Erényi Gábor: Az igazság íze

Nagy nap ez a mai Szilárd számára.

– Hevesi őrmester, nem hangzik rosszul! Egyáltalán nem hangzik rosszul – ízlelgeti új megszólítását. A rendőrségi öltöző küszöbén áll, karjában frissen átvett, akkurátusan összehajtogatott egyenruhája. A ruhacsomag tetején előírás szerinti felszerelése katonás rendben, legfelül szolgálati fegyverével. Saját szolgálati fegyverével.

A nem túl tágas öltözőre ráférne egy szellőztetés így a nappali műszak végén, az éjszakai műszak kezdete előtt. Fojtogatóan meleg van, vízpára, izzadtságszag és tusfürdő illata keveredik a levegőben. Már besötétedett, a fényt egyetlen meztelen villanykörte szolgáltatja, félhomályba burkolja a halványzöld, pattogó festésű fémszekrényeket, az előttük sorakozó kopott padokat és a szemközti falnál álló zuhanyfülke tejüveg ajtaját. Kicsit viharvertnek tűnik az egész, de ez most igazán nem számít. Itt kezdődik minden, innen indulnak a rendőrök eligazításra, majd újabb és újabb akciókra a gonosztevők ellen, és az öltöző az ő öltözője is lesz ezentúl. Hevesi őrmester, a rendőrség kötelékében, az igazság és a törvény szolgálatában! A gyengék és ártatlanok védelmezője, a bűnözők végzete. Nagy nap ez, valóban!

A Szilárdhoz közelebb eső, rozsdafoltokkal pettyezett lábú padon egy másik rendőr ül. Már egyenruhában van, épp a csizmáját húzza. Idős, ötven is elmúlhatott már. Termete hatalmas, szinte összecsuklik alatta a pad. Erősen kopaszodik, sűrű ősz szemöldöke alatt éjfekete szemek csillognak.

Szilárd megköszörüli kiszáradt torkát. Szerencsére pont látja az idegen rangjelzését. A karjában tartott csomagot leteszi maga elé. Hogy is van a protokoll?

– Hadnagy úr, Hevesi őrmester, jelentkezem! – vágja vigyázzba magát. Tisztelgése szabályos, nemhiába koptatta évekig a főiskola padjait.

Az idős rendőr rápillant, ajka megrándul a harcsabajusz alatt.

– Te vagy az új fiú?

Szilárd visszahőköl. A protokoll alapján „pihenj” vezényszóval engedélyt kellene kapnia a tisztelgés befejezésére. Zavartan néz a padlóra. A fekete-fehér járólapokon vízfoltok tükrözik vissza a villanyizzó fényét.

– Igenis, hadnagy úr. Ez az első napom. – mondja végül. Habozva ereszti le tisztelgésre emelt kezét.

– Szóval te vagy az. Demeter szólt, hogy jössz. Mellém leszel beosztva. El nem tudom képzelni, miért éjszakára raktak rögtön az első napon. Azt hittem majd csak az eligen találkozunk. Na jól van!

Odalép Szilárdhoz, megpaskolja a vállát és a kezét nyújtja.

– Nemesi Sándor. Sanya.

Kézszorítása akár az önszorító bilincsé, ha sokat vergődik benne az ember.

– Na jól van. Vedd fel a cókmókodat a földről! – folytatja az óriás. – Nemsokára kezdődik az elig. Ott a folyosó végén. Jobban teszed, ha sietsz.

– Igen – Szilárd úgy érzi, mintha a pepita padlócsempe megnyílna lába alatt – Izé… igen, hadnagy úr! Szolgálunk és védünk! Alig várom az első bevetésem, hadnagy úr!

Az öreg elmosolyodik. Szilárdhoz hajol. Vállára teszi a kezét.

– Értem. És mondd csak, fiam. Érzed már?

– Mit… hadnagy úr?

A harcsabajusz mosolyba rándul.

– Az ízt? Érzed?

– Hogy mondja… hadnagy úr? Minek az ízét?

– Szóval nem érzed. Nem baj. Majd fogod.

Azzal az idősödő rendőrtiszt kilép az öltöző ajtaján. Széles válla szinte betölti a folyosót.

Szilárd megcsóválja a fejét. Méghogy siessen? Lassú lehet már szegény hadnagy. Rengeteg ideje van még az eligazításig. Lesz ideje a protokoll szerint, kifogástalanul felöltözni és még szolgálati fegyverét is meg tudja vizsgálni alaposabban. De azért még sokáig bámul maga elé.

***

A rendőrautó villogva gördül be a budai villa elé. Szilárd az anyósülésen ül, rendőrsapkája alól pislog kifelé. Nagyokat nyelve próbálja csillapítani elszabadult ritmusú szívverését.

A környék pulzáló vörös-kék fényben fürdik, csak a hold fehérlik magasan az égen. Kapu, kerítés nincs, a bejárat előtt kőkorlátos tornác, fehér kőlépcső vezet az ajtóig. Csupán egy földszinti ablakból szüremlik világosság. A ház előtti terebélyes, repedezett törzsű tölgyfákról elsárgult levelek hullanak, mintha csak a múló nyarat könnyeznék.

– Na figyelj! – fordul Nemesi hadnagy Szilárd felé. Ezüstös harcsabajsza komikusan ugrál beszéd közben. – Szimpla családi balhé. Napi szinten fogsz ilyenekkel találkozni. Nem lesz gáz. Bemegyünk, lenyugtatjuk őket, a fickó berezel, lehiggad. És kész is vagyunk. Nem lesz gáz. Amúgy is csönd van most, lehet, hogy már vége. A szomszédok is elkönyvelik, hogy reagáltunk a bejelentésükre, mégiscsak lehet a rendőrségre számítani. Ennyi. Figyelj és tedd mindig, amit mondok!

– Igenis, hadnagy úr! Parancs, hadnagy úr! – vágja rá Szilárd. Ajka száraz, szájában fémes íz. Sokszor elképzelte magában, hogy milyen lesz az első bevetés, maga sem érti, hogy miért remeg a hangja. Azért kívülről mosolyog, kihúzza magát, hiszen immár rendőr, az igazság és a törvény szolgálatában, a gyengék és ártatlanok védelmezője. A bűnözők végzete. Ez segít, máris sokkal jobban érzi magát.

– Na gyerünk! – mordul rá az öreg, kinyitja a rendőrkocsi ajtaját. Szilárd is kinyitja a saját oldalát, nehezen nyílik, de megvan. Kiszáll, kezét a fegyvertokra teszi, előhúzza a fegyvert. Hideg, érdes, mégis csúszkál a kezében. Majdnem elejti, hiába próbálja szorítani.

Nemesi hadnagy megy elől. Ő nem húzza elő fegyverét, de társára sem szól rá, hogy tegye el. Határozott léptekkel tart az ajtó felé. Szilárd követi. Összerezzen, amikor egyszer csak üvöltés szakad fel a falak mögül.

– Te büdös kurva! Te elfajzott ribanc! – hallatszik kristálytisztán. Könyörgő női hang felel rá.

Változatos trágárságok és sértések között haladnak az ajtóig.

– Na idefigyelj! – súgja Szilárdnak az öreg, amikor az ajtóhoz érnek. – Tedd el azt a gyíklesőt. Becsöngetünk, általában már ettől lehiggadnak. Kinyitja az ajtót, elmondjuk, hogy bejelentés érkezett, felszólítjuk a törvények betartására. Akarod csinálni?

Szilárd habozva bólint. A rend és az igazság őre, a gyengék és ártatlanok védelmezője nem mutathat félelmet társa előtt. Nem lesz baj, a hadnagy is megmondta.

– Parancs, hadnagy úr!

Az öreg bajsza megrándul. Alig láthatóan megcsóválja a fejét.

– Jól van. Majd belejössz. Vagy érzed már?

– Mit… hadnagy úr?

– Eh! Tudni fogod, ha már érzed.

Szilárd összeráncolja a homlokát. A csengő felé nyúl, egyszerre csak újra felharsan a férfihang.

– Te ribanc! Teee!

– Ne Józsi, ne! Az isten szerelmére, ne!

Csattanások, dübbenések hallatszanak az ajtó mögül.

– Nyomd már meg azt a rohadt csengőt! – sziszegi az öreg Szilárdnak.

– Ribanc! Megöllek! Büdös ribanc kurva!

– Józsi ne bánts, ne bánts, ne bánts, Józsi!

Újabb hatalmas csattanás, majd dobbanás, akkora, hogy Szilárd szinte érzi, hogy a ház beleremeg. Szája kiszáradt, tétován a csengő felé nyúl.

Az idős hadnagy átnyúl Szilárd feje felett és rátenyerel a csengőre. Berregés hasít az éjszakába, majd csend.

– Most mi van? – kérdezi Szilárd. – Izé… hadnagy úr?

– Rendőrség! Nyissa ki az ajtót! – kiált válasz helyett Nemesi.

Szilárd bárhogy figyel, csak saját zihálását hallja. Izzadság csorog a hátán, halántékán egy ér lüktet.

Egyszerre üvegcsörömpölés, tőlük balra az ablak üvegtáblája darabokra robban, egy fekete árny ugrik ki rajta. Földet ér, feltápászkodik, nekimegy a kőkorlátnak, esetlenül átcsúszik rajta, majd sántikálva futásnak ered. A hadnagy habozás nélkül utána veti magát. Szilárd csak egy pillanatnyit tétovázik mielőtt ő is nekiiramodik.

– Rendőrség! Rendőrség! Álljon meg! – ki kiáltja ezt vajon? Ő? A hadnagy? Minden összemosódik, kiáltozás, lövés dörren, a hadnagy az, biztos a hadnagy az, figyelmeztető lövés lehet a protokoll szerint, Szilárd látja a torkolattüzet, a töltényhüvelyeket szállni a levegőben, de az nem lehet, nem láthatja, ahhoz túl gyorsak, az egész olyan, mintha egy lassított felvétel lenne, de a hadnagy mégis iszonyatosan gyors, mindjárt utoléri az árnyat, ráveti magát, a férfi szinte eltörpül a rendőrtiszt hatalmas termete alatt és már el is kapta.

Mire Szilárd odaér, a gyanúsított már bilincsben fekszik, Nemesi hadnagy felette áll és az őrizetbe vétel okáról tájékoztatja. Protokoll szerint.

– Fiam – fordul a fiúhoz. – Menj be, nézd meg bent mi a helyzet! Az asszonykát nyugtasd meg, adj neki egy pohár vizet, mondd, hogy elkaptuk a fickót! Addig én beszólok a fiúknak, elintézem, hogy hűvösre kerüljön ez a jómadár. Megyek utánad, ha végeztem.

– Igenis, hadnagy úr! – Szilárd az ajtóhoz megy és becsönget. Válasz nem érkezik. Újra próbálkozik a csengővel.

– Asszonyom! – kiált be. – Asszonyom!

Hangosan kopog.

– Asszonyom! Itt a rendőrség! Biztonságban van! Elfogást foganatosítottunk a férje ellen! Már nem bánthatja! Biztonságban van!

Továbbra is csak a csend válaszol. Szilárd halántékán az ér még mindig veri a harci ritmust. Mit kell ilyenkor tenni a protokoll szerint? A törött ablakhoz megy, lesöpri a párkányról az üvegcserepeket és felhúzódzkodik. Benéz.

A fény a mennyezetbe bújtatott spotlámpákból árad. Cseresznyepiros konyhabútor terpeszkedik a helyiségben, középen homokszín márványmintás konyhasziget. Egy majdnem üres Jack Daniels üveg áll rajta, körülötte sárgásbarna tócsa és alkoholszag. Alkoholszag mindenütt. A földön pedig egy felborult törtfehér bárszék. Mellette kettő, fekete harisnyába öltöztetett láb fekszik enyhe terpeszben a cikornyás padlócsempén, fölötte egy haragoszöld szoknya, illetlen módon felcsúszva a bal combon. A test felső része és a fej takarásban a konyhasziget mögött.

Szilárd úgy érzi, mintha egy jeges vizű folyóba zuhanna. Teljesen felhúzza magát az ablakpárkányra, és amilyen óvatosan csak tud, bemászik az ablakon a törött üvegtáblák között. Egy üvegszilánk fájdalmas vörös csíkot mar a bokájába, az ér kitartóan lüktet a halántékán.

Az asszonyhoz rohan, szólongatja. Finoman pofozgatja. Szőke, fiatal nő, kihúzott szemöldökkel, a plafonra meredő élettelen smaragszemekkel. Nyakában hófehér gyöngysor. Letérdel mellé és arcát a nő szája fölé fordítja, hátha megérzi a lélegzet finom áramlását, közben figyeli, hogy a zöld ruha alatt megmozdul-e a mellkas. De légzésnek semmi jele. Remegő kézzel hívja a mentőket, bemondja a kötelezőket, majd haladéktalanul megkezdi a mesterséges lélegeztetést. Ahogy a nő szája felé hajol, akkor veszi észre, hogy a padlón szétterülő szőke hajtincsek alól csillogó vérpatak csorog elő.

Fújás, fújás. Mellkaskompresszió. Fújás újra. És újra. És mellkaskompresszió. Mintha csak újra a kiképzésen lenne. És újra mellkaskompresszió. Borda reccsen. Nem baj, hallja oktatója hangját a fejében, a bordatörést túl lehet élni, a szívleállást nem. Fúj és újra fúj. Fújás, és fújás, ajkával egy idegen asszony száján, egy gyönyörű asszonyén, egy halott szemű asszonyén, akit férje féltékenységében vagy ki tudja mi miatt – fújás – meg akart ölni, fújás és fújás. Egyre nagyobb levegővel, tüdeje majd beleszakad. Egyszerre mintegy válaszként az asszony testében valami megtörik és a férfi száját hideg, sűrű alvadó vér önti el. Épp belélegezni próbált, szája, torka, orra megtelik a halott vérrel, szájpadlásáig ér, lemegy a nyelőcsövén, a légcsövén, öklendezik, köhög.

Feltápászkodik a halott asszony mellől, a sarokba botorkál, a falnak támaszkodik és kiadja gyomra tartalmát. A halott vért ott érzi a szájában, összekeveredik hányásának savas izével.

Zajt hall. Felnéz. Érzi, hogy egy gyomorsavval elkeveredett nyálcsepp lóg a szája szélén.

Kislány áll az ajtóban. Négyéves forma, haja barna, kócos. Nefelejcskék szeme világít maszatos arcán, alatta két fekete barázda indul le a szeplők között. A lányon kávébarna, bokáig érő hálóing. Szalmasárga mackóját szorongatja. A hálóingén elől nedves folt.

– Anya mit csinál? – kérdezi.

Szilárd kigúvadt szemekkel néz rá. A földön fekvő nőre pillant, a nő meredt szemei a plafonra szegeződnek, szája körül a vér elkenődött rúzsfoltja. A kislány, ahol áll, onnan nem láthatja, csak a lábát. A férfi ajka megrándul, nem tudja mit válaszoljon.

– Alszik? – kérdi a lány.

– I… i… igen, kicsim.

– De miért a földön?

Szilárd úgy érzi, hogy Nemesi hadnagy vasmarka roppantja össze a szívét.

– Nem tudom, kicsim.

– És apa hol van?

– Apa? – jaj Istenem, most segíts! – Apa most velünk kell jöjjön.

– De ugye hamar visszahozod, rendőr bácsi?

Szilárd elfordul és a falat bámulja. Fejét a tenyerébe temeti. A falak mintha forognának, vörös konyhabútor, sárgás viszkitócsa, homoksárga munkalap, haragoszöld női dressz kavarog körülötte és mindent betölt a vér, hányás és alkoholszag. Térdre rogy, lecsúszik a fal mentén, a konyha továbbra is egyre csak forog, forog, egyre gyorsabban és csak most veszi észre, hogy Nemesi hadnagy is itt van. Hogy jött be és mióta áll a kislány háta mögött?

A hadnagy körbenéz a helyiségben, Szilárd meg merne esküdni rá, hogy egy pillanat alatt átlát mindent. Megsimogatja a lány fejét, magához húzza, megfogja a kezét, majd a kislánnyal együtt Szilárdhoz lép. A fiú vállára helyezi lapáttenyerét, hasonló mozdulattal, ahogy előbb a lányt simogatta meg, letérdel az ifjú rendőr mellé.

– Érzed már?

Szilárd, a gyengék és ártatlanok védelmezője, a bűnözők végzete a fekete, bölcs szemekbe bámul. Mintha egy végtelen kútba tekintene. Némán bólint.

– Érzed már az ízt?

Szilárd újra bólint. Szájában a vér és a gyomorsav ízéhez új, sós íz keveredik.

A könnyek íze.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.7/10 (6 votes cast)
4 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Nagyon szerethető főszereplő, kendőzetlenül borzalmas történet. A lehető legjobb, hogy sallangmentes.

    Kíváncsi lennék, szegény Szilárd milyen rendőrré válik egy ilyen első nap után?
    Illetve, hogy a neve beszélő név-e?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük