Bálint Erika: Lány, vírus idején

 

Az ember sokszor csak éli az életét, unalomig egyforma napok, soha meg nem valósított nagy álmok, lötyögés az időben. Aztán egyszercsak történik valami, és minden megváltozik. A világ is, és te is.

A korona vírus ideje előtt, ha éjszakánként nem tudtam aludni, általában azon pörögtem, hogy persze, jól keresek vele, de a megrendelésre készült portrék festésével elcseszem az időm, max jó mesterember vagyok, de semmi több. Mert ezt csináltam. A volt egyetemi mesterem hajtotta fel nekem a fizetős modelleket, gazdag üzletembereket, felfuvalkodott politikusokat, elkényeztetett szeretőket, akik nem tudtak mit kezdeni a pénzükkel, meg a túlméretezett egójukkal, és portrét rendeltek maguknak tőlem, az ígéretes fiatal tehetségtől, ahogy a mesterem szerette mondogatni.

Igazából utáltam ezt a munkát, főleg, mert ha egy-két portré tényleg betalált, és nem csak egy festett hasonmás volt, az biztos, hogy a megrendelőknek nem tetszett. Valahogy irritálta őket, pedig nem is tudták megmondani, pontosan mi a bajuk a képpel. Én persze tudtam. Az arcon, a tekintetben, a testtartásban ott volt a gőg, az arrogancia, az önimádat, a könyörtelenség, és sok egyéb, csöppet sem hízelgő emberi tulajdonság.

De amikor a vírus miatt bevezették a részleges kijárási tilalmat, és mindenhonnan a stay home harsogott, a szokásos gond más előjelet kapott. Amiről addig azt gondoltam túl sok, és elveszi az igazi alkotástól az időmet, hiányként kezdett jelentkezni, mert elfogytak a megrendelések, és volt ugyan némi tartalékom a bankban, de nem tudtam, meddig lesz elég…

Na, szóval ezen gyötrődtem akkor is, amikor Ádáz egy éjszaka ugatni kezdett. Hangja felverte az utca csendjét, mégsem mozdultam azonnal, gondoltam, biztos egy macska szaladt el a kert alatt. De a kutyám csak nem állt le, ugatott és morgott, úgyhogy kénytelen voltam kikászálódni a paplan alól. Nem voltam boldog, ahogy végig botorkáltam a homályos előszobán, ki a kertbe. Ádáz a kapu előtt állt, de amint meghallotta a nyíló bejárati ajtó hangját, hozzám rohant, farka izgatottan járt, fejét hátra-hátra fordítva idegesen vakkantgatott.

– Mi a franc van, öreg? – sóhajtottam lemondóan. Tudtam, az alvás projekt egyelőre törölve.

Ádáz megfordult, a kertkapu felé inalt, ott megvetette a lábát, és izgatottan csaholt. Utána indultam. A gyér világításban nem láttam semmit, csak a kerítés előtti bokrok fekete foltját, és szívem szerint megfordultam volna, hogy visszatérjek a jó meleg ágyba, de Ádáz ott toporzékolt mellettem, úgyhogy kinyitottam a kertkaput, hogy körülnézzek odakint. A kutya persze előbb kint volt, mint én, és lecövekelt az egyik bokornál, pofáját diadalmas mozdulattal fordította felém, látod, mit találtam?

A sövény előtt valaki ült a földön.

Lehajoltam, és láttam, hogy az a valaki egy nő. Térdeit felhúzva kucorgott, feje világos folt volt az öléhez szorított hátizsák sötét tömbjén. Ez volt az első kép, ami rögzült bennem róla. Egyedül az éjszakában.

Egyébként nem tűnt nagyon szakadtnak, főleg ahhoz képest, hogy az utcán dekkolt éjszaka. Szorosra fűzött bakancs, lábhoz simuló fekete nadrág, meg egy bőrdzseki volt rajta. El se tudtam képzelni, mi a fenét keres a kerítésem előtt éjnek évadján, amikor mást se hallani, mint hogy, maradj otthon!? Tekintettel a vírusra, nem akartam hozzáérni, épp csak megbökdöstem a karját az ujjammal. Semmi. Kénytelen voltam megragadni a vállát, és megrázni. Akkor megmozdult, felemelte a fejét, szeme résnyire nyílt.

– Ki vagy? – Az alig érthető kérdést nagyon is jól értelmezhető, áporodott cigi és pia szag kísérte, aztán feje visszahanyatlott a hátizsákra.

Hát, ezt én kérdezhetném, dühöngtem magamban. Egyáltalán nem örültem neki, hogy pont az én kerítésem előtt dőlt ki, alig volt pár fok, fáztam, fogalmam sem volt, mi a faszt csináljak azzal a nyomorulttal. Rendőr, mentő? De a szomszédságomban egy csomó idős ember lakott, nem akartam villogós, szirénás cirkuszt, úgy döntöttem, megoldom a problémát saját hatáskörömben. Talpra állítom, aztán mehet, amerre lát.

– Gyerünk, állj fel! – Fel akartam rángatni a földről, de nem hagyta magát.

– Hagyjál már… – próbálta a kezemet lesöpörni magáról.

Én meg bekeményítettem, szorosan markoltam a karját, és közben folyamatosan ismételgettem, haza kell menned, nem maradhatsz itt, megfázol…

De mint halottnak a csók, a lány nem mozdult. Feladtam a harcot, azt kérdeztem magamtól, mit szenvedek itt vele, ha megfagy reggelre, magára vessen.

És akkor Ádáz, aki addig oldalról figyelte az eseményeket, besétált a képbe. Komótosan a lányhoz ballagott, mellé ereszkedett, pofáját felém fordítva rám meredt, és ettől valahogy elkezdtem kényelmetlenül érezni magam. Még ha felébredne is ez a szerencsétlen, hová a fenébe menne? Jól be van állva, és ha nem ismeri itt a környéket, csak a következő kerítésig jut. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor se busz, se semmi.

– Mit akarsz tőlem, öreg!? – próbáltam Ádázra tolni a döntés felelősségét. – Invitáljak be magamhoz egy vadidegen csajt?

Ő persze nem válaszolt, mint ahogy a következő kérdésre se: – És pont most, a vírus idején? Basszus…

Csak hallgatott, de hátsólábain ülve még közelebb araszolt a lányhoz. Meghitt, melegnek tűnő kettőst alkottak, én meg majd megfagytam az egyszál gatyában meg pólóban.

– Te nyertél – legyintettem a kutya felé.

Lehajoltam a földön kucorgó testhez, és akkor rájöttem, itt nem invitálásról lesz szó, hogy jól van, gyere be, hanem nekem kell becipelnem a házba, ha nem akarom, hogy reggel jéggé dermedve találjanak rá.

Kiszabadítottam a hátizsákot a kezei közül, a vállamra dobtam, aztán ölbe vettem a vékony testet, ami persze jó nehéz volt a tehetetlenségtől, majd megszakadtam, ahogy a ház felé cipeltem. Lihegtem és fújtattam, Ádáz viszont, mint aki csatát nyert, elégedett vakkantásokkal ugrált körülöttünk. Dühös voltam, valahogy ki kellett engedni a gőzt.

– Kuss! – mordultam rá.

A bejárathoz érve aztán az ajtót jól becsaptam az orra előtt, érezze, ki az úr a házban.

Bevergődtem a műterembe, és a lányt a supira fektettem, arra a keskeny, és elég kényelmetlen ágyra, amit a nagyanyám hozott magával hozományként, amikor férjhez ment a nagyapámhoz, és felköltözött ide a Dunántúlról. Örök rejtély maradt, hogy azon a vidéken miért nevezték supinak ezt a bútordarabot.

Előkotortam a szekrényből egy kockás plédet, és a lányra dobtam.

 

Másnap reggel szokatlan, furcsa érzéssel ébredtem, először azt hittem, valami álom emléke motoszkál bennem, aztán eszembe jutott a lány. Belebújtam a farmeromba, és átbattyogtam az atelierbe, ahogy apám szerette nevezni azt a műteremféleséget, ami tulajdonképpen a régi nappalink volt, és amit néhány évvel azelőtt szinte teljesen kipakoltunk, aztán a közepére beállítottuk a festőállványt.

A lány ott feküdt a keskeny ágyon, feje búbjáig eltakarta a kockás takaró. Jó kis alvókája volt, már elmúlt nyolc óra, ő meg csak békésen szuszogott, pedig bőven ott volt az ideje, hogy lelépjen, mert jelenléte átlépte az óvatossági ingerküszöbömet. Bár amúgy nem stresszeltem a vírus miatt különösebben, annyi volt, hogy én is beszereztem egy üveg fertőtlenítő szappant meg néhány maszkot, de azon a reggelen mégis volt bennem némi para. Ki tudja, honnan jött ez a csaj, mit hurcol magával…

Mégsem ébresztettem fel.

Leültem a festőállvány mögé. A kifeszített vásznon kusza vonalak voltak, odavetett ujjgyakorlatok, de igazából nem tudtam, mi is lesz belőle. Csak vártam, hogy majd megérint egy téma. Akkoriban ennek a szónak a bűvöletében éltem. Megérint. Valaki, vagy valami, és akkor hozzákezdek a nagy műhöz.

Motoszkálást hallottam, kilestem az állvány mögül.

A lány az ágyon ült, arcán fekete, elkenődött smink maszat, égnek meredő szőke hajában egy zöld tincs. Szerettem ezt a friss, fű színű árnyalatot, na de hajszínnek!?

– Szia – mondtam.

A lány felkapta a fejét, körül pillantott, aztán tekintete megtalált engem.

– Hali. Ki vagy? – ismételte meg az éjszakai kérdést.

Felment bennem a pumpa. Jó, nem vártam, hogy a lábam elé boruljon, mert befogadtam éjszakára, de azért ezt már pofátlanságnak éreztem. Hali, meg ki vagy

– Te ki vagy? És mi a francot kerestél itt éjszaka jól bebaszva? – álltam fel, és felé léptem.

– Ne gyere közelebb! – szakadt ki belőle, térdét öle elé szorította, arca megfeszült, élénk kék szeme elsötétült. Ez volt a második kép, ami rögzült bennem róla. Riadalom.

Elképedtem. Fél tőlem? Mit gondol, mit akarok tőle?

– Nyugi, csak egy kérdést tettem fel – mondtam.

Úgy nézett rám, mintha szavaim igazságtartalmát mérlegelné, aztán engedett a merev pózból, felpattant az ágyról, és flegma hangon megszólalt.

– Nem gondolom, hogy bármiről is be kéne számolnom neked – vetette oda. – És ne izgulj, már megyek is!

Nem volt semmi, ahogy ott állt előttem fején azzal az összekuszált zöld hajtinccsel. Egy agresszív kismalac, akinek a fejére szart egy zöldet fosó madár. Elvigyorodtam.

– Most mi van? – toppantott a lábával. – Mi olyan vicces szerinted? Egyébként hol a hátizsákom?

A sarokba mutattam, ő meg odatrappolt, és elülső zsebéből egy telefont varázsolt elő. Matatni kezdett a billentyűzetén, aztán megint toppantott a lábával egyet.

– Bassza meg! Ez a fostalicska lemerült az éjszaka!

Lehajolt a hátizsákjához, kutatni kezdett benne, fogkefe, pulóver, trikó, bugyi repült szerteszét. Végre megtalálta, amit keresett. Egy vezeték és egy csatlakozó volt a kezében.

– Hova dugjam?

Tudtam volna erre válaszolni, de csak az ajtó melletti konnektorra mutattam.

Odaviharzott.

– Mindjárt felhívom a barátnőmet! – tolta be a telefon töltőjét a konnektorba, aztán letelepedett mellé, zöldtincses fejét a falnak támasztotta. – Van itthon kávé?

Elképesztő volt. Kávé!? Mit képzel? Vendégségben van!?

– Figyelj, nem akarok ünneprontó lenni, viszont itt az… – kezdtem, de félbeszakított. – Légyszi, hozzál egyet!

Rámeredtem. Ha tényleg ölni lehetne egy tekintettel, már rég halott lett volna. Pofátlan kis zöldhajú…

Ő meg, mintha egy egész picit ráérzett volna arra, hogy talán ciki, ahogy viselkedik, valamit visszavett a flegmából, és majdnem emberi hangon folytatta: – Ne szívd mellre! Csak egy kávét kértem. Amíg lefő, feltöltődik egy kicsit a telóm, fel tudom hívni a barátnőmet.

Akár az éjszaka, miután végül becipeltem a házba, megint meghátráltam. Azzal magyaráztam, meg kell hajolnom a megváltoztathatatlan körülmények előtt. Annak a telefonnak fel kell töltődnie.

Kiballagtam a konyhába, főztem egy kávét. Végül is nem nagy dolog. Megissza, aztán végre lelép.

Mire visszaértem a kávéval, már telefonált.

– Kicsit bebasztam, elfelejtettem, hogy Pillangó vagy Szitakötő utca. Kérdezni se tudtam, mert ez a kurva telefon lemerült… Ja, ja… Jó, oké, akkor indulok… Hanyas busz?… Oké, oké. Pá.

Kinyomta a telefont és a csésze után nyúlt.

– Köszi – fogta a tenyerébe a bögrét. Kuporgó alakja szürke foltot vetett a fehér falra az ablak felől érkező fényben, vékony ujjai fakó rózsaszín csíkok voltak a sötétmázas felületen, szája húsos, vörös köröcske, ahogy meg-megfújta a forró italt. Ez volt a harmadik kép, ami rögzült róla bennem. Árnyak.

Amikor lenyelte az utolsó kortyot, maga mellé tette az üres bögrét, és feltérdelt. Zizegni kezdett a levegő körülötte, ahogy gyors mozdulatokkal kupacba söpörte széthajigált cuccait, és begyömöszölte őket a hátizsákba.

Felállt, az ajtó felé indult.

– Kitalálok – nézett rám. – Az egyik lába már az előszobában volt, amikor visszafordult. – Bocs a zavarásért – vetette oda.

Ott maradtam a szoba közepén. Olyan érzésem volt, mintha egy szürrealista filmbe csöppentem volna, ahol váratlan és összefüggéstelen dolgok történnek furcsa, eszement szereplőkkel. Amikor meghallottam a bejárati ajtó csapódását, az ablakhoz mentem.

A lány a kertkapu felé tartott, teste picit meggörnyedt a degeszre tömött hátizsáktól. Valahonnan balról Ádáz szaladt elő, farka vidám táncot járt, ahogy körül ugrálta őt, és egész a kapuig kísérte. Ott a lány megsimogatta a fejét, aztán kilépett, és bereteszelte maga mögött az ajtót.

Ádáz panaszosanan vakkantott eltűnő alakja után.

 

Csendben teltek a napok. Hol esett, hol hétágra sütött a nap, a kertben lassan életre keltek a földben felejtett tulipánhagymák, virágozni kezdtek a megmaradt őszibarackfák. A természet nem törődött az egyre riasztóbb hírekkel a vírus áldozatairól, és nem törődött az operatív törzs intézkedéseivel sem.

Csak tette, amit ilyenkor, tavasszal, tennie kell.

Pár nappal a furcsa éjszakai események után, egy késő délután megszólalt a csengő, és rögtön utána felhangzott Ádáz ugatása is. Ki a fene az, kászálódtam ki a festőállvány mögül. Az ablakhoz mentem, csak úgy blindre nem akartam kiballagni, lehet, csak egy kéregető az, vagy egy szomszéd, akivel épp nincs kedvem diskurálni.

Meglepett a puha, délutáni fényben elém táruló látvány, ami akár szívet melengető, idilli kép is lehetett volna, ha a kerítésre kapaszkodó, sebes farkmozgása alapján boldog eb fejét nem a zöldhajú simogatja…

Na, ezt nem, indultam nagy elánnal a kertbe, és útközben ízlelgettem a csípős szavakat, amikkel majd elküldöm a fenébe, de még el se értem a kaput, amikor a lány már beszélni kezdett.

– A barátnőm pasija egy faszfej. Azt tudta mondani, hogy a vírushelyzet miatt nem engedheti meg, hogy továbbra is náluk dekkoljak – hadarta.

A zöld tincs a szemébe lógott, két vékony karjával felháborodottan ágált. Megint az agresszív kismalac jutott eszembe, de most vigyáztam, nehogy elvigyorodjak.

– Hát, nem mondott hülyeséget. Vírushelyzet van – mondtam, és csak álltam ott karba tett kézzel, számat szorosra zártam, szemöldököm összehúztam, és reméltem, nagyon elutasítónak tűnök. Csak Ádáznak nem kellett volna ott lennie, mert azzal, hogy hol a térdemhez dörgölőzött, hol csaholva visszarohant a kapuhoz, és onnan sandított rám, nagyban belerondított az Elutasítás című élőképembe. Arról nem beszélve, hogy rám meredő pofáján mintha ott ült volna a kérdés, na, mi lesz, beengeded?

Dehogy akartam beengedni. Ki ez a kis pofátlan nekem?, hecceltem magam. Lelépett egy köszönöm nélkül, most meg itt zagyvál összevissza a barátnője pasijáról, hogy így szemét, úgy szemét.

– Na, és mit akarsz most csinálni? – kérdeztem szándékolt, távolságtartó udvariassággal.

– Egy kicsit még maradok.

Nem akartam hinni a fülemnek. És bár a hangsúlyából nyilvánvaló volt, mire gondol, mégis megkérdeztem:

– Hol?

– Nálad.

Ahogy ott állt a kertkapunál, Ádáz meg boldogan hagyta, hogy simogassa a fejét, acélos elhatározásomon, hogy hozzám még egyszer bizony be nem jön, apró rés keletkezett. Ahelyett, hogy azt mondtam volna, elmész te a fenébe, nevetséges és könnyen támadható ellenérvekkel álltam elő.

– Most viccelsz? Nem is ismerlek. Azt se tudom, hogy hívnak.

– Margit. A barátaimnak Gitta – ütötte le a könnyű labdát a lány. – Egyébként meg ne szarj be, csak addig maradok, amíg nem találok más megoldást.

Csak hallgattam, nem mondtam se igent, se nemet, ő meg látszólag nem izgatta magát a lehetséges reakcióim miatt, a kutya simogatásával volt elfoglalva. Nekem mégis úgy tűnt, mintha korábbi vibráló arroganciája, akár a festék a régi képeken, megfakult volna. Szinte szelíd volt, ahogy kimondta: – Légyszi…

– Jó – Alig csúszott ki a szó a számon, már dühös is voltam magamra. Mi ez a hülyeség? Most miért egyeztem bele!? Az idegeimre megy a pimaszságával, én meg mégis rábólintok az elképesztő ötletére, mint egy idióta!? De akkor már nem lehetett a kimondott szót visszaszívni. Megpróbáltam menteni a menthetőt. – Egy éjszakát – nyomtam meg a szót –, egyetlen éjszakát, még maradhatsz. – Majd elalszol a supin – tettem hozzá elégtétellel, és nem is gondoltam arra, hogy a zöldhajú nem tudhatja, hogy gyerekkoromban a supin aludni büntetés volt.

– Hogy hol? – kérdezte.

– A supin. Ahol a múltkor is aludtál – nyitottam ki előtte a kertajtót.

– Supi? Milyen hülye szó – mondta, ahelyett, hogy megköszönte volna, hogy beengedem.

– Lehet, de így hívják. Legalábbis a nagyanyám így nevezte.

Elindultunk a ház felé, Ádáz boldogan ugrált körülöttünk.

– Jó neked, – mondta a zöldhajú.

– Mi?

– Hogy volt nagyanyád.

– Miért, neked nem volt?

Addigra beértünk a műterembe.

– Figyelj – hajította a hátizsákját a sarokba –, azért, mert itt maradok, még nem kell állandóan beszélgetnünk. Biztos van dolgod, csináld azt.

Ekkora pofátlanságot!, vonultam sértetten a festőállvány mögé, de nem nyúltam az ecsetért, csak dühösen rágtam magam. Sértette az önérzetemet, hogy ennyire semmibe vesz, úgy viselkedik, mintha egy szállodában lenne, ahol én csak a személyzet része vagyok, akivel nem kell foglalkoznia. Pedig végül is idejött hozzám, dúltam-fúltam, itt akar maradni, az a minimum, hogy valami érdeklődést mutat a személyem iránt. Nem ehhez voltam szokva. Más lányok, akiket beengedtem ide, mind el voltak ájulva az ateliertől. És persze tőlem is…

Kilestem az állvány mögül. A zöldhajú a supin hasalt, előtte a nyitott laptopja, azt bámulta. De mintha dühödt gondolathullámaim oldalba kapták volna, megmozdult.

– Különben hogy hívnak?

– Dénes.

– Dénes, van valami kaja? – kérdezte.

Fuldokoltam a méregtől.

 

Másnap reggel a műterem sárgaréz kilincsén egy bugyi lógott. Csúnya, idétlen, fekete paca a méltósággal megöregedett ajtó faerezetén.

– Mi a franc ez? – horkantam fel.

A zöldhajú akkor is a supin hasalt, előtte a kinyitott laptop. Nem nézett fel, úgy válaszolt.

– Egy bugyi. Nem láttál még ilyet?

– De, képzeld. Csak azt nem értem, mit keres itt?

– Kimostam. Valahol meg kell szárítani, nem!?

– A fürdőszobában van szárító.

– Lehet. De nem akartam körbe bolyongani a flancos házadat, csak hogy kiterítsek valahol egy bugyit.

Majd felrobbantam.

– Találtál már helyet, ahova mehetsz? – kérdeztem csöppet sem udvarias hangon.

– Azon vagyok. De még nem.

– Ahol eddig laktál?

– Tárgytalan

– A szüleid?

– Dettó – jelentette ki.

Azzal, mint aki a maga részéről lezárta ezt a kérdést, kérdést, felült, a bakancsa után nyúlt.

– Nem visszük el a kutyát sétálni? Be is vásárolhatnánk, tök üres a hűtő.

Csak lestem. Bevásárolhatnánk!? Mit képzel!?

Befűzte a bakancsát, felugrott, nagy lendülettel a földre borította hátizsákja tartalmát, aztán az üres zsákot diadalmasan az orrom alá tolta.

– Majd ebben hazahozzuk a cuccot.

Olyan volt, mint egy égetnivaló kis krapek, aki a vigyorával próbálja megenyhíteni zord felmenője szívét. És akkor harmadszor tettem olyat, amit nem tudtam megmagyarázni magamnak.

– Oké – mondtam, és a szekrényhez mentem. Kihúztam a fiókját.

– Van maszkod? – kérdeztem.

Toppantott a lábával.

– Beszopod, amit ezek a baromarcúak mondanak? Nem tűnik fel, hogy hol azt harsogják, vedd fel a maszkot, hol meg azt, hogy ne!? Gondolod, hogy tényleg itt a világvége, amikor ők ebben a helyzetben is a saját pecsenyéjüket sütögetik? Tudod, mi lesz ennek a vége? Az emberek majd kimennek az utcára, és…

– Miért mennének ki? – kérdeztem elképedve. – Pont most?

– Mert elegük lesz. Mindenből. – Úgy nézett rám, mintha abban a pillanatban fedezett volna fel rajtam egy visszataszító vonást. – Te persze sose mennél ki, mi?

Most mi van, hogy jön ez ide? Szemem-szám elállt a szóáradattól, csak ácsorogtam ott kezemben a maszkkal.

– Persze, el tudom képzelni – folytatta –, felnőttél ebben a puccos házban, a sok könyv között, nyilván echte értelmiségi szülőkkel, liberális környezetben, ahol minden az egyrészt, másrészt kényelmességével végződött, és sose jutottak odáig, hogy jól odabasszanak a politikai ellenfeleiknek, pedig a történelmi példák azt mutatják, hogy a baloldalnak…

– Most mi bajod!? Állj már le! Úgy viselkedsz, mint akinek elmentek otthonról – szakítottam félbe. – Csak annyit kértem, vedd fel a maszkot, te meg politikai kiselőadást tartasz. Nem forradalom van, hanem járvány! – Megfordult a fejemben, hogy esetleg nem teljesen százas, de ahogy ott állt előttem az alig százhatvan centijével, a vékony testével, meg a manószerű arcával, egy másik kérdés is megfogalmazódott bennem. – Hány éves vagy tulajdonképpen?

– Hogy jön ez ide!? – toppantott felém, mintha szemtelen támadót kéne elijesztenie. Aztán mégis válaszolt. – Huszonöt.

– Most megleptél. Úgy viselkedsz, mint egy hülye gyerek.

– Tényleg!? És te hány éves vagy? – méregetett kritikusan. – Negyven?

Belegázolt a hiúságomba, mert igaz, akkoriban kicsit elkényelmesedtem, de azért negyvennek nézni?!

– Harmincöt – válaszoltam sértetten.

– Huhh – rántotta meg a vállát, és kikapta kezemből a maszkot. – Gyerünk! – gyűrte a zsebébe.

 

Teltek a napok. Egy darabig telefonálgatott, aztán egy reggel azt mondta:

– Majd főzök, és rendbe teszem a kertet.

Tudtam, ez az ő nyelvén azt jelenti, marad, nem megy sehova. Én meg nem tiltakoztam.

Csodálkoztam magamon, mert mindig is jól elvoltam egyedül, és soha nem gondoltam, hogy a zárt világomba egyszer beengedek valakit. Hogy mégis megtettem, és eltűrtem Gitta jelenlétét, kezdetben csak, és kizárólag a vírus helyzettel próbáltam megmagyarázni magamnak. Hogy ilyenkor nincs helye az önzésnek, hogy segíteni kell a rászorulókon. Azt persze, hogy Gitta miért is rászoruló, vagy pontosan miért vált azzá, nem igazán tudtam. Volt egy fal körülötte, amin időnként ki-ki lépett, de ha valamilyen módon számára kényes lett a helyzet, azonnal visszahúzódott.

Persze voltak dolgok, amikről szívesen beszélt, például a világ nagy dolgairól, közte a minket összezáró vírushelyzetről is. Igaz, ilyenkor sokszor pipa voltam rá, mert minden hírben az emberiség elleni támadást sejtett, és örökösen forradalmat akart csinálni. De ebben a hevületben legalább elejtett magáról is néhány dolgot, így derült ki, hogy politológia szakon végzett az egyetemen, hogy persze elhelyezkedni nem tudott ezzel a szakkal, hogy egy kávézóban dolgozott, hogy kacérkodik a gondolattal, hogy politológus helyett inkább szakács legyen, hogy utálja a kibaszott embereket, és egyre jobban szereti a gyerekeket…

Egy ilyen kirohanása után megkérdeztem tőle, miért ilyen dühös és gyanakvó állandóan.

– Mert szarul van összerakva a világ. Csak nézz körül. Szónokolnak a szolidaritásról meg a közjóról, de minimum egy millió ember a létminimum alatt él, és ha nem vigyázol, a rendszer téged is bekap, megrág, aztán kiköp. – Kis szünet után hangsúlyozott iróniával még hozzátette: – Vagy lehet, csak a magam nyomorúságáról akarom elterelni a figyelmet. Érted? – kérdezte. Nem válaszoltam semmit, mi a fenét lehet erre mondani, különben is, mindig meg kellett gondolni, mire mit mondok, mert nagyon harapós tudott lenni. – Dehogy érted – folytatta –, ha értenéd, nem zríkálnál folyton a kérdéseiddel. Te itt nőttél fel ebben a csillivilli környezetben, semmi gondod, festegetsz, elvagy, leszarsz mindent. Fogalmad sincs, mi a küzdelem vagy a veszteség.

– Na, álljon meg a menet! Azért nekem is volt mivel megküzdenem, például akkor, amikor két éve három hónap különbséggel veszítettem el az anyámat és az apámat…

– Ja, hogy árva vagy. – szakított félbe. – Elhiheted, tudom, mi az. Én is elveszítettem a szüleimet.

– Mikor haltak meg?

– Nem figyelsz – toppantott a lábával, mint mindig, ha valaminek nyomatékot akart adni. – Nem azt mondtam, hogy meghaltak, csak azt, hogy elveszítettem őket.

Aztán valami egész másról kezdett el beszélni, ahogy akkor is rögtön terelni akart, amikor egy reggel bejött a műterembe, és az én pólóm meg az egyik melegítő gatyám volt rajta. Persze megint nem kért elnézést, hogy turkált a szekrényemben, hogy kérés nélkül használta a cuccaimat.

– És a te többi holmid hol van? – kérdeztem némi éllel. – Gondolom nem ez a teljes ruhatárad, amit a hátizsákodban hurcolsz.

– Itt-ott, ahol laktam. Majd egyszer összeszedem őket.

– Pasiknál?

– Mi van?

– Pasiknál laktál?

– Most mit piszkálsz? Nem mindegy neked? Vagy azt hiszed kurva vagyok?

– Nem hiszem. Bántottak?

– Kik?

– A pasik.

Régen meg akartam ezt kérdezni tőle. Azóta az első reggel óta, amikor összegörnyedve ült a supin, és azt mondta, ne gyere közelebb.

Persze megint nem akart válaszolni, az ajtó felé csörtetett. Megragadtam a karját.

– Válaszolj!

– Akartak. Most boldog vagy!?

A hangja fülsértően durva volt, de a szeme… A szeme most nem világoskék volt, hanem szürke. Tompa, bánatos árnyalat, valahol a hamu és a köd között. Elszorult tőle a torkom. A karjánál fogva magamhoz húztam, és simogatni kezdtem a haját. Csak egy pillanatig tűrte.

– Hülye vagy!? – tépte ki magát az ölelésből, és kiviharzott a műteremből.

Tényleg hülyének éreztem magam, bénán álltam egy darabig, nem tudtam mit kezdeni magammal.

 

Egy délután Ádáz önfeledt csaholására ébredtem a délutáni szunyókálásból. Sejtettem, Gitta játszik vele a kertben. A kutya az első pillanattól imádta őt, nem tudtam felfogni miért, és kicsit féltékeny is voltam. Kutyahűség, persze. Amióta idejött ez az arrogáns kismalac, én szinte már nem is létezek a számára…

Az ablakhoz léptem, és akkor megláttam őket a kertben. Az éjszakai eső után minden vizes volt, Ádáz a hátsó lábain ült, Gitta mellette guggolt, vállán ott pihent a kutya feje. Összefonódó alakjuk, körülöttük a napfénytől aranypöttyös, nedves fű torokszorító kompozíciót alkotott. Ez volt a negyedik kép, ami rögzült róla. Szeretet.

Elgondolkodtam. Talán az a rikítóan zöld tincs a hajában, a smink a sötétre satírozott szemhéjjal, meg a szinte fekete rúzzsal, az a sokszor elviselhetetlen flegma modor, mind csak arra szolgál, hogy becsapja a szemlélőt, elterelje a figyelmet valamiről, ami sokkal fontosabb ezeknél.

– Nem hittem volna, hogy így szereted az állatokat – mondtam neki, amikor bejött az udvarról.

Megrántotta a vállát, a supira huppant.

– Akkor szoktál tévedni.

Flegma volt megint, de akkorra én már rájöttem, hogy nemcsak az a bizonyos rászorultság az oka, hogy megtűröm magam mellett ezt a harapós, agresszív kis malackát.

Szerettem nézni, ahogy a konyhában főzőcskézik, ahogy a kertben a virágágyás fölé hajol, ahogy hasal a laptopja előtt, és meglepő módon elkezdtem szeretni a kirohanásait is.

És nagyon szerettem azokat a délutánokat, amikor elvittük a kutyát sétálni.

Ádáz is imádta ezeket a kiruccanásokat, két óra körül már türelmetlenül kaparászta a bejárati ajtó előtti szőnyeget, és amikor kiléptünk hozzá, a kertajtóig rohant, jelezve, indulhatunk. Pórázt tettünk a nyakára, de amikor elértük a kiserdőt, szabadon engedtük. Kajlán rohangászott, el, messzire tőlünk, aztán vissza hozzánk, hol egyikünk, hol másikunk lábához dörgölőzve. Boldog volt ilyenkor. És én is. Ott állt velem Gitta, az a harapós, agresszív kismalac, és én szerettem volna megfogni a kezét, magamhoz húzni, megcsókolni, de sose tettem, nem mertem megkockáztatni, hogy elküld a francba.

 

Aztán egy este véletlenül megpillantottam őt a nyitott fürdőszoba ajtón keresztül. Nem vett észre engem, háttal nekem, félfenékkel ült a kád szélén, egyik lába a kőpadlón, a másik még a vízben. Hátának finom rajzolatú izomzatán nedves bőre puhának és bársonyosnak tűnt a lámpa sárga fényében. Szép volt. Ez volt az ötödik kép, ami rögzült róla. Esti fényben.

Szerettem volna megérinteni, de akkor sem volt hozzá bátorságom, eloldalogtam az ajtóból, nehogy észre vegyen.

Amikor bejött a műterembe, megint az én egyik megnyúlt pólóm volt rajta, alja a térdét verdeste, haja nedvesen tapadt a fejére. Egy üveg bort tartott a kezében.

– Gyere, igyunk egy pohárral – huppant a supira. Mellé ültem, szappan illata volt.

Azon az estén, talán a bor miatt, előbújt belőle egy addig szinte ismeretlen Gitta. Végre nem akart forradalmat csinálni, csak egy lány volt, felszabadult és jókedvű.

– Mi van veled? – húztam. – Most egész kedves vagy.

– Pedig nem az erősségem, mi? – nevetett, és hozzám dőlt.

És akkor nem bírtam tovább. Magam felé fordítottam az arcát, és megcsókoltam. Szenvedélyesen válaszolt, szorosan hozzám simult, keze a nadrágom övén matatott. Csak addig engedtük el egymást, míg megszabadultunk a gönceinktől. Csókolt és harapott, magával rántott egy mély örvénybe, ahol elvesztettem magam, nem voltak színek és fények, eltűntek az árnyékok. Csak ő volt.

De alig engedtük el egymást, eltolt magától.

– Menj. Ennyi volt. Csak szex.

Meg tudtam volna ütni. Felugrottam mellőle.

– Most miért kell megint elcseszni azonnal mindent!? – kiabáltam. – Normális vagy!?

Felült, összekucorodott, mint azon az első reggelen. Ez volt a hatodik kép, ami belém rögzült róla. Eltávolodás.

Nagyon halkan beszélt.

– Én mindig elveszítettem azt, akit szeretek. Elhagytak, becsaptak, bántottak. De nem kell sajnálni. Én is vastagon benne vagyok, hogy ez lett belőlem. Egy grincs. Úgyhogy ne várd tőlem, hogy normális legyek.

– De én… – kezdtem, de félbeszakított.

– Ne mondj semmit. Ne tedd nehezebbé ezt az egészet.

– Mit?

– Hát nem érted!? – kiabált. – Ez túl jó nekem! Nem akarok hozzászokni, mert aztán úgyis vége lesz!

– Hogy tudsz így élni? Hogy sose, egy pillanatra se mersz örülni semminek?!

– Ne ragozzuk tovább! Menj, feküdj le.

Visszaültem mellé, és kezembe fogtam az arcát. Azt akartam, nézzen a szemembe.

– Én nem foglak bántani! Érted!?

Nem válaszolt. Csak a szeme. A hamuszürke szeme. Ez volt a hetedik kép. Reménytelenség.

Nem akartam, hogy ez legyen.

– Itt maradok veled – próbáltam átölelni, de ő eltolt magától. – Menj…

 

Azon az éjszakán fordult minden komolyra bennem. Feküdtem az ágyon, és tudtam, el fog menni. Meg akartam akadályozni. Füleltem a neszeket, hogy ha meghallom bakancsa kopogását az előszoba kőpadlóján, odarohanjak, az ajtó elé álljak, ne menj el! De csak a csend volt. Elaludtam.

Másnap reggel Ádáz panaszos morgására ébredtem. Az ablakhoz léptem, láttam a kerítéskapu előtt ül, és kifelé bámul. Összeszorult a gyomrom. Berohantam a műterembe, üres volt. Megtörtént. Gitta elment. Csak egy levelet hagyott.

Ne haragudj rám. Talán egyszer visszajövök. És talán beengedsz…

Próbáltam felhívni, egyszer, kétszer, százszor, de persze sose vette fel. És fogalmam sem volt, hol kereshetném.

Sokáig nem tudtam mit kezdeni magammal, ahogy Ádáz se. Vártuk, hogy visszajön. De nem jött.

Közben feloldották a vírus miatti korlátozásokat, az élet ment tovább, de valahogy már semmi sem volt olyan, mint régen. Én se. Mi történt velem, velünk?, kérdezgettem magam.

A mesterem egyszer azt mondta, sokszor a nincs ad formát annak, ami van.

Így volt. Egy nap festeni kezdtem. Hónapokig tartott a lendület, hét vászon készült el. Amikor az utolsót is befejeztem, a fal mellé állítottam őket.

És ahogy néztem a festménysorozatot, már tudtam. Megtörtént. Megérintett.

Nem őt festettem meg, de ott volt mindegyik képen, az árnyékban és a ragyogásban; a fehérben és a feketében; a zöldben és a kékben; a vibráló pontokban és a szilárd tömbökben; a vékony és az erős ecsetvonások fényes aranyában, és tompa szürkéjében.

A lány, vírus idején.

Gitta.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (3 votes cast)
1 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Nagyon tetszett a történet és a kivitelezés is.
    Ritkán olvasni olyan írást, ahol a szerelmi szál nem teljesedik be, a lezárás mégis pozitív. Keserédes, de öröm volt olvasni, gratulálok!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük