Fráter Zsuzsanna: Kutya egy helyzet

 – Dóri, én … én nem – próbáltam tiltakozni, de csak elfúló dadogásra futotta. A torkom kiszáradt, a mobilt tartó kezem remegett, a vérem a fülemben dobolt, miközben valami elfogadható indokon agyaltam, miért nem vállalhatom Fricit. Persze pánik közben sosem bírok gondolkodni, most sem ment. Az igazat nem mondhattam, már a magyarázkodás lehetőségétől is kivert a víz, így mire bármit is kinyöghettem volna, Dóri sűrű hálálkodások közepette letette a telefont.

Meredten bámultam a mobilomat. A halántékom lüktetett, szédültem, a kora április reggeli fényben fürdő szoba kezdett homályosulni körülöttem. „Csak nyugi, koncentrálj a légzésre” – szuggeráltam magamat, de képtelen voltam lehiggadni. Frici nem maradhat egyedül. Valakit találnom kell, aki vigyáz rá. De kit hívhatnék? Anyát nem rángathatom ide vidékről, egyébként is veszélyeztetett, elmúlt hatvan. Ráadásul rájönne, milyen gáz velem a helyzet. Ez nagyon nem hiányzik. A barátaim is mind vidékiek, nem utazgathatnak a fővárosba, a kollégáim meg… Egyszerű nem akarom, hogy tudják, milyen szerencsétlen vagyok, attól csak minden rosszabb lenne.

Hiába törtem a fejem, rágtam a körmöm, nem jutott eszembe senki, aki szóba jöhetett volna. Nem maradt más választásom, nekem kell elmennem Friciért. De mi lesz azután? Erre még gondolni sem szabad. Egyik lépés a másik után – ahogy a terápián is tanították.

Egész testemben remegtem, miközben öltözködtem. A nyirkos tenyeremre alig tudtam felráncigálni a gumikesztyűt, az arcomat takaró védőálarc alatt nem kaptam levegőt. Magamhoz szorítottam egy flakon fertőtlenítőt, és rogyadozó térdekkel az ajtóhoz botorkáltam.

„Egyetlen emelet, csak egyetlen egy” – győzködtem magam.  Nem kell mást tennem, csak kinyitni ezt az ajtót, felmenni néhány lépcsőfokot Erzsi néni lakásához, és elhozni Fricit. Meg tudom csinálni.

A torkomban óriásira nőtt a gombóc, a kezem reszketett, miközben lenyomtam a kilincset és kitártam az ajtót. A lakásom küszöbén álltam, de a szívem mégis sprintet futott.

„Csak egyetlen emelet, csak egyetlen egy” – mantráztam továbbra is.

Az arcomon hirtelen megéreztem a folyosó hűvös levegőjét, és az agyam máris beindította a rémképek gyártását: a vírus itt van, most szívom be, a maszkom nem véd meg, minden egyes levegővétel halálos.

Azonnal rámjött a köhögés, a számat és az orromat borító textil egyre jobban fojtogatott, úgy éreztem, megfulladok. Ösztönösen vissza akartam menekülni a lakásba, de kényszerítettem magam, hogy maradjak, fel kellett mennem Friciért.

Becsuktam a szemem, igyekeztem kizárni a rossz gondolatokat. A lábam azonban nem mozdult, görcsösen kapaszkodtam az ajtókeretbe. A fejem kóválygott, a látásom beszűkült, a sötét folyosó egyetlen homályos folttá olvadt össze.

Valahol a tudatom szélén érzékeltem, hogy lépések közelednek, majd beszédet hallottam, mintha engem szólongatott volna valaki.

Zihálva küzdöttem a levegőért, próbáltam kitörni a saját elmém fogságából. Ekkor valaki megfogta a karom, és megrázott.

Az érintés sokként ért, összerándultam, ösztönösen felkiáltottam, kitéptem magam az idegen szorításából.

 – Nyugi, nem akarlak bántani, csak azt kérdeztem, hívjak-e mentőt. Úgy látom, rosszul vagy – szabadkozott.

Végre kitisztult a látásom, már nem fuldokoltam, de a mellkasom még mindig erősen hullámzott.  Megkíséreltem összeszedni magam, egyenletesen lélegezni, mert utáltam, ha feltűnést keltek.

– Jól.. jól vagyok, semmi bajom – nyögtem ki.

Kihúztam magam, felnéztem, hogy lássam, kivel beszélek, és a pánik szinte újra megtalált.  Milán, a szomszédom nézett le rám. Fél arcát sötét maszk takarta, homlokát aggodalmasan ráncolta, de hihetetlenül zöld szemét bárhol felismertem volna.

A pulzusom újra az egekbe ugrott, a vér az arcomba szökött. Már csak ez hiányzott. Miért pont előtte kell égetni magam?

Milán már azóta tetszik, mióta egy éve a házba költöztem, és először megláttam a mellettem lévő lakásból kilépni. Persze soha nem volt bátorságom szóba elegyedni vele, én nem az a lány vagyok, aki csak úgy elhív randizni egy pasit. Sajnos. Így eddig, néhány udvarias köszöntésen kívül, nem nagyon beszéltünk.

– Nem úgy nézel ki, mint aki jól van. Mi történt? – kérdezte.

A hangja nyugtalanságot tükrözött, aktatáskáját letette a földre, mint aki egyelőre maradni készül.

Felsóhajtottam. A testem remegése elmúlt, a szívem kezdett megnyugodni. Akár az igazat is megmondhattam.

– Tényleg nincs bajom. Csak egy kis pánik – válaszoltam.

– Pánikrohamod volt?

Bólintottam.

– Pánikbetegségem van, és ez a koronavírusos helyzet nem tesz jót neki. Pedig már egészen rendben voltam, csak néhány fóbiám maradt.

– Például a liftektől? – kérdezte. Vakító zöld szemében mosoly bujkált.

– Honnan tudod? – ámultam el.

 – Mindig a lépcsőn futottunk össze – vonta meg széles vállát. – Már kezdtem is aggódni, hogy mostanában nem látlak.

Bármilyen rosszul éreztem magam, melegség járt át, a védőálarcom alatt fülig ért a szám. Feltűnt neki a hiányom!

– Van egy enyhe klausztrofóbiám. Vagyis nem is olyan enyhe – ismertem be.

– Én is jobb szeretek lépcsőzni. A felvonók a kényelmeseknek valók.

– Ezért jársz gyalog ide, az ötödikre? – csodálkoztam.

 – Kell egy kis mozgás – nevetett. – Egyébként hová indultál? Segíthetek?

– Köszönöm, de nem tudsz. Egyébként is, biztos dolgozni indultál.

– Nem számít, rugalmas a munkaidőm. Hadd segítsek! Nem szívesen hagynálak így itt.

Ettől ismét bizsergett minden porcikám. A szívem újra hevesen kalimpált, csak most végre nem a pániktól. De hirtelen belém nyilallt a kétség: csak udvarias. A jóleső melegség egy pillanat alatt eltűnt. Beljebb húzódtam a lakásomba, távolabb tőle.

– Már jól vagyok – válaszoltam kimérten.

Milán azonban nem tágított. Keresztbe fonta széles mellkasa előtt a karját, a bicepszén megfeszült a sötét zakója.

– Ha elárulod, hogy hová és miért indultál, akkor talán békén hagylak.

Miközben beszélt, átható tekintetét egészen az enyémbe fúrta. A térdem azonnal elgyöngült, az arcom lángolt, még jó, hogy a maszk eltakarta a pirosságomat. Hirtelen fogalmam sem volt, miért is ácsorgok már percek óta a lakásom ajtajába.

Milán azonban várta a válaszomat, össze kellett szednem magam, nem viselkedhettem úgy, mint egy ostoba kamaszlány. Nyeltem egyet.

– Friciért indultam.

Milán csodálkozva felvonta a szemöldökét.

– Frici a felettem lakó Erzsi néni máltai selyempincsije. Egyedül van – magyaráztam.

– És hol van a gazdája?

– Tegnap este kórházba került.

– Elkapta a vírust? – döbbent meg Milán.

– Nem, elesett, eltört a medencecsontja. Már elég idős szegény néni.

– Nagyon sajnálom, remélem, hamar felépül. Nincs más, aki gondoskodjon a kutyájáról?

Megráztam a fejem.

– Özvegy, az egyetlen lánya pedig Londonban él, ebben a helyzetben haza sem tud jönni. A többi ismerőse pedig mind idős, nem járkálhatnak egy kutya miatt – sóhajtottam.

– Értem, szóval csak rád számíthat – vonta le a következtetést Milán.

– Mint láthatod, nem vagyok valami nagy segítség – sóhajtottam.

– Megoldjuk – dörzsölte össze a kezét tettre készen Milán. – Gondolom, van kulcsod a lakáshoz.

Lassan bólintottam.

– Akkor csak ideadod a kulcsot, én meg lehozom neked Fricit. Sima ügy! – kiáltotta vidáman.

A szorongó énem azonnal beindult, a gyomrom görcsbe rándult.

– Azt nem tehetem! Dóri gyerekkori barátnőm, megbízik bennem, és Erzsi néni is. Nem adhatom át a kulcsot másnak! – tiltakoztam.

Az idegességtől megremegett a hangom, újra gyorsabban szedtem a levegőt. Milán azonnal észrevette.

– Csak nyugi-nyugi. Lélegezz mélyeket, azt mondják, az segít – csitított közelebb lépve hozzám. Én azonban ösztönösen elhúzódtam.

Milán megértette, hogy csak növeli ezzel a szorongásomat, így hátrább lépett, úgy folytatta, de végig a szemembe nézett.

– Nem fogom kifosztani a lakást, megígérem. Felszaladok, lehozom a kis vakarcsot, te pedig innen figyelsz közben.

Hezitáltam. Idegességemben a szám szélét harapdáltam, a kulcs súlya lehúzta a zsebemet. Milán ajánlata kézenfekvő volt, ösztönösen bíztam is benne, azonban a lakás nem az enyém. Mit szólna Erzsi néni, ha beengednék egy idegent az otthonába? De mi lesz Fricivel? Én egyszerűen képtelen vagyok felmenni.

– Miranda, bízz bennem.

A megszólításra felkaptam a fejem.

– Tudod a nevem?

Milán felnevetett.

– Persze, szomszédok vagyunk. Te talán nem tudod az enyémet?

A szeme pajkosan csillogott.

– De-de – motyogtam zavartan. A fülem lángolt.

– Na, látod. Emlékszel? Egyszer a postás összekeverte a leveleinket.

Erre én is elmosolyodtam. Még szép, hogy emlékeztem! Végre volt egy indokom, hogy beszéljek vele.

– Halmosi Milán és Hámori Miranda. Nem is csoda, hogy a postás összekeverte – feleltem.

– Szépen rímelnek egymásra – jegyezte meg Milán, és kacsintott egyet.

Erre zavartan a kezemben szorongatott fertőtlenítős flakont kezdtem tanulmányozni. Vajon most flörtöl velem?

– Szóval, Miranda, nem bújhatok el előled.

Felsóhajtottam, nem volt több ellenérvem. Magamban fohászkodtam, hogy Erzsi néni ezt bocsássa majd meg nekem.

– Rendben. De szólíts Mirának – nyújtottam át neki a lakáskulcsot.

– Oké, Mira. Egy perc és itt vagyok a kisöreggel – válaszolta.

Játékosan tisztelgett, majd ruganyos léptekkel felszaladt a lépcsőn.

– A takaróját és a tálját is hozd! – kiáltottam utána.

Odafentről kulcscsörgés, majd ajtócsapódás hallatszott.

A küszöbön állva várakoztam, miközben a nyakamat nyújtogattam felfelé. Legszívesebben a körmömet rágtam volna, de ezt a gumikesztyű lehetetlenné tette, így csak az ujjaimat tördeltem. Meg kellett volna nyugodnom, amiért Milán segít, mégis szorongtam. Mi van, ha Erzsi néni megharagszik? Vagy Frici megrémül Milántól, és elszökik! Ennek már a gondolatától is levert a víz. A hátamon kövér izzadságcseppek gördültek végig. Egyre csak rágódtam, számoltam a másodperceket, míg végre újra meghallottam a fenti ajtó csapódását, majd néhány pillanat múlva megjelentek Milán hosszú lábai, mellette pedig ott ügetett az apró Frici.

Fellélegeztem, már amennyire a maszk engedte.

Milán szeme nevetett, miközben átnyújtotta a kulcsot, meg egy zacskót, amibe Frici holmiját gyömöszölte.

– Látod? Nincs semmi gáz. Még lemegyünk az új haverommal egy körre a parkba. Biztosan szívesen elvégezné már a dolgát.

– Köszönöm, hosszú ideje be van már zárva – hálálkodtam.

Milán intett, majd a pórázt fogva elindult lefelé Fricivel.

Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, hullámokban öntött el a megkönnyebbülés. Az eddigi görcsös feszültség kiengedett az izmaiból, a gombóc sem szorított a torkomban, de még nem nyugodhattam meg teljesen.

Lehámoztam magamról a ruhákat, Frici takarójával együtt bedobtam a mosógépbe a legmagas hőfokra állítva a programot, közben vizet forraltam, hogy a kutya többi holmiját is fertőtleníthessem. Gyorsan lezuhanyoztam, végigsikáltam magam az antibakteriális szappanommal, mire Milán visszatért Fricivel, már a hajamat szárítottam.

– Hűha, ismét készülsz valahová? – meresztette a szemét Milán.

Lopva a dekoltázsomnál enyhén szétnyílt fürdőköpenyem felé sandított. Zavartam összehúztam, de közben a bőröm enyhén lüktetett ott, ahol a tekintetét éreztem.

– Csak izé, védekezem a vírus ellen – feleltem. – Frici holmiját is fertőtlenítem.

– Hát persze – motyogta Milán, majd tanácstalanul megállt a küszöbön a kutyával.  Most, hogy felfogta, mennyire frusztrál a járvány, valószínűleg nem mert belépni.

Mire azonban megszólalhattam volna, máris kész volt a következő terve.

– Amíg fertőtlenítesz, addig lecsutakolom ezt a kis szőrgolyót. Kaphatnánk két törölközőt? – azzal felkapta Fricit, és öles léptekkel el is indult a fürdőszoba felé.

Leesett állal bámultam utána. Tiltakozni sem maradt időm, már hallottam is a víz csobogását.

– Melyik samponodat használhatom? – kiáltott ki.

– Van egy antiallergén, szerintem az jó lesz Fricinek, később rendelek egy kutyasampont – válaszoltam egy sóhaj után.

Nem tudtam, hová vezet ez az egész, és ezt nem szerettem. Mindig is utáltam a kiszámíthatatlan dolgokat. Pedig az élet eléggé az, mint ahogy ez ma is bebizonyosodott. Reggel óta minden a feje tetejére állt.

 Egy órával ezelőtt még azon görcsöltem, hogy a Londonban élő barátnőm a nyakamba sózza az anyja kutyáját, most meg a régóta messziről csodált pasi a lakásomban fürdeti a szóban forgó ebet.

De mielőtt továbbfilozofálhattam volna az élet furcsa fordulatain, Milán hangja zökkentett ki a merengésből, a törölközőket hiányolta.

Gyorsan kikaptam a szekrényből kettőt, és szaladtam velük a fürdőszobába. Gondolkodás nélkül kitártam az ajtót, de aztán rögtön lemerevedtem. Nem voltam felkészülve a látványra. A zuhanyfülkében, a félig behúzott függöny mögött Milán állt anyaszült meztelenül Fricit a kezében tartva. A vízsugarat az arcára irányította, a sampon habja lassan folydogált végig csupasz, domború mellkasán, kockás hasán, egyenesen az ágyéka és erős combja irányába.

Nem vette észre, hogy beléptem. Elnézést kellett volna kérnem, megfordulni, kimenni, de képtelen voltam megmozdulni. Sóbálvánnyá váltam, mint Lót felesége, csak éppen egy sokkal kellemesebb látványtól.

Azt mindig tudtam, hogy Milán kifejezetten jó pasi, de hogy a teste egy görög istenével vetekszik, arra nem számítottam.  Szerettem volna megérinteni, végighúzni az ujjaimat a sima mellkasán, egyenként kitapintani a domborodó izmokat, érezni bőrének ruganyosságát a tenyerem alatt. Elképzeltem, hogy az ajkaimmal cirógatom végig a kockás hasát, egyenként csókolva le a vízcseppeket róla, a nyelvemen érzem bőrének enyhén sós ízét, kezemet végigcsúsztatom a köldöke alatt kezdődő sötét szőrcsíkon.

 A szám teljesen kiszáradt, mellbimbóm megkeményedett a fürdőköpenyem alatt, miközben a bűvös csík vonalát követtem képzeletben Milán lapos hasán lefelé egészen a….

– Nem is hallottam, mikor bejöttél – szólalt meg váratlanul vágyaim tárgya, kizökkentve az álmodozásból.

Ijedtemben ugrottam egyet, kiejtettem a kezemből a törölközőket. Míg zavartan kotorásztam utánuk, a világért sem emeltem volna fel a fejem.

– Bocs, nem tudtam, hogy te is zuhanyozol – szabadkoztam rekedtem.

Gyorsan letettem a törölközőket a ruháskosárra, és leforrázva készültem kioldalogni a saját fürdőszobámból. Biztosra vettem, hogy Milán észrevette, mennyire bámulom, talán még a gondolataimat is leolvasta az arcomról.

– Csak gondoltam, így tőlem sem kell tartanod, hogy elkapod a vírust – válaszolta teljes nyugalommal.

– Köszi – motyogtam, aztán kirohantam.

A szívem hevesen dobogott, és hiába dörzsöltem a homlokomat, a meztelen Milán látványát képtelen voltam kitörölni az agyamból. Miért kell ezt csinálnia? Hogy jutott eszébe nálam zuhanyozni?

De mielőtt tovább tépelődhettem volna, Milán a derekára csavart törölközőben, kezében a bebugyolált Fricivel kilépett a fürdőszobából.

– Most már nyugodtan a közelünkbe jöhetsz – jelentette ki széles mosollyal az arcán.

Nyeltem egyet. Egyszerűen szívdöglesztő volt, ahogy nedvesen csillogó hajjal, frissen, a tisztaság illatát árasztva állt előttem. Az agyamat újra elárasztották a fantáziaképek, ahogy egyenként lenyalogatom a vízcseppeket a tökéletes hasáról.

Pislogtam egyet, hogy elhessegessem a zavarba ejtő gondolatokat, de nem sikerült.

– Gondolkodtam. Reggel és este meg tudom sétáltatni Fricit, az időmbe belefér – közölte Milán egyszerűn.

Leesett az állam. Egészen valószínűtlennek tűnt ez az egész.

– Miért segítesz? Miért vagy velem ennyire kedves? – bukott ki belőlem a kérdés.

Milán megdörgölte Frici nedves fejét, aki megszeppenve gubbasztott a törölközőpólyában.

– Nem is tudom – vonta meg a vállát. – Talán ilyen vagyok, szeretek segíteni.

Kétkedve néztem rá, mire felnevetett.

– Jó, talán van némi hátsó szándékom – vallotta be. – Már többször szerettem volna beszélni veled, elhívni valahová, de mindig csak elrohantál mellettem a lépcsőn. Mire észbe kaptam, már köddé is váltál.  Csak úgy becsöngetni meg valahogy idétlennek tűnt. Szóval, most legalább van valami indokom, hogy találkozzunk.

A nedves hajába túrt, és félszegen elmosolyodott. Egy pillanatra egészen sebezhetőnek tűnt, hirtelen nem az a sármos, magabiztos férfi állt előttem, akit eddig ismertem, hanem egy sokkal emberibb, érzékenyebb Milán. A szívem nagyot dobbant, melegség árasztott el, amitől mintha a vér is sebesebben áradt volna az ereiben, erő öntött el.

– Oké. Én is régóta szeretnélek megismerni – feleltem, és az igéző szemekbe néztem.

– Komolyan?

Milán arcán boldog mosoly ragyogott fel, zöld szeme vidáman csillogott. Letette Fricit az öléből, és közelebb lépett hozzám.

Enyhén összerezzentem.

– De csak lassan haladjunk – jelentettem ki gyorsan. – Időre van szükségem. Pláne ebben a helyzetben.

Milán komolyan bólintott.

– Rendben. Úgy lesz, ahogyan szeretnéd.

Frici közben kikászálódott a törölközőből, és veszettül rázva magát, körberohant a lakásban. Útját mindenfelé szétszórt vízcseppek jelezték. Felsóhajtottam.

– Azt hiszem, megvan a mai programon – intettem körül.

Milán vigyorgott.

– Azt mondják, a kutya segít legyűrni a lelki problémákat. Valószínűleg azért, mert mindig ad valami feladatot.

Erre én is felnevettem. A higiéniamániám és Frici biztosan nem hagy majd tétlenkedni.

– Mennem kell. Lassan tényleg hiányolni fognak a cégnél – sóhajtott Milán. – De este hét körül jövök Friciért.

– Köszönöm, nem is tudod, mit jelent ez nekem – válaszoltam. Közben a szívem össze-visszaugrált a mellkasomban a gondolatra, hogy ismét láthatom.

Milán szemében újra megjelent a pajkos csillogás.

– Mint mondtam, nem minden hátsó szándék nélkül teszem.

Összenyalábolta a ruháit a fürdőszobából, intett, és úgy, ahogy volt, kimasírozott a lakásból.

– A törölközőt majd visszahozom! – kiáltott vissza.

A szám sajnálkozva lebiggyedt. Legszívesebben soha többé nem mosnám ki azt a szerencsés textildarabot. De ki fogom, mert egy rögeszmés hipochonder vagyok.

Milán betartotta az ígéretét, minden este és reggel megjelent Friciért, majd egy kiadós séta után visszahozta az elégedett kiskutyát. Hamar kialakítottuk a saját rendszerünket, Milán igyekezett mindig ugyan abban az időpontban érkezni, amit Frici két nap után már izgatott ugatással jelzett.

Én talán még Fricinél is jobban vártam ezeket a perceket. Eddig a home office-ban nem érdekelt, mi van rajtam, de most újra elkezdtem sminkelni, és a legcsinosabb jóganacijaimat előrángatni a szekrény mélyéről, hogy amikor reggel hétkor felhangzik az ismerős kopogás, minél üdébben és csinosabban nyithassak ajtót.

Milán persze még a reggeli kutyasétáltatós szettjében is szívdöglesztően festett, pedig valószínűleg fele annyit sem görcsölt az öltözékén, mint én.  Sötét haját egyszerűen hátrafésülte, a magára kapott fehér póló tökéletesen kiemelte formás bicepszét, a koptatott farmer finoman rásimult feszes combjára. Akárhányszor is láttam, képtelen voltam betelni a látványával. Muszáj volt nagyokat nyelnem, hogy véletlenül ki ne csorduljon a nyálam.

Valószínűleg Milánnak sem volt ellenére a kinézetem, mindig tett valami elismerő megjegyzést az aktuális ezerszínű cicanadrágomra, miközben a combomat fixírozta. A pillantása, a bókjai az egész napomat bearanyozták, miközben már az esti találkozást vártam.

Reggel nem volt időnk pár szónál többre, Milán sietett, így miután kesztyűben és maszkban átvettem Fricit, hogy alaposan megtisztogassam, elköszöntünk. Az esti séta után azonban ő is nálam zuhanyozott, aztán letelepedtünk a nappalimban beszélgetni. Milán még maszkot is felvett, hogy minél nagyobb biztonságban érezzem magam.

Most értettem meg, mit jelent a meghittség. Hiába ültünk méterekre egymástól minden érintést kerülve, Milán képes volt olyan figyelemmel hallgatni, mintha csak ketten léteznék az egész világon. Megértette a kétségeimet, a bizonytalanságomat, és képes volt megnyugtatni. Soha nem erőltette, hogy beszéljek magamról, de tapintatos figyelmétől, simogató tekintetétől, képes voltam megnyílni és mesélni.

Beszéltem neki az eddigi huszonöt évemről, a családomról, apám halálóról, életünkről kettesben anyámmal. Aztán megosztottam vele a pánikbetegségem történetét. Elmondtam, mikor kezdődött gyerekkoromban, hogyan vált az életem pokollá kamaszként, milyen mélyen voltam a vizsgaidőszakokban főiskolásként, és a terápiákról is beszéltem. Elmeséltem, hogy a diplomázásom után költöztem ide egy új élet reményében, de eddig még nem úgy alakult, ahogy képzeltem.

Milán hallgatott, figyelt, olykor kérdezett, de mindig hagyta, hogy annyit mondjak, amennyit szeretnék. Én pedig meséltem, életemben először nyíltan olyasmikről is, amiket eddig csak a pszichológusommal osztottam meg.

Milánnak valahogy könnyű volt ezekről a dolgokról beszélni. Bűvös zöld tekintete simogatott, a testéből áradó erő beburkolt, hangja lágy zenéje elringatott. Biztonságban voltam.

Persze ő is mesélt magáról, a népes családjáról a határszéli kisvárosban, a barátairól, a programozói munkájáról, arról, hogy nem sokkal előttem költözött ő is a fővárosba egy rossz kapcsolat után.

Néhány nap múltán úgy éreztem, mintha évek óta ismernénk egymást, vagy ha mindig is együtt töltöttük volna az estéinket. Minden perc olyan közel hozott egymáshoz, amennyire a másfél méter távolság engedhette. Mert hiába volt a lelki kötelék, az érintés mégis hiányzott.

Egy-egy mélyebb kitárulkozás után szerettem volna Milán erős karjai közé bújni, elrejtőzni a félelmeim elől, orromat belefúrni a nyakszirtjébe, beszívni tiszta, férfias illatát. Érezni akartam tenyerem alatt a szíve dobogását, testemen a kezének súlyát, a csókja ízét a számban.

A gondolatra a bőröm lángra gyúl, a szám kiszárad, gyorsan felpattantam, ittam egy pohár vizet, hogy kicsit lehűtsem magam.

Milán fejében is hasonló gondolatok járhatnak, ilyenkor tekintete elkalandozott a testemen, szeme üvegessé vált, formás ajka enyhén elnyílt, míg pillantása a mellem ívére, vagy a csípőmre tapadt, majd zavartan köhintett, és eldobta párszor Frici labdáját a kiskutya legnagyobb örömére.

Nem próbálkozott közeledni, tiszteletben tartotta a félelmeimet egészen a hetedik esténkig. Akkor valahogy minden megváltozott.

Amikor aznap este ajtót nyitottam, Milán szeme nem ragyogott a védőálarc fölött, hanem valami eltökéltség ült benne, szemöldökét gondterhelten ráncolta. Az aggodalom azonnal összerántotta a gyomromat.

– Mi a baj?

Milán megrázta a fejét.

– Semmi, csak gondolkodtam. Ez így nem mehet tovább.

Az agyamban megkondultak a harangok. Vége. Megelégelte a szerencsétlenségemet. A pánik végigkúszott a gerincemen, birtokba vette a testemet. A fülem csengett, alig hallottam Milán további szavait.

– Mira, ez így nem élet. Mi van, ha ez a vírus marad, a járvány elhúzódik? Örökre bezárkózol?

A fülemre tapasztottam a kezem, hogy abbamaradjon a zúgás. De a kis harangok nem hallgattak el, egyre erősödött a hangjuk, miközben Milán folytatta.

– Ma volt a hírekben, hogy jöhet egy következő hullám, vagy egy másik vírus. Ez már az életünk része lesz. Tudom, hogy rettegsz, de segítek. Ki kell jönnöd velem. Meg kell próbálnod.

Összeomlottam. A levegő elfogyott körülöttem, egy nagy buborékban ültem, ahová nem jutott be oxigén. Zihálva lekuporodtam a földre. Milán közelebb lépett, de elhúzódtam.

– Mira, én csak segíteni akarok!

– Menj el, hagyj békén! – hörögtem.

Beszédelegtem a fürdőszobába, és bezártam az ajtót. Reszketve letéptem magamról a ruhákat, bedobáltam a mosógépbe, majd beálltam a zuhany alá. Megnyitottam a melegvizes csapot, forróvíz zubogott rám, bőröm kivörösödött, égett, de nem foglalkoztam vele, veszettül dörzsöltem magam. A külső fájdalom elnyomta a belsőt.

Közben hallottam, hogy Milán felcsatolja Fricire a pórázt, amit ajtócsapódás követett. Kimentek.

Milán becsapott, elárult. Azt hittem, megért, elfogad, de ő is olyan, mint a többiek. Képtelen felfogni, mi történik velem. Azt hiszi, az akaratával egy csapásra megváltoztathat, hirtelen nem leszek pánikbeteg. Mit is gondoltam? Ki akarna olyannal lenni, akivel nem lehet maszk nélkül egy szobában tartózkodni, akit nem szabad megérinteni, aki nem meri elhagyni a lakását?

A könnyek végigfolytak az arcomon, összekeveredtek az atibakteriális szappan habjával, hogy a gőzölgő víz együtt mossa le őket.

A köntösömbe burkolózva gubbasztottam a fotelben, mikor meghallottam a visszaérkezők zaját. Felhúztam egy gumikesztyűt, és kiszaladtam Friciért.

–  Innentől átveszem, köszönöm – közöltem kimérten.

Nem néztem Milánra, levettem Friciről a pórázt, és elindultam vele újra a fürdőszoba felé.

– Mira, ne csináld ezt, kérlek – hallottam a hangját mögöttem. – Csak segíteni akarok.

Visszafordultam, és keményen a szemébe néztem.

 – Azt hittem, megértesz. De te is azt gondolod, mint mások: túl kényelmes vagy gyáva vagyok – a hangom elfúlt, újra előtörtek a könnyeim.

Milán tett egy lépést befelé, a karja felemelkedett, mintha meg akarna ölelni, majd visszahullott.

– Mira, én nem gondolom ezt. De nem hagyhatom, hogy örökre bezárkózva maradj.

A könnyek továbbra is ömlöttök a szememből, de a fájdalom mellett a harag is felhorgadt bennem.

– Azt hiszed, hogy nekem ez jó? De értsd meg, még nem megy!  Ehhez idő kell.

– Tudom, én csak azt szeretném, hogy megpróbáld.

– Megpróbáltam – suttogtam. A torkom kapart, a sírás fojtogatott. Kezdtem megint összeomlani.

– Most melletted lennék. Hagyd, hogy segítsek.

Nem bírtam tovább hallgatni. Miért kell erről beszélnie? Ezzel csak fokozza a szorongásomat? A végtagjaim remegtek, egyre gyorsabban kapkodtam a levegőt. Becsuktam a szemem.

– Menj most el.

Milán nem mozdult.

– Mira – kezdte újra, de megállítottam.

 – Ne, ez most túl sok!

Megfordultam és Fricivel bemenekültem fürdőszobába. Halottam, hogy Milán egy darabig még ott téblábol, majd csattant az ajtó, elment.

Aznap éjjel képtelen voltam elaludni. Az agyam egyre csak forgott és forgott, mint egy elszabadult fogaskerék.

Milán többször hívott, üzeneteket küldött, hogy bocsássak meg, értsem meg, de nem reagáltam semmire. Elárult.

Miért nem maradhatott minden a régiben? Miért tett tönkre mindent? Meg kellett volna várnia, míg magamtól próbálok kimenni. Ő is úgy viselkedik, mint a többiek. Mint a két volt pasim. Türelmetlen, és fafejű. De mit vártam? Ezt csak az érti, aki maga is átélte már. Újra egyedül maradtam, rámzárult megint a láthatatlan buborék, ami elszigetelt a világtól.

Másnap kialvatlanul, fejfájással ébredtem. A nap első sugaraival a felismerés és a félelem is belopakodott a szobába. Mi lesz Fricivel, ha Milán nem jön többé? Segítséget kell hívnom, vagy szembenézni a legnagyobb félelmemmel. Az idegesség csomóba gyűlt a gyomromban.

Ekkor azonban kopogtak. Még nem volt hét óra, így nem tudtam, ki lehet. Frici izgatottan ugatott. Úgy ahogy voltam, kócosan, a gyűrött alvós pólómban szaladtam a kémlelőnyíláshoz.

 Milán állt odakint biciklis ruhában. Ajtót nyitottam.

Sápadtnak tűnt, szeme alatt karikák sötétlettek. De még így is szívdöglesztően nézett ki a feszesen rátapadó biciklisnadrágban. Másokon mindig nevetségesnek tartottam ezt a szerelést, rajta viszont még ez is férfiasan hatott.

– Szia – motyogtam.

– Jöttem Friciért – jelentette ki egyszerűen. A szeme a meztelen combomra villant, de gyorsan elkapta.

Átadtam neki a kiskutyát, aztán csak néztem, ahogy letrappolnak a lépcsőn. Milán félgömb formájú hátsóját tökéletesen kirajzolta a feszes nadrág. A mindig egyenes háta azonban most kicsit meggörnyedt, válla előreesett, mintha valami súlyos dolog nyomná.  Úgy tűnt, őt is megviselte a tegnapi este.

Elöntött a bűntudat. Milán valóban csak jót akart nekem, én pedig durván elutasítottam. Nem válaszoltam az üzeneteire, nem vettem fel a telefont. Egyértelműen ellöktem magamtól, de ő mégis eljött ma reggel is, hogy segítsen, és én még egy köszönömet sem tudtam kinyögni. Valahogy jóvá kellett tennem.

Tövig rágtam a körmömet, míg visszaértek. Ezerszer végiggondoltam, mit is mondjak, de végül csak dadogtam.

– Ami tegnap történt, sajnálom, de én… én nem.

– Én is sajnálom, nem kellett volna úgy lerohannom – vágott közbe Milán.

– Akkor sem lett volna szabad így viselkedni veled – szabadkoztam. – Szeretném, ha megértenéd, miért ilyen nehéz ez nekem.

Milán bólintott.

–  Hülye voltam, nem kellett volna erőltetnem. De most mennem kell, majd beszélünk.

– Nem akarlak feltartani – dünnyögtem zavartan.

– Biciklivel megyek, ezért korábban kell indulnom.

Intett, és már ott sem volt.

A karom mintha fából lett volna, az ajtó pedig ólomnehéz, míg bezártam utána. Elszúrtam. Elveszítettem Milánt. Persze túl rendes ahhoz, hogy többé felém se nézzen, továbbra is sétáltatni fogja Fricit, de csupán egy gyámolításra szoruló idegen leszek a számára, semmi több.

De mire számítottam? Egyetlen pasi sem akar olyan problémás barátnőt, mint én, ezt már megtanultam. Előbb-utóbb elegük lesz a mániáimból, a fóbiáimból, és lelépnek, mint az utóbbi kettő is tette. Ezért sem randiztam már egy ideje.

Nem lett volna szabad megbíznom Milánban, nem kellett volna beengedni a szívembe. Ez az én hibám, nem az övé, ő csak egészségesen védekezik, időben kihátrál egy macerás kapcsolatból. Mindenki ezt tenné a helyében.

Aznap képtelen voltam a munkámra koncentrálni. Hiába olvastam a cég ügyfeleinek leveleit, egy szót sem fogtam fel belőlük, így inkább feladtam, és hagytam magam elmerülni a fájdalomban. Az ölembe vettem Fricit, és telesírtam két csomag zsebkendőt, de elhatározásra jutottam.

Elengedem Milánt, felmentem az ígérete alól, nem kell többé irgalmas szamaritánust játszania. Nekem is jobb, ha nem kell látnom, könnyebben elfelejtem. Felhívom Dórit, hogy nem tudom tovább vállalni Fricit. Biztosan talál más megoldást, míg kiengedik Erzsi nénit a kórházból, vagy akár megkérem az egyik kollégámat, hogy segítsen. Feladom a büszkeségem.

Vártam az estét, hogy közöljem Milánnal a döntésemet. Eltökélt voltam, de belülről remegtem. Az idegességem Fricire is átragadt, vakkangatva folyton az ajtóhoz szaladt.

Elérkezett a hétóra, de Milán nem volt sehol. A kiskutya türelmetlenül szűkölt a bejárat előtt. Csitítottam, de én is nyugtalankodtam. Milán nem szokott késni, de arra gondoltam, hogy biciklivel lassabban ér haza.

Teltek a percek, Frici és én is egyre feszültebbé váltunk. Fél nyolckor felhívtam Milánt, de csak az üzenetrögzítője válaszolt. Ki volt kapcsolva. A munkahelyén is kerestem, de azt mondták, már elindult haza.

Pánikba estem. Nem értettem, mi történhetett. Baleset érte, megsérült? Vagy csak engem akar kerülni? Fricit azonban nem hagyná cserben.

Ránéztem az apró máltaira. Az egész kutya egyetlen fekete szempárnak tűnt, ami kétségbeesetten tapadt rám.

Tudtam, hogy Frici hamarabb betegedne bele, minthogy bepisiljen a lakásban. Túlságosan jól nevelt kutya volt. Újra tárcsáztam Milán számát, de ismét csak az üzenetrögzítő válaszolt. Frici nyüszített és kaparta az ajtót. Cselekednem kellett.

Rettegtem a pániktól, de egy szenvedő állat látványát még kevésbé tudtam elviselni. És a kutya most szenvedett. Senki nem maradt, aki segíthessen rajta, csak én.

Remegve készülődtem, Frici közben egyre hangosabban vonyított. A védőálarcomban fuldokoltam, de ráadtam a pórázt, azonban az ajtóban újra megtorpantam. Frici nem értette, miért tétovázom az ajtófélfába kapaszkodva, így erőteljesen húzni kezdett a lépcső felé. A kis testbe hatalmas erő lapult, így kénytelen voltam elszakadni az ajtótól, és elindulni utána, ha nem akartam, hogy megfojtsa magát a nyakörvével.

Frici lendületesen vágtázott a lépcsőn lefelé, nem hagyta, hogy megálljak, így hiába reszkettem és kapkodtam kétségbeesetten a levegőt, loholtam tovább. Amikor kiértünk a kapun, a külvilág hirtelen mellbe vágott, megtántorodtam.

Már besötétedett, az utcán egy lélek sem járt, csak a távolban sejlett fel egy-egy kutyasétáltató alakja az utcai lámpák fényében. A hűvös áprilisi este megcsipdeste a maszk felett az arcomat. Megborzongtam. A pánik egyre jobban összezárult a mellkasom körül, kiszorítva a tüdőmből a levegőt, de ekkor Frici határozottan újra megrántott, és az első bokorhoz húzott, hogy végre elvégezhesse a dolgát.

Elindultunk a házak között. A kutya lépten-nyomon megállt, hogy megjelöljön egy-egy virágágyást vagy kukát, de aztán húzott tovább, egyre távolabb az otthonunktól. Folyamatosan szorongtam, a fejem nyugtalanul kapkodtam ide-oda, nem jön-e valaki a közelünkbe, aki potenciális vírusforrás lehet, de senkit nem láttam.

 A pánik ott ólálkodott mellettem, képtelen voltam lehagyni, de már nem kergethetett vissza a lakásba. Rogyadozó térddel, de haladtam előre.

Végül kiértünk a házak közül a parkba, amit lámpasorral kivilágított bicikliút szelt ketté. Frici éppen egy izgalmas fűcsomót vizsgált, amikor az úton egy alak sötét körvonalai tűntek fel. Lassan közeledett, és mintha tolt volna valamit. Frici is felfigyelt rá, az orrát a magasba csapva szimatolt, majd egy vakkantással felé kezdett húzni. Nem értettem mit akar, visszatartottam, de az alak egy lámpa alá ért, és felismertem.

Milán volt az. A kerékpárra támaszkodba bicegett, aminek az egyik kereke furcsa szögben elgörbült. Megsérült! A gyomrom összerándult. Futásnak eredtem Fricivel. Milán is felismert minket, mert meggyorsította a lépteit.

Amint odaértünk hozzá, Frici boldogan rávetette magát a lábára, mire ő fájdalmasan feljajdult.

– Én is örülök neked – nyögött fel Milán, aztán rám meresztette a szemét. – Mira, ezt nem hiszem el!

Én azonban válasz helyett remegve tapogattam végig a karját, amin felhasadt a biciklis felső, hogy nem tört-e el, de szerencsére csak horzsolásokat találtam. Aztán a lábát vizsgáltam meg, de úgy tűnt, azon is csak felszíni sérülések vannak.

– Biztosan beütöttem a fejemet is, és most hallucinálok, mert ez lehetetlen – folytatta Milán nevetve, majd eldobta a kicsorbult kerékű biciklit, és magához szorított.

Egy pillanatra megdermedtem, de aztán elmerültem az ölelésében. Végre megtörtént az, amiről annyit álmodoztam. Erős karjai között szinte elvesztem, arcomat széles mellkasához szorítottam, hallgattam a szíve dobogását. A torkom összeszorult. Ma többszörösen átléptem a határaimat, és még nincs vége. Az adrenalin veszettül dolgozott benne, ki kellett használnom.

 Lehunytam a szemem, és maszkos számat Milán csupasz szájára tapasztottam. A textil miatt nem érezhettem a csókját, de az illúzió legalább megvolt. A pulzusom az egekbe szökött, a térdem megremegett. Milán karja azonban szorosan tartott.

– Ezért megérte összetörnöm magamat meg a telefonomat – szólalt meg fátyolos hangon.

Most egy kicsit ő is kapkodta a levegőt.

– De biztos jól vagy? – kérdezte aggódva, majd elengedett.

Mindenem reszketett, de bólogattam.

– Nem gyógyultam meg, de azt hiszem, máskor is képes leszek erre.

– Mármint kijönni, vagy hozzámérni? – kérdezte kaján mosollyal az arcán.

– Talán mindkettőre.

Milán újra magához ölelt, majd a fülembe suttogott.

– Pedig már azt hittem, többé szóba sem fogsz állni velem.

– Én meg azt, hogy többé hallani sem akarsz egy ilyen csodabogárról.

Milán erre összehúzta a szemöldökét.

– Túlságosan fontossá váltál nekem, nem akarlak elveszíteni. Fogd már fel, hogy szeretlek, te csodabogár.

A szívem kihagyott együtemet.

– Én is szeretlek, Milán – vallottam be, majd óvatosan megfogtam a kesztyűmben az ő csupasz, horzsolásos kezét. – Menjünk be, fertőtlenítsük a sebeidet, mielőtt elkapsz valamilyen fertőzést. Legszívesebben egy kád hipóba áztatnám be magunkat.

– Akkor mától rám is kiterjeszted a hipochondriádat? – kérdezte nevetve.

 – Persze – válaszoltam, majd Fricivel hármasban elindultunk hazafelé.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (2 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük