Anita Boza: A titkos hozzávaló

1.

Az élettől duzzadó rügyeket mintha nem érdekelné, hogy maga a Halál jár körülöttünk. A tekintetem végigfuttatom a házfalra felnyúló borostyán haragoszöld, viaszos levelein, a szőlőtőkéken növekvő törékeny hajtásokon és az út mentén bimbózó, még zárt kelyhű tulipánokon. Mintha dacolni akarnának a vírussal. Mintha pusztán a létükkel azt hirdetnék, hogy a természet körforgása nem állt meg.

Jobb napjaimon magam is reménykedve kelek, hátha az aznapi hírekben azt mondják, csökkent a fertőzöttek és a halottak száma, és a vírus lecsengőben van. De a többi napon… a kétség, a félelem és a mélabú szorítják abroncsba a szívemet, és még felkelni is nehezemre esik.

– Julia! – harsan a kiáltás a teraszról. Elena mama úgy elnyújtja a nevemet, mint a pizzatésztát, amit esténként a kinti kemencében sütünk. – Kész a kávé!

– Jövök! – kiáltom vissza, és felsóhajtok.

Kávé és olívabogyó – ez a két dolog, ami miatt megőriztem a józan eszem. És a videócsetek esténként a családommal. Már amikor összejön, és éppen van térerő. Legtöbbször nincs. Anyu és az öcsém Rómában várnak a zöld jelzésre, hogy hazaindulhassak végre hozzájuk. Bár egyikünk sem beszél róla, mindhárman tudjuk, hogy a hírek szerint még jó ideig nem láthatjuk egymást.

Kézfejemmel kisöprök egy kósza tincset a homlokomból, lisztes kezemet a kötényembe törlöm, és elindulok a konyhába. A kőből épült, ódon villa, ami harmadik hete karanténom helyszíne, Montalcino közelében fekszik, tizenkét percnyi autóútra a várostól. Szőlő- és olajültetvények vesznek körbe minket, legelők, ciprusligetek és fenyőerdők terülnek el elszórva a vidéken.

Mielőtt elrendelték a kijárási tilalmat, Elena mama unokája, Matteo robogóján többször körbemotoroztam a szomszédos festői kisvárosok és falvak környékét. A helyiek elbeszéléséből tudom, hogy a táj jellegzetes képét adó agyagdombocskákat a heves esőzések formálták évszázadok alatt, és a környéket „Toscanai-sivatagnak” is nevezik.

A tágas, világos konyhába érve Elena mama széles mosollyal fogad, afelől érdeklődik, hogy áll a kenyértészta. Belekortyolok a meleg kávéba, hagyom, hogy selymesen kesernyés íze szétáradjon a nyelvemen, és csak utána válaszolom, hogy cefetül.

Így megy ez már második hete. Akkor bízta rám először a kenyérsütést. Aprólékosan elmagyarázta és megmutatta, hogyan dagasztunk, mit kell csinálni a cserépedénnyel, hogyan kell bevágni a tésztát, megspriccelni vízzel. Elméletben mindent tudok, mégse sikerült egyetlen egyszer sem. Gyanítom, van még valami titka, amit nem osztott meg velem. Az ő keze alól fenséges ciabatták, focacciák, bagettek, pizzák kerülnek ki, míg az én förmedvényem összeesik, nyers marad és nem sül át rendesen, vagy épp ellenkezőleg, túlsül és olyan száraz lesz, mint a tapló.

Elena mama mégsem sajnálja a lisztet, és bármilyen szörnyű is a kemencéből kivett kenyerem, mosolyogva legyűri. Az ő példáját követve pedig legyűri mindenki más is, aki velünk egy asztalnál étkezik; a férje, Eros, az unokájuk, Matteo és a kilenc férfi, aki a birtokon dolgozik.

Gyanítom, Elena mama tanítani akar mindezzel. Talán türelemre, kitartásra és reményre, de az utóbbiból… egyre kevesebb van bennem, ahogy telnek a napok.

– Ne add fel, kincsem! Egyszer sikerül majd. És ha egyszer sikerül, másodszorra is fog, meglátod. Ha ráérzel, onnantól gyerekjáték lesz. – Idős kora dacára fürgén szeli az olajbogyót, üti fel a tojásokat, forgatja a sercegő szalonnát.

– Hát, esetemben kétlem – mormolom. A csalódottság fojtogat, mint egy láthatatlan kéz.

– A kenyér olyan, mint maga az élet, Julia. Kívül kemény, de belül puha és szétomlik a szájban. És kell bele elég só, különben ízetlen marad. Ha ezt megérted és elfogadod, sikerül majd a kenyered. És… nem megy el melletted az élet.

Bólintok, bár közel sem látom olyan derűsen a kenyértémát, mint ő. Sőt, semmi mást, ha már itt tartunk. Nem is értem, mit keresek itt, hogyan választhatott annyi jelentkező közül pont engem. Szerintem a többiek között akadt kedvesebb, tapasztaltabb, simulékonyabb, mint én, Elena mama mégis mellettem döntött, és engem vett fel konyhai kisegítőnek maga mellé.

Zavar-e, hogy úgy érzem, meg kell szolgálnom a bizalmát? Magam sem tudom. Bánt, hogy semmi sem úgy sikerül, ahogy szeretném? Végtelenül.

Két tenyerem között dédelgetem a díszes porcelánbögrét, visszasétálok az udvarra. Ránézek a kis teknőben pihenő tésztára, és elkeseredetten sóhajtok egyet. Olyan, mint az életem. Kifakult, csomós, keszekusza és sosem lesz belőle illatos, omlós valami, amit más szívesen megkóstol.

2.

A férfi éjjel esik be, érkezése felborítja az ültetvény csendes, izgalmaktól mentes életét. Elképzelhetetlen, hogy a vírus miatt bárki is betegye a lábát máshoz. A virológusok világosan megmondták, hogy senki ne menjen sehova, maradjunk otthon, és mi maradéktalanul szót is fogadtunk eddig. Hatan dolgoznak a szőlőben és hárman az állatokkal, de egyikünk sem megy haza a családjához, és minket se látogat senki.

A kintről jövő hangoskodásra ébredek. A birtok két Cane Corso kutyája, Elza és Sába őrült módjára ugatnak, majd kiabálás és veszekedés veri fel az éjszaka csendjét. Torkomban dobogó szívvel kelek ki az ágyból, magamra kapom a köpenyemet és lesietek a lépcsőn. A vendégház első emeletén van a szobám, hamar az udvarra érek. A kavicsos út menti loncbokrok virágainak súlyos, fűszeres illata kúszik az orromba. A teraszhoz érve megtorpanok.

A halovány holdfény megvilágítja a vitatkozókat. Eros bácsi és a rémült arcú Elena mama mellett két munkásuk álldogál, egyikük kezében bilogozó, másikuknál kapa, gyanítom, felkapták az első útjukba kerülő szerszámot. Velük szemben magas, izmos, sötéthajú férfi áll, vállán hátizsák. Annak ellenére nyugodtnak tűnik, hogy a házbéliek úgy fogadják, mintha maga az Ördög lenne.

És a COVID-19 idején lehet is az. Nem tudhatjuk, hogy fertőzött-e, hordozza-e testében a vírust. Mindenki tisztes távolságban áll tőle. Rám néz, bólint egyet köszönésképpen. Megnyerő, markáns arcán nyoma sincs félelemnek, csodálom érte. Én a helyében rettegve hátrálnék.

– Csak addig hadd maradjak, míg holnap reggel elérek egy szerelőt! Kérem! – fordul vissza Eros bácsi felé.

Szívem vad száguldásba kezd, gyomromba karmol a félelem, amikor megértem, hogy szállásért könyörög. Eleget láttuk és hallottuk a hírekben, mit okoz a koronavírus, láttuk a fertőzöttek és az elhalálozottak adatainak görbéit, a képeket a kórházakról, a konvojokat, amik a holtakat szállították. Mindenki időzített bomba, és mi eddig azért maradtunk egészségesek, mert csak magunk vagyunk, és teljes karantént tartunk. Se ki, se be senki.

A kertnek és az állatoknak köszönhetően mindenünk megvan. Hideg vizet a kútról nyerünk, tojást a kendermagos tyúkoktól gyűjtünk be, tejet adnak a tehenek, és a melegágyban akkora retkek, hagymák és saláták teremnek, mint a fejem. A szomszédos ültetvényen birkát és kecskét tartanak, a tejükből készített, fűszeres, testes sajtokat hetente egyszer teszi le a kapunkba Javier, a tulajdonos, mi pedig bort hagyunk ott neki cserébe. Nincs érintkezés, nincs kockázat.

Eros bácsi határozottan ingatja a fejét. Megértem. Bennem is összecsap a sajnálat és a pánik. Normális esetben nem zavarnánk el a barátságtalan éjszakába a semmi közepén ezt az embert, de ez most közel sem normális helyzet. Ami eddig magától értetődő volt, mára nem az. Jobban félünk attól, hogy megbetegedhetünk és lélegeztetőgépre kapcsolva az életünkért küzdünk, mint attól, hogy őt éri valami az úton, ha elküldjük.

– Kérem! Elalszom a csűrben is, ha engedik. – A férfi rekedtes hangja esdeklően szól. Nagyon kíváncsi lennék, hogy került ide, és arra is, hová megy innen, ha a munkások kijjebb tessékelik. Szögletes álla, a szája mentén végigsejlő borosta, a teraszon lógó viharlámpák fényében csillogó szeme máskor bizalmat ébresztenének bennem. De most csak egy betolakodó, aki talán hordozza a gyilkos vírust.

– Értse meg, sajnálom, ami magával történt, de… nem kockáztathatom a családom és az embereim… életét – válaszolja lassan Eros bácsi.

Elena mamára pillantok. Az idegent nézi kerekre nyílt szemmel, miközben idegesen tördeli a kezét. Tekintete láttán testet ölt bennem egy sejtelem, és görcsbe rándul tőle a gyomrom. Meg akarja engedni, hogy maradjon. Mert ő ilyen. Nem ismerek nála jobb embert. Egész egyszerűen mindenki sorsát a szívén viseli. Ő az, aki odaadja másnak az utolsó falatot is, aki nem üti le, hanem kihajtja a konyhába tévedt legyet, aki elveszi a macskától az egeret, és elengedi. Aki hagyja, hogy próbálkozzak a kenyérrel, pedig tudja, hogy a próbálkozásom eleve kudarcra van ítélve.

– Eros… – kezdi.

Felsóhajtok.

Elrendeltetett. Elena mama még soha, egyetlen vitában sem maradt alul a férjével szemben. Ő a birtok szíve és motorja, az ő szava szent és sérthetetlen. Ha Eros bácsi le is áll vele vitázni, nem lehet az övé a végső szó.

– Nem, Elena… – Eros bácsi azért megpróbálja a lehetetlent.

Kikapcsolok. Pergő hangon vitáznak, széles mozdulatokkal gesztikulálva. Mindenki őket figyeli, még a két kutya is. A férfira pillantok, és legnagyobb meglepetésemre ő engem néz. Éget a tekintete, mint a parázs, a földhöz szegez, moccanni sem tudok. Biztos vagyok benne, hogy még soha senki nem nézett így rám, mert arra emlékeznék. A szívverésem megiramodik, gerincemen borzongás fut végig.

Nem tudom megmondani, meddig állunk ott, egymást bámulva. Úgy érzem magam, mint a kenyértészta, ami szétfolyik a kezem között, ha túl sok vizet öntök a liszthez. Elena mama hangja ránt vissza végül a valóságba:

– Julia, kincsem, te beköltözöl hozzánk a házba, a fiatalember meg aludhat a vendégházban. Senki sem érintkezhet vele – néz szigorúan a munkásokra. – A reggelijét letesszük a küszöbre. Aztán hív egy szerelőt, vagy egy vontatót, hogy az árokba borult kamionját kiszedjék. És elmegy. Érthető?

Csend tölti ki az éjszakát, sűrű, döbbent csend. Még a kabócák hangját is fülsértőnek érzem.

– Ez a szegény fiú bajban van, nem zavarhatjuk ki csak úgy a vakvilágba – magyarázza türelmesen Elena mama. – Nem lesz semmi baj. Igaz? Mit mondott, mi is a neve? – néz a férfira.

– Cristian.

– Maradhat éjszakára, Cristian. Rendben lesz egy így? – néz körbe Elena mama.

A két munkás bólint, gyanítom, ha a véleményük el is tér Elena mamáétól, a világért se mondanák ki hangosan. Eros bácsi meglehetősen bosszúsnak tűnik, ősz bajsza idegesen remeg a szája fölött. Úgy gondolom, az én beleegyezésem mit sem számít, de legnagyobb meglepetésemre Elena mama tekintete megállapodik rajtam. A válaszomra vár. Gyorsan bólintok párat, majd Cristianra siklik a tekintetem. Kifürkészhetetlen arckifejezéssel néz.

Képtelen vagyok kiigazodni a bensőmben tomboló érzéseken. Félek tőle. Tartok attól, hogy a nyugalmunknak és a biztonságunknak vége szakad az érkezése miatt. Beférkőzik közénk, és nem tudom, mekkora ára lesz annak, hogy jótékonykodunk vele.

3.

A reggeli kenyerem az eddigieknél is pocsékabbul sikerült, ezért nem is lepődöm meg, hogy amikor visszamegyek Cristian tányérjáért a vendégházhoz, a két szelet ott figyel rajta érintetlenül. Minden mást elpusztított róla; a sonkát, tojást, olívabogyót, sajtot, paradicsomot, üres a kávésbögre is, de a kenyerem… Látom, hogy belekóstolt az egyik sarkába, aztán otthagyta. Van ízlése.

A kesztyű, amit Elena mama a kezemre húzatott, kényelmetlenül feszül az ujjaimon, furcsa érzés vele megfogni a tányért és a csészét. Megfordulok, hogy a kinti csap alatt elöblítsem őket a fertőtlenítővel, amikor a rekedtes hang megállít:

– Jó reggelt! – Cristian az ajtóban áll, az ingjét gombolja éppen. Az otthagyott kenyérre gondolok, és megállom, hogy a tekintetem lecsússzon a meztelen hasára. – Julia, igaz? Köszönöm a reggelit!

Bólintok, mert a torkomat szorongató feszültségtől nehéz lenne megszólalnom. Fogalmam sincs, miért vagyok zavarban a közelében, és ettől ideges leszek, az idegességtől meg ügyetlen, így nem meglepő, hogy remegni kezd a kezem. A csésze és a tányér összeütődik, inogni kezd.

Cristian ösztönösen felém lép, hogy segítsen, én meg akaratlanul ugrom hátra, mint akit bolha csípett. Magamhoz szorítom a porcelánt, a kenyérszeletek a mellkasomhoz nyomódnak.

– Ne haragudj… – torpan meg. – Mindig elfelejtem…

Az ajkamba harapok. Megértem, hiszen tényleg nehéz. Azelőtt mi sem mostunk annyiszor kezet naponta, hogy a fertőtlenítőtől kisebesedjen a bőrünk, megérintettük egymás hátát, ha elmentünk a másik mellett, és nem rezzentünk össze, ha valaki tüsszentett.

– Jönnek érted? – kérdezem halkan. A házban meglehetősen fagyos volt a hangulat reggeli közben, és nagyon remélem, hogy Cristian hamar távozik, hogy visszaálljon minden a régi kerékvágásba.

Elkomorodik, és a hajába túr. Olyan dús, melegbarna haja van, amit bármelyik lány megirigyelhetne.

– Nem. Mindenki arra hivatkozik, hogy kijárási tilalom van. Nem teszik kockára az életüket egy bajba jutott sofőrért.

– Hogy történt a baleset? – Cseppet sem lep meg, hogy nem talál embert, aki eljönne érte. A haláltól mindenki fél.

– Ki akartam kerülni egy őzet – hajtja le a fejét. – Nagy marhaság volt, mi? Megfeledkeztem róla, hogy hátul van a pótteher. Nem vagyok igazi kamionos, úgy értem… Apámé a szállítmányozási cég, és a családos munkásai sorra mondják le az utakat. De ezt a szállítmányt mindenképp célba akartuk juttatni, szóval… Elvállaltam, hogy elviszem én.

– Rendes tőled – felelem szórakozottan, de nem tudom elképzelni, mi lehet olyan fontos, ami miatt útnak indult. Csak egy bolond vállal el olyasmit, amihez nincs tapasztalata. Fájdalmasan ismerős ez a helyzet, számtalanszor volt már benne részem életem során.

– Jót akartam, és ez lett belőle – legyint.

Most tűnik fel, mennyire jóképű. Nem a kifutóra való, inkább az a sötéten markáns típus. Simán el tudnám képzelni egy könyvborítón. Olyan, mint akinek titkai vannak. Belefeledkezem abba, hogy az arcát figyelem, és csak akkor kapok észbe, amikor rájövök, hogy bámulom. Szája sarkában félmosollyal figyel. Biztos vagyok benne, hogy fülig vörösödtem.

– Aha, ismerős – nyögöm. – Mint én meg a kenyér…

– A kenyér – pillant a mellemnek nyomuló szeletekre. Érzem, hogy a pír továbbterjed a nyakamra is. Száz százalék, hogy úgy lángol az egész fejem, mint egy fáklya. – Kissé… száraz volt, nem bírtam legyűrni.

– Nem baj – mormolom, és megfordulok, hogy visszamenjek végre a házba. Vár a zöldségpucolás. Aztán eszembe jut valami, és megtorpanok. – Mi van a kamionodban?

– Lélegeztetőgép-alkatrészek – sóhajt, velem meg fordul egyet a világ. Elönt valami furcsa, borzongató érzés, összeszorul a szívem és nehéz lélegeznem.

Nem bolond, hanem hős. Könnyek csiklandozzák a szememet, és a meghatódottság kaparja a torkomat.

Nehéz haragudni valakire, aki azért került bajba, mert épp jót akart tenni.

4.

Elena mama dupla adag spenótos-darált húsos gnoccit kanalaz Cristian tányérjára, miután elmondom nekik, amit megtudtam tőle. Kiviszem a megpúpozott tányért a vendégházhoz. Cristian a lépcsőn üldögél, felderül az arca, amikor meglát. Leteszem az ebédjét a levendulabokor mellé, és hátralépek. Odasétál a tányérért, és visszaül vele a lépcsőre. Nézem, ahogy enni kezd. Nagy harapásokkal tűnteti el a falatokat, nem csodálom, hogy éhes, miután nem ette meg a reggeli rémes kenyeremet.

– Sikerrel jártam – mondja két nyelés között. – Apám talált valakit, kora délután ideér. Átpakoljuk a kamionjába a szállítmányt, és továbbviszi. Aztán visszafelé fölvesz és hazavisz. Feltéve, ha maradhatok addig nálatok. Ha nem, akkor megyek vele én is.

Különös szomorúság fog el, ha arra gondolok, holnap elválunk. Magam sem tudom, mi ütött belém, hiszen nem is ismerem. Kinőttem már a romantikus ábrándokból, mert sosem volt szerencsém a férfiakkal. Az első barátomat letartóztatták és javítóintézetbe küldték betörésért, az utolsó megcsalt a legjobb barátnőmmel, aztán felpofozott, amikor számon kértem rajta. A kettő között is csak fajankókkal hozott össze az élet. Többek között ezért is akartam elszakadni Rómától, eljönni a világvégére, és helyrejönni lelkileg. A sebeim meggyógyultak, de a szívemben a fantomfájdalom néha jelentkezik. Olyan vagyok, mint a bedöglött kovász. Túl savanyú és emberi fogyasztásra alkalmatlan.

5.

Cristian természetesen marad, és minden étkezésnél találkozom vele. Elena mama igyekszik jól tartani, így a reggeli-ebéd-vacsora között tízórai és uzsonna is jár neki. Cristian mindent mosolyogva és hálásan fogad, és igyekszik szóval tartani engem. A kezdeti idegenkedésemet legyőzve szóba állok vele, és nem csak félszavas mondatokban válaszolok a kérdéseire.

Megtudom, hogy mixerként dolgozik egy torinói bárban, egyedülálló – ennek hallatán a szívem olyan vadul dübörög a mellkasomban, hogy biztos vagyok benne, kihallatszik –, van négy kutyája és szeret olvasni. Ezen felbuzdulva az uzsonna mellé könyvet is hozok neki, a Rómeó és Júliát, mert Elena mamának ebből van két példánya, és nagylelkűen úgy dönt, beáldozza az egyiket. Mivel a vírus a tárgyakon több napig életképes, a könyv Cristiané lehet, elviheti magával, amikor majd elmegy.

– Nagyon köszönöm! – vigyorodik el, és nem tudom nem bámulni a gödröket az arcán.

– Szívesen! – A hátamban érzem a tekintetét, miközben átvágok az udvaron.

***

Délután Elena mamával retket pucolunk a teraszon. Nem tehetek róla, de állandóan Cristian felé tekingetek. Ő is minket néz, még ilyen távolságból is érzem a tekintete súlyát. Olyan, mintha ő lenne a mágnes, én meg a tehetetlen fémdarab. Hosszú lábát kinyújtva a vendégház előtti lépcsőn üldögél, kezében a könyvvel, de többet foglalkozik velünk, mint Shakespeare-rel. Melegem van, légszomjam és gyomorgörcsöm egyszerre, így érezheti magát a túlkelt kenyér.

– Helyes fiatalember – jegyzi meg Elena mama, rajtam meg végigfut egy hőhullámszerű érzés. Szégyellem magam, amiért rajtakapott, hogy Cristiant bámulom, mintha legalábbis loptam volna.

Nem válaszolok, nehéz még lélegeznem is.

– Biztosan azt hitted, elment az eszem, hogy az életünket kockáztatva megengedtem, hogy maradjon. – Keze dolgosan jár, egy percre se hagyja abba a pucolást.

– Nem, nem gondoltam ilyenre – felelem az igazságnak megfelelően.

– Nagyon hasonlít… a fiamra. Matteo apjára – sóhajt. – Kilenc éve veszítettük el, de a mai napig… nem tudta feldolgozni egyikünk sem. Amikor megláttam a sötétben Cristiant… egyetlen bolond pillanatig azt hittem… a fiam az.

Összeszorítja a torkomat a fájdalom. Megtudni egy ember legbensőbb magánügyét mindig megható, és az, hogy Elena mama velem osztja meg az övét, megtisztelő. Beterít az együttérzés.

Sokáig nem szólalunk meg, csak a víz csobbanása üt zajt, ahogy a megpucolt retkek belepottyannak a tálba.

– Amikor Erost megismertem, azonnal tudtam, hogy ő lesz a férjem – dünnyögi mellettem Elena mama. – Megérzi ezt az ember. Tetszik a szemnek, jó a léleknek és valahogy… minden más, amikor együtt vagytok. Tudod… miért vettelek fel, Julia?

– Mert megsajnált? – nyekergem. Meghat, hogy ennyire figyel rám. Anyámon kívül soha senki nem törődött velem ennyit, mint ez az őszinte, jólelkű idős asszony.

– Mert megláttam benned a jót. Azt a jót, ami ott van a szíved mélyén, csak félsz megmutatni. Elrejted, mint az aranyásók a meder mélyén talált rögöt. Biztosan jó okod van rá, de néha… amikor eljön az idő, nyitni kell. Bátornak kell lenni és kockáztatni, különben… elmegy melletted az élet. – Megpaskolja a vállamat, nehézkesen feltápászkodik, és beviszi a nagy tál retket.

Cristianra pillantok. Elmosolyodik, amikor találkozik a tekintetünk. A vödörbe dobált retekhéjra nézek. Rengeteg dolog kavarog bennem. Aggodalom, félelem, elutasítás, és talán… vágy. Vágy, hogy jobb legyek. Hogy nyissak végre, hogy ne tartsak minden újdonságtól és merjek mozdulni, ha úgy érzem, itt az ideje. Hogy ne menjen el mellettem az élet, ahogy Elena mama mondta.

Felszegem a fejem, Cristianra nézek és lassú mosolyra húzódik a szám.

6.

Amikor megérkezik a férfi, akit az apja küldött, Cristian kész arra, hogy ketten pakolják át az árokba borult kamion rakományát. Elkísérjük őket Eros bácsival, két méter távolságban kullogunk utánuk, mint az elkésett árnyékok.

Cristian kinyitja az oldalára borult utánfutó rakterét, és elénk tárulnak az egymás hegyén-hátán heverő dobozok. Eros bácsi nagyot sóhajt, amikor meglátja rajtuk a címkéket. Lélegeztetőgép-alkatrészek, ahogy Cristian mondta. Nem hazudott, és nemeslelkűségének bizonyítékát a saját szememmel látni szívbe markoló.

Tanakodni kezdenek, hogyan álljanak neki a rakodásnak. Ketten kevesek lesznek hozzá, gyanítom, a dobozok nehezek. Eros bácsi félrevonul telefonálni, én a távolban sárgálló repcemezőket figyelem. A tengernyi virág úgy hullámzik, mint a lelkemben tomboló érzelmek. Ami Cristian iránt fellobbant bennem, több, mint megengedhetetlen. Minden összenézésünk, minden egymással váltott mondatunk olaj a tűzre. Kívánja őt a testem, és áhítozik utána a lelkem. Veszélyes, mert órák kérdése, és elmegy. Én meg itt maradok, és minden nap ugyanúgy el fogom rontani a kenyeret, ahogyan eddig. És ugyanúgy fog hiányozni az életemből valami, mint ami addig hiányzott, míg Cristian be nem toppant a birtokra.

Léptek csosszannak mögöttem. Hátrapillantok. Eros bácsi kilenc munkása sorakozik az út mentén. Kezükön kesztyű, az arcukat ruhamaszk takarja, aminek mintája kísértetiesen hasonlít Elena mama egyik szoknyájának mintájára. Torkomat összeszorítja a meghatottság. Mielőtt Eros bácsi megszólalna, már csorognak arcomon a könnyek.

– Segítünk neked, fiam. Mert azoknak az embereknek, akik most az életükért küzdenek, szükségük van ezekre a gépekre. Azok a korombeli férfiak és nők vívják most csatájukat a kórral, akik annak idején túléltek háborút, éhínséget, akik lerakták a mai Olaszhon alapjait. Vérük és verítékük árán épült a nemzet, és alávalók lennénk, ha most nem segítenénk neked célba juttatni ezt a rakományt. Azokért, akik magányosan, magukban vagy fennhangon imádkozva távoztak el az élők sorából, és vitték őket jelöletlen koporsókban tömegsírokba, már nem tehetünk semmit. De a betegségben szenvedőkön, akiknek ezek a gépek fogják jelenteni az éltető levegőt, amik helyettük működtetik a tüdejüket… – Eros bácsi hangja elcsuklik. Zsebéből előhúz egy ugyanolyan maszkot, amilyet megrendült emberei is viselnek, méltóságteljes mozdulatokkal az orrára igazítja, majd maga nyúl az első dobozért.

Nem szégyellem, hogy hangosan zokogok, miközben pakolnak. Szétszakít a fájdalom. Sírok azokért, akik világszerte meghaltak a koronavírusban. Gyermekekért, idősekért, férfiakért, nőkért. Könnyeim hullanak azokért is, akik a fáradtságtól félájultam, védőruházatban izzadva egész nap fertőzötteket látnak el. Akik mindennapi félelmeiket legyőzve munkába kell, hogy járjanak, akik élelmiszert szállítanak, időseket gondoznak, gyermekekre vigyáznak. Azokért, akik a vírustól lázban szenvednek, és azokért, akik azért gyászolnak, mert elveszítettek a szívüknek fontos családtagot, barátot, ismerőst.

Mire a férfiak végeznek, és a rakomány a járó motorral várakozó kamionnal útjára indul, elapadnak a könnyeim. Zsibbasztó megkönnyebbülést érzek, és amikor tekintetem találkozik Cristianéval, pontosan érzem, hogy megváltozott a világom. Helyrebillent bennem valami, és a bátorságom, ami eddig a lelkem mélyén szunnyadt, most a felszínt kapargatja.

7.

Tizenhárom nappal később

A levendulabokor mellett fekszem, beszívom a virágok csodálatosan aromás, fűszeres illatát. Ujjaimmal a puha fűben zongorázok és a fejem felett sorjázó tömött, fehér felhőket nézem. Giccsesen jól érzem magam.

Cristian a Nyomorultakat olvassa fennhangon. Elzsongít rekedtes hangja. A szájából a francia nevek olyanok, mint a legmocskosabb bűnre csábító melódiák. Még csak a tizedik fejezetnél tartunk, de már minden érzékem bizsereg. Ha lehet izgató egy felolvasás, akkor ez abszolút az. Szemem sarkából lopva figyelem. Ádámcsutkája fel-le jár, állán borosta sötétlik, haja a vállára lóg. A szája csókolnivaló, a tekintete meg olyan kifejező, hogy ha nem szólal meg, akkor is tudok olvasni az arcáról.

Mostanra jobban ismerem, mint a tenyeremet. Van valami részegítően romantikus abban, hogy nem érhetünk egymáshoz. Betartjuk a két méter távolságot, mégis sistereg köztünk a levegő. Ha hozzáérhetnék, biztos, hogy megrázna, mint egy túltöltött akkumulátor.

– Ma éjszaka lejár a tizennégy nap – ereszti le a könyvet.

Felkapom a fejem, tekintetünk összeakad. Torkomra forrnak a szavak. Nem tudom, hogyan értelmezzem a kijelentését; burkolt meghívásnak, vagy szimplán örül annak, hogy nem tört ki rajta a betegség és végre nem lesz kirekesztve a társaságból.

Vagyis, de. Pontosan tudom, hogy miként értsem, csak fogalmam sincs, merem-e úgy érteni, ahogy kell.

8.

A Hold az egyetlen cinkosom. Sötét felhők mögé bújik, hogy elrejtsen a kíváncsi tekintetek elől. Ha valaki kinéz bármelyik ablakon, jó eséllyel nem lát meg. Langyos szél lengedez, bokám köré tekeri a hálóingemet, miközben átvágok az udvaron. A vendégház ajtaja nyitva, besurranok, mint valami tolvaj. És az is vagyok; a legnemesebb tolvajlásra készülök, amit csak nő elkövethet. El akarok venni mindent, amit Cristian adni tud nekem, és cserébe én is adni akarok neki. Magamat.

Nesztelenül lépkedek fel a lépcsőn. A szívem olyan kevesen ver, hogy azt képzelem, menten kiugrik a mellkasomból. Fojtogat a feszültség és a várakozás izgalma. Cristian az én egykori szobámban, tarkója alá kulcsolt kézzel fekszik az ágyon, félmeztelen mellkasa kilátszik a takaró alól. Tekintetét az ajtóra szegezve várhatott, mert amint megjelenek, felül.

– Julia… – A szájából maga a megtestesült vágy a nevem.

Kibontom a hálóingem nyakát, és hagyom, hogy a ruhadarab leessen a földre. Lassan sétálok felé. Sosem hittem volna, hogy valaha is érezhetem magam ennyire kívánatosnak, de Cristian pillantása simogat, felemel, megbabonáz. Felemelkedik, mire az ágyhoz érek. Amikor összeér a testünk, megrándulok, annyira jólesik hozzásimulnom.

– Ha tudnád, mióta várok erre! – sóhajtja a számba. A csókja kiforgatja a sarkaiból a világomat. Találkozik a nyelvünk és egész testemben remegni kezdek. Olyan érzékeim ébrednek fel, amikről már el is felejtettem, hogy léteznek. Egyszerre ízlelem, szagolom és érzem a bőrömön, és ha nem az ölében ülnék, összecsuklottam volna, mint az esőverte paradicsompalánták. A keze mindenhol simogat. Érintése lágy, mégis olyan tüzes, hogy levegő után kezdek kapkodni. Sóhajaink összekeverednek, már nem tudom, hol kezdődik ő, és hol végződöm én. Ajkaival végigvándorol a mellemen, a hasamon, ujjaival simít, felderít és éget. Lángol a testem. Amikor végre egybeforrok vele, beleszédülök a kéjbe, amit gerjeszt bennem. Szárnyalok és atomjaimra hullok, soha nem tapasztalt gyönyör ránt magával.

Most értem meg, milyen élni.

Most értem meg, milyen szeretni.

9.

Még kenyeret dagasztani is más úgy, hogy a vendégház lépcsőjéről figyel. Tekintete vetkőztet, és miközben a liszt pereg az ujjaim között, azt képzelem, az ő testével dolgozom. Simítom, gyúrom, lapítom, és ahogy formálódik a kezem alatt a cipó, magam is elcsodálkozom, milyen sima, rugalmas, hólyagos tésztát alkottam.

Cristian érintésére emlékezem, miközben feszesre hajtogatom a veknit a jénaiba, és az ő szeretkezés közben elsuttogott szavai visszahangoznak a fülemben, amikor bevágom és vízzel végigsimítom a nyers kenyeremet.

Mialatt sül, Cristian segít nekem bazsalikomot szedni, és a kezem alá dolgozik, miközben elkészítem az ebédhez a salátát. Beszélgetünk, viccelődünk és olyan természetes, ami köztünk van, mintha mindig is ismertem volna.

10.

Eros bácsi kezében megáll a villa. Leteszi a tányérja mellé, majd az ujjai között tartott kenyérszeletre pillant. Rám néz, majd vissza a kenyérre.

Lever a víz. Én még nem kóstoltam meg, bár ez a vekni ránézésre sem olyan, mint az eddigiek. Valahogy fényesebb, barnább, a héja ropogott, ahogy Elena mama vastag szeleteket vágott belőle.

– Ezt… a kenyeret is… Julia készítette? – kérdi Eros bácsi, miközben tanácstalanul Elena mamára pillant.

Elena mama bólint, majd melegen rám mosolyog. Értetlenül nézek előbb rájuk, majd a kenyérre.

– Kóstold meg! – biztat Elena mama.

Kiveszek egy szeletet a kosárból. Meglepően puha, ugyanakkor tömött. A számhoz emelem. Megérzem ínycsiklandó illatát, és összefut a nyál a számban. Más ez, mint az előzőleg sütött kenyereimé. Testes, vajas.

Óvatosan harapok belőle. Elámulok. A héja ropogós, mégsem kemény, és egyáltalán nem rágós. Hangosan ropog a fogam alatt, és a nyelvemen máris robban az íz… Igazi kenyér íz. Omlós, puha, érződik rajta a liszt, a só és még valami más is, amit nem tudnék megnevezni. Érett búzakalászok képe tódul elmémbe, és ahogy lenyelem a falatot, rájövök, mitől különbözik ez a kenyér az összes eddigitől.

Ezt szeretettel sütöttem.

Kábán ülök. Körülöttem mindenki hangosan rág, nyel, valaki fojtottan fel is nyög, ahogy a kenyerembe harap. Ízlik nekik. Élvezettel forgatják a falatokat a szájukban, bennem meg érlelődik a sírás. Esznek, de több ez táplálkozásnál. Örülnek annak, amit belőlem kaptak.

Elena mamára pillantok, engem néz, pillantásából süt a büszkeség. Bólint egyet, mire kicsordul a könnyem. Összemosolygunk.

Ez hát a titkos hozzávaló. A jó kenyér titka a szeretet.

Ugyanúgy, ahogy az életé. Értek már mindent.

Fél évvel később

A búzamező szélén állunk, kezem Cristian kezében. A méltóságteljes kombájnt nézzük, ahogy nagy darabokat harap az aranysárga tengerből. Megható pillanat, hiszen végigkísértük a szálak útját a vetéstől egészen a mostani aratásig. Rengeteg minden történt közben: az emberiség megküzdött a COVID-19-cel, ahogyan a búza is megküzdött a természet ártó szándékaival. Ránk szabadult ez a vírus, hatalmas veszteségeket okozott mindenfelé, de végül legyőztük. Az életünket fenyegette, és soha nem feledjük a halottainkat, akiket elveszítettünk. Az ő emléküket őrizve kell továbblépnünk, és emlékeznünk rá, hogy nem tehetünk meg bármit a természettel, nem játszhatunk Istent, mert apró porszemek vagyunk csupán az élet nagy körforgásában.

Cristian magához húz, meleg karjaiba burkolózom, miközben cirógatja a hátamat. Pár hónapja ugyanígy álltunk itt, csak akkor a vetést követtük szemmel, és emlékszem, akkor még csak bizakodni mertünk, hogy a földbe szórt magok kicsíráznak, majd szárba szökkennek. Vezetett minket a remény, a beteljesülés reménye, hogy az apró magokból búza lesz, liszt és végül kenyér. Ahogyan a vírus idején is ugyanez munkált bennünk: hogy egyszer vége lesz, és megszabadulunk a félelemtől.

Mert ez az élet rendje.

Vetés és aratás. Születés és halál.

És ami a legfontosabb, a remény és a szeretet.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.4/10 (16 votes cast)
19 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Igazán megható és mély novella, olvasás közben többször elsírtam magam.
    Anitában sosem csalódok, a novellái ugyanolyan jók, mint a regényei.
    Köszönöm, hogy most ezt is olvashattam.

  2. Gratulálok, Anita!
    Nagyon kifejezőek a képeid, élvezet olvasni őket (a bedöglött kovász a kedvencem, de nehéz volt a választás). 🙂

  3. Gratulálok, Anita! A tavalyi Mosásra kikerült regényrészleted óta mindig elolvasom, amikor megjelenik valamid az oldalon. Minden írásod érzékletes és mély mondanivalójú, ez a novella pedig különösen az. Megható és komoly, és a pozitív végkicsengése miatt kimondottan tetszett. Gratulálok, nagyon várom az újabb regényeidet, novelláidat! Csak így tovább!

  4. Imádtam olvasni először is és most is. A legnehezebb napokban is csodás történetet adtál az olvasóknak. Meghitt, szívhez szóló pillanatok voltak, olyan igazi, Anitás varázslat! Az élet varázslatos, napsütötte, illatos pillanatai a sötétség mögül! Gratulálok!

  5. Anita, ez gyönyörű volt! Többször elsírtam magam olvasás közben. Csak az a kár, hogy túl rövid, hamar vége lett.

  6. Kedves Balázs és Ildikó!
    Nagyon szépen köszönöm! 🙂

    Nem tudom, ciki-e bevallani, de én is elsírtam magam, amikor befejeztem a novellát. Nagyon jólesett a lelkemnek kiírni magamból, ami megfogalmazódott bennem a vírussal kapcsolatban. Örülök, hogy tetszett, köszönöm a véleményeket!

  7. Nagyon tetszett.
    A téma miatt féltem, hogyan lesz ebből romantikus novella, olyan, ami még ízléses is, de azt kell mondanom, hibátlanul sikerült.
    Kerek, mély történet, igazán katartikus élmény volt olvasni. Megértem azt, aki sírt rajta, én is elszorult torokkal olvastam végig.
    Gratulálok! Igazán tehetséges vagy!

  8. Imádom ezt a történetet! Mélyen felkavart, bőgve olvastam végig.
    Csodásak ezek a sorok! Gratulálok az írónőnek!

  9. Anita! Nagyon gratulálok! Ez is egy nagyon jó alkotás! Még sok hasonlót szeretnék olvasni tőled! Te vagy a kedvenc íróm! Puszi❤

  10. Kedves Ági, D.Nevra, Inci és Piró!
    Nagyon szépen köszönöm a kedves soraitokat!

    És köszönöm szépen mindenkinek, aki kommentelt itt, és azoknak is, akik rám írtak a facebook-on privátban. Miattatok, kedves olvasók miatt érdemes csinálni.
    Sokat dolgoztam ezen a novellán, de többször úgy éreztem írás közben, hogy feladom, aztán valamiért mégis befejeztem. Nem bántam meg, az, hogy ennyien szeretitek, arra bizonyíték, hogy megérte kitartani.
    Köszönöm szépen mindenkinek!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük