Aux Eliza: Első ölelés

Aux Eliza: Első ölelés

Nem tudom, mit tegyek. Ezelőtt soha nem kaptam semmit a szülinapomra. És máskor sem, ha már így állunk. Most mégis itt áll előttem egy húsvér ember, széttárja a karját, és várja, hogy átöleljem, amiért hozott nekem valamit. Tamás haja a szemébe lóg, a fogszabályozóján megcsillan az osztályterembe besütő napfény, ahogy vigyorog. Senki nem mozdul, mintha az egész iskola minket figyelne. A levegő kiszökik a teremből, fojtogat a hiánya.

Mennyi ideje állhatunk így? Mondjam, hogy nem akarom megölelni? Hogy amikor beléptem a terembe a szokásos izzasztó tesi után, és megláttam a virágos ajándéktáskát az asztalomon, elfogott a pánik, és először azt reméltem, nem is nekem szánták a csomagot, és csak tévedésből került az asztalomra? Elvégre miért is tudná bárki, hogy ma van a szülinapom, ha a saját szüleim is rendszeresen elfelejtik?

Említsem, hogy amikor a kártyán az én nevem szerepelt, szabályosan halálra ijedtem?

Vagy bevalljam, hogy igenis szeretnék ölelkezni, de még sosem csináltam, így valószínűleg béna lennék benne, és elrontanám?

Adjam vissza az ajándékot, és kérjem meg, hogy valaki olyannál kopogtasson, akivel legalább két szót váltott már a gimi alatt?

A szemüvege mögött csillog a szeme. Pont ugyanolyan színű, mint a szeplők az arcán.

Talán azért csinálja az egészet, hogy rosszul érezzem magam, mint anyám, ha meglát, és a jelenlétem eszébe juttatja, hogy sosem akart engem. Megborzongok a legutóbbi ütéstől, amit a partfissal mért a hátamra.

Figyelmen kívül hagyom Tamás ölelésre tárt karját, és az ajándékomat vizslatom. Egy könyv az. Zápor utca.

– Honnan tudod, hogy szeretek olvasni? – kérdezem, miközben végigfutom a fülszöveget.

– Minden órán azt csinálod a pad alatt – feleli. A hangja vékony, mint egy óvodásnak. Igazából egész aranyos. – Kivéve törin. Egyedül akkor szoktál jelentkezni.

Megköszörüli a torkát.

– Egyrészt azért választottam ezt a könyvet – folytatja –, mert az egyik főszereplője ötven évvel ezelőtt él. Az már történelem, nem?

Idegesen felnevet. Visszateszem a könyvet az ajándéktáskába. Hihetetlen, mennyire ismer engem ez a srác. Ha apámat kérdezném, hogy mi a kedvenc tantárgyam, valószínűleg azt válaszolná, hogy miért élősködöm rajta annyit, és hagyjam, hadd vedelje nyugodtan a sörét.

– És mi a másik ok? – vonom fel a szemöldököm.

– Tessék? – Olyan pirossá válik az arca, mint odakint a fákon a levelek.

– Azt mondtad, egyrészt ezért adtad nekem. És még miért?

A földet nézi, amikor válaszol. A kezét maga előtt tartja, ujjai finoman remegnek, miközben szaporán emelkedik és süllyed a mellkasa lélegzés közben. Ő is ideges.

– Mert akkor is nagy zápor volt, amikor először megláttalak.

Nem szólalok meg. Az évnyitó. Akkor valóban esett. Otthon hagytam az esernyőmet, és szarrá áztam, jövő hétre pedig megbetegedtem. De Tamás miért emlékszik ilyenekre?

Tetszik ez a figyelmesség. Úgy tűnik, a létezésem igenis számít valakinek.

Leteszem az ajándéktáskát az asztalra, és egy lépéssel közelebb lépek Tamáshoz. Gombóc nő a torkomban, de lenyelem, és még egyet lépek felé.

Ő is közelebb jön. Lassan mozog, mintha nem akarna elijeszteni.

– Köszönöm. – Hozzá bújok. A fejem nekiütközik az övének, ahogy ugyanabba az irányba hajolunk. Felszisszenek, és a homlokomat dörzsölöm, ő viszont csak nevet, és az ellenkező irányba fordul. Ahogy az arcom a pulcsijához ér, megérzem a finom mentaillatot, ami belőle árad. A karom Tamás nyaka köré fonom, és hagyom, hogy az osztálytársam megfogja a derekam. A keze meleg, még ruhán át is perzseli a bőrömet. Tamás remeg. Én is remegek.

Az első ölelésem! A fenébe is, hogy ne remegnék?

Közelebb húz magához. Az érintése gyengéd és selymes, mint amikor otthon a párnámat ölelgetem. Csak ez sokkal, sokkal jobb. A párna sosem ölel vissza.

– Tetszik? – suttogja a fülembe. A lehelete csiklandoz.

– Nagyon – bólogatok lelkesen. – Azt hiszem, imádok ölelkezni!

Tamás kuncog.

– Én az ajándékra értettem.

Basszus… Vele nevetek.

– Az is tetszik.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.3/10 (15 votes cast)

Leave a Comment

5 hozzászólás

  1. Gratulálok! 🙂

    Jó kis meglepi mára. 🙂

  2. Kicsit túl misztikussá tették ezt. Egy ölelés az semmi. Néha még kellemetlen is, mert nem kéred. Úgy tűnik, zavarban vagy, csak közben nem akarod megbántani az illetőt azzal, hogy ne ölelgess….

  3. Aranyos kis történet volt, de valóban, kicsit túl nagy jelentőséget tulajdonított a főszereplő egy ölelésnek. És elég valószínűtlen, hogy még sosem ölelték meg. Az ovónénikkel, rokonokkal, óvodatársakkal mi van? (De lehet, hogy ez csak nekem szúrt szemet) Egyébként meg nagyon tetszett, gratulálok!:)

  4. Gratulálok a kikerüléshez! Nagyon tetszett a történet, mert olyan jól átadja a főszereplő érzelmeit, apró rezdüléseit. A csattanó is jól sikerült 😀

  5. Köszönöm, hogy elolvastátok a novellát, és megírtátok a véleményeteket róla. Nagyon sokat jelent nekem 🙂