Tóth Eszter: Lord Eisenwell titka

Tóth Eszter: Lord Eisenwell titka

Semmi kedvem sem volt az Eisenwell kastélyban tölteni a szilvesztert. Mégis, amint az óra elütötte a kilencet, már a családi hintónkban ültem a legszebb, halványkék estélyi ruhámban, feltűzött hajjal és arany ékszerekkel teleaggatva. Utáltam az összes csilingelő micsodát, pedig anyához képest még mindig egész visszafogottan festettem. Ő leginkább egy aranyműves cégérének illett volna be.

– Ez annyira kellemetlen – mondtam, miközben a hintó bekanyarodott az Eisenwell kastély behajtójára. – Tényleg el kellett jönnünk?

– Karoline, hogy kérdezhetsz ilyet? – csattant fel anyám. – Épp itt az ideje, hogy bemutassunk a vőlegényednek.

– Nem a vőlegényem – morogtam. – Csak ti szeretnétek, hogy az legyen.

– Mi és az idősebb Lord Eisenwell – szögezte le apám, aki percenként rápillantott az arany órájára. – Az ő utolsó kívánsága volt, hogy a fiával egy pár legyetek. A mostani Lord biztosan teljesíti édesapja akaratát.

Visszadőltem a hintó puha bélésébe. Amilyen balszerencsés voltam a fiatal Lord Eisenwell tényleg egy talpig becsületes varázsló. Máskülönben talán megúsznám ezt a házasságot. Mégis ki akarna elvenni engem, a szégyenletes Walsersee család középső lányát, akiknél már harmadik generáció óta nem született egyetlen varázsló sem? Az egyetlen oka, hogy még mindig megtűrtek minket a varázsló összejöveteleken, az a temérdek aranyunk volt. A dédapám Lord Wasersee volt az ország egyetlen aranyműves varázslója, vagyis az egyetlen, aki a közönséges kavicsot képes volt aranyröggé varázsolni. A dédpapának és a többi ősömnek hála a családom mindenkinél gazdagabbá vált. Ahogy mondani szokták, az arany áldás és átok is. Tudtam, hogy engem és a testvéreimet csak egy lehetséges gyerekpotyogtatónak tartanak, aki majd a megfelelő fiatalemberrel világra hozza a következő aranyművest.

Az Eisenwellek biztos nem voltak rá szorulva az én méhemre. Úgy híresültek el, mint az egyetlen varázsló család, akiknél még sose született varázstalan utód. Ráadásul a képességük is egészen páratlan, ez volt az egyetlen, amiért izgatottan vártam a ma estét. Lord Eisenwell állítólag minden este bemutatót tartott a vendégei szórakoztatására. Már alig vártam. A találkozást kevésbé.

– Megérkeztünk! – kiáltott fel anyám izgatottan. – Karoline, nézd!

Kihajoltam a hintóból, és akaratlanul is felsikkantottam. A késői óra ellenére az egész kastély fényárban úszott. A három torony három különböző – zöld, piros és arany – színben pompázott. Nem gondoltam volna, hogy a Lordnak ekkora a hatalma. Képes egész éjjel fenntartani ezt a csodás fényáradatot? Ráadásul, csak amikor kiszálltunk a bejáratnál, fedeztem fel, hogy a fény mozog és változik. Egyszer mintha egy csapatnyi madár röpült volna át a tornyok falán, majd mintha hópelyhek táncoltak volna végig rajtuk. Hozzám hasonlóan a többi vendég is szájtátva figyelte a mutatványt. Annyira elbűvölt a kastély, hogy szinte észre sem vettem a felénk lövellő lesajnáló pillantásokat.

Bückerenék szokásukhoz híven légihintóval érkeztek. Sarlotte Bückeren mindig is szerette mutogatni milyen mesterien bánik a légmágiával. A Zekken család ellenben üvegmágiával létrehozott szarvas szánon érkezett. A varázslócsaládok már csak ilyenek. Szeretik mutogatni a családjuk adottságát, és szánják azokat, akiknek csak a hajdani büszkeség maradéka jutott, mint nekünk.

Anya hamar karon ragadott, és szó szerint bevonszolt a tágas bálterembe. Nem nagyon szerettem a bálokat, de itt annyi volt látnivaló, hogy ezúttal akár még jól is érezhetem magam. A fényjáték itt is folytatódott, összhangban a kintivel. Minden fal más színben ragyogott, a sarokban álló zenekarral a fények összhangban váltogatták a színüket és alakjukat. Már jó néhány táncos ropta a parketten. Anya izgatottan a tánctér felé intett.

– Nézd! Ott van! A jövendőbelid!

Nem is kellett volna rámutatnia, azonnal tudtam, melyikük Lord Friedrich Eisenwell. Fiatalabb volt, mint képzeltem, talán két évvel idősebb nálam. Magas, karcsú, igazi úriember, aki egyszerre három lánnyal táncolt. Nem tudom, hogy csinálta. Egyébként is mindenki körülötte legyeskedett. Egy öreg varázsló pezsgőt hozott neki, egy másik a lányát mutatta be. Azon meg sem lepődtem, hogy Francie Müllerwock is körbeudvarolta. Francie-nek se volt sok ideje már, ő volt a második generáció a családjában, aki varázstalanul született. Muszáj volt egy jó házasságot összehoznia.

– Menj oda! – unszolt anya. – Mutatkozz be neki, és az ég szerelmére légy kedves! – Az utolsó szavakat már csak sziszegte a fülembe, innen tudtam, hogy ezúttal komolyan beszél.

– Mindent megteszek – a hangomban csak egy árnyalatnyival volt több gúny, mint kellett volna, és anya azonnal szorosabbra fűzte a karomon az ujjait.

– Karoline! Ő Lord Eisenwell, akinek még sose született varázstalan a családjába. Gondolj apádra és ránk! Gondolja a testvéreidre!

Felsóhajtottam. Anya mindig tudta, mi a gyengém.

– Jó, kedves leszek.

– Okos kislány! – simogatta meg a vállamat, és ezzel együtt már a Lord felé is taszított. A következő pillanatban pedig már Lord Eisenwell előtt álltam, és pukedliztem.

– Lordom, örülök, hogy megismerhetem.

Azt hittem, harcolnom kell majd a figyelméért, de meglepetésemre a Lord égszínkék szeme azonnal rám talált, kecsesen meghajolt előttem, majd kezet csókolt. Az ajka puha volt, a keze meleg, én is meglepődtem ahogy enyhe borzongás futott végig rajtam.

– Lady Karoline Walsersee, ugyebár. Örülök, hogy végre megismerhetem. Megtisztel azzal, hogy nekem adja a következő táncot?

– Örömmel – nyújtottam a karomat, bár kicsit meglepődtem. Talán apának igaza van, és ez a fiú tényleg komolyan gondolja az apja végakaratát. Mindenesetre jólesett a kitüntetett figyelem, ritkán kaptam meg az ehhez hasonló rendezvényeken.

A Lord nem csak távolról tűnt jó táncosnak. Könnyedén suhantunk a párok között, mintha még a fények is követtek volna minket. Az irigykedő szempárokról nem is beszélve. Általában kellemetlenül érintett, ha valaki ilyen közel húzott magához, volt pár kellemetlen tapasztalatom például mikor Lord Bücken kisebbik fia végig a mellemet bámulta. De Lord Eisenwell tartotta a szemkontaktust, kék pillantásától pedig picit melegem lett.

– Csodálatos a palotája – szólaltam meg pár perc után, mikor már úgy találtam hogy nem illő tovább bámulnom. – Még sose láttam ehhez hasonlót.

– Örülök, hogy tetszik. Egyszer én is kíváncsi lennék az önére.

– Meg akarja nézni, hogy az illemhely valóban aranyból van-e? – csúszott ki a számon. Néhány éve elterjedt ez az ostoba pletyka és azóta mindenki ezzel viccelődött. Sőt, volt, aki komolyan is vette. Lord Eisenwell hangosan felnevetett.

– Nem éppen erre gondoltam. Viszont azt hallottam, az édesapja óragyűjteménye egészen páratlan.

– Biztos örülne, ha megmutathatná. – Végre valakit érdekelnének az ostoba órái.

Egy percig hallgattunk, majd a Lord óvatosan közelebb hajolt.

– Tudja, pocsék bájcsevegő vagyok. Sokkal jobban örülnék, ha rögtön a tárgyra térnénk. Vagy nagyon udvariatlannak tart?

– Az apja végakaratára gondol? Cseppet sem. Biztos megbotránkoztatom, de szeretném tudni mik a tervei.

– Ha én udvariatlan vagyok, ön lehet megbotránkoztató – vigyorodott el. Ettől az egész arca megváltozott. Csíntalanabb lett, fiatalabb, megközelíthetőbb. A zene közben váltott, és egy gyorsabb polka következett. A partnerem kihasználta a váltást, és a táncparkett szélére kísért. A csodálói azonnal megindultak felénk, élükön Francie-vel, de a Lord megragadta a karom.

– Kövessen!

A tömegnek hála sikerült elkerülnünk őket, és kiterelt a vastag bársonyfüggönnyel eltakart erkélyre. Azonnal kirázott a hideg. A kinti meleg után a decemberi hideg csípte kipirosodott arcomat. A Lord azonnal felajánlotta a kabátját, amit elfogadtam. A kabátnak jázmin és tea illata volt. Finom. A benti hangzavar után jól esett az esti csend. A házigazdám is, mint aki egy mázsás súlytól szabadult volna meg, lazán letelepedett a kőkorlátra, és a tornyokon táncoló fényekre emelte a tekintetét. Szinte láttam, ahogy a belső mágiájával megtervezi a következő kompozíciót.

– Ön nagyon jó házigazda – törtem meg a csendet. – Mulattatja a vendégeit, megtáncoltatja, aztán pedig kimenekíti őket a fogvacogtató hidegbe.

A Lord ismét felnevetett.

– Ön nagyon szórakoztató. De nem lep meg azok után, amiket hallottam önről.

– Miket hallott? – kérdeztem kíváncsian. Azon kívül, hogy rengeteg pénzem van.

– Hogy engedetlen, vad természetű. Sokat lovagol, ellenben utálja a kézimunkát és annyit eszik, amennyit úrihölgynek nem illene.

– Micsoda?! Ez nem is igaz! Ki mondta ezt?

Ismét egy nevetést kaptam válaszul. Ez csak még jobban felmérgesített.

– Kikérem magamnak! Az étkezési szokásaim teljes mértékben úrihölgyiek.

– Ne aggódjon – nevetett tovább. – Tetszettek a hallottak. Más különben nem hívtam volna meg ma este, és nem tennék házassági ajánlatot.

– Oh!

Nem is tudtam, a mondat melyik része lepett meg inkább.

– Tehát édesapám tévedett, és eredetileg nem kívánta teljesíteni elhunyt apja utolsó kívánságát.

– Egyáltalán nem. Őszintén szólva semmi kedvem sem volt megházasodni. De ön egyáltalán nem tűnik meglepettnek, hogy az imént megkértem a kezét.

– Pedig meglepődtem. De jobban érdekel, hogy miért tette, ha nem akar megházasodni?

– Több oka is van, de leginkább, hogy az eddigi hölgyek közül, akiket megismertem egyiket sem tartottam túl megbízhatónak.

Az utolsó szót olyan finoman ejtette ki, mintha egy porcelánbaba volna, amely bármelyik pillanatban megrepedhet. Nem értettem, mire akar kilyukadni. Persze fontos a bizalom a házastársak között, de számára mintha valami más is lett volna a szó mögött. De mielőtt rákérdezhettem volna folytatta:

– A halála előtt édesapámmal sokat beszélgettünk erről. Tisztában vagyok vele, milyen fontos a vérvonal folytatása. És édesapám biztosított arról, hogy Ön lehet a tökéletes társ a számomra.

– És mire alapozta ezt? – Egyre kíváncsibb lettem. Az öreg Lord Eisenwell jóember volt, ennek ellenére alig párszor találkoztam vele. Inkább apával tartotta a kapcsolatot. Havonta egyszer bezárkóztak a könyvtárszobába, és senkihez sem szóltak. Az egyetlen személyes emlékem róla, hogy egy nap megkínált medvecukorral, és megkért, hogy ne szóljak róla senkinek. Megtettem neki, mert azt hittem, így majd máskor is kapok. De csalódnom kellett, mert soha többé nem beszélt velem, sőt a következő hónapokban csak a húgaimnak adott, amivel ők el is dicsekedtek. Akkor mindössze tíz esztendősen ez nagyon fájt, ma már persze butaságnak tűnik.

Kérdésemre a mostani Lord csak vállat vont.

– Nem árulta el. Csak annyit mondott, hogy önben nem fogok csalódni. Ezután kezdtem kutakodni ön után, és azok alapján, amiket megtudtam, kezdtem úgy érezni, hogy az apának talán igaza lehet.

– Semmit sem értek. Tehát kutakodott utánam, és most azt kívánja legyek a felesége? Ez nem éppen egy szokványos leánykérés.

– Tényleg nem, és nem is kívánom, hogy ilyen feltételek mellett elfogadja. Mit szólna, ha megismernénk egymást? Egy hosszú jegyesség erre tökéletesen alkalmas.

– Egy hosszú jegyesség? – Ezen elgondolkoztam. Csábító lehetőség volt, nem tagadhattam. Azonban még annyi kérdés motoszkált bennem. Egyelőre azt sem tudtam, hogy én vajon megbízhatok-e ebben a férfiban?

– Az előbb a bizalomról beszélt. Ha igent mondok, elárulja, hogy mire célzott? Mert úgy érzem, itt valami más is van.

Ahogy vártam, az arca azonnal elsötétült. Egy darabig mérlegelt, szemét a fényeken tartva.

– Egyelőre nem szeretném, még nem ismerem elég jól.

– A titkolózása megijeszt. Azt kell hinnem, hogy valami szörnyűséget rejteget.

Ezen megint elgondolkozott, végül meglepetésemre lassan bólintott.

– Bízom apám és a saját megérzéseimben. De meg kell ígérnie, hogy amit most megmutatok, titokban tartja.

– Megígérem!

Nem tudtam, hogy hitt-e nekem, de komolyan gondoltam. Csak remélni mertem, hogy nem rejtegeti az elhunyt Eisenwellek csontvázait egy szekrényben. A Lord ezután a terasz végéhez vezetett. Pont a legszélső torony alatt voltunk, felettünk épp arany fénycsillagok táncoltak a falakon.

– Nézzen le! – utasított a Lord. Engedelmeskedtem. Hirtelen megfordult a fejemben, hogy talán ki akar lökni a teraszról, mert odalent nem láttam semmit. Csak a sötétségbe burkolózó pázsitot.

– Nem látok semmit.

– A torony lábánál, a bokrok takarásában.

Odafordítottam a tekintetem. Először ekkor sem láttam semmit, de aztán ahogy a hideg szellő megrebbentette a bokrokat valami mégis felvillant.

– Azok ott…

– Lámpáknak hívják – adta meg a magyarázatot a Lord. – Elektromossággal működnek, ezek szolgáltatják a fényt.

– De az elektromosság nálunk tiltott! És ezek szerint…

Most döbbentem csak rá.

– A fényjáték. Nem is te csinálod. – Annyira meghökkentem, hogy még az udvarias hangnemről is elfeledkeztem. Ez az egész mutatvány csak egy nagy csalás. Ráadásul elektromossággal, amely az egész ország területén tiltott, hiszen nincs olyan varázsló család, akik a befolyásuk alá tudnák vonni, a varázstalanok pedig el vannak zárva minden üzleti tevékenységtől. Mi hajdan az aranyipart, a Bückerenék a közlekedést, az Eisenwellek pedig a szórakoztató ipart uralják. De akkor milyen alapon? Hisz nincs itt semmi varázslás. Vagyis…

– Te varázstalan vagy – mondtam ki az igazságot. A Lord szomorúan bólintott.

– Nem csak én, az Eisenwell családban öt generáció óta nem született varázsló.

– Öt generáció?! De ez hogy lehet? Akkor azóta… azóta játsszátok ezt a cirkuszt? Azóta csapjátok be az embereket?

Hirtelen minden összeállt. A család makulátlan hírneve. A bizalom fontossága. Ezért nem akart Eisenwell akárkit elvenni. Félt, hogy egy rossz választás lebuktathatja az egész csalást.

A Lord ezután elmondta a család történetét. Az akkori Lord Eisenwell akkoriban a legmegbecsültebb varázsló volt az országban, ám amikor megszületett a varázstalan fia, nem akarta kockáztatni, hogy a fiú rossz körülmények között nőjön fel a társadalomból kitaszítva. Akkoriban titkos barátságot ápolt egy szomszédos országbeli tudóssal, aki segített neki az elektromos hálózat kiépítésében, és annak használatának megtanulásában, amelynek végül a mesterévé vált. A család azóta újabb és újabb generációi átvették tőle ezt a tudományt.

Mire a történet végére ért, alig kaptam levegőt. Ez túl nagy titok volt. A gyerekkori medvecukor ehhez képest semmi. A medvecukor. Az lett volna a korábbi Lord Eisenwell próbája? Őrültségnek tűnik, mégis ez volt az egyetlen magyarázat. Nem árultam el akkor a titkát, és a buta öreg azt gondolta, akkor majd a fia titkát is meg fogom tartani. Mekkora ostobaság…

Lord Eisenwell megfogta a kezem. Összerezzentem az érintésétől. A keze meleg volt és puha.

– Karoline, kérem! Ne áruljon el! Ha ez kitudódik, a családom hírneve odalesz.

– Az én családomé már rég oda, miért érdekelne a magáé? – csattantam fel. Annyira igazságtalan! Mi szégyenben élünk, a húgomat kigúnyolják, a nővéremet elhagyta a férje, mikor nem szült neki varázslót. Ez a ficsúr pedig él a babérjain, amiket egy jól kigondolt hazugság táplál.

De olyan erősen szorította a kezem. A kék tekintetében is őszinte könyörgést láttam. Ismét a testvéreimre gondoltam és saját magamra, hogy nekünk milyen rossz sors jutott. számtalanszor mondtam a húgomnak, hogy ilyen kirekesztettséget senki sem érdemel meg. Akkor milyen jogon kívánom ennek a férfinak, aki őszintén kitárulkozott előttem? Felsóhajtottam.

– Nem árulom el. Megígérem.

Lord Eisenwell ekkor csókolt meg először. Visszagondolva harmincévnyi házasság távlatából mindig arra jutottam, hogy az volt a legemlékezetesebb csókunk. A bizalom és a hit megédesítette.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.5/10 (2 votes cast)

Leave a Comment