Büksi Zsuzsanna: Ami igazán fontos

A két szem tabletta ellenére Zoltánnak még mindig hasogatott a feje. Megdörzsölte a homlokát, és felhajtotta a maradék whiskyjét. Gerda múltkor az arcába vágta, hogy sokat iszik. Éppen csak le nem alkoholistázta az a ribanc. Rohadtul nem értette, mekkora a nyomás rajta.

Zoltán telefonja megcsörrent. Rápillantott, elhomályosult előtte a kijelző, egy pillanatra be kellett csuknia a szemét, hogy újra tisztán lásson. Az anyja hívta. Zoltán nem vette fel, nem volt kedve az anyja aggodalmaskodó féltését hallgatni. Éppen most nem hiányzott. Akarata ellenére mégis elöntötték az otthon emlékei. A sziklamászó körben átélt kalandok, az egyetem évei alatti nyári munka, amikor túrákat vezetett az aggteleki cseppkőbarlangok belsejébe, hosszadalmas előadásokat tartva földtani fejlődéstörténetekről. Órákat tudott beszélni a környék vízrajzáról, az egyes karsztforrások vízhozamáról.

Pislogott néhányat, hogy elűzze az emlékeket. Öregszik, hogy újabban ennyire szentimentális gondolatok törnek rá? Ideje lenne kicsit lazítania.

Majd.

Ha megkötötte a megállapodást Rozmaniczcal.

Begombolta ingén a legfelső gombot. Fontos ma este jó benyomást keltenie, és meggyőznie Rozmaniczot arról, hogy nála jobb pénzügyi tanácsadót nem találna az egész országban. Sőt az egész közép-kelet európai régióban sem, akármeddig keresne is.

De előtte el kellett ugrania Gerdáért.

Kitámolygott a fürdőszobába, és a mosdón álló üvegpohárba vizet engedett. A tükör előtti porcelánpolcon ott találta a megkezdett levél fájdalomcsillapítót. A buborékok feléből hiányoztak a tabletták. Kipattintott egy újabbat a tenyerébe, bekapta, nagy kortyokba leküldte utána a csapvizet.

Belenézett a tükörbe, hogy meggyőződjön róla, nem annyira elgyötört az arca, mint ahogy érzi, de akkor valaki erőteljesen megkopogtatta a bejárati ajtót. Zoltán a mosdó szélébe kapaszkodott. Nem számított látogatóra, jelen pillanatban ideje sem maradt váratlan vendégekkel foglalkozni. Várt egy darabig, miközben a csapból időnként lecsöppenő vizet bámulta.

Még kétszer kopogtak, majd folyamatos dörömbölés következett. Zoltán feje nyilalló lüktetéssel válaszolt. Meggyötörten felsóhajtott, megfordult, a nappaliban magára kapta az öltönykabátját, és végre kinyitotta a bejárati ajtót.

Gerda állt ott elnyűtt farmerban, kusza hajjal, smink nélkül, egy kopott hátizsákkal a vállán.

– Megbeszéltük, hogy érted megyek – morogta Zoltán, majd miután a nő belépett, körbenézett a lépcsőház folyosóján, mielőtt becsukta az ajtót. – Hol a ruhád? Meg a többi. Tudod, amire egy nőnek szüksége van ahhoz, hogy kirittyentse magát.

Gerda egyenesen a nappaliba ment, és kihúzta a komód legfelső fiókját.

– Befejeztük! – Rá se nézett Zoltánra, miközben begyűrte a hátizsákba azt a néhány csipkés fehérneműt, amit a fiókban talált.

Zoltán az ajtófélfának dőlt, onnan figyelte a műveletet.

– Most csak viccelsz. Ugye?

Gerda megperdült a tengelye körül.

– Úgy nézek ki, mint aki viccel?

Zoltán vállat vont. Fogalma sem volt arról, hogy néz ki Gerda, amikor viccel, annyira nem vette a fáradtságot, hogy megismerje.

– Nekem ez a fogadás fontos. Lefixáltuk, hogy beveted magad, és elbűvölöd Rozmaniczot. Ha a tenyeredből eszik, akkor könnyebb dolgom lesz vele.

Gerda belökte a fiókot.

– Nekem ez nem pálya!

– Megjött? Vagy mi a franc bajod van? Mindent megadok neked, vagy nem?

Gerda valami nevetésfélét hallatott, de a szeme szikrákat szórt.

– Exkluzív fogadásokat, ruhákat, és néhány közepes numerát te mindennek nevezel?

Zoltán halántékába belehasított a fájdalom. Felemelte a kezét.

– Álljunk már meg! Ez nekem mind rengeteg pénzembe kerül. Emellett eddig élvezted velem a szexet. Egyszer sem panaszkodtál. Mi a frászt akarsz még?

Gerda megrázta a fejét.

– Mindegy. Hagyjuk. Én ezt nem csinálom tovább.

Zoltán elállta az utat az ajtóban.

– Ez az összejövetel fontos. Ezen múlik a karrierem. Most nem léphetsz le így!

– De. Leléphetek. Engedj ki, mert esküszöm, rendőrt hívok!

Már a kezében tartotta a telefonját. Zoltán félreállt az útjából. Gerda felemelt fejjel, egyenes gerinccel távozott, és az ajtót is úgy bevágta maga után, hogy Zoltánnak egy teljes percig görcsölt egy ér a halántékán.

Mekkora liba! Nem értékeli a szerencséjét. Mi a lószart várt tőle? Menjen, szedjen össze valami nyomorult koldust! Akkor majd visszasírná magát, de már késő lesz.

Zoltán taxival érkezett a fogadásra. A kétemeletes villa magas ablakai kivilágítottan meredtek a sötétbe. Felrobogott a márványlépcsőn, ahol a széles tölgyfaajtó kitárva fogadta a vendégeket. A folyosót fényárba vonták a kristálycsillárok, szikráztak a tükrök a falakon.

Az igazgatótanács emberei szigorú vendéglistát állítottak össze, Zoltánnak egy egész hónapjába telt bekönyörögnie magát. Öt rendkívül költséges ebédet állt a főnökeinek, és a legdrágább italokat küldette az igazgatónak, de régen megtanulta már, befektetés nélkül nincs nyereség.

Szmokingos fickó állt a recepciónál, lenyalt fekete hajjal. Hullamerev, elszürkült arccal böngészte át a telegépelt három oldalt. Odabentről kihallatszott a lágy zene, férfiak öblös nevetése vegyült könnyed női kacajokkal. A férfi végül felnézett az asztal mögül, és komoran közölte a tényt:

– Uram, az ön neve nem szerepel a vendéglistán.

Zoltán gyomra görcsbeugrott. A háta mögött ez idő alatt összegyűlt néhány vendég. Megpróbált magára erőltetni egy megnyerő mosolyt.

– Kérem, nézze meg újra! Biztosan átsiklott felette.

A recepciós figyelmen kívül hagyta a kérését, hivatalos mosollyal köszöntötte a hátul állókat. Név szerint üdvözölte őket, és máris bebocsájtást nyertek.

A fények hirtelen erősebbé váltak, bántották Zoltán szemét, majd egyszerre megint elhomályosult előtte minden. A pult szélébe kapaszkodott. A hangok összeolvadtak néhány pillanatra, aztán kitisztultak.

– Uram? Rosszul érzi magát?

Zoltán próbált mélyeket lélegezni. Máris jobb lett.

– Kicsit megszédültem. – Amikor kitisztult a látása elkapta a pult mögött álló férfi sötét pillantását. Átfutott rajta a gondolat, a férfi talán azt hiszi, részeg.

– Sajnálom, uram, de a neve nem szerepel a vendéglistán. Meg kell kérnem, hogy távozzon!

Zoltán női csevegésre figyelt fel a háta mögött, arra fordította a fejét. A bejárati ajtón a főnöke lépett be a cég vezérigazgatójával, a feleségeik kíséretében. Estélyi ruhák csillogtak, cipősarkak koppantak, talpak nyikorogtak, ahogy közeledtek. Észrevették. Elhallgattak. A döbbenetük nyilvánvalóan összesűrűsödött. A két férfi összenézett, a fiatalabbik előrelépett.

– Zoltán! – Nem tudta figyelmen kívül hagyni a meglepetést a főnöke hangjába. A férfi megérintette a karját és finoman félrevonta.

– Roppant kínos helyzetben vagyok. Állítólag nem szerepel a nevem a vendéglistán.

A főnöke megköszörülte a torkát.

– Nos. Az a helyzet, hogy az igazgatóúr ma délelőtt apróbb módosítást hajtott végre a vendégek névsorán. Be kellett préselnie néhány váratlanul érkezett, magas rangú személyt. Szóltam a titkárnőmnek, hogy értesítsen, de amekkora fejetlenség uralkodott az irodában, talán elfelejtette.

Zoltán mereven bámult rá. Érthetetlen volt számára, miként történhetett ilyesmi, amikor annyi áldozatot hozott ezért. Négy hete túlórázott minden áldott nap, hogy így is benyaljon annak a rohadéknak, aki erre kihúzta a nevét a listáról.

Megsemmisülten állt ott. Életében nem alázták meg ennyire.

– Rozmaniczcal lenne megbeszélésem ma este.

A főnök megszorította a karját.

– Nézd, tudom, valahogy kompenzálnom kell a sérelmedet, ezért elárulom neked, az öregfiú vasárnap Aggtelekre megy. Ott talán elkaphatod a grabancát.

Aggtelek. Hazai terep. Bólintott. Érzékelte, hogy itt többet nem tehet. Simán lehúzták a vécén. Rajta állt, hogy mászik ki a trutyiból. Örök vesztesként, vagy felemelt fejjel. Egy napja maradt, hogy kipihenje a fejfájását és még alaposabban felkészüljön. Ha sikerül üzletet kötnie Rozmaniczcal, akkor soha többet nem húzhatják le egyetlen vendéglistáról sem.

Vasárnap hajnali négykor indult, szándékosan elfelejtett bejelentkezni a családjához. Kínzó fejfájása tompa lüktetéssé szelídült. Az elmúlt napok szenvedése után ezt alig vette észre. Nem figyelt a környezetére, amikor keresztülhajtott a városon, amúgy sem sok látnivaló tárult a szeme elé a kora reggeli sötétben.

Az autópályán a fényszórók által megvilágított, szürke utat figyelte, alig volt forgalom. Elhúzott néhány teherautó mellett, egyenletes százharmincas tempóban haladt. Egy pillanatra megint elhomályosult előtte a táj. Pislogott néhányat, kortyolt a keze ügyébe készített ásványvízből.

Újra belenyilallt a fájdalom a halántékába, úgy mintha egy hegyes szöget ütnének a koponyájába. Feketébe borult minden. Levette a lábát a gázpedálról, de olyan érzése maradt, hogy még mindig a semmibe száguld.

***

Zoltán apránként és szomjasan eszmélt. Kiszáradt a torka, a nyelve a szájpadlásához tapadt és természetellenesen bedagadt. Fájdalmat okozott a nyelés.

Átható fertőtlenítőszag itta bele magát az orrjárataiba. Jobb oldala mellett élesen pittyegett valami. Ki akarta nyitni a szemét, hogy megnézze, mi az, és elöntötte a rettegés, amikor ezt nem tudta megtenni. A szíve dübörgött a mellkasában, fényt akart látni, nem ezt a mindent beborító sötétséget.

Időbe telt, míg felfogta, a fejére és a szemhéjára enyhe nyomást gyakorol valami, amiről fogalma sincs, mi lehet. Egyáltalán nem hasonlított ahhoz, amikor napokig hasogatott a halántéka és a homloka. Az a fájdalom a koponyájából indult, ezt viszont külső nyomásnak érzékelte. Megmozgatta az ujjait a teste két oldala mellett. A karjában, a könyöke alatti hajlat közelében tompa fájdalom lüktetett, ennek ellenére, minden nehézség nélkül felemelte a kezét, hogy az arcához nyúljon. Megtapogatta a puha gézszerű anyagot. Vastag kötés takarta a szemét, és egészen körbefutott a koponyáján, a feje búbjáig befedte.

Mi a frász? Mi történt vele?

Egy ideig megpróbálta megkeresni a kötés végét, feszegette, de állandósult a fájdalom, így jobbnak látta abbahagyni.

– Van itt valaki?

A hangja erőtlen krákogásként tört elő, megrezgette sajgó hangszálait, és a nyelve a fogai közé akadt. Alig ismerte fel a szavakat, és a saját hangját. Mintha valaki más erőlködött volna a testében.

Mi történt vele?

Ez valami rémálom?

Minden annyira sötét volt. Az érzékelése tompa, és fájdalom állandó. Más, mint az eddigi lüktető fejfájása, de ismeretlen, így sokkal rémisztőbb.

Távolról ajtónyikorgás szűrődött felé, léptek sietős surranása egy kövezett, visszhangos helyen, alig érthető beszédfoszlányok, távolról kitartóan csörgött egy vonalas telefon.

Zoltán körbetapogatta magát. Ez kétségkívül az ő teste, érezte az ujjait a húsába nyomódni, a tenyerét végigfutni a mellkasán, az oldala mentén. Vékony takaró alatt, durva szövetből készült öltözet borította, elől közepes méretű gombokkal. Apja régi, sötét- és világosbarna csíkos pizsamakabátjának a képe jelent meg előtte, bár talán csak egy olcsó ing. Kellemetlenül szúrta, nem szokott hozzá az efféle viselethez. A puha ágymatrac kényelmetlen fekvést nyújtott, megértette, miért fájdult meg a dereka.

Mielőtt még átgondolhatta volna a helyzetét, egészen közelről hallotta az ajtónyitódást, és a halk sikkantást, ami talán annak szólt, hogy a kezét fel-le mozgatta maga mellett. Cipősarkak kopogtak egyre hangosabban, végül durva, érdes kéz simított végig az arcán.

– Magadhoz tértél. – Csilla altja összeszorította a szívét. A nő felől púderes illat áradt, a leheletének tejeskávé szaga csiklandozta Zoltán nyakát.

A férfit megrohanták az ifjúkori emlékek.

Gyermekkorában azt hitte, hogy majd barlangász lesz belőle, vagy elismert sziklamászó. Tizenöt évesen változtatott az elképzelésein, amikor az édesapja lezuhant az Alpokban és három nap után belehalt a sérüléseibe. Jóval nehezebb lett az élet, keservesebbek a mindennapok. Tudta, ha felnő, többé nem akar nélkülözni.

Csillával a sziklamászó csoportban barátkozott össze, gimnáziumi szerelme lett, de a lány soha nem értette meg igazán a terveit. Ennek ellenére egészen fiatalfelnőtt korukig együtt éltek. A család, sőt az egész falu az esküvőt várta. Csalódniuk kellett. Ilyen az, amikor az ember irreálisan magasra teszi az elvárásait másokkal szemben. Csilla a főiskola után nem követte Zoltánt Budapestre. Vendéglátós diplomával, komoly vendéglátós tervekkel tért vissza Aggtelekre, így elkerülhetetlenné vált a szakításuk.

Szentimentalizmus.

Tényleg öregszik?

Ez a kérdés összekötötte Zoltánt a valóságával. Pihennie kéne. Mi történt Rozmaniczcal? Megkötötték a szerződést? Miért nem emlékezett rá? Hová került? Vajon mit keresett itt Csilla? Miért pont ő jött el hozzá?

Csilla elhúzta a kezét az arcától.

– Szólok az orvosnak! El ne tűnj!

Zoltán nem tudta, ezt most a nő komolyan mondta-e, mert felkelni sem tudott, ugyan hová tűnhetne el? Ha viccnek szánta, akkor ez elég gyenge poén lett.

Orvosok. Kórház. Vizsgálatok. Tompaság. Fájdalom.

– Aggtelek határában balesetet szenvedett. Összetörte magát.

Egy szimpla autóbalesetben. Kizárt. Jól vezetett. Alig voltak az utakon. Ez nem lehetett a valóság.

Ez egy rémálom.

– Rosszindulatú daganatot találtunk a koponyájában. A műtét sikerült. A daganatot eltávolítottuk – közölte az orvos szenvtelen hangon.

Vajon hányszor mondta el ezt naponta?

Agydaganat. Kizárt. Egészséges volt. Mindössze túlhajtotta magát.

Csak álmodott.

Hamarosan felébred, és megkötheti a szerződést. Rozmaniczcal mindenképpen neki kellett üzletet kötnie. Nem hagyja másnak learatni a dicsőséget.

Ez egy álom volt.

És egy álomban minden lehetséges.

– Akkor visszamehetek dolgozni?

Miért kérdezte? Miért nem állt fel egyszerűen és lépett le innen? Már most is késő lenne megtenni.

Nem akármilyen álom volt ez, ahol nem azt csinálhatta, amit szeretett volna, és ahol türelemre intették, és mindannak ellenére, hogy a műtét sikerült, ajánlották, vegye fel a kemoterápiás kezelést. Biztosra akartak menni a teljes gyógyulást illetően.

Biztosra menni! – gondolta Zoltán keserűen.

Milyen gyógyulás az, amiben a szeme világát nem tudták visszaadni? Ezzel garantálták, hogy sosem mehet vissza a régi életébe. Ott az egészséges, erős emberek is számtalan nehézséggel néztek szembe, ha lankadt a figyelmük egyszerűen áttapostak rajtuk. Ő is megtette számtalanszor másokkal. Mit csinálnának vele, ha kiderül, hogy vak?

Éjszakánként felriadt. Leizzadt, úgy zihált, mintha mázsás szikladarabokat hordtak volna a mellkasára. A sötétség magába szippantotta. Szédült, mintha órák óta körhintán forgatnák.

Ez csak egy rémálom.

Fel fog ébredni belőle. Lehetetlen, hogy vele történt mindez. Csupán elfáradt. Sok volt a stressz. Meg az a fogadás is… Sokat ivott és most vergődött egy borzalmas álomban. Vele nem történhetett ilyesmi. Nem vakulhatott meg éppen ő.

A rémálmok attól váltak olyan rettenetessé, mert magukba szippantották, lehetetlennek tűnt felébredni belőlük.

– Ébresszenek fel! – üvöltötte az éjszakába.

Sietős lépteket hallott, susogást a feje fölött. Most. Végre felrázzák, és visszatérhet az életébe. Gyengéd, de erős szorítást érzett a karján és a váratlan szúrásra felkiáltott, majd visszazuhant a semmibe.

***

Zoltán apránként ráébredt, hogy új valósága lett. Egy irreális, eddig elképzelhetetlen valóság.

– Miért pont én?

Csapkodott, üvöltött, levert maga körül mindent, amíg végül benyugtatózták. Napokig harcolt a megmásíthatatlan ellen.

Gyűlölte az orvosokat, alkalmatlannak érezte őket a feladatra.

Gyűlölte Rozmaniczot, mert miatta indult el hajnalban. Ha akkor otthon maradt volna, most minden másképp lenne.

Gyűlölte Csillát, mert kitartott mellette. Eljött minden nap, és kedvesen érdeklődött a hogyléte felől. Hát nem fogta fel a nyilvánvalót? Hogy látni sem bírja? Látni… hiszen nem is látta. Csupán érzékelte.

Órákig feküdt magába roskadva. Gyűlölt mindent és mindenkit. A Sorsot, Istent tette felelőssé, mert megnyomorította, elvette az életét. Annak ellenére, hogy élt, de már semmi sem volt olyan, mint azelőtt.

A gyűlölet belülről falta fel, és mivel agresszióval semmit sem ért el, így más eszközökhöz folyamodott. Fröcsögve újabb orvosokat és konzultációt követelt. Implantátumot, szervátültetést, bármit, ami visszaadja a látását.

– Életében nem lesz anyagi gondja annak, aki legelőször áll elő egy hatékony gyógymóddal!

Zoltán tudta, hogy a pénz ígérete sok mindenre képessé teszi az embereket. Most mégis azt szajkózták neki, örüljön, hogy életben maradt és majd megtanul élni a látása nélkül. Másoknak is sikerült már.

Azok mások!

Ő nem olyan volt, mint az összes többi senki. Különb volt náluk. Jobb sorsot érdemelt. Vele nem történhetett meg, hogy vakon botladozzon a világban. Törni-zúzni tudott volna, amiért ilyen kegyetlenül elbánt vele az élet. Inkább lenne halott, mint világtalanul tengődjön. Így biztosan nem veszik vissza a céghez. Beszélt a főnökeivel telefonon, terelték a témát, de Zoltánnak kétségei sem maradtak afelől, mit gondolnak. Leszázalékolásról beszéltek, meg arról, hogy nem alkalmazhatnak rehabosokat. Rohadékok.

A kemo tönkretette. Éjjel-nappal hányt, legyengült, úgy érezte jártányi ereje sem maradt, és mindezt egy sötét világban. Két kezelés között csak feküdt az ágyban, összekucorodott, és nem értette, miért maradt életben.

Barátai nem lévén, nem látogatta senki. Különben meg gyűlölte volna, ha bárki így látja az ismerősei közül: gyengének, elesettnek. Nem volt szüksége mások sajnálatára.

Csilla maradt az egyetlen, aki ránézett. Sziklamászástól durva tenyerével simogatta Zoltán hátát, amíg a férfi reszketegen a vécékagyló mellett, a hideg kövön kucorogva töltötte a látogatási idő nagy részét. Bekísérte az ágyába, suttogott a fülébe, majd amikor félig elszenderedett, otthagyta. Zoltán talán egyszer az anyja hangját is hallotta, de akkor éppen a mélyponton kínlódott, alig érzékelt bármit a környezetéből. Valószínűleg az anyja jelenlétét is pusztán hallucinálta.

Végül Csilla vitte haza.

– Édesanyád nagyon vár. Meglátogatott néhányszor a kórházban. Észrevetted? – Zoltán megrázta a fejét. A nő erre megszorította a kezét. – Semmi baj. Kizárólag azért mondom, ne hidd, hogy elfeledkezett rólad.

Zoltán némán bámult maga elé. A kötést hetekkel ezelőtt levették a szeme elől, mégsem látott semmit. Hallgatta a kocsi monoton zúgását, a rádióban a halk zenét, és azt, hogy Csilla olykor csendesen dúdolgatott. Benzinszag érződött a friss tankolás miatt, amit a narancs illatú légfrissítő sem tudott elnyomni.

– Te miért vagy mellettem?

Csilla abbahagyta a dúdolást, mintha egy pillanatra a légzése is kihagyott volna. Nem válaszolt azonnal. Talán átgondolta, mit felelhetne, vagy hazudni készült. Zoltán bármit megadott volna azért, ha most láthatná az arcát.

– Amikor édesanyád hírt kapott a balesetedről, akkor engem kért meg, hogy vigyem be a kórházba. – Zoltán bólintott. Az anyja sosem vezetett. Csillát mindig kedvelte, azután is tartották a kapcsolatot, miután ők ketten szakítottak, és mégsem lett a menye. Jól kijöttek egymással. Erre szokták azt mondani a spirituális divatok hódolói, hogy igazi lelki társak. – Önmagát hibáztatja a baleset miatt.

– Ugyan miért?

– Mert aznap volt a születésnapja.

– A születésnapja?

Zoltánnak eszébe sem jutott az anyja születésnapja, csak arra gondolt, hogy úszhatná meg a találkozást a családjával. Kifogásokat keresett, miért nem értesítette őket, és szó nélkül lelépett volna. Rozmanicz mindennél fontosabbnak tűnt akkor, mert pénzt hozott. Sok pénzt.

Csilla finoman végigsimított a karján.

– Azért jöttél, hogy felköszöntsd, amikor megtörtént a baleset. Hiába mondtam neki, hogy ez a baleset áldássá lett. Ha ez nincs, ki tudja, mikor tudod meg, hogy beteg vagy. Talán már késő lett volna. Így, azt mondta a professzor, hogy van esélyed a teljes gyógyulásra.

Zoltán felmorrant.

Teljes gyógyulás. Mit neveznek ezek teljes gyógyulásnak? Azt hogy világtalanul tengődik élete hátralevő részében? Nekik ez jelenti a teljes gyógyulást? Zoltánnak egészen más elképzelései voltak erről, a teljesről, az egészről, a gyógyulásról.

Csilla megszorította a karját, mintha tudná, min megy keresztül. Persze, honnan is tudhatná? De azért jólesett azt hinni, hogy van legalább egyetlen ember az életében, aki megérti.

– Visszatérve az eredeti kérdésedre – folytatta Csilla. – Elég időt töltöttem a kórházban, hogy rájöjjek, rajtam és édesanyádon kívül senki nem látogat.

– Nem vagyok rászorulva mások sajnálatára.

– Egyetlen barátod sincs – suttogta Csilla rekedtes hangon. Zoltán elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja, ez hamarosan könnyeket jelent nála.

– Vannak barátaim – tiltakozott erőteljesen.

– Úgy sajnálom, Zoli!

Zoltán az ajtón lévő kapaszkodóra csapott.

– Az, hogy senki sajnálatára nem szorulok rá, pontosan azt jelenti, amit mondtam. Senkiére. A tiedre sem!

– Rendben. Értettem. – Túl gyorsan jött a válasz. Csilla visszakozott. Zoltán díjazta, hogy nem akart sebeket tépni. A nő mindig tudta, mikor kell visszavonulni, és ejteni a témát. – Elmeséljem, mit látok?

Amikor vezetett Zoltánt rendszerint sosem érdekelte a táj, nem igen nézett körbe. Igazság szerint soha fel sem tűnt neki, hogy bármi is szép lehetne ebben a rohanó világban. A szürke egyhangúságot látta, a hétköznapok monotonitását, meggyötört, rohanó embereket. Ebben a sivárságban nem talált semmi szépséget.

– Minek? – kérdezte rezignáltan.

Nem érdekelte. Ugyan mit tudna Csilla mondani erről az egész rettenetről, ami várja otthon.

– Hátha kicsit felvidulnál.

– Minek vidulnék fel? Mi értelme lenne?

– Hátha gyorsabban gyógyulnál, ha helyrerázódna a lelkivilágod.

– Nem mindegy neked? – vakkantotta.

Mit foglalkozik a lány az ő gyógyulásával és a lelkivilágával? A lelkivilágával! Atya ég! Mintha neki lenne olyanja, hogy lelkivilág. Lelke sincs, már régen eladta az ördögnek, elégette a gazdagság oltárán. Mit foglalkozik Csilla vele?

– Szeretnélek felvidítani.

Zoltán megvonta a vállát. Felvidítani? Őt? Ezt nyilván valamiféle viccnek szánta. Vagy csak szerette a lehetetlen kihívásokat. Mit bánja ő?

– Ha úgy tetszik. Csináld!

– Dombok vesznek körbe minket – kezdett neki Csilla. – Zöldek. A zöld ezerféle színárnyalata váltakozik. A fák, a bokrok, a fű. Szinte minden levél más színű. Uborkahéj- meg lime színű. Van, amelyik kicsit világosabb. A lombokon átszűrődik a napfény. Olyan, mintha lágy karamellel vonná be a tájat. Érzed, ahogy süt a nap?

Zoltán hátradőlt az ülésen, hallgatta a lány csendes, mélyzengésű, kellemesen andalító hangját. Eleinte tiltakozott ellene, de aztán apránként elképzelte mindazt, amit Csilla leírt neki. A hangjától ellazult, és mivel a nő szinte mindent valami kajához hasonlított, amitől egy idő után Zoltánnak összefutott a nyál a szájában, csendesen megkordult a gyomra. Hónapok óta nem érzett éhséget.

Akkor is tudta volna, hogy megérkeztek a faluba, ha Csilla nem jelenti be neki előre, mert a nő lelassított.

– Az utcák virágba borultak, színes minden. Akár egy ezerszínű, folt hátán folt takaró. Sárga, narancs, halványlila, orgona- és rózsaszín. A kertek olyanok, mint a színes vattacukrok egymás mellett, amikor összeolvadnak. Emlékszel Bözsi néni házára? Újrafestette a kerítést. Igazi libafos színűre sikerült. – Zoltán egész út alatt először nevetett fel. – De azt el kell ismerni, neki vannak a legszebb muskátlijai az egész faluban. Tömör piros, csipkelabdacsok. Fogalmam sincs, hogy csinálja. Matyi apó odaát újabb fehér szikladarabot tett a kerítés elé. Ez nagyjából a derekamig ér, és mintha arcot formázna.

– A végén azt hiszik, barlangot akar csinálni a házából, ha így folytatja.

– Lehet, hogy erre pályázik. Kovácsék is kirakták az utcai részt tenyérnyi kövekkel. Barnák, meg bézs színűek. Baromira jól néz ki. Kár, hogy nem látod.

– Ja. Az. Kár – morogta Zoltán.

Kár, és nem tragédia. Mindössze ennyire futotta Csillától. Haragudott érte. Dühítette, hogy kimondta.

– Sajnálom! – mentegetőzött Csilla habogva. – Nem akartalak megbántani. Csak kicsúszott. Szoknom kell a helyzetet.

– Ja. Nekem is. Szokni. Ezt az egészet megszokni.

Megszokni, hogy elvesztette az irányítást az élete felett. Vajon tényleg elvesztette, vagy csak most gondolja így? Fogja valaha másképp gondolni? Fogja valaha újra élvezni az életét? Az utóbbi időben élvezte vajon az életét? Boldog volt? Lesz valaha?

A baleset óta túl sokat gondolkodott, mert maradt rá ideje. Másra úgysem érezte magát képesnek. De a gondolkodás fájdalmas volt. A kérdések, amikre nem ismerte a válaszokat a víz alá szorították, ahol fuldoklott. A kérdések, amikre félt őszintén válaszolni, szinte agyon nyomták.

– Sosem gondoltál arra, amikor Pest nyüzsgése után hazatértél, hogy itt mintha lelassult volna az élet? – kérdezte Csilla sokára.

– Igazából mindig azt gondoltam, hogy milyen veszettül unalmas, alig vártam, hogy visszamenjek.

– Egy büdös, füstös nagyvárosba, ahol abban a tömegben egyetlen embert sem találsz, akivel jól éreznéd magad? Annyira visszakívánkoztál oda ahol nincsenek barátaid?

– Ott a munkám.

– Az mindössze munka, Zoli. Nem az élet.

– De nekem az. Volt.

– És most?

– Nem tudom. Nincsenek terveim.

– Az jó. Néha jó, ha az embernek nincsenek tervei, hanem megéli a pillanatot.

Zoltán a falra mászott Csilla ilyen fennkölt szólamaitól. Megélni a pillanatot.

– Miért jó az, ha az embernek nincsenek tervei, ha nincsenek céljai, nincs semmi, ami hajtaná előre?

– Semmi nincs, ami előre vinne? – kérdezte Csilla, és Zoltán szomorúságot vélt kihallani a hangjából.

– Azt hiszem, most lesz időm ilyesmiken gondolkodni. Terveket kovácsolni arra az esetre, ha véletlenül mégis életben maradnék.

– Te mekkora hülye vagy!

Lehet, nem kellett volna őszintén kimondania, amit gondolt, mert az még hagyján, hogy Csilla lehülyézte, de ráadásul akkorát csapott a karjára, hogy egy pillanatig azt hitte, eltörte.

– Csak számba veszem az összes lehetőséget. Szerinted az baj?

– Szerintem ne gondolkodj!

Élesen jobbra kanyarodtak, a kerekek alatt pattogtak a kavicsok, majd megállt a kocsi. Csilla leállította a motort. Kintről kitartó, öblös kutyaugatás hallatszott.

– Felkészültél? – kérdezte a nő halkan.

– Kint áll a kapuban?

– Igen. A Nagyid meg biztos krumplis zsámiskát készített a tiszteletedre, mert Pesten ilyet tuti nem raknak eléd az asztalra.

Zoltán elfelejtette mennyire éhes, most nem érdekelte a zsámiska. Nyelt egy nagyot és zavartan simogatta a farmerjét a combján.

– Minket néz?

– Csak téged.

– Fogadjunk, hogy sír.

Csilla finoman megérintette és megszorította a karját. Erős, bátorító gesztus volt.

– Gyere!

***

– Pszichológus? Nincs szükségem pszichológusra! – üvöltötte Zoltán, kirúgta maga alól a konyhaszéket. Nagy csattanással eldőlt, és ő felemelt fejjel meredt bele a sötét világába. Hirtelen fogalma sem volt, merre induljon el. A botját lóbálta maga előtt. Hozzákoccant a bútorokhoz. A gondolataiban összeállt a szülői ház képe, mégis annyira máshol kocogtak az élek.

– Segítek!

Az anyja hangját közvetlenül maga mellett hallotta. Az asszony érintése puhán, de határozottan fonta körbe a karját. Zoltán lerázta magáról.

– Nem kell! – morrant. – Megoldom!

Az elmúlt években mindent megoldott. Ő maga. Egyedül. Nem fog ki rajta egy kis vakság! Az Isten verje meg! Akkor sem fogja földre teríteni. Megtanul együtt élni ezzel az egésszel, anélkül, hogy bárki támogatására szorulna. Csak azért is!

Nekiment a vitrinnek, meglökte, csilingeltek benne a poharak. Néhány talán fel is borult és most fel-le görgött a polcon. Zoltán ökölbe szorította a kezét és beleütött az üvegszekrénybe.

Bőrébe mart a fájdalom, forró patak indult el a kézfeje felé. Vér.

Az anyja durva rongyot tekert az öklére. Talán valamelyik konyharuhát kapta le, vagy a kötényét.

– Rendben van! Rendben van – hadarta. – Nincs semmi baj!

Zoltánnak fogalma sem volt, hogy került egy szék a feneke alá. Összeroskadt rajta, és felfogta végre, hogy zokog. Az anyja előtt, a konyhában. Úgy, mint kisgyerekkorában. Mélyről szakadt fel belőle, valahonnan a gyomrából indult, átcikázott a szívén az a fajta fájdalom, amit már évek óta nem tapasztalt. Olyan jól megvolt nélküle. Most a háta közepére sem kívánta. Azt hitte örökre eltemette a gyengeséget, most mégis váratlanul tört a felszínre, a lelkébe költözött, és rágta belülről, mint egy szú az odvas fát.

Maga elé meredt, amikor kijött a háziorvos. Miért húzott maga után mindig ilyen émelyítő levendulaszagot? Hiszen férfi. Zoltán orrát folyamatosan ingerelte, és állandóan tüsszentett miatta.

– Allergia? – kérdezte a férfi mély hangon.

Zoltán vágásait csípte a fertőtlenítő. Mégsem szisszent fel. Összeszorította a száját, és várta, hogy az orvos elmenjen végre.

– Nem kell varrni, nem mélyek a sebek – dörmögte az öreg. Megszorította Zoltán vállát. – Talán említette édesanyád, hogy Erika heti kétszer átjönne beszélgetni.

Zoltán mozdulatlanul meredt a sötétségbe. Erika kettővel alatta járt az általánosban. Zoltánnak szemüveges, stréber kis békaként élt az emlékezetében a lány.

– Nem akarja – hallotta az anyja hangját a szoba túlsó végéből.

– Pedig tanácsos lenne átbeszélni a dolgokat szakember segítségével. Ha olyasvalakit szeretnél, aki nem ismer, én azt is megértem, de mindenképpen jó lenne felkeresned egy pszichológust, fiam!

Zoltán hallgatta a neszeket. Tompán puffant a táska csatja, megreccsent egy helyen a parketta. Nyikorgott az ajtó zsanérja, ahogy kinyitották. Meg kellene olajozni.

– Próbálj meg hatni rá – hallotta az orvos suttogását. – Kár lenne érte, ha elkallódna!

Zoltán a tenyerébe hajtotta a fejét. Hová jutott? Őrá soha senki nem aggatta rá ezt a bélyeget. Róla már gyerekkorában mindenki tudta, hogy életrevaló, hogy a sivatagban eladná a homokot is. Elkallódni! Ez a szerencsétlenek bélyege. Nem engedheti, hogy megbillogozzák ezzel a szóval. Még ha mások lemondanak is róla, ő nem teheti. Az ő élete, és ki kell hoznia belőle a lehető legtöbbet.

Újra megtanulja a létezést. Nem lesz vesztes! Ő a nyertesek közé tartozik!

Figyelte a lépéseket, meghallotta anyja neszezését a konyhában.

– Átgondoltam. Szólj Erikának, hogy várom, ha ráér. Készen állok.

Hazudott. Nem állt készen. Semmiben sem volt biztos, és nem várta a találkozást Erikával. De valahol el kellett kezdenie, akármilyen nehezére esett megtenni azt az első lépést. Mert majd beleroskadt.

– Ne úgy gondolj rá, hogy szívességet kérsz tőle, kisfiam! – simított végig Zoltán vállán az anyja. – Ő ajánlotta fel a segítségét. Élj vele!

Szívességet kérnie mindig nehezére esett. Az anyja jobban ismerte, mint hitte.

– Felkísérnél a szobámba?

Rátámaszkodott, és hagyta, hogy vezesse. Át kellett gondolnia az életét. A jövőjét.

***

Kint ültek a kertben Csillával. Zoltán csak onnan tudta, hogy besötétedett, mert kissé lehűlt az idő, megszólaltak a tücskök, megjelentek a szúnyogok.

– Bírom Erikát – mormogta.

Sosem hitte, hogy ezt valaha ki fogja mondani, de ahogy a napok hetekké olvadtak össze, apránként hozzászokott, hogy elfogadja mások segítségét, és hozzálátott felépíteni új önmagát. Mint egy kirakós darabkáit, úgy illesztette össze a jövőképét.

Csilla, megszorította Zoltán karját.

– Féltem, hogy végérvényesen bezársz, de Erika azt mondta, nagyon együttműködő vagy, öröm veled beszélgetni.

Zoltán felnevetett.

– Számomra is megdöbbentő, hidd el!

– Micsoda? Hogy lehet veled beszélgetni?

– Az, hogy Erikával lehet. Elmesélnéd, milyen az este? – kérte Csillát.

– Vékony a hold sarlója. Egészen aranysárga, kiélezett kontúrokkal. Belegondoltál, hogy amikor ilyen a hold, akkor, ha leesne, elnyisszantaná mindegyikünk torkát? Ha felkel a nap, és vörös az ég alja, akkor tuti a hold garázdálkodott a horizonton túl.

Zoltán meghúzta a sörösüveget.

– Meg tudnám szokni, ha te lennél a szemem.

– Amíg itt maradsz, az leszek. Édesanyád mondta, hogy egyre több időt töltesz a vendégekkel. Szeretik a meséidet.

Zoltán az üveget forgatta a kezében.

– Mostanában sokat gondolkodom a jövőmön. Hogy mihez kezdhetnék magammal. Nem üldögélhetek idehaza tétlenül, amikor majd szétvet az energia.

– Érdekel, mire jutottál.

– Talán tarthatnék előadásokat a turistáknak a barlangrendszerekről. Mit gondolsz? Valamikor nagyon ment nekem az ilyesmi, és azt hiszem a turisták bírták.

Csilla érintése váratlanul érte. A nő ujjai végigfutottak a karján, egészen le az ujjaiig. Megszorította, utána szólalt meg.

– Támogatom.

– Esetleg segítenél is?

Megkérdezte. A torkába ugrott a szíve. Talán életében először kért segítséget Csillától, és rettenetesen félt a visszautasítástól.

– Természetesen segítek – felelt Csilla komoly hangon. – Ismerlek. Erős vagy. Meg tudod csinálni!

Zoltán mosolyogva hátradőlt a kerti fonott székben. Jólesett Csilla bizalma, és az, hogy hitt benne. Jólesett a támogatása. Még sosem érezte, hogy ennyire rá merné bízni magát egy másik emberre.

Élvezte a pillanat meghittségét, végtelen nyugalmát és békéjét. Most jött rá, mennyire hiányzott mindez az életéből. Arra gondolt, hogy közel tíz éve nem érezte magában ezt a fajta magabiztosságot, a hitet önmagában.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.5/10 (6 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük