Claire Devos: Virtuális szerelem

Hogy a fenébe lehet megfordulni? Ha így folytatom, nekimegyek a falnak. Állj, állj! A francba. Hülye avatár. Komolyan. Óvatosan megpróbálok néhány újabb lépést tenni. A pultok mögött álló figurák bárgyún mosolyognak felém. Hú, de fura! Hogy lehet itt bármilyen komoly tárgyalást lebonyolítani? Ha a főnök nem parancsol rám, hogy keressek néhány potenciális új partnert, gondolkodás nélkül kilépnék. Nem mondom, a maga nemében lenyűgöző, de nagyon nem az én világom. Bár, ahogy a jelenlegi helyzetet elnézem, kénytelen leszek hozzászokni a hasonló rendezvényekhez.

A virtuális kiállítótér hatalmas csarnokában végeláthatatlan sorokban húzódnak a digitális pavilonok, a reklámbannereken ismerős logók virítanak. Teljesen élethű. Az avatárom egy szőke, kék szemű, huszonéves nő. Kicsit hasonlít rám. És nadrágkosztümben van. Ha szoknya lenne, nem választottam volna. Főleg nem egy tech konferenciára.

Nincs valami segédlet? Lázasan kutatok a honlapon, és találok valami hevenyészett útmutatót. Sokat nem segít, de legalább meg tudok fordulni, mielőtt nekimegyek a falnak. Avatárom kecsesen indul el visszafelé, mintha mi sem történt volna. Lágyan ringó mozgása kicsit se hasonlít az enyémre. Apróság, de bevallom, irigylem tőle. Bár, ha azt vesszük, most ő én vagyok. Szóval, nem csak virtuálisan kihúzom magam, és megpróbálok megközelíteni egy pavilont. A képernyő hirtelen megáll, és ránagyít a standra. A mögötte álló avatár barátságosan rám mosolyog.

– Segíthetek? – szólal meg.

A fenébe, hogy lehet válaszolni? Erről semmi nincs a leírásban. Nyilván úgy gondolták, hogy ez egyértelmű. Már akinek. Pánikszerűen nyomogatom a gombokat, próbálok kommunikálni, de semmi nem történik. Hirtelen a képernyő összemegy, és én újra a folyosó közepén állok. A francba. Ez így nem lesz túl hatékony. Felveszem a telefont, és tárcsázom az IT-s kollégákat. Mondjuk nekik is itt kéne lenni valahol, de egyelőre még nem sikerült messzebb jutnom a központi folyosótól. A telefon hosszan cseng, de nem veszi fel senki. Miért is venné? Az informatikusok csak akkor veszik fel a telefont, ha pisztolyt tartasz a fejükhöz, vagy rájuk töröd az ajtót. Ez utóbbi esetben viszont igen látványosan ragadnak rá a kagylóra, nehogy személyesen kelljen hozzád szólniuk. Megőrülök! Kissé ingerülten rakom vissza a kagylót, és visszatérek lágyan ringó virtuális énemhez. Na jó, akkor szedjük össze magunkat! Menjünk át egy másik folyosóra! Az avatárom határozott léptekkel indul el, szinte már büszke vagyok rá, vagy inkább magamra, mígnem a folyosó végén megtorpanok. Akárhogy is próbálok bekanyarodni, maximum száznyolcvan fokban sikerül megfordulnom. A leírás szerinti billentyűk egyáltalán nem azt csinálják, amit kéne. Kezdek ideges lenni. És nem csak a valóságban. Avatárom kecsesen odasétál egy – szerencsére éppen előtte levő – szemeteskukához, én pedig kipróbálok egy újabb, bár számomra kissé érthetetlen funkciót. Meglepő módon működik. Virtuális énem hatalmasat rúg a kukába. A fejlesztők mentségére legyen mondva, nagyon élethűen repül. Ijedten fordulok meg, ugye ezt nem látta senki?

– Segíthetek?

Egy srác, vagy legalábbis egy fiatal férfinak kinéző avatár áll mögöttem, és teli szájjal vigyorog. Ennyit arról, hogy senki nem vett észre. Apropó vigyorog. Olyat is lehet? Bár az eddigiek alapján jobb lenne, ha semmi komolyabbal nem próbálkoznék.

– Az F2-vel tudsz válaszolni – közli, mintha kitalálta volna az elsőszámú problémámat. De utálom a virtuális konferenciákat!

– Hát, ami azt illeti, jó lenne, mert az avatár meg én eléggé nem értünk egyet, ami az alap funkciókat illeti. A leírás meg mintha nem mindenhol stimmelne – gépelem be gyorsan a választ.

– Ja mert ezek a hülyék Windowsra fejlesztették, ami semmi máson nem működik. Mit használsz?

– Linuxot.

– Jó pont – vigyorog rám.

Na persze, mi mást is használhatnék? Egy tech cégnél dolgozom, és a kollégáim megszállottak. Alapvetően ki vagyok művelve a kütyükből, meg a legújabb technológiákból, de ez a VR világ nem nekem való. „Csatolt fájlt kapott.” villog a nevem mellett. Megnyitom a linket, és egy útmutató nyílik meg.

– Nem ezé a konferenciáé, de egész hasonló. Mondjuk, ott rögzítve voltak a kukák – teszi hozzá a srác, és rám kacsint.

– Oké, vettem az enyhe célzást. De kábé az egyedüli akció volt, amit ebből a hülye avatárból ki tudtam csikarni. Kösz a leírást!

– Nem vagy oda a virtuális valóságért, igaz?

– Ennyire egyértelmű?

– Ugyan dehogy – jegyzi meg, miközben lazán egy oszlopnak támaszkodik.

Hogy a fenébe tud ennyiféle irritáló arckifejezést magára önteni? Komolyan. Bár most, hogy jobban megnézem, nem is hasonlít az avatárja a többire. A barna hajú, kék szemű, borostás figura sokkal kidolgozottabb. Még a ruhája is más. Itt szinte mindenkin öltöny, vagy kosztüm van, rajta csak egy póló és farmer. Igazán alkalomhoz illő. Lehet, hogy ő az egyik fejlesztő? Basszus, én meg itt szenvedek a rendszerével. Félve teszem fel a kérdést.

– Ugye nem az egyik fejlesztő vagy?

Hangosan elkezd nevetni. Na igen, az ő avatárja beszél. Én örülök, ha eljutok a chatablakig. Néhány virtuális vendég felénk fordul, én meg ha tudnék, tuti elbújnék. Most hogy így belegondolok… Nem én vagyok, csak egy digitális bábu, aki mögött eleve el vagyok bújva. Végre találtam egy előnyt a virtuális konferenciákban, amit még én is tudok értékelni. Egy kicsit megkönnyebbülök.

– A kardomba dőlnék, ha ilyen szart adnék ki a kezem közül – jegyzi meg a srác.

– De remélem csak virtuálisba – teszem hozzá, mire újra elvigyorodik.

– Victoria Scarlet, a GR Technologytól. A kollégáid nem segítenek? Nem szép tőlük.

– Nem rémlik, hogy bemutatkoztam volna – jegyzem meg csodálkozva. Mármint én csodálkozom, az avatárom bájosan mosolyog. Másra nem képes.

Kéretlen, és egyre irritálóbb segítségem újra elvigyorodik.

– Virtuális névjegykártya – közli a nyilvánvaló tényt.

– Azt hittem, azt oda kell adni, vagy minimum elkérni.

– És odaadtad volna?

Na, álljunk csak meg! Nem kérte el, nem adtam oda. De akkor hogy a fenébe nézte meg? Mármint oké, a nevemet mindenki látja, de a céget? Azt direkt nem állítottam nyilvánosra. Hadd döntsem el én, kivel tárgyalok. Tényleg az egyik fejlesztő lenne, csak szívat? Az ő neve persze nem látszik. Pedig az, ha jól rémlik kötelező mező volt.

– Ha már így bemutatkoztam, te is megtehetnéd.

– Tom vagyok – mondja flegmán. Mármint feltételezem, hogy flegmán. Az avatárja nagyon annak néz ki.

– Honnan?

– Stack Overflow Technology.

Na jó, most megint szívat. Kezd irritálni ez a srác.

– Ilyen cég nem létezik.

Tom vagy akárkicsoda, újra elvigyorodik.

– Újabb jópont.

– Azt hiszem, nekem ideje lenne mennem. A főnököm nem díjazná, ha nem jutnék itt semmire. Köszönöm a segítséget.

– Sok sikert. Ha elakadsz, csak keress! – kacsint rám.

Hát arra várhatsz. Na jó! Most már legalább nem csak egyenes vonalban tudok mozogni. Megnyitom a virtuális térképet, és kikeresek néhány céget, akikkel beszélni szeretnék. Az első nincs is messze, éppen a következő sorban. A pult mögött két férfi avatár várakozik mosolyogva. Hogy máshogy? Odalépek, és végre sikerül megszólítanom őket. Elönt a siker. Végre valami, ami működik. Titokban kicsit hálás vagyok a srácnak, de azért nem vágyom további beszélgetésre vele. A tárgyalás egész jól sikerül. Rengeteg infót kapok. Eljövök a standtól, és elindulok egy másik céghez. Menni fog ez! Bár, elég kaotikus ez a kiállítótér. Tanácstalanul állok meg a sarkon, mire valaki megszólal a virtuális hátam mögött.

– Megfigyelted, hogy az emberek nyolcvan százaléka öt avatárból választ? – Hát persze, hogy Tom áll mögöttem, és látszólag elgondolkodva vizsgálja a virtuális tömeget. – És a te avatárod az ötből az egyik.

Most, hogy így mondja, tényleg elég sok rohangál belőlem a kiállításon.

– Ezek szerint az emberek nagy része hasonlóan gondolkodik – jegyzem meg, és nagyon mennék tovább.

– Vagy a hasonlóan szép dolgokhoz vonzódik. – Avatár énje halványan mosolyogva rám néz. – Bár te tényleg hasonlítasz az avatárodra. Csak kicsit szürkébb a szemed.

Mint akibe villám csap kapok fel egy postit-et az asztalomról, és ragasztom le a webkamerát. Na jó. Ennek semmi értelme. Azért azt csak nem tudja bekapcsolni. Nyilván az elmúlt fél órában rám keresett a neten, és valahol megtalálta egy képemet. Iszonyú hülyén érzem magam, amiért így reagáltam. Tom megint irritálóan vigyorog. Pedig az avatárom nem olyan vörös, mint én a valóságban. Még szerencse.

– IT biztonság, elsőszámú szabály. Mindig ragaszd le a webkamerát, ha nem használod!

Hogy mi van? Na ne! Ez csak tipp. Nyilván betippelte, hogy mit csinálok. Elég jó emberismerő lehet.

Na jó, na jó. Ez már fura. És kicsit ijesztő.

– Megijesztettelek?

– Mi vagy te, fejlesztő vagy hacker?

Avatár Tom hangosan felnevet.

– El tudom képzelni a valódi arcod. Kár, hogy az avatárod nem olyan élethű. És ha hacker?

Na jó, erre mit mondjak? Nyilván nem fogja bevallani. Nyilván azt se vallaná be, hogy milyen szinten ért a programozáshoz. Bár, amit eddig láttam, nem sok kétséget hagyott. Vagy csak egy szájhős? Vagy tényleg egy fejlesztő, akinek nincs jobb dolga, mint szívatni a gyanútlan vendégeket?

– Akkor még mindig reménykedhetek, hogy az etikus fajta, bár gyanítom, ha a másik, azt se vallanád be.

Avatár Tom mosolyogva rám néz, majd megszólal.

– Mert akkor kevésbé tartanál tőlem?

Na, most erre mit mondjak? Itt egy virtuális srác, aki roppant jól szórakozik rajtam, én viszont semmit nem tudok róla.

– Nem.

Tom megint felnevet.

– Na, ez igen őszinte volt. Szavad ne feledd, Victoria, de egy percre el kell tűnnöm.

Felőlem többre is eltűnhetnél. Sőt! Idegesen megyek tovább a következő kiszemelt céghez. A standnál piros felirat villog. „Az élő tárgyalást preferáljuk, kapcsold be a mikrofont!” Szuper, és azt hogy? Erre egyik leírásban sem találok választ. Tomot nem látom, és semmi kedvem megkeresni, de nem boldogulok. Végső elkeseredésemben megnyitom a céges e-mailezést, és egy rövid üzenetet küldök az egyik informatikus kollégámnak.

„VEDD FEL A TELEFONT!!!”

Majd felveszem a kagylót és tárcsázok. A vonal sokáig cseng, és nagysokára végre felveszi egy kevésbé lelkes hang.

– Szia, Vick, mi a helyzet?

– Szia, Jake! Figyelj csak, a Virtual Tech konferencián, hogy a fenébe tudok élő beszélgetést folytatni? Nem kapcsol be a mikrofon.

– F12 és három enter.

– Most szórakozol?

– Nem. Van benne egy fejlesztési hiba. Na, ha az megvan, akkor megnyílik egy „developer tools”. És ott a „checkboxban” kapcsold be a mikrofont!

– Hogy mi van?

– Ne aggódj, egyértelmű lesz!

Erősen vissza kellett fognom magam, hogy ne tegyek valami csípős megjegyzést az egész IT társadalomra, inkább a legdiplomatikusabb hangomon megköszönöm a segítséget.

– Melyik standál vagy? – kérdezi Jake, bár nem fűzök hozzá sok reményt, hogy meg akarna keresni, hogy segítsen, már az is nagy szó, hogy felvette a telefont.

– B sor 12-es. GreenTech.

– Oké. További jó mulatást.

Azt meg se kellett kérdeznem, hogy ők melyik standnál vannak. Nyilván a legújabb fejlesztésű játékok, és virtuális valóság részlegen. Odamegyek a GreenTech pavilonjához, és végre, bő egy óra elteltével sikerül egy újabb tárgyalást lebonyolítanom. Mire befejezem, kicsit lenyugszom. Ahogy kijövök a standtól, ami már nagyon rutinosan megy, egy férfi avatárja áll mögöttem. Gyanakodva mérném végig, ha tudnám, hogy kell virtuálisan gyanakodni.

– Szia, Vick. Látom, most már boldogulsz.

– Jake? A fenébe, nem tudom megszokni ezt a virtuális tébolyt.

Egy adag smile a válasz. Mi más lenne? Úgy látszik, ma mindenki rajtam röhög.

– Figyelj csak, mennyire lehet az avatárokkal érzelmeket kifejezni?

– Mi a fenének?

– Mondjuk, mert iszonyú idegesítő úgy tárgyalni, hogy csak egy bágyadtan mosolygó avatárt nézek. – Nem akarom bevallani neki a kérdésem mögött rejlő igazi motivációt.

– Arra vannak az emojik.

– Tehát az avatár nem tud mást, csak mosolyogni?

– Miért kit akarsz elküldeni a fenébe?

– Senkit, csak elméletben kérdezem.

– Nem. Ahhoz azért jóval több fejlesztés kéne, és egyik cég se tesz bele annyit. Felesleges.

– De mintha láttam volna egy ilyen avatárt, és meglepődtem.

– Vagy az egyik fejlesztő, vagy egy unatkozó hacker lehetett. Más nem tudna így belenyúlni a rendszerbe.

Egyik verzió se nyugtatott meg. Félve tettem fel egy újabb kérdést.

– Jake! Elméletileg be lehet kapcsolni egy webkamerát messziről?

– Mármint?

– Mondjuk, te be tudnád kapcsolni az én gépem webkameráját?

– Ja, ha felsétálok hozzád az irodába. Rossz a kamerád?

– Ja nem, csak kíváncsi voltam. Meg nem úgy, hogy feljössz, hanem távolról.

– Örülök, hogy ennyit kinézel belőlem, de azért ez meghaladja a tudásomat.

– De lehet?

– Van, aki képes rá. Miért?

– Próbálom felmérni hova fajulhat ez a virtuális agyrém, ami felé tart a világ.

– Ne láss rémeket, Vick, inkább élvezd!

Élvezzem? Mégis mit? Bár mostanra már egészen rutinosan bonyolítok le a tárgyalásokat. Komolyan. Egész büszke vagyok magamra. Még mindig iszonyúan idegesít ez a sok bárgyú figura, de legalább hatékony vagyok. Tomról már nem hallok többet. Úgy tűnik jobb dolga akadt, mint virtuálisan lézengeni, és engem szórakoztatni. A tér kezd kiürülni. Én is kilépek lassan. Nem igazán fog hiányozni ez az egész. Bár gyanítom, kénytelen leszek megbarátkozni a hasonló rendezvényekkel.

Fáradtan nyújtózok ki a székemen, és még gyorsan ránézek a céges e-mailekre, mielőtt elindulok haza. Néhány spam, pár kevésbé sürgős elintézni való. Na ne! Ezt komolyan nem hiszem el.

„Remélem azért olyan nagyon nem ijesztettelek meg! Örülök, hogy megismerhettelek Victoria Scarlet! Szép estét!”

Persze itt sincs semmi kapaszkodó. Se egy aláírás, se egy rendes e-mailcím. [email protected]

Hát ez nem igaz. Dühösen csapom le a laptopot. Igazság szerint rögtön ki kellett volna törölnöm ezt az e-mailt. Na, mindegy. Majd holnap.

***

A francba. Jake vagy öt órája ül a gépem fölött, és semmire sem jutott. Minden anyag elszállt. Nem lehet igaz. Hülye zsarolóvírus. Már reggel tudtam, hogy semmi esély, de Jake állati rendes, hogy ennyit próbálkozik. Még ha utál is telefonálni, alapvetően nem rossz fej.

A francba, a francba, a francba. És a legutóbbi mentés egy hetes. És a projektanyagok… Mindjárt sírok. Ki fognak rúgni. Ha a projektanyagoknak annyi, menthetetlenül kirúgnak.

Belém hasít a gyanú. Tom? Ki van zárva. Egy hete nem hallottam róla. És ha mégis? Vagy ha nem ő, akkor esetleg nem tudhat…? Esetleg…? A francba, a francba, a francba. Semmi kedvem újra felvenni vele a kapcsolatot. De a projekt…

Nem érdekel. Előveszem a mobilom és megnyitom a céges levelezést. Kikeresem az e-mailt, és rányomok a válasz gombra. Naná, hogy nem töröltem ki a levelét. Lehet, hogy már nem is létezik a cím. Mindegy. Egy próbát megér.

„Mennyire értesz a zsarolóvírusokhoz?”

Csak ennyi. Nem tudom, mit írhatnék. Küldés. Épp raknám el a telefont, mikor pittyen a válasz.

„Most nem tudok írni, beszéljünk egy óra múlva.”

És egy Zoom link. Mi a fene? Hajlandó zoomolni? Hús-vér valójában? Ez meglep.

Egy óra múlva idegesen nyomok rá a megadott linkre. Már megint ezek a hülye hozzájárulások. Nem érdekel. De ez mi? Ó, hogy a… Ez a kiállítócsarnok, csak most teljesen üres. És én megint a múltkori avatárommal vagyok. Nem is választhattam. Ezt nem hiszem el. Miért teszi ezt velem? Erősen türtőztetnem kell magam, hogy ne lépjek ki.

Avatárom bizonytalanul indul el az üres VR kiállítótérben. Egy fenét. A szokásos kecsesen ringó mozgásával siklik. Egyre jobban utálom.

– A francba már. Megőrjít ez a virtuális Barbie baba.

Valaki hangosan felröhög mögöttem. Ezt nem hiszem el. A mikrofonom automatikusan bekapcsolt? Villámgyorsan fordulok meg bájosan mosolygó avatárommal, de legalább a hangom már reális.

– Te most szórakozol velem?

– Idegesnek tűnsz – jegyzi meg pofátlanul.

Idegesnek? Próbálom visszafogni magam, mert ha van egy halvány esély, hogy valaki meg tudja menteni a gépem, és a munkám, akkor az Tom.

– Figyelj, iszonyú napom van, és ez a VR téboly csak rátesz egy lapáttal. Elszállt az egész gépem, és elég nagy esély van rá, hogy holnap kirúgnak. Tudsz segíteni, vagy nem?

Avatár Tom egy percig mosolyogva néz rám, majd végre megszólal.

– Nem ígérek semmit, de ránézek a gépedre.

Hatalmas kő esik le a szívemről. Hirtelen elbizonytalanodom.

– De… Hogyan?

Megint vigyorog. Komolyan megőrjítenek ezek az arckifejezései, főleg az én bárgyú Barbie-m mellett.

– Fél óra múlva a cégetek előtti parkban.

– Hogy? Kibújsz a web sötét bugyraiból?

Önkéntelenül csúszott ki a számon, és rögtön megbántam, de Tom felnevet.

– Ott találkozunk. – Rám kacsint, és köddé válik.

***

Mintha egy jókora kő lenne a gyomromban, ahogy a hónom alá csapott halott gépemmel kimegyek a parkba. Szerencsére elég sokan vannak itt. De azért mégis kicsit ijesztő az egész. Azt se tudom kicsoda. Ráadásul, hogy fogom megismerni? Vagy megint hátba támad röhögve?

Talán mégse. Az egyik fának támaszkodva egy srác áll mosolyogva, egyenesen engem néz. Tom? Teljesen olyan, mint az avatárja.

– Üdv, Victoria Scarlet.

– Nagyon élethű avatárt csináltál magadnak – közlöm köszönés helyett.

– Akkor most már nem félsz tőlem?

– Hát… Tanulmányok szerint a gyilkosok és pszichopaták egy jelentős része teljesen átlagos, sőt néha kimondottan megnyerő kinézetű, de mivel a teljes gépem halott, és te vagy az utolsó reményem, azt hiszem, ezen most kénytelen leszek túllépni.

Valódi Tom hangosan felnevet.

– Na, hadd nézzem azt a gépet!

Leül az egyik padra, és belemélyed a monitorba. Fogalmam sincs mennyi idő telik el, összefolynak a percek. Egy darabig idegesen lesem a monitort, aztán feladom. Úgyse értek semmit abból, amit csinál. Inkább bámulom a kavicsokat a cipőm előtt, és próbálom kitalálni, mihez kezdjek, ha kirúgnak. Nagysokára Tom megmozdul, és mosolyogva a kezembe nyomja a gépet.

– Sikerült? Komolyan? – Úgy vigyorgok, mint egy kisgyerek, aki megkapta az áhított biciklit karácsonyra. Kishíján a nyakába ugrok. – Mégse rúgnak ki! Hát ezért örökké hálás leszek neked.

– Óvatosan a könnyelmű ígéretekkel – rángat vissza a valóságba Tom, és rám kacsint. Meg kell hagyni, ezt is elég élethűen sikerült leprogramoznia, avatárja pont így kacsintott.

– Elárulod végre, hogy ki vagy? – Most már tényleg tudni akarom.

Nem válaszol, csak átad egy névjegyet. Thomas Ryan, SCRCompany. Na jó… Az ország legjobb, etikus hackereket alkalmazó cége.

– Szóval nem a sötét oldalon állsz – mondom hatalmas megkönnyebbüléssel. Lett volna egy érdekes beszélgetésem a főnökömmel, ha ez nem így van. Valójában baromi nagyot kockáztattam.

– Miért akkor elszaladnál? Végül is megmentettem a munkád.

– Tény. – Érzem, hogy a fejem tetejéig vörös vagyok. Most kimondottan hiányzik virtuális Victoria. – De így azért egy fokkal egyszerűbb.

Tom megint jól szórakozik rajtam.

– De egyet árulj el! Ha etikus hacker vagy, mégis hogy törhettél be a gépembe? Nem ellentétes ez a cégszabályzattal?

– Az lenne, ha nem hivatalosan csináltam volna.

Döbbent arcom láttára megint nevetni kezd.

– Azt kellett tesztelnem, mik a konferencia rizikós pontjai.

– Aha, szóval én voltam az egyik rizikós pont.

– Mindenesetre rámutattál, hogy a kukákat jobb rögzíteni – kacsint rám újra. – Szóval, Victoria Scarlet, meginnál velem valamit?

– Rendben. De kérlek, ígérd meg, hogy a nap további részében nem kezdesz kiselőadásba, hogy hogyan lehettem ilyen hülye, hogy ennyire könnyen lenullázták a gépem.

– Nem ígérek semmit, de igyekszem – neveti el magát újra valódi Tom, és feláll. Sokkal magasabb nálam, mint avatár Tom virtuális Vicknél. Mosolyogva néz végig rajtam, én pedig megint elpirulok. Nagyon szép mosolya van. Az avatárja irritáló vigyorgása köszönőviszonyban sincs a valósággal. Úgy látszik, azért van, amiben még neki is fejlődnie kell.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.2/10 (6 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük