Vasváry Csilla: Lényeg a szerelem

Figyelmeztetés: erotikus tartalom

 

Hogy melyik pillanatot lehet kezdetnek nevezni – ha létezik egyáltalán ilyen –, a mai napig nem tudom. Lehet, hogy mindig is szerelem volt közöttünk, lehet, hogy sosem volt az, és az is lehetséges, hogy csupán pár rövidke napig tartott az egész, amikor valahogy minden kifordult önmagából.

 

Két héttel ezelőtt még minden tökéletesnek tűnt, és őszintén hittem is, hogy az. Az álmaim és a valóság egyesültek, és ennek az egyesülésnek a megtestesítője Kristóf volt. Már fél éve jártunk, és végre elhittem, hogy igaz, hogy ő létezik, hogy mi ketten együtt létezünk.

A nappal is sötét, dohányillatú albérletben feküdtünk, meztelen testünk már csak átkulcsolt lábainkkal kapcsolódott egymáshoz, és én boldog voltam, mint még soha azelőtt.

– Azért eléggé izgulok – jegyeztem meg, amikor a közelgő államvizsga befurakodott a szeretkezéstől fellazult gondolataim közé.

– Ugyan már, kamuzol valamit, mosolyogsz hozzá, azt’ ennyi – intézte el Kristóf egy karlegyintéssel az ügyet.

– Neked jól megy az ilyesmi, tudom, irigyellek is érte. De én leblokkolok, ha nem tudom az anyagot. Meg néha akkor is, ha tudom.

– Lazulj el – morogta a számba, majd flegmán megcsókolt. – Tudod mit? Levezetésképpen elviszlek a bringatúrára, amiről meséltem. Csak mi ketten, a folyó, a sátor, a hold meg a csillagok…

Mindig tudta, milyen hangsúllyal szóljon hozzám, hogyan érintsen meg, hogy megszűnjön a külvilág és az aggodalmaim. Most is.

 

Lezajlott az államvizsga, lázasan készültem a Duna menti biciklitúrára.

– Tök jó ötlet, hogy kiengedjük a gőzt. Ősszel úgyis kezdődik a nagybetűs Élet – ecseteltem Kittinek, a legjobb barátnőmnek egy eldugott kis kávézó teraszán ülve. Egyik hobbija az volt, hogy ismeretlen helyeket, utcákat, kincseket fedezett fel – most épp ezt az icipici, de annál hangulatosabb kávézót. Elgondolkodva rám nézett, aztán valahová mögém, az utca egy távolabbi pontjára fókuszált.

– Azt hiszem, Kristóf egy kicsit másképpen engedi ki a gőzt…

Hátrafordultam. A tűzforró kávé a torkomra fagyott.

– Hogy lehetett ekkora szemét!? – ordítottam egy héttel később Kittinek, miközben Kristóf maradék cuccait pakoltam egy bőröndbe. Kitti olyan fejet vágott, mint aki mindent ért és nem ért semmit, mindezt egyidejűleg. Lehet, neki van igaza, hogy évek óta nem járt senkivel.

– Én elmegyek veled, ha gondolod – szólalt meg elgondolkodva, miközben az egyik hosszú, barna hajtincsét tekergette a mutatóujja körül.

Hirtelen fogalmam sem volt, miről beszél.

– A biciklitúrára – tette hozzá.

– Ja… Ahhoz már semmi kedvem. Majd tekerek itthon a szobabiciklin, és közben jégkrémet kanalazok bánatomban.

Kitti egy pillanatra elgondolkodott, mint aki keresi az egyetlen tökéletes érvet a meggyőzésemre. Nem adtam sok esélyt annak, hogy megtalálja. Vagy, hogy létezhet ilyen érv egyáltalán.

– Elmegyünk, és kész. – Úgy tűnt, nem találta meg az érvet, ezért parancshoz folyamodott. – Útközben felszedhetünk pár új pasit is, ha gondolod. Legalábbis neked… – tette hozzá egy fintor kíséretében.

– Miért csak nekem?

Erre nem válaszolt. Bár anélkül is tudtam, mit felelt volna, hiszen hallottam már elégszer. És most kivételesen egyet tudtam érteni vele. Mégis körvonalazódott a fejemben valami.

– Tudod mit? – kérdeztem kihívó hangsúllyal. – Elmegyek veled a túrára, ha nem csak nekem szedünk fel egy pasit, hanem neked is.

– Tudod, mi a véleményem róluk… – A hangjába rejtett szigor nem kerülte el a figyelmemet.

– Tudom, tudom, viszont azt nem tudom megérteni, hogy hiheted, hogy mindenkivel ugyanolyan a szex. Kristóffal például szuper volt. Ha megvan a kémia, olyan az egész, mintha bomba robbanna szét benned, a gyönyör minden porcikádba kisugárzik… – Na, kellett nekem Kristófot emlegetnem, máris úgy facsarodott össze a szívem, ahogy a kezemben tartott egyik pólóját gyűrtem össze az ujjaimmal. Gyorsan el is hajítottam a ruhadarabot.

– Utoljára a gimiben tanultam kémiát, ott is gyűlöltem – fintorgott újra. Aztán sóhajtott. – De tudod mit? Legyen. Olyat úgysem találunk, aki nekem bejön, de a szándékot értékelheted.

– Megegyeztünk – feleltem lelkesen, és érthetetlen módon valóban lelkesedést is éreztem a hirtelen jött ötlettől. Együtt megyünk az útra és együtt ismerkedünk új emberekkel… fiúkkal. Bár valószínűleg túl korai lesz ez még nekem, de sose lehet tudni. Hátha pont két keréken érkezik az igazi.

 

Vonattal utaztunk az osztrák kisvárosba, ahonnan a túra kezdetét terveztük.

– Na, felkészültél a kalandra? – Kitti rám kacsintott, már menetkészen ült a nyeregben. Én még próbáltam az egyensúlyt megtalálni, mert a csomagtartóra erősített kerek sátor folyton balra húzta a biciklit. Aztán végre sikerült.

– Azt azért nem mondanám, de vágjunk bele – feleltem lemondó hangsúllyal, mire Kitti megjegyezte:

– Kicsit több lelkesedést légyszi’! Ne gondolkodj, csak tekerj.

Így tettem. Szótlanul mentünk vagy nyolc-tíz kilométert. Olykor, egy-egy szélesebb szakaszon egymás mellé kerültünk, Kitti ilyenkor bíztatóan rám mosolygott, és egyszer csak azt vettem észre, hogy múlik belőlem a feszültség.

Végül is, ha belegondolok, soha nem voltunk azok a nagy lelkizősek. Amikor pár éve megismertem őt a menhelyen, ahol önkénteskedett, egyből feltűnt a közvetlensége és egyenessége, és az, hogy nem magyarázza túl a dolgokat. Persze, mindenkivel ilyen volt. Minket is praktikus tanácsokkal látott el a kutyával kapcsolatban, akit végül választottunk, és aki azóta is a szüleim hálás kis kedvence. Persze, döcögősen indult ez a kapcsolat, vissza-visszajártam Kittihez segítségért, és mire a kutyus megszelídült, észrevétlenül mi is barátok lettünk.

– Pihenünk egy kicsit? – szólaltam meg vagy másfél óra tekerés után, amikor már eléggé szétültem a fenekemet. Hiába próbáltunk meg a lehető legtakarékosabban csomagolni, azért a ruhák, kaják, hálózsákok és a sátor cipelése kemény edzésnek bizonyult. Oké, hogy bringázgatok Pesten is, de most kezdett csak tudatosulni bennem, mire vállalkoztam.

Kitti egy hirtelen fékezéssel megállt, lepattant a nyeregből.

– Már alig vártam, hogy megkérdezd – mondta, és elnevette magát.

– Miért nem kérdezted meg te?

– Nem akartam puhánynak tűnni előtted – felelte. Nem igazán értettem ezt a választ, de nem firtattam a dolgot, hanem inkább előpakoltuk a szendvicseinket, és a parton ülve falatozni kezdtünk. A Duna békés volt és ezen a szakaszon valószerűtlenül kék, az illata pedig az ismerős, friss-hűvös vízillat, amit nem lehet elég mélyen beszippantani.

 

Már másnap reggel megismertük a srácokat. Alig keltünk útra a kempingből, ahol éjszakáztunk, amikor egy ügyetlen váltásnál leesett a biciklim lánca.

– Na, pont ez hiányzott – dohogtam. Kitti máris letámasztotta a járgányát, és segíteni próbált. Pár perc múlva mindkettőnk ujjai csupa olajosak voltak, a lánc azonban továbbra is a fogaskerekek alatt lógott.

Ekkor érkezett négy srác, szintén magyarok. Körülvettek minket, egyikük odalépett hozzánk, a többiek lustán bámészkodtak a nyeregben ülve.

– Segítek, jó? – A göndör hajú srác tetőtől talpig végigmért mindkettőnket, aztán nézett csak a biciklire. – Tesók vagytok?

– Csak barátnők – feleltem.

Félreléptem, hogy odaférjen a lánchoz. Kitti is így tett, de ő közben szúrós szemmel méregette a fiút, akinek nevetős szeme és arcvonásai voltak, combizmain pedig látszott a sok tekerés eredménye.

– Pedig nagyon hasonlítotok egymásra. Esküdni mertem volna rá, hogy tesók vagytok. Sőt, ikrek.

Három másodperc alatt, szinte egyetlen mozdulattal tette vissza a láncot a helyére.

– Köszi – mosolyogtam rá. – Mivel hálálhatom meg?

– Hááát – mért végig minket ismét, szemében kihívó fény villant. – Kedves csak barátnők…  Szívesen közétek állnék harmadiknak.

– Nem gondolod, hogy túl nagy árat kérsz ezért a semmiségért? – A Kitti hangjából sütő düh engem is meglepett, barna szemei szikrákat szórtak. És ő még folytatta. – Egyébként is rosszak az arányok, nem gondolod? – A többiekre nézett, mutatóujjával végigszámolta őket. – Ha már kettő-egy, akkor fordítva kéne.

Miközben farkasszemet nézett a segítőmmel, arcán megfeszültek a vonások. A srác felemelt kézzel visszavonulót fújt:

– Úgy látom, a humorérzéket már kitekerted magadból – jegyezte meg, és intett a többieknek, hogy induljanak.

 

– Ez mi volt? – kértem számom Kittit, de ő csak a vállát vonogatta.

– Nemtom. Idegesített ez a pojáca.

– Ugyan már, tök jó fej volt, és ha nem segít, még mindig a lánccal vacakolnánk.

– Segített volna más. Aki nem ilyen bunkó – Kitti arca még most is dühös fintorba rándult.

– Csak poén volt… és nekem bejött a srác amúgy – legyintettem lemondóan, aztán egy mosolyba csomagolva megjegyeztem: – De kezdem sejteni, miért nem jársz senkivel.

Kitti mormogott valamit válaszul, amit nem értettem, de okosabbnak láttam nem visszakérdezni.

 

A harmadik nap teljesen eseménytelenül telt. És pont ez az eseménytelenség volt az, ami most iszonyú jól esett. Pedig akkor még nem is tudtam, hamarosan hogy felpörögnek a történések.

Csak ültünk egy út menti Hütte előtt a padon, almás rétest majszoltunk, néha egymásra nevettünk. Olyan könnyed virágillat lengett a levegőben, ami csak gondtalan napokon szokott. Kristóf távol volt, és távol volt az otthon, vele maradt minden, ami nyomasztott. Csak mi ketten Kittivel, a bicikli, a Duna, esténként a hold és a csillagok.

Másnap iszonyú hőség tombolt. Tekerés közben az izzadság végigfolyt a hátamon, a biciklis nadrág összeolvadt a combommal, az erőm feladni készült a harcot. Nulla szellő, a fejbőröm viszketett a feltűzött hajam alatt.

Egy szakaszon olyan közel kerültünk a Dunához, hogy egész egyszerűen nem lehetett kihagyni.

– Pancsolunk? – kérdezte Kitti, azonos kérdésemet csupán egy tizedmásodperccel megelőzve, és már le is hajtott a kerékpárútról a bokrok irányába, melyek mögött ott incselkedett a Duna.

– Figyu, nálam nincs fürdőruha – jutott eszembe.

– Az nem baj. Nálam sincs – vonta meg a vállát Kitti, és már vetkőzött is.

– És ha meglátnak?

– A Duna takarni fog.

Hát jó… Egy pillanatig elnéztem Kitti hófehér bőrét, melyet combközéptől lefelé már kissé megfogott a nap, felette azonban a biciklisnadrág fehér lenyomata világított.

– Most mit mosolyogsz? Te is pont így nézel ki! – mutatott a lábamra, mire mindketten nevetésben törtünk ki.

– Le sem tagadhatnánk, hogy tesók vagyunk – vigyorodtam el, majd besétáltam a folyóba. Valamivel távolabb fürödtek páran, de elég messze ahhoz, hogy az intim részleteket ne lássák. Amikor már mindketten vállig merültünk a meglepően tisztának tűnő vízben, azért eszembe jutott a kérdés:

– Szerinted szabad itt fürödni egyáltalán? Mi van, ha megbüntetnek?

– Ugyan már, nyugi! Majd azt mondjuk, hogy tekerés közben véletlenül beleestünk – somolygott Kitti, és ebben a pillanatban a könnyedsége rám is átragadt.

A következő mondatot már csak poénból jegyeztem meg:

– És mi van, ha a koszos víztől undorító ragyák jelennek meg a bőrünkön?

Kitti furcsán komolyan nézett rám, és azt mondta:

– Te úgy is gyönyörű maradsz.

Fogalmam sem volt, miért, de zavarba ejtett ez a mondat. Lesütöttem a szemem, és a vízre koncentráltam. Puhán körülvett, hűvössége simogatott, végtelensége szertefoszlatott bennem minden tétovázó feszültséget.

Úszkáltunk vagy negyed órát a parttal párhuzamosan fel-le, mielőtt kifelé indultunk volna a ruháinkhoz. Ahogy lépkedtünk a mederben, valamivel Kitti előtt haladtam. Megkordult a gyomrom.

– Te is ennyire éhes vagy? – fordultam hátra. Mintha mély gondolatok közül rántottam volna ki a kérdéssel Kittit, hirtelen kapta fel a fejét, és zavartan habogott.

– Nem, én… vagyis igen. Éhes vagyok, azt hiszem…

Miközben megtörölköztünk és a ruháinkat vettünk magunkra, folyton az arckifejezése járt az agyamban. Vagy nem is az arckifejezése, hanem inkább az a furcsán izzó tekintet, ami még ott maradt a szemében, miután a testemről felnézett.

Este a kempingben négy ismeretlen-ismerős alakja és hangja – már akit már hallottunk közülük – tűnt fel a színes sátrak között. A göndör hajú srác persze azonnal kiszúrt minket, lazán elindult felénk.

– Nocsak, nocsak, itt vannak a csak barátnők!

– Verának hívnak, ő meg Kitti – morogtam, mert vegyes érzelmeket váltott ki belőlem a srác látványa. Egyrészt tetszett a mindenek felett álló önbizalma és lazasága, másrészt valamiért most túl harsánynak éreztem mindezt.

– Heló – dünnyögte Kitti, fel sem nézett, valamelyik utazótáskában kotorászott összehúzott szemöldökkel.

– Ákos vagyok – mutatkozott be a srác, majd állával Kitti felé bökött. – Még mindig ilyen morci? Tudnám, mit vétettem ellene!

–  Talán azt, hogy létezel? – fordult felénk Kitti, szemében most harciasság villant, és én megint túlzónak találtam a reakcióját. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy hazudott, és tetszik neki Ákos, csak kicsit furán mutatja ki.

Ákos azonban nem törődött vele, hozzám beszélt csak ezután.

– Nem tudom, tudod-e, hogy lesz itt este kilenckor egy kisebb koncert, tábortűz, ilyenek… Ha van kedvetek, csatlakozzatok majd hozzánk!

– Köszi, jó ötlet! – és valóban örültem az invitálásnak.

Végül is van még két órám megkísérelni a lehetetlent – sandítottam a barátnőmre.

Amikor Ákos eltávolodott tőlünk, nem álltam meg, hogy emlékeztessem Kittit valamire.

– Ha jól emlékszem, nem ebben egyeztünk meg otthon – szegeztem neki a számonkérést. – Én eljöttem a túrára, teljesítettem a megállapodásunkat, te viszont úgy tűnik, az én próbálkozásomat is el akarod szúrni.

– Ez gonosz volt – fintorgott. – Mégis milyen próbálkozást?

– Hát Ákost. Mondtam már, hogy bejön nekem.

– Nem úgy tűnik, mint akit bármi el tudna ijeszteni. Amekkora arca van…

– Figyelj – szóltam rá keményen. – A ma este tök jó alkalom. A három másik srác közül csak volt egy, amelyik szóba jöhet nálad.

– Fogalmam sincs. Annyira nem néztem meg őket.

– Akkor este megnézheted. Menjünk oda hozzájuk, és legyél egy kicsit nyitottabb!

 

Én sem tudom, hogy sikerült elérnem, de Kitti beadta a derekát. Amikor leszállt a sötétség, elsétáltunk arra, ahová a kempingben megszálló többi ember is igyekezett. Nem volt nehéz megtalálni a Duna partján rakott tábortüzet, és a köré gyűlő, nevetgélő, beszélgető embereket. Nyáreste, pattogó tűz, csillagok, romantikusabbat el sem tudtam képzelni.

Hamarosan még romantikusabb hangulatba kerültem, amikor felcsendült a zene. A zenét két fiatal, helyi srác szolgáltatta, akik a Dunának háttal, törökülésben ültek, egyikük gitározott, a másikuk énekelt. Szelíd, vidám dallamok, olyan összebújós-csókolózós, és én azt vettem észre, hogy Ákos nyelve már a számban van, karja a derekam körül. Aztán meg azt, hogy Kitti Ákos egyik haverjával beszélget, szintén a tűz mellett ülve, csupán néhány méterre tőlünk.

Jöhetett volna valamiféle elvarázsolt hangulat, forró hullámok a testemben, bizsergés az ölemben, de nem jött. Ott volt ez a szuper srác, csókolózni sem most tanult meg, és valamiért mégsem tudott hatással lenni rám. Talán Kristóf miatt? Csak erre tudtam gondolni, bár az ő emléke annyira távolinak tűnt. Talán a testem még emlékszik rá…

Amikor Ákos keze a bugyimban kezdett kotorászni, leállítottam.

Ekkor vettem észre, hogy Kittit is közelről kóstolgatja a sötét hajú srác, és ő mozdulatlanul tűri, ám a teste megfeszül. Szinte segítségkérőn fordult felém. Mi van itt ma a kémiával?!

– Bocsi, de a barátnőmnek szüksége van rám – mondtam Ákosnak, miközben kibújtam a karjai közül. Hitetlenkedve nézett rám, de nem érdekelt.

Otthagytuk a tömeget Kittivel, lesétáltunk egészen a vízig. Levettem a papucsomat, lábamat a víz hűvöse nyalogatta. Kitti is megszabadult a szandáljától, lábujjaival szórakozottan fröcskölte a vizet. A part mentén harminc-negyven méter magas fák ringatóztak lágyan az este dallamára.

– Ne haragudj, de nem ment – bökte ki egyszer csak Kitti.

– Legalább megpróbáltad.

– Bocs, hogy elszúrtam a te estédet is – sötétbarna szemében valódi megbánás bújt meg.

– Nem gáz. Most valamiért nekem sem ment.

Amikor fél órával később visszatértünk a tűzhöz, mindkét srác más lányt fűzögetett.

– Mondtam már, hogy minden férfi szemét? – kérdezte Kitti egy betonszilárd megállapítás hangsúlyával.

– Nem tudnám megszámolni, hányszor – feleltem.

 

Éjjel érkezett a vihar. A folyó felől viharjelzők vijjogása hasított bele a fákat csavaró szélsüvítésbe, az emberek gyorsan eloltották a tábortüzet, majd mindenki a sátrát próbálta meg valahogy stabilabbá tenni.

Mi is biztonságba helyeztük a táskáinkat, befeküdtünk a sátorba. Elég nagy volt ahhoz, hogy mindkettőnk matraca kényelmesen elférjen, sőt kettőnk közé eddig a cuccainkat is bepakoltuk. Most viszont azokkal bástyáztuk körbe magunkat, és a sátor közepén összetoltuk a két matracot. Valamiért ez biztonságosabbnak tűnt.

Belebújtunk a hálózsákjainkba, és szótlanul hallgattuk a külvilág zajait, melyektől csak egy vékony ponyvaréteg választott el bennünket.

Vakító fényvillanás, orbitális dörrenés. Sivító, suhogó, recsegő, nyikorgó fa-hangok, ahogy az öreg, égbetörő törzsek és a lombok dacoltak a szél erejével. Emberek kiáltás-foszlányai, majd az eső kemény kopogása.

Reszkettem a hálózsákban.

– Félsz? – kérdezte Kitti. A hangja erőtlen volt ugyan, mégsem éreztem benne félelmet. Csak én vagyok ilyen beszari…

– Aha – vallottam be. – Nem szeretem a vihart.

Hatalmasat dörrent az ég. Összerándultam.

– Átöleljelek?

– Aha – ismét csak erre a töredékmondatra futotta.

Kitti kicipzárazta a hálózsákját, aztán az enyémet is. Közelebb húzódott hozzám, egyik karjával átfogta a vállamat, meztelen combját az enyémhez nyomta. Mindketten csak egy bugyiban és rövid ujjú pólóban szoktunk aludni, és most ez a vékony pamut anyag nem tudta leplezni, mennyire forró a teste.

Ahogy erősen tartott, de mozdulatlanul, múlni kezdett belőlem a félelem, és a helyére szivárgott valami egészen új, ismeretlen érzés. Mintha libabőr borítana mindenütt, de nem a bőrömön kívül, hanem belül, mint egy forró hidegrázás, ami pontról pontra terjed. És én átadtam magam ennek a varázsnak, nem akartam gondolkodni, és talán képtelen is lettem volna rá, csak át akartam élni ezt a különös, megfoghatatlan érzést, ami elhalkította a dörrenéseket, lenémította a kiáltásokat, és szelíd dallammá formálta át a fák félelmetes suhogását.

Kitti keze nem mozdult, a szívem mégis őrülten dübörgött. Éreztem, hogy rohadtul zavarban vagyok, mégsem voltam képes elhúzódni. Belebénultam az érintésébe.

Aztán elindult a keze a bőrömön. A vállamtól a nyakam felé, először csak a póló szegélye mellett, óvatos alig-érintések, melyek a bőröm túloldalán perzselő csíkot húztak maguk után. Kitti lába szorosabban fonódott az enyémre, oldalt feküdtünk, én félig háttal neki, és most a csípőjét a fenekemnek nyomta. Önkéntelenül felsóhajtottam.

Az eddig bizonytalankodó mozdulatok ettől felbátorodtak. Megremegtem, amikor puha ujjbegye a derekamnál a pólóm alá kúszott. Milliméterről milliméterre haladt felfelé, végigsimított a hasamon, aztán bemerészkedett a két mellem közé, majd nagyon-nagyon óvatosan rásimult a mellemre. Ekkor a kéz megremegett, nekem pedig az egész testem finom reszketésbe olvadt.

Felfoghatatlan gyönyört éreztem, amit még soha eddig, és amikor Kitti ajka hűvösen a nyakamra siklott, éreztem, ahogy a vágynedvem a bugyim alól a combomra szivárog. Kitti a tarkómba harapott, a testét szorosan hozzám préselte. Lélegzetvételei és apró nyögései közvetlenül a fülemben visszhangoztak, nem bírtam tovább visszafojtani, és én is hangosan felnyögtem.

Képtelen voltam gondolkodni, és ebben a pillanatban semmi sem érdekelt. Csak az, hogy érintsem őt, hogy csókoljam őt, hogy annyira közel húzzam magamhoz, ahol végleg megszűnik a távolság. Megfordultam, vággyal teli tekintetünk összekapcsolódott. Mert biztos voltam benne, hogy az enyémben is annyi szenvedély forrong, mint az ő, feketébe hajló szemében.

– Gyönyörű vagy – suttogta.

Számat a szájára tapasztottam. Ajka hűvös volt, de a szája belül forró, a nyelve pedig tüzes. Letéptük egymásról a pólót. Egy pillanatig elnéztem a mellét, melyet titkon mindig irigyeltem a tökéletes formája, és az enyémnél nagyobb mérete miatt. Tétova mozdulattal nyúltam felé, de amikor a kezem végre érintette, elkapott a szenvedély. Kitti hátravetette a fejét, és kéjes hangon nyögdécselt, ahogy a melleit simogattam. Végignyaltam a nyakát, kezemmel a fenekébe markoltam, mire ő letolta a bugyiját.

Én is megszabadultam az enyémtől. Immár teljesen csupasz testtel simultunk egymáshoz, és ez a mozdulat egy olyan világba kalauzolt, melynek létezéséről még csak nem is tudtam. Vagyis… nem tudtam elképzelni, hogy én valaha be fogok lépni ebbe a világba.

Később egymás karjában aludtunk el. Kint már nem tombolt a vihar, és bennünk is elcsitult ez a különös vágy.

 

A reggel hűvös volt, és nedves. Gyorsan magamra kaptam a pólómat, és kihúztam a sátor cipzárját. Az ég újra kiderült, de a fű vízben tocsogott körülöttünk.

Aztán az alvó Kittire pillantottam, és olyan zavart éreztem, mint még soha életemben. Az arcomba vér tolult, az agyamban gondolatok tömkelege cikázott.

Kinyitotta a szemét. Az első pillanatban mosolygott, aztán észrevehette a zavaromat, mert elkomorult.

– Ne haragudj – mondta. Hangjában valódi szégyenérzet lapult.

– Felejtsük el, jó? – kérdeztem a zavartól rekedt hangon.

Bólintott. Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek még valamit:

– Szóval te lányokkal..?

Megcsóválta a fejét, aztán a szemembe nézett.

– Te voltál az első. Tudod… – és itt már nem pillantott rám, ujjával a hálózsák cipzárját babrálta, szeme ezt a mozdulatot követte. – Szerelmes vagyok beléd – bökte ki.

Ez egy kicsit sok volt. Hirtelen fogalmam sem volt, mit mondjak. De tényleg. Igazi rövidzárlat az agyamban. Végül összeszedtem magam annyira, hogy megismételtem a korábbi kérésemet:

– Felejtsük el, jó?

 

Hát ez történt. Mindjárt dél van, és mi némán tekerünk reggel óta. Nem nézünk egymásra, mégis érzem, hogy Kitti a szeme sarkából ugyanúgy szemmel tart engem, ahogyan én őt. A Duna vidáman táncoló fodrai mintha kinevetnének, a szántóföldek és a távolban felbukkanó falvak rendezettsége mintha csúfot űzne a káoszból, ami bennem tombol.

Némán tekerünk. Hajtunk már öt napja, most mégis minden egyes mozdulatot egyre nehezebben teljesít a lábam. Kitti is erőlködik, érzem.

Három nap még előttünk áll. Ha erre gondolok, mintha lebénulnának a végtagjaim. Fák sokasága suhan el mellettünk, aztán lakott területre érünk. Áthajtunk, közben egy csapat bringás köröz le bennünket. Egy család. A nagypapától az unokáig mindenki együtt teker.

Fák, házak, ligetek, biciklisek, fák, házak, ligetek, biciklisek, és a végtelen Duna.

Már majdnem Bécsbe érünk, amikor hatalmasat dobban a szívem. Ugyanis Kitti váratlanul megszólal:

– Felszálljunk itt a vonatra?

Hajszálnyit megkönnyebbülök.

Végtelen két óra telik el Pestig, és most először hiányolom a régi, zajos vonatokat. Talán a zakatolás képes lenne némiképp elnyomni a fejemben ordító káoszt.

 

Már két hete semmi hír Kitti felől, és én sem kerestem. Tagadnám magam előtt is, de folyton ő jár az agyamban. Kristóf egyetlen pillanatra jutott eszembe, Kitti pedig… ő talán csak egyetlen pillanatig nem jutott az eszembe.

Ha már így áll a dolog, próbálok tudatosan a múltra fókuszálni. Ahogy megismerkedtünk, ahogy csodáltam az állatokkal való viselkedését, ahogy a legbonyolultabb dolgokat is el tudta intézni egy logikus mondattal, hogy mindig ott volt, amikor szükségem volt támaszra, és akkor is, amikor együtt akartam örülni valakivel, hogy mindig úgy éreztem, ő a másik felem, mintha a nővérem lenne és a húgom is egyben, hogy mindig volt egy mosolya a számomra, még a rosszabb napjain is, hogy tudta, hol adják a legfinomabb kávét és hol a legkülönlegesebbet… Aztán ezekbe a gondolatokba önkéntelenül villant be egy-egy kéretlen kép, és képtelen voltam tenni ellene. Ahogy a hosszú, barna haja az arcomra omlott, ahogy a finom ujjai bátortalanul végigsimítottak a bőrömön, ahogy a telt, hűvös ajka az enyémre zárult…, és ahogy a szívem dübörgött mindeközben.

És most is dübörög. Ez azt jelenti, hogy leszbikus vagyok?

Miért hoz ennyire zavarba ez a lehetőség? És miért tiltakozom ennyire ellene?

Egyik kérdésre sem tudom a választ. Csak egy dologban vagyok teljesen biztos: Kitti rohadtul hiányzik. Képtelen vagyok létezni nélküle.

 

Még egy hét telik el önmarcangolással és céltalan ténfergéssel, amikor egy számomra ismeretlen utcába tévedek. Igen, azzal töltöm a napjaimat, hogy új helyeket fedezek fel, de valószínűleg ez is az önsajnálat és a depresszióban való dagonyázás része.

Hirtelen nagyon kell pisilnem. Már épp azt kezdem latolgatni, melyik bokor tudna kellőképpen takarni a nem túl széles, de azért mégis csak nyilvánosság elől, amikor észreveszem, hogy néhány épülettel odébb egy púderszínű napellenzőt fodroz a szellő. Talán valami vendéglátó egység, ahol kulturáltabban elvégezhetem a dolgomat, gondolom, és odasietek.

Valóban, egy kedves kis kávézó az. Odaköszönök a sötét hajú pultos srácnak, aki mosolyogva a mosdó felé int. Elég ciki, hogy az arcomra van írva a sietség. Pár másodperc alatt megkönnyebbülök, aztán valahogy a vécén ülve felejtem magam. Fogalmam sincs, végül hány percet töltök ott magamba mélyedve, amikor végre ráébredek, hogy talán inkább kint kellene üldögélnem az egyik fotelben, egy kávé társaságában. A kézmosó feletti tükörben nézegetem még magam egy darabig, majd hideg vízzel leöblítem az arcom.

Amikor kilépek, a srác nem pillant rám. Elmélyülten dolgozik valamin egy kapucsínós csésze felett. Amikor elkészül vele, és felnéz, tekintetemet a dupla szív mintán felejtem, amit a tejhab tetejére varázsolt.

Szétnézek a kávézóban, vajon ki érdemelhette ki ezt a műalkotást. Egyetlen vendég ül csak a helyiségben, nekem háttal a legtávolabbi asztalnál. Nem mozdul, csak bámul kifelé az ablakon át, de mintha még az utca túloldalán álló házaknál is jóval távolabb nézne. Hosszú, barna haja a szék karfájára omlik, és nekem a torkomba ugrik a szívem.

Másodpercek óta állhatok már ott, amikor végre meghallom a pultos srác hangját.

– Ne haragudj, egy picikét arrébb tudnál állni, hogy ezt kivihessem?

Nézek rá egy amnéziás pillanatig, aztán a kávéra, végül azt kérdezem megbicsakló hangon:

– Nem bánnád, ha én vinném ki?

A kezembe adja a tálcát, és én remegő lábakkal elindulok Kitti felé.

 

Hogy melyik pillanatot lehet kezdetnek nevezni, azt a pár lépést, amíg odaértem hozzá, vagy a szerelmes éjszakát a sátorban, netán az első egymásra pillantást évekkel ezelőtt, a mai napig nem tudom. De már nem is fontos. A lényeg az érzés, amit már nem félek érezni. A szó, amit nem félek kimondani. Lényeg a szerelem.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.0/10 (6 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük