Vasváry Csilla: Libikóka

Vasváry Csilla: Libikóka

Figyelmeztetés: erotikus tartalom

*

2013 nyara

Huszonöten jöttek el a harmincból. De akik távol maradtak, azok is mind írtak a közösségi oldalon, hogy sajnálják, és várják a beszámolót. Lilla mindig úgy érezte, jó kis csapat voltak, és ezek szerint a többiek is így gondolják. Mintha tegnap hagyták volna félbe a beszélgetéseket, mintha a húsz évvel ezelőtt elmesélt vicc poénja a jelenben csattanna, mégis mindenki érti, és emlékszik az előzményekre.

Dani is ugyanolyan, mint az érettségi napján – azt a pár kiló pluszt, ami a fiút férfivá erősíti, és az öltönyt, nyakkendőt leszámítva. Most laza farmer-póló szerelésben, sportcipőben, kissé kócos frizurával söpri be magának az elismeréseket. Lilla nagyot nyel, ahogy elnézi a két sorral előtte slattyogó sötét hajú férfit, aki épp másik két volt osztálytársnőbe karol, és ők elbűvölve hallgatják a történetmesélését.

Dani népszerűsége töretlen, dallamos gordonka-hangja szinte bármekkora társaság alapzajából kiemelkedik. Lilla vékony ruhába bújtatott testét libabőr csipkedi. Az imént még azt gondolta, alulöltözött a június eleji estéhez, de hamar rájött, hogy ezt a borzongást nem a hűvös keltette életre.

Ahogy a kedélyes társaság a középiskola épületétől a szórakozóhely felé tart, és Lilla igyekszik őszinte érdeklődéssel fordulni a közvetlen közelében sétálókhoz – hiszen valóban kíváncsi, kivel mi történt az előző találkozó óta eltelt tíz évben –, nehezére esik rájuk koncentrálnia. Érzékei ismét becsapják, önuralma derengő illúzió csupán. A szavak kissé torzítva sejlenek át azon az önmaga köré szőtt, könnyű fátylon, melyet a gordonka-szólam körbeleng, átölel, táncra perdít, hiába nem hallotta immár tíz éve. Egész lényét átjárja valami lebegő, súlytalan érzés, mintha repülne-zuhanna… Fel-le, fel-le…

A találkozásaikkor minduntalan ez van, amióta csak együtt ültek azon a libikókán nyolc éves korukban. Vajon még mindig igaz a szabály: egyszerre sohasem lehetnek fent?

1983 nyara

A poros utcán már régóta nem haladt el autó. A levegő nem moccan, hogy enyhítse a fülledtséget, de a játszótér hatalmas fűzfája alatt a hőség elviselhető.

Dani és Lilla elkészültek a homokvárral, ketten vannak csupán a téren, amit Lilla édesanyja szemmel tart az utca túloldalán álló ház konyhaablakából. Daniék hárommal arrébb laknak, a szülei most épp nagyapja felügyeletére bízták, aki szabadon hagyja ki-be rohangálni a mezítlábas kisfiút, hadd önállósodjon.

– Hintázunk? – Lilla feláll a homokozóból, lábán koszosan csillan a homok, és a libikókához fut. Felpattan rá, Dani máris ott terem, lenyomja a másik oldalt, és ő is felugrik. Fel-le, fel-le… A gyerekek nem beszélnek, csak olykor cinkosan egymásra nevetnek. Lilla még a szájában érzi a korábban elnyalt csokifagyi ízét. Hullámos, szőke haja mókásan ugrál a lendülettől, a kisfiú tűnődve figyeli. Aztán amikor leér a földre, egy darabig fenn tartja Lillát, és nevetni kezd. Lilla kalimpáló lábakkal elégedetlenkedik:

– Engedj le!

– Még nem lehet! Most én vagyok lent! – vigyorodik el még szélesebben a fiú, és a lány szoknyája alá néz. – Kilátszik a bugyid!

– Nem baj, nem vagyok szégyenlős – jelenti ki Lilla, és határozottan kihúzza magát a hinta tetején, ahogy bizonyára egy hercegnő tenné.

A fiú nem akar alulmaradni.

– Akkor jó, mert én se! – Gyors mozdulattal lerántja a rövidnadrágját, aztán vissza.

Majd mintha mi sem történt volna, hintáznak tovább. Fel-le, fel-le…

Egyszerre bukik ki belőlük a nevetés, igazi, őszinte, gyermeki kacaj, amit a felnőttek irigykedve figyelnének, ha hallanák, mert ilyen nevetésre csak a gyerekek képesek, akik épp most osztottak meg egymással egy nagy titkot.

Aztán Lilla elkomorul.

– Messzire költöztök?

– Nem tudom. Azt hiszem, nincs nagyon messze. – Dani elárulja a falu nevét. – Ismered?

Lilla szeme felcsillan, az iménti ború helyére öröm szökken.

– Ott lakik az egyik nagyim. Amikor meglátogatjuk, találkozhatunk.

Dani elmosolyodik, arca ennek ellenére komolyabbá válik. Leszáll a hintáról, Lillát is leengedi. Épp időben, mert a kislány anyukája kikiabál a konyhaablakból, hogy kész az ebéd.

– Megyek! – kiált vissza, majd Dani huncut-barna szemébe néz.

– Szia – feleli elgondolkodva a kisfiú, aztán egy hirtelen mozdulattal Lilla felé hajol, csokifagyis szája puszit cuppant a lány kipirult arcára.

– Búcsúpuszi – von vállat, majd elindul haza, egyszer sem fordul hátra.

Lilla hosszan néz utána. Amikor Dani eltűnik a kapuban, és őt már másodjára szólítja az édesanyja, csak akkor indul át az úttesten. Ujjaival megérinti a bőrét ott, ahol Dani megpuszilta, és úgy mosolyog, mintha nem a szája, hanem a szíve tenné. Különös érzés.

2013 nyara

A vidám csapat megérkezik a város egyik kedvelt szórakozóhelyére. A bejárat mellett néhány, árnyékosabb részre ültetett orgona még virágzik, Lilla imádja ezt az édeskés szerelemillatot. Bentről már kihallatszanak a régi slágerek, szíve nagyot dobban az ismerős dallamokra – hiába, ma már retrózene az, amire ők fiatalkorukban buliztak.

Meglepő módon huszonévesek is vannak a bárban jócskán. Elvegyülni azért már nem tudnak közöttük, de ez láthatóan senkit sem zavar. Az osztály jelenlévői leülnek a számukra foglalt, hosszú asztalhoz, hamarosan már a régi szép időkre koccintanak, és Lilla nosztalgiával néz végig a semmit sem változott arcokon. Persze a barázdák kicsit mélyebbé váltak, egyesek itt-ott kikerekedtek, mások veszítettek a súlyukból, de a természetük, szófordulataik ugyanazok. És ez megnyugtató érzés.

Lilla tekintete a kicsit távolabb ülő Dani felé kalandozik a félhomályban, melybe diszkófények szórnak villogó színeket. A férfi is éppen rápillant. A csillogó-barna tekintet változatlan, és Lilla biztos benne, hogy az ő szemében is érzelmek kavalkádja forrong. A félköríves bárpult túlsó oldalán megbúvó tánctérre már szivárognak a legbátrabbak, Dani a fejével arrafelé int. Lilla nem hallja, mit mond a férfi, de amikor feláll az asztal túloldaláról, vele mozdul.

Dani kézen fogja, és a gyengéd, de határozott szorítás máris megteszi a hatását: Lilla úgy érzi magát, mint azon a bizonyos estén tizenhárom éves korukban. Dani apró kavicsokkal dobálta az ablakát a nagyinál, majd megszöktette, mint valami mesebeli királylányt…

1988 nyara

A koncert már javában tart, a kápolna melletti dombon többszáz ember üvöltve énekli a slágereket. Lilla nem járt még rock-koncerten, a keményebb zene sem a stílusa, de van valami lenyűgöző abban az együtt létezésben, ami az épp fellépő zenekar és a közönség, valamint az egyes emberek között lüktet. Fiatalok, középkorúak, idősek. Farmerkabátos, bajuszos rockerek kitűzőkkel teleaggatott katonai hátizsákokkal, és szépen kiöltözött helyiek. Az évek nem számítanak, egybeolvadtak a pillanattal, a pillanatokat pedig a zene fonja össze valami múlhatatlan erővé, amiből mindenki részesülhet.

A kordonon könnyen átjutnak, mert Dani nagybátyja az egyik szervező.

– Gyere, ott vannak, elöl a többiek!

Dani természetes mozdulattal maga után húzza Lillát, mintha ez csak egy lenne a mindennapos kézfogások közül, nem pedig az első igazi érintés. A lány lélegzete egy hosszú pillanatig elakad, a szíve túlkalapálni igyekszik a hangszórókból szóló basszust. Amióta itt nyaral a nagyinál, csak kétszer beszéltek egymással, akkor is mintha zavarta volna Danit, hogy a haverok vele látják. Az ujjai most mégis úgy szorítják, mintha bizonyítani akarnák az összetartozást. Lilla megborzong a hűvös, augusztus végi estén, és elszakíthatatlanul kapaszkodik Dani kezébe.

Ahogy kerülgetik az embereket, egyszer csak véget ér a szám, és utána borongós, fülbemászó dallam szabadul el és tölti be a fákkal övezett nézőteret, melybe bele-belezúg egy harang hangja.

Élete valahol véget ér, a szíve már nem dobog…[1]

Minden ember a földre térdel, Dani és Lilla is, hiába nem értek még oda a többiekhez. Körülöttük öngyújtók villannak, összekapaszkodó emberek dőlnek jobbra-balra, és együtt éneklik a sorokat a zenekarral. A gyors résznél a többség felpattan és ugrál, de ők ketten nem moccannak, csak szorítják egymás kezét. Lilla szándékosan nem pillant Danira, mert úgy érzi, az már túl sok lenne. Hiszen az összefonódó ujjaik nyomán is olyan bizsergés támad az egész testében, amit még nem élt át korábban.

Lehunyja a szemét, hogy a varázs örökké tartson. A nyáréjszaka cigaretta füsttel keveredő, fülledt-virágos illatai, Dani egyszerre óvatos és határozott ujjainak szorítása, a zene bőr alá kúszóan fájdalmas lüktetése… Itt kellene megállítani az időt.

A koncert után Lilla visszalopózik a szobába, és az ablak két oldalán állva végre egymás szemébe néznek. Dani zavartan elmosolyodik, aztán egy gyors mozdulattal puszit nyom Lilla szájára. A lány egész testét elönti a forróság.

– Búcsúpuszi? – kérdezi, de a kérdés hangsúlya már magában hordozza a választ is.

Aludni aztán egyetlen percet sem tud. Mindvégig Dani arcát látja maga előtt, Dani kezét fogja, vele ring a zene dallamára, a száján érzi a száját, mert a fiú ajka pecsétet égetett rá, ami titkokat őriz, és a jövőről suttog.

A fiú nem keresi többet azon a nyáron. Amikor Lilla egyszer távolról látja, haverokkal ül a parkban, nevetgélnek. Dani csak futólag pillant rá, hiszen Lilla csak egy lány, akivel egy kamasz fiúnak semmi dolga. Lilla gyomra összeszorul, ujjával lopva megérinti az ajkát.

A pecsét nem halványult el, ízét magával viszi akkor is, ha véget ér a nyár.

2013 nyara

Dani a bárpulthoz vezeti Lillát, italt rendel, majd felé fordul és megpróbálja a hangos zenét túlkiabálni.

– Sajnálom, hogy elváltál – mondja, elgondolkodva Lillára néz. Arcán most nyoma sincs a huncutságnak, komoly, érett férfi vonásai ezek, és Lillán pillanatnyi keserédes nosztalgia suhan át. Talán veszteség-érzés féle, amit akkor élünk meg, ha valami soha nem volt a miénk, rejtélyes okból mégis ragaszkodunk hozzá.

– Aranyos vagy, de én már nem sajnálom.

Mielőtt a bárba indultak volna, a régi osztályteremben mindenki elmesélte, mi történt vele az elmúlt évtizedben. Hát igen. Lillának nem alakult éppen szerencsésen a házassága, de ha az utóbbi évek veszekedéseire gondol, tudja, ez volt az egyetlen lehetőség. Persze, a kilenc éves kisfiuk miatt nehéz volt meghozni a döntést, de utólag kiderült, hogy ő is megkönnyebbült a válás után, és jobb neki, ha külön-külön szeretik a szülei, mintha egymást utálva villámhárítónak használják.

– És te? – Lilla kérdőn néz Danira, aki épp a sörösüveget teszi vissza a bárpultra. Lopva a férfi szájára pillant, melyen nedvesen megcsillan az ital. Kényszerítenie kell magát, hogy a szemébe nézzen. – A többiek előtt csak a karrieredről meséltél.

Dani az osztályban elmondta, hogy bejött a tíz évvel ezelőtti terve, amit a legutóbbi találkozón még csak álomként emlegetett, és sikeres üzletember lett belőle Ausztriában.

– Az számít, amiért pénzt kap az ember – ad félig-meddig humoros és kitérő választ a férfi, aztán úgy tűnik, mintha épp a szavakat keresné a folytatáshoz, ekkor azonban felcsendül az ismerős szólam és a harangok. Lilla szíve a torkába ugrik, a szája kiszárad, belekortyol a koktéljába. Dani azonban már húzza is maga után a tánctérre.

Élete valahol véget ér, a szíve már nem dobog…

A férfi karja szorosan Lilla dereka köré fonódik, és ő lélegzetvisszafojtva veszi tudomásul, hogy a teste még most is hevesen reagál a közelségére. Átkarolja Dani nyakát, a láthatatlan borosta érdesen simul a homlokára, a hajában érzi az arcát, és azt, ahogy a férfi mélyen beszívja az illatát, majd nagyot sóhajt. Lilla egész testében szétáramlik a zene, összeölelkezik a forrósággal, amit Dani érintése okoz még ennyi év után is. Ahogy lassan billegnek a dalra, Lilla homályosan érzékeli, hogy mások is megjelennek mellettük a régi osztályból, és a tánctér lágyan ringatózó párokkal telik meg. Aztán lehunyja a szemét, és a külvilág egyetlen félelmetesen élő, zenéből és szövegből és ölelésből és fülledt emlék-illatokból egybeolvadó szívdobbanássá duzzad, ütemesen lüktet, ta-tam, ta-tam, ta-tam.

…Ezt álmodta, erre ébredt, évek óta csak ezt remélte…

Lilla suttogva énekli a szöveget, és ebben a pillanatban képtelenségnek tűnik, hogy húsz év telt el az érettségi bankett óta.

1993 nyara

Amennyire izgultak a tételek kihúzása előtt, annyira felszabadult mindenki a bankett estéjén. Már csak a szórakozás van hátra, és a búcsú a barátoktól. Persze, néhányan biztos tartani fogják a kapcsolatot egymással, de az egység várhatóan széthullik, maradnak az öt-tíz évenként megszervezett találkozók. Lilla reméli, hogy lesz, aki majd megszervezi.

A belvárosi diszkó megtelik bulizó érettségizettekkel. A levegő izzik, nevetéssel teli és az ígérettel, hogy ma este mindent lehet. Ahogy Lilla elnézi Dani kócos-barna haját, a homlokába lógó tincseket, amelyek olyan édes keretet adnak csokoládébarna szemeinek, eszébe jut, milyen hatással volt rá a látvány a középiskola első napján.

Percekig alig jutott levegőhöz, amikor tudatosult benne, hogy Dani és ő osztálytársak lesznek. Talán a sors játszott velük különös játékot, amikor újra egymás mellé terelte őket? Mert ekkora véletlenek nem létezhetnek. Akkor már több, mint egy éve nem látta Danit, egészen pontosan a koncert óta, és hirtelen fel sem tudta fogni, hogy ezentúl minden nap egymás közelében lesznek.

Négy éven át nem tudta megfogalmazni, mi is rezgett közöttük pontosan. Csak azt tudta, hogy Daninak köszönhetően szeretett iskolába járni. Hiába ültek egymástól távol, Lilla gyakran elkapta a fiú tekintetét, mire bátrabb napjain visszamosolygott, bátortalanabb napokon pedig lesütötte a szemét. Mindvégig vibrált közöttük valami láthatatlan szál, ami – mint a libikóka tengelye – összekötötte őket. Minden kósza érintés áramütésként hatott Lillára. Titkon remélte, hogy Dani keze szándékosan súrolta az ujjait, miközben ő átadta neki a füzetét, és az osztálykiránduláson nem csak azért nyújtotta felé a karját, hogy ne csússzon bele a patakba.

– Megkönnyebbültél? – rántja ki gondolataiból Lillát Dani hangja. Úgy elgondolkodott, hogy észre sem vette, mikor került mellé a srác.

– Jó végre túl lenni az érettségin – feleli, és kicsit odébb húzódik, hogy helyet adjon Daninak. Ő leül, combjuk egymáshoz préselődik. Lilla testén forróság hullámzik végig. Késztetést érez, hogy mondjon valamit, de semmi értelmes nem jut eszébe.

– Hiányozni fognak a többiek – szólal meg Dani, és Lilla érzi, hogy őt figyeli közben. Lassan a fiú felé fordul, a szemébe néz, és a tekintet nem engedi többé. Azt súgja, hogy ez az üzenet neki szólt, hogy Daninak ő fog hiányozni.

Lilla mellkasát majd átüti a szíve, úgy kalapál, a hőség elviselhetetlen a zsúfolt helyiségben. Azonban a pillanatnak vége szakad, mert pár osztálytárs közeledik feléjük. Dani feláll, de még mielőtt csatlakozna a fiúkhoz, Lillához fordul:

– Később talizzunk. Szeretnék búcsúpuszit adni.

Lillának már nincs ideje válaszolni, de valószínűleg nem is jönnének szájára a szavak. Négy év telt el a remény és reménytelenség csalóka körforgásában, és lehet, hogy Dani is végig úgy érzett, ahogy ő, csak mindketten félreértették a másikat? Mindketten féltették saját magukat a csalódástól, ezért sohasem közeledtek egyértelműen? Vagy csak tartottak az osztálytársak pletykáitól, és most már mindegy, mert úgyis vége a sulinak?

Mert ez az ígéret most nagyon is egyértelmű volt…

Lilla érzi, hogy arcát elönti a pír, és az este folyamán Dani valóban gyakran keresi vele a szemkontaktust, hiába beszélget másokkal, mintha Lillához szólna minden szava és mozdulata.

A gyors számokra együtt táncol az osztály, hamarosan felcsendül azonban az első lassú dal. Erre a többség a bárpulthoz megy, és italt rendel. Dani is így tesz a fiúkkal, Lilla pedig a lányokkal.

Kicsit később azonban Dani elindul Lilla felé, és ő megijed, hogy esetleg a többiek szeme láttára felkéri lassúzni. Dani azonban nem ezért jött, hanem a füléhez hajol, és azt kérdezi:

– Kimegyünk levegőzni egy kicsit? – Forró lehelete borzongatón csiklandozza Lilla nyakát.

– Aha – feleli megjátszott könnyedséggel, de valójában a szíve majd kiugrik a helyéről.

A diszkó előtt sokan álldogálnak, röhögcsélnek, cigarettafüst kavarog a levegőben. Dani távolabb vezeti Lillát, kevés séta után megállnak a közeli lakótelep egyik eldugott szegletében. Lilla hátával a tűzfalnak dől, zavarában az égre pillant. A csillagok mintha körbetáncolnák a holdat, fényük most nem néma és hideg, és Lilla közelebbinek érzi magához a végtelent, mint bármikor. Dani elé lép, két kezével Lilla mellett a falnak támaszkodik, a testüket már csak pár centi választja el egymástól.

– Nézz rám – súgja a fiú.

Lilla a csillagok helyett most Dani sötét szemébe néz, a fekete pupillába szinte beleveszik a barnaság. A fiú tekintete beszédesebb, mint valaha. Mintha beengedné egy helyre, ami eddig zárva volt előtte, és a közöttük vibráló távolság nem létezne többé.

Lilla térde remegni kezd, a torka kiszárad. A fejét képtelen elfordítani, de nem is akarja. A végtelenségig tudna így állni. Dani közelebb simul hozzá, a fiú hasizmai nekifeszülnek a hasának, kemény mellkasa Lilla mellének. A levegőt mindketten szaporán veszik, és amikor Dani újra megszólal, hangja rekedtes-idegen.

– Alig vártam, hogy ennyire közelről lássalak… – mondja, majd a kezét leveszi a falról, és Lilla dereka köré fonja. – Hogy ennyire közelről érezzelek… – morogja, aztán kissé lehajol, és az ajkával megérinti Lilla ajkát. – Vagy inkább ennyire… – teszi még hozzá, de ezt már Lilla szájába mondja, és az ő ajka önkéntelenül szétnyílik, hogy beengedje a fiút.

A karját Dani nyaka köré fonja, és Dani arcára, majd a csillagokra pillant, aztán behunyja a szemét és már csak lebeg, mintha a könnyű nyári szellő felemelné őket, és egymásba gabalyodva szabadon úsznának az idő és a tér összemosott dimenziójában.

Dani ajka puha, gyengéd, de kíváncsi, nagyon-nagyon kíváncsi… A nyelve kesernyésen édes és játékos-felfedező, mely Lilla nyelvével összekapaszkodva vezeti a táncot, amit a tánctér helyett itt, a bokrok és a fal takarásában olyan dalra lejtenek, amit csak ők ketten ismernek, ami lágy öleléseket szül, fojtott sóhajokat fakaszt, és szenvedélyre buzdít.

A fiú egyik keze Lilla derekáról felfelé indul, és a melltartó alsó szélénél megáll. Az ujjak először csupán egy bátortalan mozdulattal bújnak be a ruhadarab alá, de ahogy Lilla megérzi a forró érintést a mellén, kéjes hullám vágtat végig a testén. Önkéntelenül felsóhajt, és közelebb nyomódik Danihoz. Ő felbátorodik ezen, és miközben a szája továbbra sem engedi el Lilla száját, a másik kezét is felcsúsztatja, és hátul kikapcsolja a lány melltartóját.

Lilla az alhasánál keménységet érez, és erőteljes gyönyör önti el a tudattól, hogy Danira is ilyen hatással van mindez. Mennyit álmodozott róla, hogy a fiú egyszer majd megcsókolja! Mennyit gondolt arra az öt éve kapott puszira, ami rápecsételt valami letörölhetetlent, és amitől egyszerűen tudta, hogy ha valaha több is történne, az mámorító lenne.

És valóban az. Érdemes volt várni a csókra. És az érintések… Repülés-zuhanás, repülés- zuhanás. Fel-le, fel-le…

Dani óvatosan a tenyerébe fogja Lilla mellét, simogatni kezdi, mire Lilla torkából nyöszörgés szakad fel. Ölét forróság önti el, csak szívja magába a fiú illatát, az éjszaka zajait elnyomó sóhajaikat, és úgy érzi, hogy legszívesebben most azonnal odaadná magát Daninak.

Dani egyre mohóbban kóstolja a mellét, aztán harapdálja és végignyalja a nyakát, egészen a füléig, és a fülcimpáját veszi a szájába. Lilla már csak a saját szívdobbanásait és vérének pulzálását hallja, mely összekeveredik Dani szapora lélegzetvételeinek hangjával. Mindez együtt őrjítő, egyszerre felemelő és megsemmisítő, és ő bele akar veszni teljesen ebbe a még éppen csak feltárulni kezdő öntudatlanságba.

Dani egyik kezével a sliccéhez nyúl, és hamarosan Lilla hasának nyomódik a meztelen, kemény férfiasság.

Ekkor azonban Lilla megérzi a fal hűvösét a hátán, és összerezzen.

– Baj van? – kérdezi azonnal Dani. Lilla megrázza a fejét. – Ugye te is akarod? – kérdezi a fiú, és puha csókokat hint Lilla arcára, karjával átfogja a lányt.

– Igen, de… – Lilla nem tudja, miért tette hozzá, hogy de, hiszen csak annyit akart mondani, hogy igen. Mert akarja. Mindennél jobban. És abban is biztos, hogy Danival.

Aztán ráébred, miért bizonytalanodott el.

– De? – sürgeti Dani a választ, de a hangja kedves, és még mindig mély és rekedt.

– De nem itt… Talán nem is most.

Miért? Mi rossz van abban, ha nem pihe-puha ágyban történik meg az első eset? Hiszen azzal a fiúval van, akit gyerekkora óta szeret. És most már azt is tudja, hogy a teste is vágyik rá.

Dani azonban megérezhette az elbizonytalanodását, mert visszahúzza a cipzárt a nadrágján.

– Akkor én sem akarom – a hangja szomorkás, de szemrehányás nélküli, és megértés rezdül benne. Lillát egy mélabús gordonka-szólamra emlékezteti.

Megigazítják a ruháikat, aztán kézen fogva elsétálnak a rejtekhelyről. Szótlanul ballagnak, lépéseik tompa zaját tücsökzene kíséri, melyhez távoli kutyavakkantás társul. Meg-megállnak, egymáshoz bújnak, és soha elfogyni nem akaró búcsúcsókokat váltanak. Amikor már nagyon közel vannak a diszkóhoz, Lilla megszólal:

– Ez most tényleg legyen az utolsó. A többiek előtt nem akarom.

Dani lehajol, Lilla feneke alatt összekulcsolja a két kezét, és megemeli a lányt. Lilla szája a fiú homlokát érinti, lágyan megpuszilja, aztán az ajka lejjebb siklik az orrán át egészen Dani szájáig. Éhes, húsos ajkak várják, és Lillában újra felébred a korábban elcsitított szenvedély. A búcsúcsók átveszi az irányítást, és ők csak falják egymást hevesen, közel, még közelebb, sohasem lehet elég a másikból.

Ekkor felcsendül halkan a Vándor, kihallatszik a diszkóból. Lilla és Dani elengedi egymás száját, most a tekintetük kapaszkodik össze. Néhány ütem után Lilla tűnődve megszólal:

– Szerinted nem szomorú ez a dal? Gyönyörű, meg minden, de a halálról szól.

Dani kicsit értetlenül néz rá.

– Dehogy! Szerintem éppen, hogy az életről szól. Az igazi életről, ami lüktet, szabadon szárnyal, és ahol nincsenek kötöttségek.

Énekelni kezdi a refrént.

Nem félek, amíg élek, várnak a messzeségek, városok, országút pora,

Napfényben, zord télben, minden nap, minden éjjel, vándorlok, nem állok meg soha.

Lilla ebben a pillanatban megérti, hogy ő kevés. Az erővel, ami Danit csábítja, nem tudja felvenni a versenyt. Némán hallgatja végig a számot, összeszorult szívvel figyeli Dani arcát közben. Mintha a fiú már most is távol járna.

Amikor a dal véget ér, akkor azonban vidáman azt kérdezi:

– Nyár végén kijössz velem a koncertre?

Lilla semmit sem szeretne jobban. De halálosan fél a fájdalomtól, amit ez az utolsó utáni alkalom jelentene. Inkább legyen vége most, akkor talán őszig, a főiskola kezdetéig fel tudja majd dolgozni.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet – feleli halkan. – A búcsúpuszi már megvolt, engedjük el egymást most.

2013 nyara

Lilla észre sem veszi, Dani mikor simult hozzá annyira közel, hogy a testük egyként mozog a zene dallamára, hogy saját mellkasában érzi a férfi szívdobbanásait, hogy egymásnak feszül a testük minden egyes lélegzetvételkor. Az erős combok Lilla lába közé ékelődnek, és abban a pillanatban, amikor a csípőjének nyomódik a nadrágon keresztül is egyértelműen érezhető férfiasság, Lilla ölét is elönti a forróság.

– Pont olyan az illatod, mint húsz éve – Dani rekedtes hangja veszélyes játékot űz Lilla érzékeivel. – És a bőröd puhasága… – hajszálnyit elhúzódik, és ujjával végigsimít Lilla arcán, aztán a nyakán egészen a kulcscsontjáig. – Semmit sem változtál. Ugyanolyan gyönyörű vagy nekem. – Az ujjak helyét most Dani szája veszi át, és Lillát körülöleli a forróság, legszívesebben még a könnyű, türkiz ruhától is megszabadulna, hogy a férfi zavartalanul folytathassa a felfedezőútját a bőrén.

Mintha a külvilág nem létezne, Lilla körbe sem pillant, nem érdekli, ki látja, és ki mit gondol arról, ami most köztük történik, csak az érdekli, hogy ez a pillanat ne érjen véget. Akarja a férfit, úgy ahogy még soha senkit, akár csak húsz évvel ezelőtt, mégis sokkal erősebben, hiszen most nincs benne félelem, sem bizonytalanság.

Dani mintha a gondolataiban olvasna, azt súgja:

– Menjünk ki. – A gordonka mély húrja ércesen megrezdül, Lilla a testében érzi a hangokat, szíve újra az első érintés izgalmával dobog.

Szinte szaladnak, mintha valami jól ismert titkos helyre igyekeznének, és közben Lillában ott lüktet minden régi találkozás. A könnyű, türkiz ruha lebben, akár csak nyolc éves korában a hintán, ujjai végei bizseregnek, akár csak tizenhárom évesen a koncerten, a testében újszülöttként támad fel a vágy, mint az érettségi után, de ott van a vagány srác iránti csodálat is, és az egymástól eltávolodó életük emlékdarabkái, melyek most még intenzívebbé, még hihetetlenebbé és felszabadultabbá teszik a pillanatot.

A Csónakázó-tóhoz érve lépteik lelassulnak. Fiatalok éjszakai találkahelye ez, a padok többségén most is szerelmes párok ülnek egymásba feledkezve. Lilla és Dani a hídon át a belső szigetre megy. Itt már kevesebb emberbe botlanak, a sötét sűrűbb, a levegő hűvösebb, a bokrok és a fák ölelése diszkrétebb.

Néhány perc múlva már csupán magukban vannak. Dani egy padhoz vezeti Lillát, ami fölé hatalmas szomorúfűz von fátylat. Lilla bőre érzékeli a hűvöset, a teste belül mégis izzik. Tudja, minden idegszálával érzi, hogy most nem fog nemet mondani. Mert képtelen lenne, és mert nem is akar. Halványan elmosolyodik magában a gondolaton, hogy húsz éve nem akarta szabad téren, és most mégis úgy fog megtörténni Danival az első…

A tánc közben oly gyengéd és érzéki mozdulatoknak már hűlt helye, Dani határozottan szembefordítja magával Lillát. Mindkét karjával szorosan átöleli, beburkolja a testével, és úgy szorítja, ahogy egy rég elvesztett kincset ölel magához az ember, amiről már végleg lemondott.

A szája mohón Lilla szájára tapad, és ő halkan felnyög, amikor megérzi a férfi kesernyésen édes ízét, ami egy leheletnyi alkohol-ízzel keveredő, hamisítatlan, elmondhatatlanul finom Dani-íz. Időutazás ez a csók. De most érettebbek, bátrabbak, falánkabbak, mint régen. Hiszen a hiány és az újra egymásra találás összes visszafojtott szenvedélye benne van ebben a csókban, nincsenek félelmek és gátlások, csak a pillanat, és ők ketten a fűzfa alatt. A lecsüngő, vékony ágak titkokat susognak, és fojtott nyögéseket nyelnek magukba.

Dani nyelve őrült táncot jár Lilláéval, a szája minden zugát felfedezi, és ő szinte beleomlik a férfi karjába, alig tartják meg a lábai. Forróság és kéj lüktet minden porcikájában, az ölében elviselhetetlenné fokozódik a vágy. Dani mindkét kezével simogatja, markolja, ahol éri, Lilla is benyúl a férfi pólója alá, ujjait végighúzza a hátán, szorítja, dörzsöli, az izmok és a kemény test elbűvöli, már alig várja, hogy mindenhol érinthesse. Aztán Dani hátáról a hasára, mellkasára vezeti a kezét, ami szintén feszes még most is, majd vissza a csípőjére, és nem bírja megállni, hogy ne nyúljon be a farmer alá a derékrésznél.

Belemarkol a férfi fenekébe, Dani pedig ugyanekkor mindkét kezével az övébe, gyúrja, gyömöszöli, miközben a szájuk ugyanebben az ütemben falja tovább egymást. Lilla egész testében elviselhetetlenül erős kéj száguld, és amikor Dani a ruha alatt a bugyijába csúsztatja a kezét, hangos nyöszörgés hagyja el a torkát.

Kicsivel később Dani zihálva elhúzódik, farzsebéből óvszert vesz elő. Lehúzza a bugyit Lilláról, majd saját magáról a nadrágot és az alsót, és ráül a pad háttámlájára, így szinte teljesen egy magasságba kerülnek. Közvetlenül maga elé húzza Lillát, és ettől az intim találkozástól mindketten felsóhajtanak. Ahogy Lilla óvatosan még közelebb mozdul, a testük végre eggyé válik.

Dani Lilla fenekét fogja, lágyan irányítja a mozdulatokat, melyek először óvatosak, majd egyre vadabbak, és Lilla egyre feljebb repül, aztán zuhan, repül-zuhan. Fel-le, fel-le…

Vére száguld az ereiben, a fülében dobol a ritmus, a saját sóhajainak és Dani olykor felhangzó mély nyögéseinek visszhangja, egy végtelenül érzéki kánon, a gordonka és a hegedű duettje.

Egyszerre érnek a csúcsra. Egyszerre szakad ki belőlük egy fojtott sikoly, néhány pillanatig egyszerre vannak fent. Egymásba kapaszkodnak, testük megrázkódik, mellkasuk szaporán emelkedik-süllyed. Sokáig csak ölelik egymást, szótlanul, egymás szívverését hallgatva.

Valamivel később visszaöltöznek, átmennek a pad túloldalára, és Dani az ölébe ülteti Lillát. Karja most is körbefonja, testük szorosan egymáshoz simul. Kicsit még pihegnek, és úgy pillantanak a másikra, mint akik most osztottak meg egymással egy nagy titkot.

– Tudod, tíz évvel ezelőtt én komolyan folytatni akartam veled – szólal meg Dani, hangja nyugodtan, szelíden rezeg. – Addigra már átértékeltem a dolgokat, magamat, levetettem azt a nagy arcot, ami igazán sosem én voltam. Az járt a fejemben, hogy hiszen te ismersz. Gyerekkorunk óta ismersz. De valahogy annyira távol voltál akkor, őszintén bevallom, kicsit sokkolt, hogy terhes vagy, hogy utána erőszakkal lezártam magamban a dolgokat.

Lilla tisztán látja maga előtt a tízéves találkozót. Valóban volt akkor valami új a férfiban, mintha sokkal nyitottabb lett volna. Mintha hazaérkezett volna önmagához.

2003 nyara

Lilla és Dani az iskola udvarán ülnek egy padon, az akác édeskés illatától zsong a levegő. Mindketten korábban érkeztek, még sok osztálytársukra várniuk kell.

Dani széles mosollyal fogadta Lillát pár perccel ezelőtt, aztán a mosoly mintha az arcára kövült volna, amikor lejjebb tévedt a tekintete.

– Azt hiszem, hamarosan én is családot alapítok – jelenti ki most a férfi határozottan, ám Lilla érez ebben a magabiztosságban valami szomorkás árnyalatot.

– Azt hittem, te nem szereted a kötöttségeket – feleli, és kedvesen Danira mosolyog.

– Mindenki megkomolyodhat egyszer, nem?

– Feladnád a szabadságot?

– Rájöttem, hogy nem akarom úgy végezni, mint a dalban. Magányosan kóborolni, akinek senkije sincs, semmije sincs, csak az élete, ami ha valahol véget ér, nem siratja senki – idézi Dani a Vándor szövegét.

Lilla egész testén remegés suhan át, és a szíve nagyot dobban a sorok hallatán, ami Dani hangján különös érzékenységgel vibrál.

Aztán a domborodó hasára pillant, és rásimítja a kezét.

Egy lélegzetvételnyi idő elteltével mégis felemeli a fejét, Dani szemébe néz. A sötétbarna szín most mélyebb, mint valaha, talán megrendültség és némi keserűség örvénylik benne.

– Tiszta szívemből kívánom, hogy te is megtaláld azt, akivel boldog lehetsz – mondja Lilla olyan színtelenül, ahogy csak tudja.

Mert nem tehet mást.

Ha öt évvel ezelőtt nem úgy viselkedik a férfi, ahogy viselkedett, talán minden másképpen alakul.

1998 nyara

Lilla már megbánta, hogy elutasító volt Danival az érettségi után. Ezerszer visszajátszotta magában az őrült csókjaikat, és hogy utána leállította a folytatást. Ezerszer elképzelte, milyen lett volna, ha mégis szeretkeznek, és ha még a koncertre is elmennek együtt. Egész nyáron csak bolyongott, mint valami szellem, aki kirekesztett a való világból, hiába próbál kapcsolódni hozzá.

A hamarosan kezdődő főiskola is hidegen hagyta. Azt gondolta, szeptemberre kiveri majd Danit a fejéből, ám amikor a koncert estéjén a szobájában elaludni próbált, majd’ megőrült a gondolattól, hogy a fiú talán éppen most fogja meg egy másik lány kezét, mással térdel le a Vándor alatt, és másnak ad búcsúpuszit.

A főiskola évei alatt persze idővel halványult a fájdalom, de el sohasem múlt.

És most, amikor öt év elteltével megpillantja Danit, legszívesebben azonnal odarohanna hozzá, és a nyakába ugrana. De a fiú épphogy csak rápillant, majd a régi haverokhoz csatlakozik, akik egymás szavába vágva mesélik a főiskolai, egyetemista élményeiket. Nem telik bele pár perc, és már Dani a leghangosabb köztük, Lilla fülét úgy bántja a harsány beszéd, mint egy félrehangolt hangszer hamis rikácsolása. Ő nem ezt a Danit ismerte eddig.

Igyekszik szándékosan kizárni, nem akarja hallatni a dicsekvését, a nagyképű megnyilvánulásait.

Ám az osztálytermi beszélgetés után egy szórakozóhelyre indulnak, és út közben véletlenül egymás mellé kerülnek. A lány összerezzen, amikor ráébred, hogy Dani bandukol mellette.

– Gratulálok a sikereidhez! – mondja tettetett könnyedséggel.

– Kösz – veti oda Dani flegmán. Aztán, mint akinek eszébe jut, hogy talán illene visszakérdeznie, hozzáteszi: – Neked jól ment a suli?

– Ment, persze, de örülök, hogy már vége és dolgozom.

Lilla úgy látja, hogy Dani nem igazán figyel rá, ezért nem folytatja. Valóban, Dani gondol egyet, és a mögöttük gyalogló többiekhez csapódik:

– Bocs, Lilluska, valamit meg kell beszélnem a srácokkal – int még oda hanyagul a lánynak, aztán egész este kerüli a tekintetét.

Lilla utálja, ha így hívják. Főleg ebben a lekezelő stílusban, amivel Dani most megtiporta a gyerekkoruk óta tartó kapcsolatukat. Mégis csak jó, hogy lezárták az érettségi után, és hogy nem adta oda magát neki. Keserves lett volna látni, ahogy a fiú szép lassan kifordul önmagából.

2013 nyara

Lilla megborzong az emlékek hatására. Jó, hogy az a felszínesség és flegmaság csak rövid ideig tartott Daninál, valószínűleg kereste még önmagát.

Dani komoly arccal nézi Lillát a félhomályban, ő a férfi ölében ülve kissé fölé magasodik. Mélyen beszívja a hajának illatát, miközben mindkettejük testének enyhe verejtékszaga még halványan körbelengi őket. A férfi egy nagy levegővétel után folytatja:

– Tudatosan mást kerestem, olyan nőt, aki semmiben sem hasonlít rád, hogy még véletlenül se ugorjon be egy múltbeli pillanat, a nevetésed, az érintésed, a libikóka, vagy a koncert, ahová nem jöttél el velem. Mert te akkor már máshoz tartoztál, a gyerekkorunknak végleg vége szakadt.

– És akkor most mi történt köztünk? – suttogja Lilla.

Dani kicsit hátrébb húzódik, Lilla szíve összeszorul a mozdulatra.

– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy mindennél jobban akartalak. De… – Dani tart egy kis szünetet. Lilla érzi, ahogy a szeme előtt elhomályosodik a kép, Dani arca összemosódik a körülöttük sötéten bólogató fa lombjával. Próbálja visszafogni a könnyeket, és egy darabig sikerül is, de az elszorított sírás a torkát fojtogatja.

Dani végül nem fejezi be az előző mondatot.

– Az az igazság, hogy rohadtul hiányoztál, Lilla. – A férfi hangja most bocsánatkérően szelíd gordonka-dallam, a darabot lezáró, halkuló akkord. – Most tudom csak, mennyire. Már amikor táncoltunk, éreztem, hogy elvesztem. Hogy ma este biztos nem tudok ellenállni neked, ha látom rajtad, hogy te is akarod. Viszont… van barátnőm. És hamarosan összeházasodunk. Nem lehetek akkora szemét, hogy cserbenhagyom, mert nagyon jó ember. Szeretem is, csak… máshogy. Szóval ne haragudj, de ez most valóban búcsúpuszi volt. – Dani mélyen Lilla szemébe néz, és ő érzi, hogy egyetlen könnycsepp kiszabadult, és épp legördül az arcán. – Kérlek, őrizd meg a titkot! A mi titkunkat.

– Máshogy szereted? – Lilla nem tudja, miért pont ezt a kérdést teszi fel, amikor millió mást is kérdezhetne.

Dani sóhajt egyet.

– Az első nő, akit a kislányom szeret.

– Neked van egy lányod?!

Dani megadóan bólint.

– Igen, hétéves és gyönyörű.

– És miért nem említetted eddig?

Dani rövid szünetet tart, közben Lilla leszáll az öléből, fejében kavarognak a gondolatok. Dani is feláll, kibújnak a fűzfa alól, és szép lassan visszaindulnak a sétányon.

– Mert nem egy love-sztori. Az anyját teherbe ejtettem, de hamar kiderült, hogy nem tudunk egymással mit kezdeni. Sosem vettem el, így válás sem volt, de Lilla miatt állandó bűntudat gyötör, hogy nem tudtam neki boldog családi életet biztosítani. És most végre van egy nő, akit elfogad mellettem. Röviden ennyi.

– Várj! A kislányodat Lillának hívják? – kérdez vissza Lilla elhaló hangon.

– Igen. – Dani megtorpan, és jelentőségteljesen Lilla szemébe néz. – A legszebb női név.

Mintha Dani arca közeledne felé, de ő újra előre fordul. Már kitisztult a feje, legalábbis az őrült vágytól, viszont most a gondolatok és emlékdarabkák gomolyognak benne, némi bűntudattal kiegészülve, nem lenne jó újra elveszítenie az önuralmát. Vagyis a világon a legjobb lenne, persze, de az idő alkalmatlan. Megint. Egyszerre sohasem lehetnek fent.

Abba inkább bele se gondol, hogy mi van, ha a férfi ugyanazért adta a Lilla nevet a lányának, amiért ő Daninak keresztelte a fiát?

Hogy legalább egy Dani legyen, akit feltétel nélkül, végtelenül és örökké szerethet.

A találkozó után úgy búcsúznak el egymástól, mint az összes többi találkozót követően: minden jót kívánnak, és nem beszélnek meg semmit a jövőre nézve.

Lilla mégsem érez fájdalmat. Némi keserédes nosztalgiát igen, és a duzzadt ajkát érintve többször felidéz magában minden pillanatot, de nem sajnál semmit. A lelke mélyén tudja, ha Dani előbb felfedi az igazat, ő akkor sem mondott volna nemet.

2018 nyara

A huszonötödik érettségi találkozót már a közösségi oldalon szervezte meg két srác, hiszen így sokkal egyszerűbb, és szinte mindenki elérhető. Kivéve Danit, akinek évek óta nem frissült az adatlapja, és nem szólt hozzá a beszélgetésekhez.

Lilla szaporán dobogó szívvel készül a találkozóra. Ahogy gyűlnek az osztálytársak, mindenkinek örül, aki érkezik, mégis egyre kevésbé képes őszintén mosolyogni. Mert Dani nem kerül elő. Az első alkalom, hogy hiányzik a találkozóról.

Hiányzik Lillának. Tisztában van vele, hogy már ő sem a régi, a bőrén az utóbbi évek valahogy több ráncot ottfelejtettek, festett hajának tövénél már láthatóan gyűlnek az ősz hajszálak, a teste egy kicsit puhább lett, és egy mérettel nagyobb ruhákat hord, mégis… A szíve ugyanúgy dobog, mint öt éve. Ugyanúgy, mint húsz éve. Nem érzi, hogy fárad, hogy öregedett, sőt, örökké lelkes és várakozó. És reménykedő.

De Dani nem jön el.

Az egyik srác, Dani egykori legjobb haverja árul csak el róla egy-két dolgot. Azt meséli, hogy Dani nincs valami jó passzban. Épp zajlik a válása, és a volt feleségével nagyon összebalhéztak. De többet nem akar pletykálni, és egyébként sem tud sok mindent.

2023 nyara

Dani és Lilla kézen fogva lépnek az osztályterembe. Negyvennyolc évesek, mégis fiatalabbnak tűnnek, mint valaha. Amilyen ürességet és csalódottságot érzett öt évvel ezelőtt, olyan melegség és szinte már szégyellnivaló boldogság árad szét most Lillában.

A harminc éves találkozóra már kevesebben jöttek el, mint a korábbiakra, és sajnos az egyik osztálytársuk már nem él, többen pedig komoly betegséggel küzdenek.

A sötétbarnába vegyülő ősz hajszálak csak még férfiasabb külsőt kölcsönöznek Daninak, a szeme csillogása most is őrzi azt a kortalan huncutságot, ami mindig is sajátja volt. Bársonyos gordonka-hangja nem kopott, vidáman, lendületesen rezeg, ahogy elmeséli a többieknek, hogyan is történt, ami történt.

– Bocs, srácok, hogy legutóbb hiányolnotok kellett, de zűrös volt minden.

– Egyáltalán nem hiányoztál! – kiált közbe valaki, de a hangsúly épp az ellenkezőjéről tanúskodik.

Dani elmosolyodik, folytatja.

– Bár nem voltam egy nagy közösségi posztoló, azért nézegettem ám a képeket, amiket felraktatok. És ahogy elnéztelek benneteket, aztán, ahogy elnéztem Lillát, a sokadik alkalom után egyszer csak megvilágosodtam. Hirtelen fel sem tudtam fogni, hogy lehettem akkora idióta, hogy nem jöttem rá hamarabb, hogy ő kell nekem. – Dani gyengéden Lillára néz, majd szorosan magához öleli. Lilla szíve még most is szaporábban ver a mozdulattól.

– Mindig is gyanúsak voltatok ti nekem! – szól közbe valaki fejcsóválva, nevetve.

– Jobb később, mint soha! – mondja valaki más.

– Sok boldogságot! – hangzik egy őszintén kedves hang.

– Köszönjük – feleli Dani és Lilla egyszerre, majd Dani még kiegészíti a mondandóját: – Szóval akkor végre felkerestem Lillát, nem csak a véletlen találkozásokra vártam, és szerencsémre nem hajtott el.

Lilla tisztán emlékszik arra a majdnem öt évvel ezelőtti estére, amikor Dani ráírt Messengeren. Először iszonyúan meglepődött, aztán egész éjjel beszélgettek, és a végére már egyértelművé vált, hogy többé nem engedhetik el egymást.

A libikóka tengelye megállt középen, és azóta is tartja őket ugyanabban a magasságban. Nincs többé fel-le, együtt lebegnek és egyensúlyoznak, miközben összeköti őket valami végtelenül szilárd, megingathatatlan erő.

2043 nyara

Ahogy a játszótér egyik padján ülve egymásnak dőlnek, Dani és Lilla haja egyforma-fehéren táncol a nyári szellőben, olykor egymással incselkedik. Dani lányának a lánya, és Lilla fiának a fia mindketten épp nyolc évesek, a közös játék közben olykor rájuk nevetnek, odafutnak hozzájuk.

Egyszer aztán a barna hajú, csokoládészemű kislány a libikókához szalad, felül rá.

– Hintázunk?

A szőke, kék szemű kisfiú felpattan a homokozóból, és odafut a lányhoz. Lenyomja a libikóka másik oldalát, felpattan.

Fel-le, fel-le… A gyerekek nem beszélnek, csak olykor cinkosan egymásra nevetnek. Szájuk körül barna maszat árulkodik a korábban elnyalt csokifagyiról. A kislány hosszú haja mókásan ugrál a lendülettől, a kisfiú tűnődve figyeli. Aztán amikor leér a földre, egy darabig fenn tartja a lányt, aki kalimpáló lábakkal elégedetlenkedik:

– Engedj le!

– Még nem lehet! Most én vagyok lent! – A kisfiú huncutul nevet, a nevetésbe a lány csilingelő kacaja vegyül, az édes hangok körüllengik Lillát és Danit.

De ők már nem a gyerekeket figyelik, hanem egymás felé fordulnak, arcuk kivirul, még mindig szép. Egymás szemébe néznek, éppen úgy, mint akik együtt őriznek egy hatalmas titkot.

*

[1] Lord: Vándor

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.6/10 (5 votes cast)

Leave a Comment

6 hozzászólás

  1. Nagyon megfogott a hangulata. Ez nagyon szép volt. Minden reggelnek így kellene indulnia.
    Külön piros pont Sitkéért és a Lordért. Szívem csücske mindkettő.

  2. Kedves Csilla! Nekem is nagyon tetszett, előhozott régi gimis, osztálytalálkozós emlékeket. 🙂 A sok idősík volt számomra kicsit zavaró, nagyon figyelni kellett, hogy épp milyen évben járunk. Az erotikus jelenet azért jött be, mert nem a megszokott volt, hozott újat. Nyilván azért nem került be a kötetbe, mert nem NA, és talán nem is annyira erotikus, mint amit vártak a pályázatra. De szuper novella, az egyike azon keveseknek, amit csak olvastam, olvastam, és mire a végére értem, kihűlt a kávém, mert elfelejtettem inni. 😀 Gratulálok hozzá!

  3. Kedves Isa-Bella és Judit!
    Nagyon örülök, hogy tetszett a novellám, köszönöm, hogy megírtátok a véleményeteket, boldoggá tett. :-))
    Igen, a korcsoportot jól benéztem, és felnőtt romantikust írtam… (Egyébként az eredeti verzióban valamivel részletesebb volt az erotikus jelenet, csak kicsit húztam belőle, mielőtt felkerült az oldalra.)

  4. Kedves Csilla!

    Vártam már a novelládat, mert tetszettek a korábban megjelent írásaid is. Bár most sem a Vakrandi némi színjátékkal c. novellád vidám, vagány stílusát hozod (ami szintén jól állt Neked), hanem ismét a filozofikusabb, melankolikusabb, szépirodalmibb oldaladat mutattad meg. De igazán nem bántam, mert beszippantott az írás erős hangulata. Rengeteg olyan mondat van benne, ami jól mutatna egy idézetes instagram képen. A végén már én is nehezen követtem a különböző idősíkokat, és azt sem értettem, hogy valójában, miért nem jött össze Dani és Lilla a gimi négy éve alatt, miért várt Dani a bankettig, hogy egyáltalán beszéljen a lánnyal, de mivel alapvetően nagyon tetszett a novellád, ezeken az apróságokon egészen könnyedén túlléptem. Szívből gratulálok!

  5. Kedves Petra!
    Nagyon köszönöm a kedves szavakat, igazán jólesett.:-))
    Úgy tűnik, az idősíkokon még agyalhattam volna, mert lineáris haladást nem akartam, ez a visszaemlékezős változat meg – ahogy ketten is említitek – ezek szerint túl kusza lett.
    Na, majd legközelebb 🙂

  6. Kedves Csilla!

    Aztán már bántam, hogy nem fogalmaztam pontosan. Izgalmas volt az “ugráló” idősíkok ötlete. Ne vesd el más novelláidban!!! Semmiképp sem! Jó, hogy nem lineárisan haladtál. Talán csak az volt a sok, hogy a végére már 6 vagy 7 idősík lett belőle a gyerekkoruktól kezdve az időskorukig. Az évszámok miatt természetesen sosem kavarodtam össze teljesen. Csak a végén már jobban kellett figyelnem, ami egy icipicit megakasztotta az olvasás élményét, ennyi.