem.

– Ahogy én sem, de nekem kell ételt szereznem!

A torkom összeszorult, sírás fojtogatott, de nem lehetettem gyenge, nem roppanhattam össze, mert én voltam felelős mindkettőnkért.

– Simon… – kezdtem volna a békülést, de ekkor hirtelen valaki megzörgette kívülről az ajtót.

Mind a ketten összerezzentünk. A szívem egy percre kihagyott.

– Vársz valakit? – kérdezte rekedten az öcsém.

Megráztam a fejem. A gyomrom apróra ugrott össze, az esti látogató soha nem jelent jót.

Kívülről újra megrázták az ajtót.

– Bújj el! – intettem az öcsémnek, majd hangtalanul a bejárathoz osontom, és kilestem a kémlelőn.

Elkerekedett a szemem, András toporgott odakint. Végig sem gondoltam, csak kinyitottam az ajtót.

 – Mit keresel itt?

András azonban nem válaszolt, egyszerűen benyomult mellettem.

– Azonnal menekülnötök kell! – közölte köszönés helyett.

Simon elhűlve tátogott.

 – Te ismered ezt a nyilast? – mutatott a mankójával felháborodottan a váratlan látogatóra.

 – Nem vagyok nyilas – felelt helyettem András. – Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek benneteket. Ernő és a bandája idetart!

Ernő nevének említésére összerándultam, mintha megütöttek volna. Simon elsápadt, zavartan pislogott, és kérdőn rámnézett. Azonban én sem voltam teljesen biztos abban, hogy bízhatunk-e Andrásban.

– Honnan tudod? Azt mondtad, nem tartozol közéjük.

– Ernő újra megkeresett, hívott, tartsak velük, mert valami egészen különlegeset terveznek – egy pillanatra elhallgatott, mintha erőt gyűjtene a folytatáshoz. – Búcsúestnek nevezte, mert holnaptól minden zsidót a nagy gettóba zárnak. Akik eddig csillagos házakban éltek, azokat is.

Egy pillanatra megfordult körülöttem a világ, a szoba kibillent a sarkaiból, és minden a feje tetejére állt. Ez nem lehetett igaz, de tudtam, hogy az.

– Azonnal mennünk kell – jelentettem ki.

Simon azonban tiltakozott.

– Még nem vagyok kész! Tartsuk magunkat a tervhez, csak holnap induljunk.

 – Nem hallottad? A nyilasok ide tartanak! – kiáltottam rá dühösen.

– Miért hiszel neki? Ő is velük volt. Lehet, hogy csapda!

– Nem hazudok, segíteni akarok! Már nem lehetnek messze – védekezett András.

A fejem egyre zúgott, de valamit ki kellett találnom.

– Mi lenne, ha elrejtőznék? Talán nem fedeznek fel – ajánlottam.

András azonban csak a fejét rázta.

– Nem jó ötlet, akár a házat is felgyújthatják. Bármire képesek.

– De ha sikerülne is elbújni előlük, holnap a hivatalos szervek jönnek – tette hozzá. – Ernőnek jó kapcsolatai vannak magasabb körökben. Tőlük hallotta.

Nem maradt más, csak a menekülés. András felajánlotta, hogy segít kijutni a városból, bár azt még nem tudtuk hová mehetnénk, nem voltak rokonaink. De csak az számított, hogy minél messzebbre jussunk.

Simon azonban megmakacsolta magát, a gólemet nem akarta itt hagyni.

 –  Nélküle nincs esélyünk, de még nem készültem el vele – hajtogatta.

András nem értette miről van szó, de csak legyintettem, nem volt most idő magyarázatokra. Előkerítettem a régi kofferünket, és elkezdtem beleszuszakolni a legszükségesebbeket.

Alig kezdtem neki, az utca felől kiáltozások, lábdobogás hallatszódott.

Egymásra néztük Andrással.

 – Itt vannak – suttogtam.

Intettem Simonnak, hogy rejtőzzön el, mire behúzódott a műhelyébe, mi pedig Andrással eltorlaszoltuk az ajtót. Minden bútort, amit csak mozdíthattunk, a bejárat elé halmoztunk. A műhelyből Simon hangját hallottam kiszűrődni, a gólemet szerelte, megpróbálta működésre bírni. Bármit megadtam volna, hogy sikerüljön neki, de tudtam, hogy csodák nem léteznek.

Az ajtó megreccsent, valaki kívülről erősen meglökte, majd artikulálatlan üvöltés, röhögés következett.

A szívem a torkomba ugrott, a gyomrom remegett.

 – Talán a szomszédok hívják a rendőröket – vetette fel bizonytalanul András.

Megráztam a fejem. Tudtam, hogy úgy sem tennék, mi csak zsidók vagyunk. Kintről egyre erősödött a zaj. Ránéztem a mellettem álló fiúra. Elszántan felszegte a fejét, és farkasszemet nézett az ajtóval.

 – Miért segítesz nekünk? Miért kockáztatod az életed? – kérdeztem.

Felhúzta a szemöldökét, majd szélesen elvigyorodott.

 – Mert ez a helyes. És hogy lásd, semmi nem lehetetlen.

Erre én is mosolyogtam.

– Gondolod?

 – Tudom – felelte egyszerűen.

A bedeszkázott ablakot már majdnem bezúzták, egyre nagyobb hézag keletkeztek a táblán, közben az ajtót is döngették. Kevés időnk maradt hátra. András letörte az egyik szék lábát, én pedig felkaptam a legnagyobb konyhakésünket.

Egy reccsenéssel végleg beszakadtak az ablakra szegelt deszkák, és egy nyilas bevetette magát. Ernő volt az.

Egy furkósbotot szorongatott a kezében, mögötte pedig hamarosan megjelent három társa is.

– Micsoda díszes társaság! András, inkább tartasz a patkányokkal, mint velünk? – gúnyolódott Ernő.

– Jól mondod, bár a patkány rátok találóbb! – vágott vissza András.

– Pusztulj a zsidó barátaiddal együtt! – sziszegte Ernő, majd a husángját meglóbálva a fiúra rontott.

András a széklábbal kivédte az ütést, közben egy másik nyilas is rátámadt, így már kettővel kellett megbirkóznia.

– Rebeka, menekülj – kiáltotta, miközben a támadóival viaskodott.

Két nyilas közelített felém, a késemet védekezőn feléjük szegeztem, azonban az egyikük hirtelen a hátam mögé került, és mire bármit tehettem volna, megragadott, a másik pedig kicsavarta a kezemből a kést. Sikoltottam, de lefogtak és letepertek a földre.

– Elszórakozunk egy kicsit – sziszegte az arcomba az egyik. Arcát pattanások lepték el, lehelete fokhagymától bűzlött.

–  Rebeka! Ereszd el, te nyomorult! – halottam András hangját, de nem láthattam.

Szorosan lefogtak, hiába küzdöttem, képtelen voltam kiszabadulni. Az egyikük elkezdte leráncigálni rólam a ruháimat. Összerándultam, tekeregtem, a nyakamat addig nyújtogattam, míg sikerült elérnem az egyik nyilas kezét, és belemélyesztettem a fogam. A suhanc felüvöltött a fájdalomtól, majd az arcomba öklözött.

–  Ezt megkeserülöd, ribanc! – ordította, majd még egyszer megütött.

Egy percre elsötétült előttem a világ, úgy éreztem magam, mint akit víz alá nyomtak. Az üvöltések, tompa puffanások zaja körülfogott, de alig jutott el a tudatomig, kezek matattak a ruhámon és a testemen, de már azt sem érzékeltem igazán.

Ekkor azonban egy új hang hasított a levegőbe, amit jól ismertem.

– Gólem, mentsd meg Rebekát! – kiáltotta.

Az öcsém volt az. „Simon, menekülj” – próbáltam szólni neki, de nem tudtam, hogy valóban elhagyták-e a szavak a számat.

Hirtelen az eddig rámnehezedő test eltűnt, aztán az eddig lefogó nyilas is, csak az üvöltésöket hallottam, aztán elnémultak.

Az egész szoba felbolydult, rémült és csodálkozó kiáltások töltötték meg.

Feltápászkodtam, a fejem kóválygott, az alakok összefolytak előttem, de végül kitisztult a látásom. A gólem küzdött a szoba közepén.

Hatalmas alakja szinte betöltötte a teret, óriási feje néha furcsán megbillent, mintha rosszul tartanák a csavarok, fém teste olajosan csillogott a halvány fényben, végtagjai csikorogtak, ahogy egyik nyilast kapta el és sújtotta földhöz a másik után. Mozdulatai darabosnak tűntek, de mégis pontosan kiszámítottnak.

Simon szorosan mögötte állt, és egymás után adta az utasításokat. Életre keltette hát a gólemet, a modern fémszörnyet. Ámulva néztem a lenyűgöző, mégis félelmetes jelenetet.

Feltápászkodtam, az öcsémhez indultam, mikor meghallottam András nyögését. A földön feküdt, a fejéből vér szivárgott. Odaborotkáltam hozzá, és óvatosan az ölembe fektetettem.

– András, hallasz engem? – suttogtam.

A fiú felnyögött, majd bólintott.

– Megmaradok – nyögte. – Ez a valami, megmentett minket.

 – Igen, Simon találmánya – feleltem.

Megvizsgáltam a sebét, a fejbőre egy jó darabon felhasadt, erősen vérzett. Letéptem a szoknyám szélét, és bekötöztem vele. Miközben Andrással foglalatoskodtam, a nyilasok egyáltalán nem törődtek velünk, egy részük ájultan hevert a padlón, mások a gólem elől menekültek, és igyekeztek kijutni.

Egyedül Ernőt nem láttam. Talán már meglógott volna? Aztán megpillantottam. Az öcsém mögött állt, takarásban, hogy a ne vehesse észre, a furkósbotját ütésre emelte.

– Simon! – sikoltottam, de már későn.

Ernő lesújtott, egyenesen az öcsém fejét célozva meg. Simon összecsuklott, mint egy rongybaba. A gólem meg sem mozdult. Ernő újra ütésre emelte a fegyverét. Felkászálódtam, és rohantam felé, András követett.

– Ernő, ezt nem úszod meg! – üvöltötte.

A nyilasvezér azonban röhögve újra lesújtott, mielőtt András elérhette volna, majd egymásnak estek.

András egyenesen Ernő arcába bokszolt, az megtántorodott, és mire a botját ütésre emelhette volna, újra behúzott egyet neki. Ernő az ablakrés felé tántorgott, András a nyomában maradt. A nyilas pillantása ekkor a gólemre tévedt, ami mintha újra megmozdult volna, mire a vezér eldobta a fegyverét, és fejvesztve menekült.

Zokogva rogytam Simon mellé. A haja és a halántéka csatakos volt a vértől, tekintete ködösnek tűnt, a távolba révedt, akadozva vette a levegőt.

– Rebeka… – nyöszörögte.

– Meggyógyulsz, bekötözlek – ígértem neki.

Újabb tépést csináltam a szoknyámból, Simon azonban elhárította.

– A gólem? – kérdezte alig hallhatóan.

Körbenéztem, egy nyilas a földön feküdt a gólem előtt, a többieket sehol nem láttam. András letérdelt mellém.

 – Elüldözted vele őket – feleltem Simonnak.

– Akkor valóban sikerült – sóhajtott az öcsém. – Most már nem állíthat meg titeket senki.

 – Minket nem állathat meg senki – helyesbített András.

 – Én már nem megyek sehová – válaszolta Simon, és felnyögött.

A torkom összeszorult, de nem sírhattam. A testvérem nem halhatott meg, nem hagyhattam.

 – Együtt megyünk, velünk jössz te is!

Simon sápadt, törődött arcán egy halvány mosoly futott át.

 – Tudod, hogy úgysem akartam menni, itt hagyni apa órásüzletét. Most már maradhatok. Talán apával is találkozom végre.

Nem bírtam tovább, felzokogtam. A könnyeim egyre csak folytak és folytak végig az arcomon, le a kezemre, végül összekeveredtek az öcsém vérével.

– Simon, élned kell! – nyöszörögtem.

Az öcsém rám nézett. A fény szinte teljesen kihunyt a szeméből, a szája elkékült.

 – Sajnálom, Rebeka – suttogta, majd András felé fordult. – Vigyázz a nőveremre!

A fiú bólintott.

 –  Én is vele tartok – ígérte.

De a testvérem nem halhatott meg, képtelen voltam elfogadni. Egyre csak könyörögtem neki, hogy ne adja fel. Közben kintről újra zajokat hallottunk.

  – A nyilasok! Lehet, hogy visszajönnek erősítéssel – vetette fel András.

Simon ekkor megszorította a kezemet. Érintése gyenge volt, mint egy kisgyermeké.

– Mennetek kell. A gólem óvni fog – sürgetett, majd a gólemre nézett.

–  Gólem, Rebeka az új gazdád! – utasította.

A gépember erre csikorogva megmozdult, és felém fordult. Apró borzongás futott rajtam végig, de óvatosan biccentettem neki.

– Sajnálom, Rebeka, nem akartalak én is elhagyni – suttogta Simon utoljára, aztán végleg elcsendesedett.

Lehunyta a szemét, sóhajtott, majd a feje oldalra billent. Keskeny mellkasa többet nem emelkedett.

Mintha kést forgattak volna meg bennem, olyan fájdalom járt át. A fejemet Simonra hajtottam, és csak zokogtam. Képtelen voltam elhinni, hogy nincs többé.

Nem tudom, meddig maradhattam így, nem érzékeltem az időt és semmi mást sem. Egy kis idő után azonban András érintette meg a vállamat.

 – Sajnálom, Rebeka, nem maradhatunk tovább.

Dühösen néztem fel rá. Öklömmel megtöröltem maszatos arcomat.

 – Nem hagyhatom csak úgy itt Simont.

András szelíden nézett rám.

 – Ez volt a kívánsága. Ne hagyd, hogy hiába való legyen a halála – felelte csendesen.

Simon nyugodt, mozdulatlan arcára pillantottam. Megmentett, valóban nem akarná, hogy értelmetlen legyen az áldozata.

Bólintottam. Előkerestem a legszebb ünnepi abroszunkat az almáriumból, leterítettem vele az öcsém testét, végül halkan elsuttogtam egy imát. Aztán a gólemhez fordultam, meg kellett tanulnom parancsolni neki.

 – Gólem, vezess minket keresztül a városon nyugat felé, óvj minket minden ellenségtől! Én parancsolom, új gazdád, Rebeka!

A gólem elindult, én pedig megfogtam András kezét, és követtük.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.0/10 (9 votes cast)
1 hozzászólás Szólj hozzá

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük