Aux Eliza: Palacsinta

Aux Eliza: Palacsinta

Méz és sercegő palacsintatészta illata árad a konyhából. A rádióból megállás nélkül szólnak az elcsépelt karácsonyi slágerek, és már csak ennyi alapján felismerem, mi megy a TV-ben:

„Kellemes karácsonyt, te mocskos állat! És boldog új évet!”

Vele tátogom a híres szállóigét, de a mozdulatra fájdalom nyilall az arcomba. Az ajkamba harapok, várom, hogy jobb legyen. De nem lesz.

Ásítok egyet, alig bírom nyitva tartani a szemem. A testem morfinért könyörög. Tudom, elég lenne beszélnem anyának a fájdalmakról, és máris kapnék gyógyszert. Csakhogy a szer kivétel nélkül mindig kiüt, én pedig nem akarom elkótyavetyélni a maradék időmet.

A torkom kiszáradt, alig bírok nyelni. Reszketek, mégis patakokban folyik rólam a víz.

Felemelem a kezem. Végigsimítok a kopasz fejemen. Érdes és jéghideg. A karom visszahullik a takaróra. Talán, ha egy kicsit pihenek, jobb lesz. De tényleg csak egy kicsit. Mire anya végez a konyhában, éber akarok lenni, hogy együtt ünnepelhessünk. Belesimulok a párnámba. Hagyom, hogy magához öleljen, és álomba ringasson.

Újra tízéves vagyok, és a helyi művelődési ház színpadán állok. Ünneplő ruhámat megvilágítják a reflektorok, szőke hajam a vállamra omlik. Mély levegőt veszek, és a lehető leglassabban fújom ki. Anyára nézek, aki az első sorban csápol. Legszívesebben rászólnék, hogy ne legyen ilyen ciki a barátaim előtt. Ugyanakkor meg is nyugszom attól, hogy itt van. Megígérte, hogy a fellépés után elvisz a téren nyílt palacsintázóba, hogy megünnepeljük az első szólómat. Anya integet nekem, én visszaintegetek. Odalépek a mikrofonhoz, és énekelni kezdek. A lábammal Radics Gigi Vadonatúj érzés című számának ritmusát dobolom, a hangom betölti a termet. Amikor a refrénhez érek, a lámpák lekapcsolódnak, és az emberek a telefonjukkal világítanak.

A kép eltűnik, és egy új jön helyette. A fürdőszobánkban sírok a tükör előtt. Remegő kézzel tapogatom a kopasz foltokat a fejemen. Ma kellene leadnom a jelentkezésemet a gimibe, mint minden rendes nyolcadikosnak. Ehelyett megragadom a borotvát, és kopaszra nyírom a fejemet. A hajszálak a mosdókagylóba hullanak, és eltömítik a lefolyót.

Ekkor anya megérinti a vállamat. Maga felé fordít, kezében egy tál palacsinta.

– Extra tejszínhabbal, ahogy szereted – mosolyog, de a homlokán a ráncok elárulják, mit érez valójában. A ruhám ujjába törlöm a könnyeimet, és elveszem tőle a tányért.

Az emlék kavarog, majd átalakul. Egy mentőből tolnak ki. Szellemnek érzem magam, aki ebben a világban ragadt. Anya vajszínű kötényben rohan ki hozzám. Egyik kezében rózsaszín, lebegő lufi, a másikban egy jénaiban palacsinta. Szív alakúra vágott eperdarabokkal szórta meg az édesség tetejét. Megnyalom a szám szélét. A kórházban alig adtak emberi kaját. Csövek kanyarognak körülöttem, de nem érdekel, mert végre hazajöttem. Most majd minden jobb lesz.

A világ elhomályosul, és átváltozik. A zeneiskola előadótermében vagyok, és a zongoránál ülök. Kasza Tibitől az Elmondanám zongorás feldolgozását játszom. A hajamat anya fonta be két oldalt, emiatt tizenegy helyett csak kilenc évesnek nézek ki. Ujjaim korcsolyáznak a billentyűkön, a közönség némán figyeli minden mozdulatomat. Miután véget ér a dal, ellépek a zongorától, és meghajolok. Vastaps zúg fel. Vigyorogtam valaha ilyen szélesen? Lesétálok a színpadról, és anya nyakába borulok.

Pislogok, és a zeneiskola egyszeriben kórházzá alakul. Kállay doktor barátságtalan rendelőjében feszengek. Anya egy szürke fémszéken ül, én állok. Várom, hogy kiderüljön végre, mi bajom van, és miért kellett ennyi vizsgálatot elvégezni.

– Anna rákos – szól az orvos, mire kinevetem. Kinevetem, mert nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörténhet. Miután senki nem nevet velem, tanácstalanul anyára pillantok. Sír. Megfagy a levegő, pedig nyár van.

Aznap is palacsintát ettünk.

A világ forogni kezd, az emlékek továbbra sem tágítanak.

Amikor apa elment…

Amikor először szakítottak velem…

Amikor elballagtam az általánosból…

Amikor először kaptam egyest…

Amikor a nagyi meghalt…

Amikor anyát elbocsájtották…

Amikor talált új munkát egy benzinkútnál…

Amikor féltem biciklizni tanulni…

Amikor bekerültem a kórusba…

Amikor elénekeltem anya kedvenc Madonna-dalát…

Mindig palacsintát ettünk.

Minél tovább tartanak ezek a képek, annál jobban fognak hiányozni. A palacsinta, a zene, az örömök… és anya.

Kinyitom a szemem, és szétnézek. Otthon vagyok, a szobámban, az ágyamban, takaróba burkolva. Kevin a TV-ben éppen megleckézteti a betörőket, a rádióból az All I want for christmas szól, anya pedig az ágyamnál térdel. Kezében palacsinta. Kis banándarabokat vágott mellé, a tetejére csokiszószt locsolt cikkcakkos alakban.

– Szeretnéd megkóstolni? – mosolyog. Szeme alatt sötét karikák, arcán ezer apró, addig fel nem fedezett ránc.

Visszamosolygok rá, és amilyen élénken tudok, bólintok. Felcsillan a szeme. Apró darabot vág a feltekert palacsintából, és megetet vele. A falat szétolvad a számban, szinte rágnom sem kell. Olyan az íze, mintha az életem minden édes és savanyú percét belesűrítették volna. Anya is eszik egy kicsit. A vonásai kisimulnak, és ettől szebb, mint valaha.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.4/10 (11 votes cast)

Leave a Comment