Bakti Viktor: Minden nap egy alma – 3/2

Előző részlet

Csendben és kissé másnaposan költöttük el a reggelit, amely Fay asszonytól szerzett kenyérből és előző napról megmaradt sült húsból állt, ámbátor én még némi nugapa-almát is fogyasztottam mellé.

Gyalogosan keltünk át a lápon a délelőtti ködben. Cletus minden lépését pontosan követtem, korábbi utasításának megfelelően. Rendkívül rossz előérzettel töltött el a fellegekkel hömpölygő ég, a csípős hideg és az, hogy immár a mocsár sötétebb részére érkeztünk. Sűrű lombkorona takarta az eget, a tükörsima vízfelszínen ködfoszlányok táncoltak, mocsári ciprusok rothadó levelekkel teli ágai csüngtek körülöttünk. Az sem lelkesített éppenséggel, hogy vezetőm magához vette duplacsövű vadászpuskáját.

– A fegyverre mi szükség, Mr. Hickey? – próbáltam tapogatózni, miközben egy bokáig érő vízzel elárasztott lapályon vágtunk át. Csizmám már beázott egy-két helyen.

– A biztonság kedvéért hoztam, uraságod. Tegnap is nálunk volt, csak a csónakban nem látta. Rosseb se tudhassa, itten a mocsárban mikor lehet rá szükség. Ránk ronthat egy aligátor vagy más istenverte förtelem.

Szótlanul követtem tovább az elárasztott területen keresztül, ahol apró szárazulatfoltokon haladtunk, sokszor kidőlt fatörzseken egyensúlyozva a víz felett. Lógott az eső lába. Hátborzongató csendesség telepedett körénk, itt alig hallottam a mocsári állatok zaját. Egy-egy távoli csobbanástól végigfutott a hátamon a hideg.

Eszembe ötlött az álmom. Abigail kérlelő hangja kísértett. Valamiféle fáról beszélt, ezért alaposan körül is néztem, de fák százai vettek körül. Megráztam a fejem. Egy racionálisan gondolkodó, tanult férfit nem befolyásolhat holmi álomkép! Biztos voltam benne, hogy csak azért álmodtam össze mindenfélét, mert elmémet megzavarta a pálinka és Cletus meséi a négerekről. No meg Abigail iránti aggódásom.

Ahogy ezen járt az eszem, egy nagyobb pocsolyába pillantottam, ami mellett épp elhaladtunk. Sás emelkedett belőle, levelek és vízinövények úsztak a felszínén, a mélyében pedig homályos arcok kavarogtak.

– Várunk rád.

– Nincs visszaút!

Felhördültem, és elkaptam a fejemet. Megdörzsöltem a szemem. Elképesztő, hogy a fáradtság és a sok bebeszélés mit nem képes tenni az aggyal.

– Minden rendben, Mr. Walsworth? Nincsen valami jó színben.

Intettem neki, hogy semmi gond és folytassuk utunk.

Hosszú túránkat aggodalmam árnyai kísérték, de próbáltam táplálkozni a tudatból, hogy a törzsnél talán rálelek végre az én Abbiemre, hamarosan láthatom őt. Később azt találtam észrevenni, hogy távoli mocsári ciprusok búsan alálógó ágai között nem odaillő alakok is lengedeznek, de gyorsan elhessegettem tévképzeteimet. Percek múltán bebizonyosodott, mégsem képzelődtem. Akárcsak valami bizarr karácsonyfadíszek, apró rongybabák csüngtek fürtökben néhány faágról. Megtorpantam.

– Ez micsoda?

– A törzsiek babái – fordult meg Cletus. – Úgy hiszik, elűzik a rontást és a rossz szellemeket. Állatcsontokkal, meg füvekkel tömik ki a belsejét.

Az előttem lévő fürtben négy-öt baba lógott, mindet fekete bőrűnek készítették el, egyet kivéve, amelyet fehérnek. Azt vettem a kezembe. Az alig tenyérnyi nagyságú baba teste textilből készült, a szemének gombokat varrtak fel, hosszú, szőke haja pedig… – undorodva eldobtam a babát, és hátraléptem –, emberi haj volt.

Rosszalló lehetett az ábrázatom, akárcsak a gondolataim. Inkább szótlanul, lendületes léptekkel indultam tovább, vezetőm is. Láttam, hogy Cletus a nyakában csüngő, apró erszényt dörzsöli ujjaival.

– Az meg mi?

– Ez-e? Gris-gris – mondta, miközben mutatta nekem a bőrerszényt. – Madárcsont, szimbólumos kövek, toll meg effélék vannak benne. Elűzi a szellemeket és szerencsét hoz. Nagy szükségünk van arra itt az ingoványban. Magának is hoztam egyet. – Felém nyújtott egy hasonló erszényt. – Tessék, vegye csak el!

– Vudu sületlenség! – hördültem fel.

– Megvédi magát.

– Azt hittem, maga hívő keresztény, Mr. Hickey! – mondtam ingerültséggel a hangomban.

– Ó, az is vagyok, Isten lássa a lelkemet! De a niggerek védőszellemeinek a világon semmi baja nincsen azzal, hogy akit óvnak, a szentháromsághoz is fohászkodik. Jobb a békesség és a biztonság, aztat mondom én, bizony!

– Ám a keresztény Isten nem tűr meg ilyen pogány istenkáromlást és fétiseket! – Hangom tükrözte felháborodásomat.

Egészen kezdtem megkedvelni ezt a vidéki frátert, de most nagyot csalódtam benne. Némán folytattuk az utunkat.

 

***

 

Késő délután, amikor szemerkélni kezdett az eső, megtaláltuk a törzs szálláshelyét. Egy nagyobb tisztáson terült el, amit sűrű növényzet ölelt körbe. Levelekből font tetejű fakunyhók álltak itt, közöttük ruhaszárító köteleket feszítettek ki. Dézsák, lavórok, fonószékek árválkodtak a falak mellett, a kunyhók bejáratát krétarajzokkal, madártollakkal és apró fétisekkel díszítették. Nagy, fonott kosarakban tárolták a nugapa gyümölcsöket. Ahogy Cletus mondta, a lakosok mind feketék voltak, öltözékükben modern ruhadarabok keveredtek bőrszíjakkal, ágyékkötőkkel, hatalmas tollakkal, hímzett posztókkal. Érkezésünkre legtöbben abbahagyták, amit éppen csináltak, és kíváncsiskodva pillantottak felénk. Viháncoló gyermekek szakították félbe a játékot, minket bámulva súgtak össze.

Cletus magabiztosan sétált be a faluba, majd elkurjantotta magát:

– Papa Jabbar!

Néhány pillanat múlva egy sötét bőrű fiatalember tűnt föl a kunyhók közül. A magas, izmos karú férfi jóképű volt, mint a louisianai kreolok általában. Ruházatában jelentősen különbözött a többi lakostól. Széles mosollyal sétált hozzánk.

– Á, Cletus, jó barátom. Mindig öröm téged itt látni. – Népnyelvi akcentussal beszélte az angolt, amelyet a rosszmájú, Cletushoz hasonló déliek ugatásnak vagy gengszterbeszédnek neveznének. – És lám-lám, vendéget is hoztál magaddal.

– Ez itt Mr. Walsworth, északról.

– Üdvözöllek, nagy ember! – Rázta meg a kezem a férfi. Szorításán éreztem, milyen erős. – Az én nevem Francois Meilleur, de itt mindenki csak Papa Jabbarnak szólít.

– Jó napot, Mr. Meilleur, én Oliver Walsworth vagyok, Vermontból. – Kissé tartottam a férfitól. Füvek szaga lengte körül és a ruházata sem volt mindennapi. Félcipőt, fekete nadrágot és mellényt viselt egy lila zakóval. Vállig lógó, raszta hajába gyöngyöket fűzött, fején egy fekete cilindert hordott, amelyet színes tollak ékítettek, illetve két koponyadíszes kártyalapot tűzött a cilinderszíj mögé. Nyakába bőrszíjat kötött, azon felfűzve aligátorfogak és madárcsontok sorakoztak. Egy sétapálcával járt, minek a tetején csontból faragott koponya vigyorgott. Öltözködése bűnözőket juttatta eszembe.

– Furcsállod a ruházatom, Oliver? – Átkarolta a vállamat, és a kunyhók felé vezetett. Éreztem, hogy testem feszülten ellenkezik, de mégis vele tartottam. Cseppet sem volt ínyemre a közvetlensége. Cletus követett minket. – Tudod, én gyakorta járok be New Orleansba, bizonyos szertartásokhoz nehéz itt megszerezni a hozzávalókat. Van is ott egy kis boltom. Mondanám, hogy nézz be egyszer, testvérem, de gyanítom, hogy nem fogod megtenni. Most a vész idejére ide költöztem a népemhez, hogy segítsem őket. Vannak, akik már nemzedékek óta itt élnek, mások csak évekkel ezelőtt hagyták el a romlott, nagyvárosi életet. Itt összeköt minket a természet és óvnak minket a loák. Mondd csak, te mivel foglalkozol, Oliver?

Egy kunyhóhoz érkeztünk. Félrehajtotta az ajtajában lógó gyöngyfüggönyt, és betessékelt. Odabent füstölők illata csapta meg az orromat, megannyi gyertya adott világosságot. A földre fonott szőnyegeket terítettek, a mennyezeti gerendákról fétisek lógtak alá. A hátsó falra rémületes arcokat ábrázoló, festett, fa maszkokat akasztottak. Jobb oldalt, a fal mentén egy asztal állt. Amit azon láttam, attól kivert a hideg veríték. Különböző tárgyakat zsúfoltak rá össze, látszólag összevisszaságban. Volt ott cifra festésekkel ellátott, emberi koponya, különböző színes folyadékokkal töltött üvegek, gyöngysorok, gombostűkkel teliszurkált rongybabák, kicsiny, hajas maszkok, kígyót ábrázoló totemek, apró köcsögök és még egy feszület is feltűnt. Egy valódi vudu oltár előtt álltam. Francois intett nekünk, hogy foglaljunk helyet a szőnyegen. Cletussal együtt leültünk, miközben a rosszullétemmel küzdöttem.

– Bankár vagyok Bellows Fallsban – válaszoltam nagyot nyelve. – Kérem, bocsásson meg, Mr. Meilleur, hogy a dolgok közepébe vágok, de jó okkal utaztam ilyen messzire az otthonomtól. Egy bizonyos Abigail Walsworth-ot keresek, egy ifjú hölgyet, aki tudtommal nemrégiben járt itt, az önök falujában.

– Az ő csinatos felesége, bizony! – Cletus ábrázata fogatlan vigyorra húzódott. – A szerencsés flótás!

– Abigail, igen, a hollóhajú lány! – Francois hangja medve dörmögésére emlékeztetett. Leült velünk szembe egy alacsony, faragott székre. – A szokásainkról és szertartásainkról kérdezett a nőd, miután Cletus elhozta hozzánk. Nagyon érdekelte őt a szellemvilág. Sokat akart tudni, sokat akart látni. A tudás veszélyes hatalom.

– Itt van még? – A hangom kissé elcsuklott. A szőnyeg fonását bámultam magam előtt, és az ajkamba haraptam. Szorítottam, hogy jó híreket kapjak a kedvesemről.

– Pár nappal ezelőtt el akart menni a Nagy Fához. Elvittük őt.

Ezt hallva döbbenten pillantottam fel a fonás elmélyült tanulmányozásából.

– Fához?

– A Nagy Fához, ahol a legerősebb loák laknak és, ahol a nugapa terem. Azacca-Mede tulajdon áldása van azon a fán – magyarázta a vudu pap.

– És Abigail azóta nem tért vissza?

– Dehogy, biztosan ott van még.

– Akkor, ha nem haragszik, Mr. Meilleur, szeretnék én is elmenni oda. – Felálltam a szőnyegről. – Méghozzá mielőbb.

– Ó, reméltem, hogy vendégül láthatunk kicsiny falunkban, mielőtt elrohannál, Oliver.

– Ez nagyon kedves öntől, de kérem, értse meg, a feleségemnek nyoma veszett. – A gyomron összeszorult, egyre feszültebb voltam. Éreztem, hogy Abigail itt van egy karnyújtásnyira. Abigail! De le kellett higgadnom, tudtam, ez a forrófejűség nem vezet semmire, így is kis híján figyelmen kívül hagytam az illemet. Azt pedig egy úriember sosem teheti meg, még vademberekkel szemben sem. – Rendkívül aggódom érte, szeretném mielőbb látni. Legyen szíves a fához vezetni engem, amint lehetséges.

– Átkozottul eltökélt az uraság, én mondom! – csettintett a nyelvével Cletus jókedvűen. – Az asszonkája a mindene!

Francois az állát dörzsölgetve meredt ránk komor tekintettel, majd váratlanul elmosolyodott.

– Hát persze, Oliver testvérem, boldogan elviszünk téged a Nagy Fához.

– Köszönöm! – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten, csak ekkor tűnt fel, hogy lélegzetem idáig tartogattam.

– De jobb, ha tudod, csak az mehet el oda, aki átesett a megtisztulás szertartásán – dőlt előre székében a kreol. Szuggesztíven meredt rám.

Egyből elillant a megkönnyebbülésem. Újra aggodalmas gondolatok fészkelték be magukat koponyámba, és a förtelmes oltárra pillantottam.

– Bocsánat, de én nem hiszek az effélékben.

– Az nem gond – dőlt hátra újra Francois. – A szellemek hisznek benned, és megtisztítanak, te akármit is gondolj.

– Nem szívesen vennék részt ilyesmiben, ha nem baj.

– Máskülönben nem mehetsz a fához.

Cletusra meredtem. Ő várakozólag nézett fel rám ültéből.

– Abigail is végigcsinálta ezt?

– Persze, ő nem zárkózott el úgy, mint te, Oliver testvérem.

Hát persze, hiszen Abigail antropológus, ő tudja, hogy mindez csak ártatlan hókuszpókusz. Abigail, Abigail, te sokkal bölcsebb vagy nálam. Sosem restelltem az eszedre hagyatkozni. Most sem fogok – gondoltam.

– Rendben – bólintottam egy sóhajjal. – Megcsinálom.

 

***

 

A csillagokat bámulom. A felhők ugyan feloszlottak már, de az egyre éledő máglyatűz lassan elhomályosítja az éjszakai eget. A falu közepén térdepelek félmeztelenül, a mellkasomra és a hátamra törzsi jeleket festettek nugapaléből készült festékkel. Nemigen akaródzott alávetni magam efféle megaláztatásnak, de miután eleget mondogattam magamban kedvesem nevét, beadtam a derekamat. Egy igazi férfi megtesz bármit, ha nemes cél lebeg a szeme előtt. Társam is akad a tortúrámban. Egy Wekesa nevű fiatalember is aláveti magát a szertartásnak, alig lehet több húsz évesnél.

A máglya vadul lobog az éjszakában, hiába vagyok tőle jó pár yardra, hője még így is égeti az arcomat. Vérvörös viaszgyertyákat gyújtottak körülöttünk. A falusiak izgatottan tobzódnak, végül Papa Jabbar is megérkezik. Már nem tudok rá Francois-ként gondolni, most igazi vudu varázsló. Az arcára fehér festékkel halálfejet festett, törzsi medálokat és koponyás füstölőket lenget, miközben fennhangon kántál, számomra ismeretlen nyelven. A falusiak is lassan felveszik a kántálás ritmusát. Néhányan elkezdenek táncot lejteni körülöttünk, Papa Jabbar egyre hangosabban énekel. Látom Cletust is, a falusiakon túl ücsörög a félhomályban, vadászpuskája társaságában.

Egy táncoló nő libben oda hozzám. Te jó ég, fedetlen a keble! Tapintatosan félrenézek, de egy fatálat nyújt oda nekem.

– Fogadj el minden ételt és italt, amit a falusiak a szertartás alatt kínálnak neked! – mondta korábban Francois, mikor felkészített a rituáléra.

Így hát illedelmesen elveszem a tálat, és bólintok a hölgynek. Próbálok nem odanézni, ami többé-kevésbé sikerül is. Miután visszatért táncoló társai közé, belekortyolok a tálban lévő folyadékba. Valamivel felkevert, higított nugapalé. Kicsit kesernyésebb az íze, de Cletus pálinkája után könnyedén lecsúszik a torkomon. Wekesa hasonló kiszolgálásban részesül.

A máglya lángja és a kavargó füst egészen hipnotizál, a kántálás monotonitása pedig csak rásegít. Úgy érzem, hogy letapad a szemem, ezért nagyokat pislogok, és megrázom a fejem. Egyre több falusi csatlakozik a táncolók közé, Wekesa is feláll, és az ének ritmusára rázza a testét. Én nem kaptam erre vonatkozó utasítást, ezért maradok térden. Újabb és újabb falusiak jönnek elém. Nugapát kínálnak nekem szeletelve, a héját kisütve, péppé őrölve és egyéb, a gyümölcsből készült leveket. Mindegyiket illedelmesen fogadom, és elfogyasztom.

A füstölők illata bódító, a lángok, mintha a falusiakkal együtt táncolnának. Kavargásukban észreveszem a rejtett szépséget, a színek harmóniáját és diszharmóniáját, a pusztító erőt, a tápláló meleget. Gyöngyök csilingelnek suhanó rasztákban, barna kezek és lábak fonódnak össze, és bomlanak széjjel az énekszóra. Érzem, hogy valaki tálat nyom a kezembe. Gondolkodás nélkül lehajtom a tartalmát. Oda se nézek. Égeti a torkomat. A szám összeragad a gyümölcscukortól. Mélyen beszívom a levegőt. Átjárja a tüdőm. A tűz üvöltve táncol.

Nem éjszaka van már. Az ég zafírkék folyam. A csillagok tündöklő szemek, kacagó szájak is tartoznak hozzájuk. Nem érzem a lábamat, azt hiszem én is talpon vagyok már. Forog-forog minden. Mosolygó arcok suhannak elém. Olyan kedvesek és olyan befogadóak. Elfogadom a kinyújtott kezeket. Maguk közé húznak. Meleg testek simulnak hozzám. Simogatnak. Hol vagyok? Csodálatosan hömpölyög az énekszó. Próbálom utánozni. Édes és frissítő gyümölcsöt ízlel a nyelvem. Átjár a boldogság. Látom Papa Jabbar arcát. Egy színes koponya: szeme narancs és zöld nugapa szeletek, a fogai vadgalambkékek, arcélei püspöklilák. Mint egy tavaszi virágmező. Hozzám beszél. Kérlelem, hogy adjon még boldogságot! Mi történik velem? Az összeolvadó emberhús masszában meztelen kebleket pillantok meg. Érzem férfiúi gerjedelmem. Tenyerem lágy női húst tapint. Az ének tetején csilingelő kacagás hullámzik. Továbbsodor az öröm árja. Lágy és nedves tapad a számra, majd megint. Megízlelem a gyönyört. Melegség. Az anyaméhben vagyok. Látom ikertestvéremet, Wekesát. Boldog, és ez még több boldogsággal tölt el engem. Meg akarom érinteni. Meg akarom ölelni. Wekesa boldog. Wekesa mosolyog és táncol. Wekesa öröme fénylő ívet húz a nyaka körül. Wekesa boldogsága bíbor felhőként kavarog. Olyan gyönyörű! Kinyújtom a kezem, karmazsin élvezet és melegség jár körbe. Lassan gomolyog a légben. Megmártózom benne, meghempergek benne. Csodálatos!

Minden élénk színekké olvad össze. Nincs már tapintás. Nincsen fent és lent. Méregzöld és ködszürke hullámzik, mályvaszín örvénylik. Forog és forog. Alkonyatbíbor robban vakító nappá. Egy arc bámul. Sápadt, mint a hold.

– Készen állsz? – kérdi szigorúan.

Varázsütésre vált a boldogság rettegésbe. Törzsi maszk üvölt, mint egy haldokló csillag. Faragott fa fogain friss vér csillan. Szemüregében kísértetfény játszik.

– Add nekem magad! Valamit valamiért!

Töpörödött, aszalt bőrű fejek vihognak rajtam összevarrt szájukkal. Szemgolyó nélküli szemükkel babonáznak. Lelkembe mar a kétségbeesés. Csontvázak mohón lökik félre egymást, hogy hozzám férjenek. Állkapcsuk lefittyedt, mint a lihegő kutyáknak.

– Eljöttél hozzánk. Eljöttél hozzánk! Segíts nekünk!

– Ő az enyém! – visítja egy zsugorfej. Üres arca dühödten fintorog. Száján majd szétreped a fekete cérna.

Homályarcok találnak meg újra. Sivalkodva suhannak felém. Sikítani próbálok. Nem tudom, hogy sikerül-e.

– Hallgass meg, kérlek csak hallgass meg!

– Vigyél ki innen! Gyűlölöm ezt a helyet!

Ami bennük van, bennem van. Ki akarom tépni magamból a fájdalmat és a kétségbeesést. Felszakad a nemlét színes szövete, hogy sötétség szivárogjon be rajta. Kékeszölden derengő arcok árja ömlik felém. Kérlelnek, átkoznak, parancsolnak, kinevetnek. Elnyeli őket a mély. Elnyeli őket a sötét…

 

(Befejezés pénteken olvasható.)

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (1 vote cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük