Fráter Zsuzsanna: A lélekfestő

Fráter Zsuzsanna: A lélekfestő

 

A Campanile harangja elütötte az éjfélt, a kongás végigsöpört a kihalt utcákon. Ekkorra már minden istenfélő aludni tért, csak a gonosz lelkek nem találtak nyugalomra.

Damiano azonban képtelen volt pihenni, vagy akár csak megmozdulni. Lehorgasztott fejjel, összeroskadva ült hosszú órák óta, és csak bámulta a szoba kopott falának támasztott festményt.

Mikor késő délután hazaérkezett szegényes kis otthonába, Lucrezia befejezetlen portréját a többi eladatlan képe mellé támasztotta, aztán lerogyott az egyetlen székére. Csak ült és bámulta a portrét, míg az angyali arc színes foltok kavalkádjára esett szét.

A világ megszűnt számára létezni. Nem hallotta a város nyitott ablakon át beszűrődő zsivaját, a Piazza del Duomo nyüzsgő forgatagát, a gyerekek vidám ricsajozását, az asszonyok nevetését, a macskakövön koppanó paták zaját. A szűk szoba fojtogató levegője, elgémberedett tagjainak zsibbadása, a gyomrát mardosó éhség sem zavarta. Már nem érdekelte semmi. Lucrezia elküldte, így mostantól semmit nem ért az élete. Eddig csak bukott festő volt, most már bukott férfi is.

Néhány hete, amikor Fracesco Lottini megbízta felesége, Lucrezia portréjának megfestésével, szárnyalt a boldogságtól. Azt gondolta, végre esélyt kapott, megmutathatja, mire képes. A portré csodájára fog járni egész Firenze, egymás után kapja majd a megbízatásokat. Lottini elégedettségében beajánlja a többi gazdag kereskedőnél, nem kell többé megbízásokért kilincselnie.

A festmény azonban már soha nem készül el, a pályafutásának örökre befellegzett, de ami még fontosabb, az életének is. Az egyetlen asszony, akit valaha szeretett, eltaszította magától. Lucrezia elküldte.  A férjét, a családját, a tisztességét választotta helyette.

Damiano felemelte a fejét, szétnézett a szegényes otthonában. A nyitott tetőablakon át besütött a telihold fénye, megvilágította a festőállványát és a sarkokba halmozott képeit. A művei nem kellenek senkinek. Túlságosan őszinték, azt mutatják, amit az emberek inkább el akarnak titkolni. A kereskedő szemében rejtőző mohóságot, a püspök bujaságát, a tisztes úriasszony pajzán gondolatait…

Ki akarná ezeket látni? Senki. Mégsem festhetett mást. Talán Lucrezia képe megváltoztatott volna mindent. Talán, de mindez már nem számított.

Ma lett pont annyi idős, mint Krisztus a halálakor. A tekintete a tőrére tévedt az asztalon.

Odakint felvonyított egy kutya, a hold elé felhő kúszott, a szoba sötétségbe borult. Damiano felállt a székről és az asztalhoz lépett. Kezébe vette a tőrt, ujját finoman végighúzta a pengén. Elég élesnek tűnt. Az öngyilkosság halálos bűn, de az ő lelke talán már így is elkárhozott. Sokan megszállottnak tartották képei miatt, ördögi erőről suttogtak. És férjes asszonyt szeretett megszegve a kilencedik parancsolatot. Mi veszteni valója maradt hát? Megforgatta a kezében a tőrt.

Ekkor azonban erőteljes kopogás hallatszott az ajtaján. Damiano felrezzent sötét gondolataiból, visszaejtette a kést az asztalra. Ki lehet az ilyen későn? Szíve hirtelen nagyot dobbant. Lucrezia! Csak ő jöhetett el hozzá. Meggondolta magát, mégis őt választja!

A vére a fülében dobolt, a mellkasa összeszorult, míg az ajtóhoz szaladt, és remegő kézzel feltépte azt. Az elétáruló látványtól azonban visszahőkölt. Nem Lucrezia állt a küszöbön.

Egy hatalmas fekete agár vicsorgott rá fenyegetően, mögötte pedig egy magas, csuklyás nőalak bontakozott ki a homályból. Az ismeretlen közelebb jött, hátratolta a kámzsáját, de Damiano a sötétben így sem tudta kivenni az arcát.

– Bocsásson meg, mester, hogy ilyen késői órán zavarom, de olthatatlan vágy űzött ide messziről, hogy megismerhessem – duruzsolta mély, bársonyos hangon.

A festő a meglepetéstől egészen összezavarodott, képtelen volt megszólalni. Nem értette ki ez a nő és mit akar, a torkát azonban valami ismeretlen félelem szorította össze.

– Bemehetek? – kérdezte a titokzatos idegen, majd válaszra sem várva ellépett Damiano mellett, a fekete agár szorosan a nyomában maradt. Ahogy elhaladt, Damiano orrát valami nehéz, fonnyadó virágokra és leégett viaszgyertyákra emlékeztető illat csapta meg. Tétován követte a hívatlan vendéget a szobába.

A nő megállt a festő lakása közepén és körbenézett. A hold újra előbújt a felhők mögül megvilágítva az idegen királynői termetét. Damiano most végre jobban megfigyelhette. Karmazsinvörös, gazdagon hímzett ruhát viselt és fekete köpönyeget. A halvány holdfényben arca fiatalnak látszott, a tekintetében mégis volt valami, amitől jóval idősebbnek tűnt, mint amit hibátlan, alabástrom bőre mutatott. Mások igazi szépségnek tarthatták, azonban pengevékony szája, kissé hegyes álla gőgről és könyörtelenségről árulkodott. Damiano már látta is maga előtt a portrét, amit készítene róla. A szép arc kegyetlen mosolyba torzulna.

Gyorsan megrázta a fejét, hogy a képet elhessegesse. A látogatója biztosan nem örülne egy ilyen portrénak, és különben sem fest már többet. Nagy levegőt vett, s megköszörülte a torkát.

– Signora, miben lehetek a szolgálatára? Ha portrét akar, akkor sajnos…

A hölgy azonban türelmetlen mozdulattal intett, félbeszakította.

– Kíváncsi lettem a lélekfestőre, akiről suttognak. Látni akarom a képeit.

Damiano keserűen felnevetett. Lélekfestő, az utóbbi időben így nevezték el a firenzeiek.

– Azt mondják, teljes pőreségében látja az emberek lelkét – folytatta tovább a nő közelebb lépve Damianóhoz. Arca közben rezzenéstelen maradt, mintha márványból lenne, fürkész tekintetét a festőre szegezte.

Damiano nyelt egyet. Volt valami zavaró az asszonyban, amitől a hátán a hideg futkosott. Furcsállta az éjszakai megjelenését, az érdeklődését a képei iránt. Az egész viselkedését nyugtalanítónak találta, ahogyan az agárét is. Az állat nem járt körbe szaglászva, mint egy átlagos kutya, csak szobormereven, ugrásra készen várakozott a gazdája mellett.

Damiano legszívesebben elküldte volna a hívatlan vendégeket, de valamiért mégsem tette. Egészen megbabonázták. Végül erőt vett magán, és kényszeredetten a falak mellé halmozott képek felé mutatott.

– Én csak azt festem, amit látok. És ez nem mindenkinek tetszik.

A nő a festményekhez lépett, egymás után emelte fel, szakértő szemmel vizsgálta őket. Néhánynál elégedetten hümmögött, másoknál el-elmosolyodott. Egy kövér pék portréját maga előtt tartva hangosan felnevetett.

– Az öreg Luciano. Kedveltem, bár kicsit jobban szerette a kisfiúkat, mint ildomos lett volna. Igazán jól megragadta ezt a nem túl kívánatos tulajdonságát ebben a szatírmosolyban.

Damiano elhúzta a száját. Eszébe jutott, hogy a pékmester a portré láttán mennyire kikelt magából. Nem volt hajlandó fizetni, a képet szét akarta szaggatni. Damiano alig tudta húsos ujjai közül kimenekíteni.

Visszagondolva, talán jobb lett volna, ha hagyja elpusztulni, de soha nem volt képes megsemmisíteni a munkáit, mint ahogyan mást sem tudott festeni, mint amit látott.

Az asszony végül Lucrezia portréjához lépett. Damiano felkiáltott, rémülten a kép után kapott. Beleremegett a gondolatba, hogy ez a nő hozzáérjen. Elkésett. Mire megakadályozhatta volna, a Lucreziáról készült félkész festményt már az idegen megkaparintotta, és elégedetten szemlélte.

– Nocsak, nocsak. Egy földre szállt angyal. Tényleg ennyire tiszta lenne? Semmi romlottság, eltitkolt bűn?

Az asszony kajánul felnevetett, majd gúnyos mosollyal a festőhöz fordult.

– Mit szólna ahhoz, ha azt mondanám, hogy Lucrezia a magáé lehet? És minden más is, amit csak akar: gazdagság, hírnév. Halhatatlanság.

Ahogy az utolsó szót kimondta, a gúnyos mosoly eltűnt az arcáról, felváltotta valami számító mohóság. A pupillája kitágult, a szeme hatalmasra nőtt.

Damiano megborzongott, mintha ez a tekintet el akarná nyelni. Hideg verítékcsepp kúszott végig a gerincén. Elkapta a pillantását az asszonyról. Hirtelen harag gyúlt benne, a keze ökölbe szorult. Mit tudhat ez a tébolyult róla vagy Lucreziáról? Egyáltalán honnan ismeri őket?

Dühösen visszafordult az idegenhez.

– Hogy merészeli? Kicsoda maga, és mit akar?

Kikapta a kezéből a festményt, magához szorította, de a nő csak nevetett. Az agár fenyegetőn kivillantotta hegyes fogait, mire Damiano nyugtalanul hátrált. A szíve a torkában dobogott, egyre kevésbé értette mi folyik körülötte.

Az idegen leintette a kutyáját, leoldotta magáról a köpönyegét, majd könnyedén a székre dobta. Teljes pompájában feltárult ragyogó, arannyal és drágakövekkel díszített ruhája.

Damiano csak ámult, soha nem látott még ilyen fényűzést.

– Naamah a nevem – búgta lágyan az asszony.

A holdfényben megcsillantak az öltözetét és a nyakláncát díszítő drágakövek. Ekkor valami egészen furcsa történt. A ruhán végigfutó minta hirtelen életre kelt, kavarogni, mozogni látszott. A hímzett rózsák egyszerre kinyíltak, majd eldobták szirmaikat, tátott szájú koponyákká változtak, melyek vészjóslón Damianóra vicsorogtak. A ruha ujját díszítő pillangók kitárták szárnyukat, mintha repülni készülnének, mire tüzet okádó tarajos sárkányok kúsztak közéjük egyenként felfalva őket. A rubintok a nő mellén lüktetni kezdtek, mint egy-egy dobbanó, remegő emberi szív, hogy végül vércseppekké robbanjanak szét. Naamah haja, amit eddig feltornyozva viselt a feje tetején, most külön életre kelt, mozgó tekergőző kígyófészekké változott. A temérdek kígyó egyszerre fordult a festő felé, szemük sárgán villogott, villás nyelvüket sziszegve nyújtogatták rá.

Az asszony tekintete volt a legborzasztóbb. Sötét szeme még jobban megnőtt, szinte betöltötte az egész arcát, a mélyén kékes fényű láng lobbant, mely azzal fenyegetett, hogy elemészti azt, aki túlságosan belefeledkezik.

Damiano a fejéhez kapott. Biztosan megőrült, ez nem lehet valóságos. Behunyta a szemét, és mélyeket lélegzett. Amikor újra Naamahra nézett, olyannak tűnt, mint eddig, csak az arca látszott még fehérebbnek és szoborszerűbbnek a ruhája ragyogása mellett.

– Én vagyok az, aki valóra válthatja minden álmodat – súgta teljes közvetlenséggel a férfi fülébe.

Damiano megborzongott, ahogy a nő lehelete felborzolta a nyakán a pihéket. Minden porcikája tiltakozott az asszony közelsége ellen, remegve a falhoz hátrált. Hirtelen világossá vált, kicsoda a látogatója.

A rothadó virágok illata, a fekete agár… a megelevenedő ruha. Minden összeállt. Valaha régen olvasott róla.

Még festőtanonc korában, mikor a mesterével egy kolostor kódexeiben a miniatúrákat tanulmányozták, akkor talált rá a könyvre. A démonokról szólt. A vaskos kötet minden pokolbéli teremtményt osztályozott, leírta a jellemzőiket, tulajdonságaikat. Amikor a mestere rajtakapta, kivette a kezéből, és azt mondta, a démonológia nem kisfiúknak való, mert még a róluk való olvasás is megronthatja a fiatal szívet.

Damianónak azonban most minden eszébe jutott. Naamah a vágy, a csábítás démona. Romlásba taszítja a védteleneket, felzabálja a lelküket.

Hirtelen az ájulás kerülgette, gyomra felkavarodott, látása homályosult. A világ kibillent a helyéről. Ostoba gondolataival idevonzott egy démont. Valahogy meg kellett szabadulnia tőle. Hevesen keresztet vetett. Régen imádkozott már, de talán működhet.

– Távozz tőlem! – suttogta rekedten, és elmormolt egy Paternostert.

Naamah azonban csak nevetett. Nem hatottak rá sem a szavak, sem a szent jelképek.

– Ugyan már, Damiano. Nem akarhatsz megszabadulni tőlem, amikor még azt sem tudod, miért jöttem!

Damiano csapdába esett, tekintete riadtan a kiutat kereste. Pillantása az asztalon fekvő tőrre tévedt. Naamah észrevehette, mert gúnyosan elmosolyodott.

– Nem tudsz sem megölni, sem elmenekülni, úgyhogy jobb, ha meghallgatsz. Nem akarlak bántani, alkut ajánlok.

Damiano agya lázasan dolgozott. Mit tehetne? Azonban képtelen volt bármit kitalálni, kudarcot vallott. De miért is küzdene? Már semmi nem számít reggel óta. A démon azt tehet vele, amit akar, nincs kiért vagy miért élnie tovább. Megadóan lehajtotta a fejét.

– Mit kívánsz tőlem?

Naamah elégedetten horkantott fel. Megsimogatta az agara fejét, hogy csitítsa, mert még mindig támadásra készen állt mellette szemmel tartva a festőt.

– Ez már értelmes beszéd! Mindent megadok, amire vágysz, persze cserébe én is kérek valamit.

Damiano értetlenül ráncolta a homlokát. Elképzelni sem tudta, mit akarhat tőle a démon.

– Mit adhatnék? A lelkemet? Az nem sokat érhet – nevetett fel keserűen.

– Ó, nem egy lelket akarok, hanem sokat – válaszolta Naamah. A szemében a kék láng mohón újra fellobbant.  – Tízezer lélekkel kell fizetned az ajánlatomért.

Damiano megborzongott, szava elakadt. Tízezer lélek! Hogyan adhatna neki ennyit? A démon bizonyosan megőrült.

– Nem értem. Ez lehetetlen – rázta a fejét.

Naamah azonban magabiztosan folytatta tovább.

– Nagyon is lehetséges. Az én szolgám leszel, begyűjtöd nekem a tízezer lelket, hatalmat adok hozzá.

Damiano szíve egyre szaporábban vert. Valóságos mindez? Nem álmodik? Megdörzsölte a szemét, de a démonnő nem tűnt el, csak várakozóan nézett rá.

–  Miért én? Miért engem választottál? – kérdezte még mindig hitetlenül.

Naamah felsóhajtott. Úgy tűnt, kezdi unni Damiano értetlenségét.

– Azért, mert belelátsz az emberek lelkébe. A legnemesebb felszín alatt is meglátod a romlottság apró csíráját, és nekem erre van szükségem. Gyűjts össze tízezer ártatlan lelket, cserébe megadok neked mindent, amire vágysz!

– Tehát nem bűnösöket akarsz, hanem ártatlanokat? – kérdezte megütközve Damiano.

– Azok szaftosabbak – búgta Naamah, és finoman megcirógatta az agara hátát. – Azazel is jobban szereti őket, meg aztán a bűnösöket magam is megszerezhetem.

Damiano lázasan gondolkodott. Mindent megkaphatna: gazdagságot, hírnevet, a képei elismerésé, nem öregedne és betegedne meg, örökké élhetne. És Lucrezia! A démon azt mondta, ő is az övé lehet. Nyelt egyet.

–  Mi lesz Lucreziával?

Naamah élesen felnevetett. A gúnyos kacajt a falak felerősítve verték vissza, Damiano megborzongott tőle.

– Szóval ő számodra a mézesmadzag! Jól sejtettem. Segítek megszerezni.

Damiono megszédül, hirtelen nyomasztóan kicsinek érezte a szobát. Egyszerre rohanta meg izgalom, félelem, remény, az érzések majd szétvetették. Nyugtalanul rótta a köröket a szűk helyiségben nem törődve az őt árgus szemekkel figyelő démonnal és az agarával. Gondolkodnia kellett. Lucrazia az övé lehet! Mindig esküdözött, hogy bármit megtenne érte, most pedig itt a lehetőség.

Képes eladni a lelkét, sőt tízezer másik lelket egy démonnak a szerelemért? Feláldozhatja az üdvösségét? Bár olyan már neki valószínűleg úgy sincs. Alkut köthet a gonosszal? Elveheti ártatlanok lelkét a saját boldogulásáért? De van-e valódi ártatlanság? Ő már csak tudja, hogy a legtöbb ember lelke mélyén ott lapul a bűn. A képei mindig megmutatják.

Néhány perce még az élete eldobásán gondolkodott, most pedig egy karnyújtásnyira került tőle minden vágya. Meg kellett ragadnia.

Hirtelen megállt a szoba közepén és szembefordult a démoni asszonnyal.

–  Mit kell tennem?

Naamah elégedetten keresztbe fonta karját a mellén.

– Szerződést kötünk.

***

– Damiano! – kiáltott fel meglepetten Lucrezia, ahogy megpillantotta a fogadószobába belépő festőt. Arca felragyogott, keze felé nyúlt, miközben felpattan a karasszokéből, de aztán gyorsan meg is szakította a mozdulatot. Arca elfelhősödött, vékony, szabályos ívű szemöldökét gondterhelten ráncolta össze.

– Nem szabadna itt lenned! Tudod, hogy nem láthatjuk többé egymást. Francescónak tegnap azt mondtam, nem akarom már a portrét. Még nem ébredt föl, de bármelyik percben itt lehet – folytatta, miközben a zsebkendőjét idegesen tépkedte. Arca sápadtnak tűnt a kora reggeli napfényben, szája széle megremegett, mintha a sírás fojtogatná.

Damiano tudta, hogy a tegnapi elválásuk után a megjelenésével felzaklatja Lucreziát, de muszáj volt megosztania vele a Naamah-val kötött alkuját. Egész éjszaka ezt a pillanatot várta. Ráadás meg kellett értetnie szerelmével, hogy amit tenni készül, az elkerülhetetlen.

– Lucrezia, hallgass meg! Együtt lehetünk, már tudom a módját is – kezdett neki a mondandójának. Közben megtapogatta a felöltőjébe rejtett tőrt. A helyén volt.

Az asszony azonban egyre csak aggodalmaskodott.

–  Damiano, kérlek, ez bűn! Mi nem lehetünk egymáséi, talán majd odafent, ha kiérdemeljük. De most Francesco…

– Francesco nem számít! – szakította félbe Damiano türelmetlenül. Egyre idegesebb lett, amiért Lucrezia nem vette észre, milyen fontos dolgot akar ő közölni vele.

–  Nem kell egy olyan férjjel élned, akit nem szeretsz, végre boldogok lehetünk! Mindent megadok neked, amit akarsz. Kapsz másik palotát, szolgákat, ékszereket, mindent. Összeházasodunk!

– Már van férjem – suttogta Lucrezia.

Hímzett zsebkendőjével óvatosan megtörölgette könnybe lábadt szemét.

– Ne kínozz tovább. Így is halálomig mardosni fog a bűntudat, mert olyasmit érzek irántad, amit nem szabad.

– Lucrezia – nyögte Damino, és az asszony felé lépett.

A karjaiba akarta zárni, megvigasztalni, és végre elmondani neki, hogy tudja a megoldást. Soha többé nem kell elválniuk. Az asszony azonban nem engedte, elfordult tőle, és az ajtó felé indult.

– Kérlek, menj el, mielőtt Fransesco lejön.

Damiano azonban nem tágított, hevesen megragadta Lucrezia kezét. A vágy, hogy örömét megoszthassa az asszonnyal egyre erősebben feszítette. Képtelen volt tovább türtőztetni magát.

–  Hadd fejezem be, még meg sem hallgattál! Minden gondunknak vége – kezdte, és még erősebben szorította Lucrezia kezét, aki halkan felsikoltott, ki akart szabadulni, de Damino nem engedte. Nem hagyhatta, hogy az asszony újra félbeszakítsa.

–  Éjjel… Az éjjel volt egy látogatóm. Valaki, akinek nagyon nagy a hatalma. Kiutat kínált. Ha a szolgálatába állok, akkor gazdag és híres lehetek. Mindent megad, amit csak kívánhatunk. Minden a miénk lehet.

Lucreziának végre sikerült kiszakítania a kezét a Damianóéból. Arcára kiült a zavart értetlenség, elhátrált tőle.

– Miről beszélsz, milyen látogató? Tudod, hogy soha nem a vagyonról volt szó. Engem a házassági esküm köt!

Damiano egyre türelmetlenebb lett. A vér a fejébe tódult, a halántéka lüktetett. Nem értette, hogy miért nem lelkesedik Lucrezia, miért nem akarja őt meghallgatni. Hiszen a jövőjükről volt szó, a szerelmükről, ami végre beteljesülhet!

– Lucrezia, hát nem érted? A férjeddel bármi történhet! És akkor mi összeházasodhatunk. Együtt lehetünk, de nem kell lemondanod a jó életről, ezután bármit megadhatok neked.

Lucrezia rémülten a szájához kapott, hogy elfojtson egy sikoltást. Az arca elsápadt. Megragadta Damiano felöltőjét.

– Damiano, megőrültél? Nem mondhatod komolyan, Francesco jó ember! – zihálta. – Hát ez a terved? Így lehetnénk boldogok, hogy meggyilkolod a férjemet? Ha megtennéd, soha többé nem tudnék rád nézni. Elkárhoznánk örökre!

Lucrezia egyre hangosabban tiltakozott, Damiano hiába próbálta csitítani.

– Lucrezia, kérlek! Értsd meg, én csak azt akarom, hogy együtt lehessünk. Nem tudok nélküled élni, mi összetartozunk. Te sem vagy így boldog! Egy olyan férj mellett maradnál inkább, aki iránt nem érzel mást, csak tiszteletet?

Lucrezia azonban a fejét rázta, a szemében kétségbeesés és hitetlenség ült, ami elkeserítette Damianót. Tudta, hogy nehéz lesz meggyőznie Lucreziát, de abban bízott, hogy az asszony legalább végighallgatja.

– Tudom, szörnyűségnek hangzik, amit mondok, de gondold végig. Ez az egy útja van, hogy együtt lehessünk. Én nem tudok nélküled élni. Vagy én, vagy Francesco, tiéd a döntés.

Karba tett kézzel megállt a nő előtt, és várakozón ránézett. A szíve veszett módon dübörgött a mellkasában, míg Lucrezia válaszára várt. A hátán végiggördült egy izzadságcsepp. Most dőlt el, igazán szereti-e az asszony.

Lucrezia szája széle megremegett, de nem válaszolt, csak a tekintete esdekelt némán.

– Választanod kell: vagy én, vagy ő! – erősködött tovább Damiano rekedten.

A torkában gombóc nőtt.

– Nekem nincs életem nélküled.

– Ezt nem teheted velem. Nem állíthatsz ilyen döntés elé – nyöszörögte Lucrezia, és újra hátrált Damianótól. Rebbenő pillantása a szoba kijáratát kereste.

Damianóban azonban hirtelen elpattant valami. Lucrezia nem hagyhatja csak úgy itt, mikor ő a végsőkig elment érte! Megragadta az asszonyt, erősen megszorította a karját, magához rántotta.

– Innen már nincs visszaút. Tegnap éjjel majdnem végeztem magammal miattad, amikor Naamah megjelent, és alkut ajánlott. Mindent megkaphatok, ami után eddig csak vágyakozhattam. És mindent megadhatok neked is, de ennek ára van. A szerződést csak egy ártatlan vérével írhatom alá. A férjednek meg kell halnia, hogy mi boldogok lehessünk.

Miután befejezte, nem engedte el Lucreziát. Az arcát fürkészte, látni akarta, hogy milyen hatással vannak rá a szavai. Vajon megérti, mennyire nehéz volt neki is dönteni? Ő azonban csak a közös boldogságukat tartotta szem előtt.

De Lucrezia tekintetében csak félelmet és zavaradottságot talált.

– Ki az a Naamah? – kérdezte az asszony remegve.

Damiano felsóhajtott, elengedte a nőt, hagyta, hogy az leüljön a karosszékébe, aztán nekikezdett a mondandójának. Elmesélte az éjjeli történéseket, meg azt, amit a démonról egykor olvasott. Nem hagyott ki semmit. Azt akarta, hogy Lucrezia végre megértse őt.

Az asszony meghallgatta, nem vágott közbe, de szeme – miközben Damiano beszélt – tágra nyílt, arca egyre inkább elszürkült, szája is elvesztette rózsás színét, egész testében remegett.

Mikor Damiano befejezte a történetet, akkor sem szólalt meg. Vacogva ült a díszesen faragott karosszékben, és csak nézte a férfit. A könnyei hangtalanul folytak végig alabástromfehér arcán.

– Lucrezia, szólj valamit! Mondd, hogy megértesz! – kiáltotta Damiano kétségbeesett, és a hajába túrt.

Letérdelt az asszony elé, kezébe vette annak jéghideg tenyerét, és kétségbeesetten szorongatta. Nem akarta megijeszteni a nőt, nem akart neki rosszat. Csak azt szerette volna, hogy tudja, mindent kettejükért tesz.

– Az a démon. Bizonyosan megszállt téged, Damiano, megrontott. Te nem ilyen vagy, nem vagy kegyetlen gyilkos, én tudom – suttogta végül Lucrezia és felnézett a férfira. Tekintete az övét kutatta, mintha abban keresne igazolást a szavaira.

Damiano azonban elkapta a pillantását. Lucrezia nem érti meg. Ekkor azonban az asszony folytatta:

– Ki kell tépned magadból ezt a démont, újra annak kell lenned, aki voltál. Értsd meg, soha nem szerethetnélek, Francesco halála árán. A vére a fejünkre szállna. Ráadásul ártatlan lelkeket vinnél a kárhozatba. Szörnyeteget csinál belőled!

Damiano a szavakra megremegett. Mi van, ha Lucrézia valóban örökre meggyűlöli? Ha soha nem bocsájt meg…

– Damiano, kérlek. Felejtsd el ezt a tébolyt, gyónd meg a bűnöd, vezekelj! Az Úr biztosan megbocsájt – győzködte tovább Lucrezia egyre hevesebben. – És majd egyszer, a Paradicsomban együtt lehetünk.

Damiono erre elmosolyodott. Lehajolt, és megcsókolta a kezét.

– Rám a túlvilágon már csak a Pokol vár. Ezen a földön kell boldognak lennem – válaszolta.

Mély levegőt vett, kihúzta magát. Lucrezia előbb-utóbb meg fogja érteni. A démonnak hála, végtelen idejük lesz rá.

– Maradj itt! Érted is teszem.

Felállt és indulni készült, hogy megkeresse Francescot. Naamah utasítása, hogy egy ártatlan ember vérével pecsételje meg a szerződésüket. Damiano választása Lottinire esett, így elhárul az akadály közte és Lucrezia között is. Ráadásul Francesco jó ember, ártatlan.

Azonban Lucrezia hirtelen megragadta a kezét, nem hagyta elmenni. A vékony, hideg ujjak vasmarokkal tartották.

– Damiano, nem teheted! – kiáltotta hevesen és felpattant.

A szemében kétségbeesés ült, mégis eltökéltnek látszott. Továbbra is fogva tartotta a férfit a karjánál fogva, miközben kiáltozni kezdett. Damiano megijedt, hogy a sikítozásával felveri a házat, így megpróbálta csitítani, azonban elkésett.

Az ajtó kivágódott, és egy színes köntösös, apró emberke csörtetett be hálósipkával a fején.

– Mi ez? Mi történik itt? – tudakolta Francesco.

A köntöse szétnyílt, láttatni engedve hosszú hálóingét. Arca még gyűrött volt az alvástól, most kelhetett ki az ágyból. Amint megpillantotta Damianót, megtorpant, gyorsan lekapta a fejéről a hálósipkát, és zavartan a háta mögé gyűrte.

– Daminano mester, mit keres itt? Úgy tudtam, nem folytatja a feleségem portréját. Lucreziának valamiért nem tetszik a mű, bocsásson meg. Persze az eddigi munkáját kifizetjük, efelől nyugodt lehet.

Lucrezia hirtelen ellépet Damianótól, és a férjére kiáltott.

– Francesco, hívj segítséget!

De mielőtt még a döbbent Lottini válaszolhatott volna, Damiano egy gyors mozdulattal a férfi mellett termett, megragadta a tőle jóval kisebb termetű Francescot, tőrét egyenesen a torkának szegezte.

– Csak semmi kiáltozás – sziszegte.

– Damiano, könyörgök! – sikította Lucrezia.

– Mi… mi ez az egész? – hebegte Francesco. – Pénzt akar?

Damiano továbbra is Lottini torkán tartotta a tőrét, közben az ajtóhoz hátrált, és elreteszelte azt, hogy kívülről ne tudják meglepni az uruk segítségére siető szolgák.

– Ha pénzt akar, csak mondja meg. De kérem, ne bántsa a feleségemet! – próbálkozott tovább Francesco.

Damiano felmordult, ám a szorításán nem lazított.

– Soha nem bántanám Lucreziát – szűrte a fogai közt a szavakat, közben a remegő asszonyra pillantott.

Lucrezia könnyei egyre csak folytak.

– Damiano, kérlek! El kell engedned Francescot – zokogta. – Ha szeretsz engem, megteszed.

Az ajtón kívülről dörömböltek.

– Uram, asszonyom, jól vannak? – hallatszott egy aggódó szolga hangja.

Damiano a fejével intett, hogy maradjanak csendben, és erősebben nyomta a tőrét Lottini nyakához. A penge hegye a vékony bőrbe mélyedt, mire kibuggyant egy apró vércsepp. A férfi megremegett, de nem szólalt meg.

– Semmi baj, Vittorio, jól vagyunk – válaszolta elcsukló hangon Lucrezia.

Damiano helyeslően bólintott. Tudta, hogy nem húzhatja tovább az időt, most kell cselekednie, ha véghez akarja vinni, amit eltervezett. Összeszorította a száját, megacélozta magát. Csak egy határozott mozdulat, és vége. Francesco nem fog szenvedni. Megszorította a tőrt, már lendült is volna a keze, hogy átvágja Lottini torkát, de ekkor hibát vétett.

A pillantása Lucreziára tévedt, aki dermedten állt tőle néhány lépésre. Az asszony elfogta a tekintetét, kitalálta, hogy mit tervez. Felsikoltott, és előre vetette magát.

Damiano a nő hirtelen mozdulatától meglepetten engedett a szorításán, mire Francesco rögtön kihasználta az alkalmat, kitépte magát a kezei közül. Közben Lucrezia is Damianóra rontott, igyekezve kicsavarni a tőrt a kezéből. A festőnek most már két támadója ellen is védekeznie kellett.

Könyökkel állon vágta Francescot, közben Lucreziát is igyekezett ellökni magától, aki egyre a tőrt próbálta megszerezni. Lottini azonban kis termete ellenére kemény ellenfélnek bizonyult, habár megtántorodott Damiano ütésétől, nem adta fel, újra a festőnek ugrott.

– Lucrezia, menekülj! Hívd a szolgákat! – kiáltotta közben.

Damiano azonban nem hagyhatta, hogy az asszony kijusson. Francescot arrébb taszította egy ütéssel, majd Lucreziáért nyúlt, aki az ajtó felé igyekezett. Hátulról megragadta a nőt, és a szoba közepe felé lökte. Az asszony térdre esett. Ám Francesco megint ott volt, Damiano felé vágott a tőrével, azonban csak a karját találta el. Lottini köpenyének ujja felhasadt, de nem sérült meg. Damiano tovább támadott. Egymás után többször is Francesco felé sújtott, aki egyre csak hátrált, mígnem a falnak ütközött.

Damiano látta, hogy most jött el a végső pillanat. Francesco nem tudott hová menekülni. A tekintetében fellobbanó rettenet mutatta, hogy ezt ő is tudja. Damiano most nem habozott. „Lucreziáért” – suttogta magában. Nagy lendülettel szúrásra emelte a kését.

Egy sikoly, egy villanás, és hirtelen, szinte a semmiből, Lucrezia Francesco elé vetette magát. Damiano felüvöltött, azonban már nem tudta megállítani a mozdulatsort. A penge egyenesen az asszony testébe hatolt. Damiano hátratántorodott, úgy engedte el a markolatot, mintha megégette volna.

Lucrezia pupillája kitágult, döbbenten meredt a melléből kiálló tőrre, majd tekintete Damianóra vándorolt.

– Damiano – suttogta. – Én… Francesco… bo.. bocsáss…

A szavait szaggatott köhögés és a szájából felbugyogó vér nyelte el. Kék szemében a fény megtört, arcából minden szín eltűnt, teste a kétségbeesetten zokogó Francesco karjaiba omlott. Ruháját a penge körül vörösre festette a vér, és a folt egyre csak növekedett.

Damiano torkából hörgés tört fel. Nem kapott levegőt, a szoba kifordult körülötte a sarkaiból. A lába megrogyott, képtelen volt megtartani saját súlyát, tehetetlenül roskadt Francesco mellé, aki nyöszörögve, érthetetlen szavakat motyogva ringatta a karjaiban Lucrezia testét.

– Lucrezia, szerelmem – suttogta Damiano a nőnek. – Nem lehet… én nem. Nem halhatsz meg.

Azonban az asszony nem válaszolt. Szeme valahová a távolba révedt, vértelen ajka elnyílt, teste összetört játékbabának tűnt Lottini ölében.

Damiano a kezére nézett. Apró vörös cseppek szennyezték, Lucrezia vére. Gyomra összerándult, émelygés tört rá, száját keserű íz töltötte meg.

Megölte a szerelmét! A mellkasába iszonyatos fájdalom hasított, mintha a penge a saját szívét járta volna át. Felüvöltött kínjában, majd tehetetlenül összegörnyedt. Mindent kockára tett és mindent elveszített.

Közelebb húzódott Lucrezia testéhez, a tőrért nyúlt, ekkor azonban hirtelen egy ismerős hangot hallott maga mögött.

–  Gratulálok, Damiano, a szerződés megköttetett.

Francesco rémülten kiáltott fel, szeme kikerekedett, Lucrezia testét magához ölelve a sarokba kúszott.

Damiano megfordult. Naamah állt a szoba közepén, mellette elmaradhatatlan kutyájával, Azazellel.

Damiano érezte, hogy a fájdalmán felülkerekedik a harag. Keze ökölbe szorult, halántéka lüktetett. Ha Naamah nincs, akkor Lucrezia még mindig élne.

– Te, pokolbéli szörnyeteg, hogy merészelsz idejönni? Miattad történt mindez! – üvöltötte és megindult a démon felé.

Ekkor azonban Azazel felmordult, rávicsorgott pengeéles fogaival, és támadó állásba helyezkedett. Naamah tiltólag kinyújtotta a kezét a festő felé.

– Visszább, szolga! Nem én öltem meg az asszonyt, hanem te, magad. Sőt, még azt sem mondtam, hogy kit kell elpusztítanod. Egyedül választhattad meg az áldozatot.

Damiano a fogait csikorgatta, de megállt. Naamahnak abban igaza volt, hogy nem ő adott parancsot Lucrezia halálára, de mégis… ha nem kínálja fel azt az ostoba alkut…

– Nos, a szerződés megkötetett, amit ezentúl kívánsz, megadom neked. Cserébe a szolgám vagy – folytatta Naamah. Láthatóan cseppet sem törődött a Damiano lelkében dúló viharral.

– Mindent megadsz, amit csak akarok? – a festő keserűen felnevetett. – Én csak Lucreziát akartam, de őt a saját kezemmel öltem meg. Fel tudod támasztani?

Naamah lebiggyesztette az ajkát.

– Azt nem tehetem. Néhány szabály engem is köt. De bármelyik nőt megkaphatod mostantól, és minden mást is.

Damiano a fejét ingatta. A mellkasát elnehezítette a fájdalom és a harag.

– Semmi nem kell már tőled, csak Lucrezia. Ha őt nem hozod vissza, akkor semmis az alkunk.

Damiano el akart fordulni Naamahtól, de a démon szemében hirtelen harag villant. Valami láthatatlan erő megragadta a festőt, és térdre kényszerítette. Felüvöltött a fájdalomtól, ahogy akarata ellenére Naamah elé rogyott.

– Azt hiszed, ez csak játék? – sziszegte a démon dühtől eltorzult arccal. – A szerződést nem lehet csak úgy felbontani, ha már nem tetszik. Már az enyém vagy! Ha kell a jutalom, ha nem, teljesítened kell a rád bízott feladatot.

Alakja hirtelen megnőtt, a ruhája újra életre kelt, a minták tekergőztek, hajának kígyói Damianóra sziszegtek, szoknyája mögül vicsorgó kutyafalka tűnt elő, akik mind a festő felé kaptak.

Damiano rémülten igyekezett arrébb kúszni, de a láthatatlan erő nem engedte.

– Tízezer lélekkel tartozol nekem. Ha nem kapom meg őket, akkor a kutyáim marcangolják majd a tested az idők végezetéig, és még azon is túl – folytatta Naamah, majd kinyújtotta a kezét, és tenyerét Damiano homlokára tapasztotta.

A démon érintése perzselt, Damiano felüvöltött fájdalmában, mert úgy érezte, hogy tűz égeti, a forróság leolvasztja a koponyájáról a húst meg a bőrt, és még a csontot is elporlasztja ott, ahol hozzáér. A feje majd szétrobbant, szeme előtt tüzes karikák ugráltak, nem kapott levegőt, teste görcsbe rándult a kíntól. Ám hiába ordított, Naamah nem vette le róla a kezét, szavakat suttogott, melyeket ő nem értett.

Végül aztán eleresztette, Damiano pedig a padlóra rogyott. A fájdalom hirtelen megszűnt, csak a bőre sajgott ott, ahol a démon megérintette. Damiano óvatosan megtapogatta a homlokát, de nem talált magán sebet.

–  Ezentúl a tested halhatatlan – búgta Naamah bársonyos hangja.

– Az én jelemet viseled, amit emberi szem nem láthat. Hatalmat adok neked a halandók felett, hogy kifürkészhesd és befolyásolhasd őket. Eszközt kapsz, mellyel csapdába ejtheted a lelkeket. Ötszáz éved van, hogy teljesítsd az alkut, egy nappal sem több. Ha elbuksz, ítéletnapig kínok várnak rád, ha sikerrel jársz, talán megjutalmazlak.

Damiano szédülve hallgatta Naamah szavait. Halhatatlanság, tízezer lélek, szerződés, ítéletnap és kín. A szavak zsongtak, kavarogtak a fejében, miközben ő legszívesebben halálért könyörgött volna. De halál nem volt, csak végtelenbe nyúló szolgaság és kín.

Naamah végül befejezte a beszédet. A ragyogás, az acsarkodó kutyák sokasága, a sziszegő kígyók tömege eltűnt körüle, csak a szokványos megjelenése maradt.

– Megértetted a feladatodat, lélekfestő?

A hang ostorként vágott végig Damianón. Megremegett, de nem tiltakozott, csak megadón bólintott. Már semmi nem számított. Lucrezia nincs többé, saját kezűleg ölte meg. Már csak arra vágyott, hogy Naamah eltűnjön végre, és meggyászolhassa halott szerelmét.

– Akkor láss munkához – vetette oda még a démon, és egy aranyló ecsetet dobott elé.

Damiano felvette a földről az eszközt. Ahogy hozzáért, furcsa bizsergés szaladt át a bőrén. Elméjében képek villantak, látta magát az ecsetet használva portrékat festeni, de ezek a képek az ecsetvonások nyomán magukba szippantották modelljeik lelkét is.

Damiano felkiáltott, döbbenten elhajította az eszközt, mire az hangosan koppanva a padlóra hullott. Naamah felé fordult, hogy kérdőre vonja az ecsetről, de a démon az agarával együtt köddé vált. Eltűntek.

Damiano néhány pillanatig még a homlokát dörzsölve a földön kuporgott, mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon, majd felkászálódott. Feje szédült, a mellkasában végtelen üresség és kétségbeesés ült. Szüksége lett volna Lucreziára, hogy megnyugtassa. Hiánya lyukat égetett a lelkébe.

Még utoljára a karjában kellett éreznie a törékeny kis testet. Az asszony felé indult, akit még mindig a sarokban reszkető Francesco szorított magához. Amint elindult, Lottini kinyújtotta felé a kezét.

– Ne közelíts, sátán szolgája! Nem akarom, hogy a feleségem közelébe jöjj. Ha valaha kedves volt neked Lucrezia, akkor ne merészeld illetni az istentelen kezeddel. Engem megölhetsz, de hozzá többé nem érhetsz.

Damiano megtorpant. A szavak úgy zuhantak rá, mint mázsás kövek, melyek az igazság súlyával nyomják agyon.

Milyen jogon akar bármit Luceziától? Ő maga pusztította el. Démon szolgájává vált, már nem ember többé. Nincs lelke, a szerelmével együtt az is meghalt. El kell fogadnia a sorsát, amit saját maga szőtt. Megállt, pillantása a padlón heverő ecsetre esett. Lehajolt érte, újra a kezébe vette. Már ez a jövője. Ujjai rákulcsolódtak a démontól kapott eszközre. Meghajtotta a fejét Francesco előtt, tekintete még utoljára végigsimított Lucrezia élettelen testén, aztán elindult az ajtó felé.

Teljesítenie kellett a feladatát, vártak rá az új portrék. Most már valóban ő volt a lélekfestő.

 

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.0/10 (5 votes cast)

Leave a Comment