Vasváry Csilla: Meg nem írt levél

Vasváry Csilla: Meg nem írt levél

Már két hónapja fekete ruhát viselsz, arcod így még sápadtabbnak hat. Mindig gyűlölted a fekete színt, a gyász színe, mondtad, addig jó, amíg színes ruhákban járhat az ember.

Benyitsz abba a szobába, ahol már jó ideje nem jártál. Lassan nyomod le a kilincset, mintha arra vigyáznál, hogy bent valaki fel ne ébredjen, holott tudod: ilyesmitől nem kell tartani. A nyitott ajtón keresztül fénysugár tolakodik be melletted, és szemrehányón mutatja a milliónyi apró porszemet a padlón. Tétova léptekkel a szemközti, súlyos szekrényhez indulsz.

A szekrény egyik ajtaja kissé megereszkedett, nehezen nyílik. Két kézzel próbálkozol. Felszisszensz, mert a mozdulattól beszakad gyűrűsujjadon a köröm. Karodat ösztönösen elrántod, ettől a jobboldali ajtó kileng, a felső zsanér megadta magát. Leemeled az ajtót, a falnak támasztod. Lesöpörsz néhány pókhálót mellőle, mire egy kövér pók riadtan a szekrény mögé szalad. A másik ajtót kitárod, halk nyikorgás jelzi: régen tett mozdulat ez. Szemmagasságban halomban fekvő papírok, egyik-másik a polcról lelógva kissé meggyűrődött. Mellettük pici papírdoboz. Felsóhajtasz. Hátrasimítasz egy tincset az arcodból, majd egy adag papírral az íróasztalhoz mész.

Leülsz a székre, és egyesével elkezded átnézni az iratokat. Számlák, szerződések, banki értesítők, némelyiken nagyon régi a dátum. Hirtelen egy apró papírdarab csúszik le a földre, meglepetten emeled fel.

Fénykép, két nevető arccal. Hosszasan nézed, végül már nem is a papírt, hanem mögötte valami láthatatlan képet, ami az emlékeidből most hirtelen idelebbent.

Évek óta nem nevettél…

Haladsz tovább, újra iratok sora következik. Komótosan átnézed valamennyit, rendszerezve visszaviszed őket a szekrénybe, egy részét pedig a szeméttartóba dobod.

Kiveszed a felső polcról a kis dobozt. Egy bájos mutatós órát, és egy borítékot találsz benne. Mélyet lélegzel, mintha magadban tízig számolnál. A borítékból nagyon rég nem olvasott, de jól ismert levélkét húzol ki: esküvői meghívó. Az időpont rajta tizenegy óra, pontosan annyi, amennyit a mellette elhelyezett kis óra mutat.

Az íróasztal fiókjából tollat veszel elő, és a meghívó hátoldalára egyetlen szót írsz: „elmúltunk”. A betűid soványabbak, mint régen. Te is az vagy.

Felállsz és a szekrényhez mész újra. Most a középső polcot veszed szemügyre, térdedet kissé berogyasztva hátranyúlsz. Meglepetten húzol elő egy méretes tárgyat, ami eddig a szekrény hátoldalának támasztva pihent, elbarikádozva egyéb holmikkal. Fekete, bőr hegedűtok. Közben a földre esik néhány kacat, azokat visszapakolod, majd a hegedűtokot az asztalhoz viszed. Felpattintod a zárakat, lassan hátranyitod a fedelét. Kék selyemkendő alatt mogyorószínű hegedű pihen. Gyantaillat csapja meg az orrodat, és meg is találod az illat forrását. Tenyeredbe fogod a gyantakockát, mélyet szippantasz a jól ismert szagból.

Aztán a hegedűt emeled ki a tokból. Leülsz a székre, öledbe fekteted a hangszert. Bal kezeddel fogva az állad felé közelíted, de félúton megáll a mozdulat. Sohasem próbáltál játszani rajta. Hallgattad hosszú órákig – sír a hegedű, mindig ezt mondtad – közben távolra néztél a kis ablakon át, valami mások által fel nem fedezett világba, szemed sarkából olykor kósza könnycsepp indult útjára.

Évek óta nem sírtál…

Az öledben nyugvó hegedűt hosszasan nézed, bal kezed mutatóujjával szinte önkéntelenül végigsimítod a csiga vonalát, a nyakat, majd egy alig hallhatót pendítesz az egyik húron. Mély hang rezgi be szobát, a jó ideje fel nem hangolt hegedű hamis sóhajtása.

*

Csengetnek. Összerezzensz. Aztán tudatosul benned a hang forrása, a hangszert az asztalra teszed, és elindulsz a bejárati ajtó felé. Kinyitod. Egy fiatal srác áll veled szemben, tulipáncsokorral a kezében.

– Kézcsókom, ezt magának hoztam! – közli nyeglén. Te értetlenül nézel rá. – A férje küldi.

– Az lehetetlen – suttogod. – Ő már…

– Ja igen, tudom! Részvétem… Felhívott három hónappal ezelőtt, hogy a mai napon ezt hozzam ide. Ki is fizettette egy ismerősével.

Döbbenten nézel. Szemeddel kutatni kezdesz valamilyen információ után, ami esetleg a virágok között el lehet helyezve. A fiú ezt észreveszi, megszólal:

– Nincs hozzá üzenet. Én vettem fel a rendelést, elkezdett diktálni egy hosszú levelet az úr… Képzelheti, azt írtam tíz percig, közben állt a sor.

– És mi volt az? – kérdezed alig hallhatóan.

– Valami olyasmik,  hogy neki már csak napok vannak hátra, meg hogy sajnálja ezt, sajnálja azt, hogy elhidegültek… de soha nem volt a szavak embere, meg hasonlók. Aztán amikor a végére értünk, váratlanul azt mondta: tudja mit? Tépje szét, ne írjon semmit. Csak szóban adjon át egy üzenetet.

Kérdőn nézel rá, de nem szólalsz meg. Folytatja.

– Na, szóval csak annyit üzent, hogy ne járjon fekete ruhákban – fejezi be a fiú, a csokrot a kezedbe nyomja, és leszalad a lépcsőn.

Te tartod a színes tulipánokat a kezedben, automatikus mozdulattal bezárod az ajtót, és percekig csak állsz nekidőlve. Az arcodon nem látszik semmi, de a szemed…

*

Felveszed a kedvenc, narancssárga ruhádat. A tested vonala kevésbé sejlik át rajta, mint egykor. Visszamész az előtérbe, megállsz a nagy tükörrel szemben. Tested mozdulatlan, csak a tekinteted járja be a visszavetett kép minden egyes pontját. Percek telnek el, közben szép lassan arcod izmai is mozdulni látszanak. A homlokod… a szád körüli szorítás… az állkapcsod me*revsége lazul, végül a vállaidat is lejjebb engeded.

Egyszerre nevetsz és sírsz.

És én ezt már nem láthatom.

*

VN:R_U [1.9.21_1169]
Rating: 0.0/10 (0 votes cast)

Leave a Comment