Aux Eliza: Veled más

Unottan csipegetem a bundáskenyeremet.

– Mi a terved mára? – Apa fülig érő vigyorral táncol be a konyhába. A zsír és a pacsulija szaga összekeveredik a levegőben, amitől elönt a hányinger. Krisz, a mostohabátyám ásítva jön mögötte. Ledobja magát a mellettem lévő székre. Egy tányérra pakol pár bundáskenyeret. Mielőtt válaszolhatnék, apa tovább folytatja, most már Kriszhez fordulva. – Ötcsillagos hotelszobát foglaltam a Dunakanyarban. Olyan lesz, mint egy valóra vált álom!

Apa sugárzó mosolyt villant a konyhába belépő feleségére. Anikó a fehér bútorok mellett igazi színkavalkád a festettpiros hajával, kék nadrágjával, citromsárga felsőjével. A hajlakkjának az illata pedig van olyan tömény, mint apa kölnije.

– Indulhatunk, drágám? – búgja, és átöleli apát. – Már annyira várom.

Apa hevesen bólogat, bekap egy falatot, és Anikó nyomában elindul kifelé. A nő az igazi anyám tökéletes ellentétje. Anya sosem viselt ilyen kihívó színeket, állandóan szürke kiskosztümben járt, ami miatt apa ügyvédnőnek hívta.

– Elsősegélyfelszerelés a gardróbban, segélyhívó számok a hűtőn, ha bármi van, szóljatok! Holnap délután jövünk – sorolja apa a jól megszokott szöveget, a hangja kizökkent az anyáról való gondolkodásból.

– Semmi buli, semmi cigi, semmi alkohol! Megértettétek? – vihog játékosan Anikó, és amikor apa aggódva fordul felé, csak legyint egyet. – Csak vicceltem. Minden rendben lesz velük. Nagyok már.

Apára villantok egy biztató mosolyt. Imádom a nő beszólásait. Igaz, apára a frászt hozzák néha, de engem kimondottan szórakoztat, amikor próbál fiatalosan beszélni.

– Megleszünk.

Krisz nem mond semmit, elfoglalja magát a bundáskenyerével. Látszik, hogy apa nincs teljesen meggyőzve, de Anikó szinte rángatja magával kifelé a házból.

Az ajtó becsapódik mögöttük.

Krisz ledob egy félig megevett bundáskenyeret a tányérjára.

– Kész, nem bírok többet enni. – Ásít, miközben nyújtózkodik. A felsője felcsúszik, és láttatni engedi a hasát. Hogy csinálja, hogy februárban is ilyen izmos? Bezzeg rajtam meglátszik a karácsonyi töltött káposzta.

Elkapom a tekintetem, inkább a tányéromat bámulom. Iszom egy kortyot, mert a szám hirtelen kiszáradt.

– Mik a terveid Valentin napra? – kérdezi Krisz, mire a szememet forgatom.

– Az, ami tavaly, tavalyelőtt és valószínűleg jövőre is lesz. Semmi.

Mert a pasik valamilyen különös oknál fogva elkerülnek, mintha leprás lennék. Lassan nagykorú leszek, és még csak egy arcra puszi sem volt soha. Nem mintha annyira hiányozna. A srácokkal csak a baj van. A kínos első randi, a kötelezettségek, a ragaszkodás… Az első kettő még elmegy, de a harmadikkal nem tudnék mit kezdeni. Jó nekem így. Sőt, tökéletes.

Krisz eltolja a székét az asztaltól, és feláll.

– Na, lépek. – Legurít egy pohár narancslevet. A koszos poharat berakja a mosogatóba. Lopva ismét rápillantok. Krisztián ajka fényes a zsírtól, így teltebbnek tűnik. A haját oldalra fésülte. Huh, jól áll neki.

Észreveszi, hogy bámulom, és egy határozott mozdulattal beletörli a száját a ruhája ujjába. Tipikus pasi.

– Van valami az arcomon? – kérdezi, mire nemet intek.

– Én csak… elbambultam.

Vállat von.

– Edina, ha úgysincs ma semmi dolgod, velem jöhetnél.

– Hova?

Csibészes mosoly a válasza.

– Meglátod.

*

Nem gondoltam volna, hogy a Valentin napomat egy idősek otthonában fogom tölteni.

Nagy a zsongás. Kötött pulcsis idősek járkálnak fel-alá. Nevetgélnek, beszélgetnek, és amikor elmennek mellettünk, mind köszönnek Krisznek.

A falat vajszínűre festették, egyedül a plafonon fut végig egy vékony fehér csík. A fal mellett szimmetrikus rendben szobanövények nyújtóznak felfelé, ami miatt leginkább egy steril fogorvosi váróra hasonlít a hely.

– Mi folyik itt? – Kérdőn Krisz felé fordulok.

– Készülnek a Valentin napi ünnepségre – világosít fel.

– Szóval te…

– Önkéntes vagyok. Már tizennégy éves korom óta.

Ezt nem is tudtam. Ahhoz képest, hogy lassan két hónapja egy házban lakunk, alig ismerjük egymást.

Végigsétálunk egy hosszú, szűk folyosón. A fal tele van gyerekrajzokkal. Valószínűleg az itt lakók unokái készítették őket. Némelyik olyan jó, hogy elszégyellem magam, amiért én leragadtam a pálcikaembereknél.

Krisz kinyitja az ajtót a folyosó végén, és int, hogy menjek előre.

Fülledtség van odabent, mintha a helyiségből kiszorult volna minden levegő. Az idősek mellett ugrándozó kisgyerekek és kiöltözött középkorúak is eljöttek az ünnepségre.

Frissen sült sütemény illata terjeng a levegőben. A fonott kosarakból jön, amelyek egy hosszú asztalon sorakoznak. Találgatom, mi lehet bennük, de túl ciki lenne megkérdezni Krisztiánt, hogy vajon én is kaphatok-e olyat, mert kötve hiszem, hogy meghívtak volna arra, ami itt lesz. A gyomrom mégis vágyakozóan korog az édesség után.

– Épp időben érkeztünk – hajol hozzám Krisz, de a ricsajtól így is alig hallom, amit mond. Megborzongok, a karomon libabőr fut végig, ahogy a lehelete simogatja a bőrömet. Csak ne lenne még mindig bundáskenyér szaga.

Leülünk két üres székre az utolsó sorban.

– Kérem, fogadják szeretettel a Szabó Magda Általános Iskola alsó tagozatosait, az éneklő szívecskéket! – konferálja fel az első előadót a miniszoknyás nő.

A gyerekek elözönlik a rögtönzött színpadot, és dalra fakadnak.

Egy Nox számot énekelnek. Az egyikük furulyán kíséri őket, egy idős bácsi pedig hegedül. Sokan szívecskét mutatnak vagy cuppanós puszit küldenek a közönségnek. Nem egyszerre énekelnek, és eléggé hamisak is, de az összehúzott szemöldökük és az, ahogy a homlokukat ráncolják, őszinte összpontosításról árulkodik, a szemükből süt a szeretet.

Mosolyog a világ, mért ne tegyem én?

Olvad a gond a szívemről, minden az enyém!

A refrént a tanítónőjük és a hegedülő bácsi is éneklik. Mély, felnőttes hangjuk tökéletesen kiegészíti a gyerekek angyalian magas énekét.

Vetek egy pillantást Kriszre. Találkozik a tekintetünk. Mennyi ideje nézhet engem? Hirtelen kimelegedem. Izzadságcsepp folyik végig a hátamon. Biztos a globális felmelegedés miatt van.

Szeretem az álmok rejtett aranyát,

Szeretem a táncok tiszta tavaszát,

Szeretem a csönd égi örömét,

Szeretem a csókod éjjeli tüzét![1]

Krisz rám mosolyog, én vissza rá. Egyszerre fordulunk vissza a gyerekek felé. A szék kényelmetlen alattam, de nem érdekel. Most csak az érdekel, hogy Krisz figyel-e még, és ha igen, vajon miért?

Észre sem veszem, mikor fejeződik be a dal.

Az iskolások helyét fonottkosarakat cipelő bácsik veszik át.

– Drága hölgyeink! – szól egy ráncos, ősz hajú férfi. – Ez a nap különleges. Nemcsak számotokra, de ezeknek a műfogsoros, hulló hajú vén bolondoknak is.

A nénik közül többen puszit dobnak, mások csak kuncognak a kijelentésen.

– Ezért szeretnénk az itt megjelent összes hölgynek kedveskedni egy kis finomsággal.

A bácsik körbeviszik a kosarakat, és mindenkit megkínálnak süteménnyel. Még Kriszt és engem is. A gyomrom helyeslően korog egyet, amikor elveszem a csokis sütit.

Krisztián beleharap az övébe. Felnevetek.

– Ő is a szívük hölgye? – kérdezem egy kopasz, szemüveges bácsitól, miközben Krisztiánra mutatok.

– Ma mindenki a szívünk hölgye – neveti el magát.

Ezt már Krisz sem bírja ki nevetés nélkül. Könnycsepp csordul ki a szeméből, előre görnyed, miközben próbál levegőhöz jutni.

– Köszönöm, Ricsi bá, maga a legjobb – veregeti meg a vállát Krisz.

Amikor a sütik elfogynak, új kosarakat hoznak be, ezúttal tele piros rózsákkal. Azokból is mindenkinek osztanak. Olyan az illata, mint anya parfümjének. Egyszerre tölt el a tudat örömmel és szomorúsággal.

– Neked adom az enyémet – ajánlja fel Krisz. – A rózsa nem valami pasis virág.

Elveszem tőle, és mélyen beszívom a friss, édes illatot. Hiányzik az az idő, amikor minden reggel nagy mosollyal az arcomon öleltem meg anyát. Becsukom a szemem, és visszarepülök az időben egy olyan ölelésbe. Anya a hátamat simogatja, én pedig olyan szorosan kapaszkodom belé, amennyire csak lehet. Kinyitom a szemem. A valóság visszatér. Anya többé nincs velem, a virágillatot pedig magával vitte.

– Február tizennegyedike azonban nem csak a szerelmesek napja – mondja a mikrofonos nő. – Ma van Bálint bácsi névnapja is.

Egy idős, kerekesszékes bácsi gördül a terem közepére, és vigyorogva integet a közönségnek. Az emberek megtapsolják, ezért én is.

– Éppen ezért a következő műsorszámot neki szeretnénk ajánlani, hiszen szerintem mind egyetértünk abban, hogy Bálint bácsinál nagyobb nőcsábászt keresve sem találni az otthonban.

Bálint bácsi kacsint egyet.

– Ez a műsorszám az én ötletem volt – fordul hozzám Krisz.

Nem tudom, mit várhatok ettől a következő műsortól, de ha Krisz benne volt a szervezésében, az valószínűleg formabontó lesz.

Az idős asszonyok nagy mosollyal az arcukon felállnak. A falra szerelt hangszórókból felcsendül egy dallam, a nők pedig riszálni kezdenek rá, miközben teli torokból énekelnek.

Sokáig nem tudni senkiről,

milyen is lesz majd nagykorában.

Sokáig csúfoltak a fiúk,

Cérnának hívtak az iskolában.

Többen látványosan legyezgetik magukat a kezükkel vagy a hímzett zsebkendőjükkel. A bácsik kimeredt szemmel bámulják őket, a szájuk széle felfelé kunkorodik. Amikor a refrénhez ér a dal, Krisz is velük énekel:

Húúú, a buta fiúk…
mostanában mit csinálnak??
Húúú, a fiúk.
Utánam kiabálnak:

Hé, szexi lány,
miért mondjátok nekem, nem vagyok én ilyen!
Túl szexi lány,
bár a szívem ragyog, hétköznapi vagyok![2]

A bácsik nevetnek és fütyülnek nekik.

Jelentőségteljes pillantást vetek Kriszre.

– Elképesztő vagy, tudod?

A szemében huncutság csillan.

– De még mennyire.

*

– El sem hiszem, hogy előadták. – Még akkor is vigyorgok, amikor már rég magunk mögött hagytuk az idősek otthonát. Az utca hidege karistolja a bőrömet.

– Nem nézted volna ki belőlük, ugye? – kuncog Krisz.

A fejemet rázom.

– Ez valami hihetetlen volt! – lelkendezek. – Köszönöm, hogy elhoztál!

Rám vigyorog.

– Éhes vagy? Beüljünk valahova?

Bólogatok. Az a süti csak még éhesebbé tett.

A kedvenc gyorséttermem szerencsére csak egy köpésre van. Letáborozunk egy üres asztalnál, és hamarosan megérkezik a kajánk. Két kóla, sült krumpli, hamburgerek. Az egyik burgerre azonnal lecsapok.

– Bárki bármit mond, a hamburger a legjobb kaja a világon. – Krisz két harapással eltűntet egyet, és már nyúl is a másodikért. Mennyit tud enni ez a srác?

– Ez a tudat vigasztal majd, amikor én is itt kötök ki – fintorgok.

– Hogy érted?

– Ha egyszer felvesznek egyetemre, és megkapom a diplomát, szerinted mire megyek a szabad bölcsészettel?

Krisz homloka ráncba szalad.

– Ugye nem kajálod be ezt az egész büfészakos hülyeséget?

– Miért ne? Az irodalomból nem lehet megélni. Oké, apának egész jól megy, de hát ő professzor. Tőlem távol áll ez az egész.

És még a blúzomat is leettem majonézzel. Ez aztán teljesítmény!

Elveszek egy szalvétát, és addig dörgölöm vele a ruhámat, amíg szét nem kenem rajta a szószt. Most még rosszabb, mint volt. Nagyszerű…

– Ha nem szereted, miért erre a szakra akarsz menni? – kérdezi Krisz. Feladom a küzdést a folttal, és visszadobom a tálcámra a szalvétát. Belekortyolok a kólámba. Olyan hideg, hogy megfájdul tőle a torkom.

– Egész tűrhetően elemeztem szövegeket magyaron, és apa révén a kötelezőket már kívülről fújom. Gondoltam, miért ne.

Krisz felhorkan.

– Biztos van valami, ami jobban érdekel.

– Régen imádtam fotózni. Mindent és mindenkit lefotóztam. Először egy ősrégi masinával, még alsós koromban.

Krisz felnevet.

– Akkoriban azt sem tudtam, hogy kell használni. Csak tetszett a vaku villogása.

– A végére belejöttél. Elvégre kiállították a képeidet.

El is felejtettem. Miért emlékszik ilyesmire? Nem is voltunk barátok az iskolában. Azt sem tudtam, ki ő, amíg Anikó be nem mutatott minket egymásnak néhány hónapja.

– Már nem fotózom. – Le is akarom zárni ezt a kényelmetlen témát, de Krisz tovább kérdezősködik.

– Miért? Remekül csináltad.

Egy pillanatig habozok, hogy elmondjam-e neki, de aztán egyszerűen kitörnek belőlem a szavak.

– Anyám miatt. – Lehunyom a szemem, próbálom elhessegetni a légies parfümillatát és a házi briósának az ízét. – Mielőtt elment, ordibáltunk. Megkérdeztem, hogy teheti ezt velem meg apával. Semmi jele nem volt, hogy rosszul érezné magát, egyszerűen összecsomagolt, mintha már semmit se jelentenénk neki.

Krisz komoran bámul. Nem foglalkozik mással, nem szól közbe. A szemét egy pillanatra sem veszi le rólam. Ettől valahogy bátrabbnak érzem magam. Korábban sosem beszéltünk komoly dolgokról. Sőt igazából semmiről. Egyszerűen csak kerülgettük egymást a házban, mintha egyikünk sem tudna mit kezdeni a helyzettel, hogy egy családba kerültünk.

Belekortyolok a kólámba, mielőtt folytatom.

– Előkaptam a kamerát, és lefotóztam, hogy megörökíthessem a világ legrosszabb anyját, mire a falhoz vágta a gépemet. A fényképezőgép, amit annak idején tőle kaptam, ripityára tört. Anya pedig kisétált az életemből.

Krisz tátott szájjal, megütközve bámul rám.

– Baszki… – suttogja, és beharapja az alsó ajkát. – Ezt nem tudtam.

– Semmi baj – nyugtatom, és vállat vonok, miközben beleharapok a hamburgerembe. Krisztián látványosan végigsimít az állán a kezével, majd a mutatóujjával felém bök. Értetlenül meredek rá. Leutánzom a mozdulatot a saját arcomon. Amikor elhúzom a kezem, az ujjamhoz majonéz tapad. Basszus…

Felmarkolok egy rakat szalvétát, és addig dörgölöm a maszatos képemet, amíg Krisz vigyorogva felmutatja a hüvelykujját. Még kacsint is hozzá. Legszívesebben a föld alá süllyednék. Hogy lehetek ennyire ciki?

– Szóval…? – Krisz bekap egy szál krumplit, majd iszik rá egy kis kólát.

– Mi szóval? – kérdezem két harapás között.

– Készen állsz az ajándékodra? – kap elő egy kis csomagot a nadrágja zsebéből. Elfér a tenyerében. Világoskék szalaggal átkötött rózsaszín dobozt tesz le elém az asztalra. Örülök, hogy nem kérdezget tovább anyáról.

Megtörlöm a kezem egy szalvétába, és elveszem a csomagot. Elképzelni sem tudom, mi lehet benne, annyira apró. Kibontom. Egy ajándékkártya. Kis ezüstszívek táncolnak rajta, a helyiség fényében csillognak, ahogy az ujjaim közt forgatom. Negyven százalék kedvezmény minden szerelmesregényre. Elmosolyodok. Honnan tudja, hogy imádom a romantikus könyveket? Miért gondol rám egyáltalán? Én egy percig sem töprengtem olyasmin, hogy ajándékot kellene adnom neki. Ez nem csak a szerelmesek szokása?

– Tetszik?

– Ezt a kis kártyát kellett díszdobozba rakni?

Elneveti magát, és ismét rám kacsint. Kezdem azt hinni, hogy belement valami a szemébe.

– Gondoltam, megadom a módját.

– Köszönöm. – Csak ennyit bírok kinyögni. Teljesen zavarban vagyok. Ettől az egy apró gesztustól teljesen más embernek érzem magam. Úgy, mint aki fontos valakinek.

Gyorsan visszafordulok a kajához.

– Miért adsz nekem bármit is? – kérdezem.

Krisz vállat von.

– Még otthon oda akartam adni. Gondoltam, tetszene. – Hátradől a széken, karját a mellette lévő támláján nyugtatja. – Csak valahogy fura lett volna odaadni. Most meg már nem akartam tovább halogatni.

– Igazán nem kellett volna.

Ég az arcom. Tetszik, hogy Krisz ilyen figyelmes. Tetszik, ahogy rám kacsint, és tetszik az oldalra fésült haja is. Hirtelen semmi nem jut eszembe, ami nem tetszik benne. Ez megrémít. Nem kellene így éreznem. A zsebem mélyére süllyesztem az ajándékot, és inkább az evésre figyelek. Nem merek Krisz szemébe nézni.

*

A legjobban azt utálom a télben, hogy korán sötétedik. Karácsonykor még jó is, mert világítanak az ünnepi fények, az időszak után viszont csak az éjszaka marad, a szép díszektől megszabadulnak. Ahogy Krisszel hazafelé sétálunk, rájövök, hogy eltelt a nap. A levegő még hűvösebb, és a boltok is zárva vannak ilyenkor.

A főtérre érünk, ami tele van árusokkal. Úgy tűnik, van élet esténként is, csak én nem járok el otthonról soha.

Odasétálunk az egyik faházhoz. Krisz egy-egy pohár gőzölgő forró csokit kér mindkettőnknek. Az árus tejszínhabot nyom rá, majd megszórja szerecsendióval. Belekortyolok, és felsóhajtok, mennyire finom. Ez nem az a porcucc, amit a suli automatájából szoktam venni.

Krisszel ellépünk a faháztól, sétálgatunk a téren, közben a forró csokinkat kortyolgatjuk. A macskaköveken megcsillan az utcai lámpák aranyfénye.

– Miért vagy önkéntes az idősek otthonában?

A földet nézi, mintha kényelmetlen lenne neki erről beszélni.

– Apa ebben az otthonban dolgozott, mielőtt meghalt – sóhajtja. A vonásai megkeményednek. – Az összes ápolóban apát látom. Néha dühös vagyok anyára, hogy sikerült tovább lépnie, és most az apáddal él.

Bólintok. Meg tudom érteni.

Miután anya elment, féltem, hogy apa is elhagy. Akkor nem lesz senkim. Minden nap azzal a gondolattal ébredtem, vajon el fogok-e veszíteni más valakit is. Egyfelől kerülni akartam az embereket, hozzászokni a magányhoz, ami előbb-utóbb úgyis eljön. Másfelől a szeretteimmel akartam lenni, hogy kiélvezhessek minden együtt töltött percet, mert sosem lehet tudni, melyik az utolsó.

– Nem tudom, mit mondhatnék. – Emiatt rettenetesen szerencsétlenül érzem magam. Valami biztatót akarok neki mondani, hogy könnyebb lesz vagy valami, de fogalmam sincs, így lesz-e.

Megrázza a fejét, mintha a szomorúságot ennyivel kizárhatná az életéből.

– Megleszek.

Az ő élete legalább annyira elcseszett, mint az enyém, és a tudat, hogy megosztottuk egymással a titkainkat, különös bizsergést okoz a bensőmben.

A szívverésem felgyorsul, fel sem fogom, mi történik, csak akkor, amikor már olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy a lehelete csiklandozza a bőrömet.

Kezével végigsimít a hideg csípte arcomon. Az érintése meleg és jóleső. A tenyere izzad, nem zavar, mert finom meleg. Összekulcsolom az ujjainkat, nehogy kicsússzon a kezem az övéből. Tele van bőrkeményedésekkel, picit csiklandoz is. Egész jó érzés.

Amikor nem húzódom el, közelebb hajol hozzám, és ajkát az enyémre tapasztja. Megdermedek. El kellene löknöm magamtól, mégsem akarom. Ennyire simogató, gyengéd, kíváncsi a csók? Már értem, miért csinálják olyan sokszor az emberek. A lábam megremeg.

Nem szabad! – suttogja egy kis hang a fejemben. – Mit fognak ehhez szólni apáék? Hogy teheted ezt? Ő a mostohabátyád!

Nem szabad! Nem szabad! Nem szabad!

Mégis akarom. Fogalmam sincs, miért.

Hátrálok egy lépést. Krisz ugyanígy tesz. Az arcáról süt a kétségbeesés.

– Sajnálom – mondja. Nem tudom eldönteni, hogy szomorú vagy zavarodott. – Nem kellett volna… Én…

Most mondjam, hogy igaza van, tényleg nem kellett volna?

Vagy nyugtassam meg, hogy én is akartam azt a csókot?

Krisz eldönti helyettem a kérdést.

– Jobb lesz, ha haza megyünk.

Bólintok.

Nem szólunk egymáshoz, még csak rá sem merek nézni, miközben egymás mellett sétálunk hazafelé. Annyi minden kavarog a fejemben. Ennyi lett volna az egész? Egy kaland? Egy csók és vége? Nem akarom, hogy vége legyen. De azt se kellene akarnom, hogy még egyszer megismétlődjön.

*

Másnap zúg a fejem, és kialvatlan vagyok. Bár vasárnap van, nem bírok a hétfőre gondolni. Szúr a szemem a sok sírástól, a tagjaim elgémberedtek, az arcom sajog.

Hogy valami hasznosat is csináljak, nekiállok mosogatni. Gépiesen suvickolom a mocskos tányérokat, miközben a rádióból Ariana Grande Fake smile című slágere szól. Krisz csatlakozik hozzám, felhúzza a neonsárga mosogatókesztyűt, és citromillatú mosószert locsol egy edénybe.

– Szia – köszön.

Erőtlenül visszaköszönök, majd megragadok egy bögrét. Savanyú tejszag árad belőle. A habos víz alá nyomom.

– Hogy vagy? – kérdezi.

Vállat vonok.

– Sajnálom a tegnapit – mondja, a tekintetével az enyémet keresi, és meg is találja. – Eléggé sok minden történt.

Olyan erősen sikálom a poharat, hogy megizzadok. Amikor már nem marad rajta kosz, elmosom, a csurgatóra teszem, majd az evőeszközökért nyúlok. Valamibe beleakad a kezem, ami nem sokkal később megmozdul.

Kővé dermedek, ahogy Krisz megragad a víz alatt. Így is meleg a víz, ám most sokkal forróbbnak érzem. El akarom húzni a karom, de nem engedi. Kesztyűs ujja végigsimít a kézfejemen, mire bizsergés fut végig a gerincemen.

– Mondj valamit! – kéri, szinte könyörög.

– Nem megy. – Túl sok minden kavarog a fejemben. És a szívemben is.

Bólint. Elengedi a kezem, visszatér a mosogatáshoz. Nem beszélünk többet.

*

Napokig nem térek magamhoz. Egyik este, miután apáék már lefeküdtek, és Krisz is felment az emeletre, egyedül maradok a nappaliban. Egyszerűen semmit sem tudok kezdeni magammal. Az iskolában a padra fekszem, gépiesen jegyzetelek, szünetben pedig végig rajtam van a fejhallgató. Itthon meg csak bámulok magam elé, próbálok valami értelmet adni a napjaimnak, viszont sose sikerül. Most sem.

Felkászálódom, és elmegyek zuhanyozni.

Alig, hogy kinyitom a fürdőszoba ajtaját, langyos gőz csap arcul. Víz csörgedezését hallom. Mielőtt észbe kaphatnék, meglátom Kriszt. Törölköző van a derekán, a testén vízcseppek fénylenek.

Az arcom elé kapom a kezem. Ledermedek, annyi eszem sincs, hogy becsukjam az ajtót.

Hallom, hogy Krisztián közelebb lép hozzám. Kisvártatva megérzem vizes ujjait a csuklómon. Gyengéden lefejti a kezem az arcom elől, kényszerít, hogy őt nézzem.

– Miért bujkálsz előlem? – Szomorúság suhan át az arcán.

– Legszívesebben mindenki elől elbújnék.

Mégis a gyomrom ugrálni kezd, ha rá gondolok, a csókja emlékétől lüktet az ajkam.

Alig kapok levegőt, akkora a forróság idebent.

A homlokát ráncolja.

Alig észrevehetően bólint.

– Veled más – mondom.

Felvonja a szemöldökét.

– Ha együtt vagyunk, könnyebbnek érzem magam.

Elmosolyodik. Annyira, de annyira imádom a mosolyát.

– Melletted őszinte lehetek – folytatom. – Nem tudom, hogy miért, és tudom, hogy ez most furán hangzik, de szeretem, amikor velem vagy. Boldoggá teszel.

– Ugyanezt érzem. – Krisz szeme csillog, a vonásai kisimulnak, mintha megkönnyebbülne a szavaimtól.

Nem bírom tovább, muszáj megcsókolnom!

Krisztián megelőz, a száját az enyémre tapasztja. Ugyanolyan bizsergető érzés jár át, mint a téren, csak ez most sokkal, sokkal intenzívebb. Éhes, követelőző a csókja.

Levegőért kapok, és még hevesebben viszonzom a csókot. A nyaka köré fonom a karom, és vizes hajába túrok. Meglep, milyen selymes az érintése. Hajszálai csiklandozzák a bőrömet. A szívem akkorát dobban, hogy félek, még egy ilyen, és kiszakad a helyéről.

Krisz a homlokomhoz érinti az övét.

A szívére teszem a kezem, egy pillanatig így maradunk. A semmiben lebegünk, mi vagyunk a minden. Olyan rég nem éreztem már ragaszkodást senki iránt! Minden, amit anya elvett, Krisz most visszaadta.

Kisöprök egy rakoncátlan tincset Krisz arcából.

– Várj! – suttogom. – Mi lesz apáékkal?

Krisz a kezébe fogja az arcom.

– Megoldjuk. Oké? Elmondjuk nekik. Elmondunk mindent.

Vajon mit szólnak majd hozzá? Szét akarnak minket választani? Vagy idővel beletörődnek?

– Rendben – suttogom.

Előkapom a telefonomat, és lövök egy szelfit magunkról. Krisz belepislog, az én ajkam pedig vörös és duzzadt, de nem érdekel.

– Mit csinálsz? – kérdezi Krisz.

– Csak megörökítettem a pillanatot.

A képen boldognak tűnünk. Borzas hajú, hülye képet vágó, de vigyorgó és csillogó szemű párnak. Apáék meg fogják engedni – mondogatom magamnak. Nem vagyunk vér szerinti testvérek. Minden rendben lesz! Túlságosan ragaszkodom Kriszhez, nem engedem el.

Krisztián megsimítja a karom, és lágyan ringat. Nem tudom, meddig maradunk így. Eszembe jut, hogy hosszú idő után most fotóztam először.

 

[1] Nox: Szeretem

[2] Zoltán Erika: Túl sexy

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.7/10 (10 votes cast)
2 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Nagyon élveztem olvasni a novelládat, és olyan jó hangulatot teremtettél benne, hogy kevésbé fáj már a szívem, amiért közeledik a nyár vége, mert a leírásaid emlékeztettek arra, hogy a tél is legalább ennyire jó lehet. 🙂 Szerethetőek a karakterek, jól átjön a kettejük között lévő kötődés.
    Gratulálok a novelládhoz! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük