Temesvári Flóra: A változás nyara

Temesvári Flóra: A változás nyara

Megfogadtam, hogy jó feleség leszek, és nem keresem többé a bajt. Megígértem, méghozzá édesanyám halálos ágya mellett. Fogtam sovány, öreg kezét, a könnyeimmel küszködtem, pedig az utóbbi hónapokban mást sem csináltam, csak zokogtam. Néha úgy éreztem, kiszáradok a sok sírás miatt, ám úgy tűnt, könnyeim sosem apadnak el. Miután az apám meghalt a háborúban, anyámat elveszteni olyan volt, mint önmagamat elveszteni.

A neki tett ígéretem többet ért, mint az összes eddigi fogadalmam életem során. Talán azért vettem ennyire komolyan, mert bár soha nem mondtam ki, úgy éreztem, részben én tehetek a haláláról. Azon az éjszakán, amikor a tiltása ellenére kiszöktem otthonról, hogy szórakozzak egy kicsit, és majdnem meghaltam, percek alatt éveket öregedett.

Régen sok őrültséget csináltam, a fiatalság, a szabadság érzése megbabonázott, nyughatatlan voltam, a kaland iránti szomjamat semmi sem tudta csillapítani. Nem számított kivel, s hogy mit csinálok: az egyetlen, ami érdekelt, hogy az adrenalin végig száguldjon a testemen.

A szesztilalmat kikiáltó törvény után pedig még jobban megőrültem. Az akkori barátaimmal minden éjjel a környékbeli speakeasy kocsmákban mulattunk, borzasztó, pancsolt italokat vedeltünk, megállás nélkül táncoltunk a fülbemászó jazzdalokra, cigarettáztunk, míg a fiúk kártyáztak. Akkoribban találkoztam Vincenttel, aki valamelyik helyi banda tagja volt, alkoholt csempészett át a kanadai-amerikai határon. Lehengerlően jóképű volt, – legalábbis akkor annak láttam– merészsége, laza, rosszfiús jelleme azonnal megfogott. Vonzott a veszély, az izgalom, és tudtam, hogy tőle megkaphatom.

Egy fülledt nyári éjszakán, – ekkor anyám már hónapok óta beteg volt– elszöktem otthonról, pedig óva intett, mondván, hogy a környéken egyre jobban mozgolódnak a bandák, mindenki nagyobb részesedést akart szeszcsempészetből, az eddig lappangó feszültség bandaháborút ígért.

Aznap este, miután kimásztam az ablakon, és Vincent meg a barátaim értem jöttek, hogy valamelyik kocsmában rúgjunk ki a hámból, nem jutottunk messze a házunktól. Az egyik szembejövő autóból ránk lőttek, mire Vincent pisztolyt rántott, s egyik pillanatról a másikra tűzharcba kerültünk. Vincent egyet, netán kettőt tudott lőni, mielőtt egy golyó fejbe találta. Engem a vállamon lőttek meg, alig hibázták el a szívemet.

A kórházban ébredve először anyámat pillantottam meg. A látvány letaglózott, összeszorította a torkomat. Sápadt volt, szemei alatt hatalmas, fekete karikák, bőre vékony, ráncos, arca sovány, tekintete tele aggodalommal, félelemmel. Amikor meglátta, hogy magamnál vagyok, nem ordított. Nem szólt semmit, mindössze öreg, remegő kezével felém nyúlt, vékony, száraz gallyakra hasonlító ujjaival végigsimított az arcomon.

Tudtam, az, hogy majdnem meghaltam, közelebb sodorta őt élete végéhez.

Fél év múlva pedig, elgyötörten, fáradtan, nyugtatókkal meg fájdalomcsillapítókkal tele pumpálva halt meg. Elvitt egy darabot magával a lelkemből, sőt, sokáig úgy éreztem, én is vele zuhanok semmibe. Egyedül Jack tartotta bennem a reményt, ő mentett meg, ő tartott a felszínen.

Jack már a tragédia előtt is udvarolt nekem, s remek érzéke volt az időzítéshez: akkor volt mellettem, amikor a világom összeomlani készült. Segített összeszedni a széthullott darabokat, hogy aztán együtt ragasszuk össze őket.

Gazdag fiatalember volt, továbbá megnyerő, jóképű és karizmatikus. Így hát a házassági ajánlatát csak egy bolond utasította volna vissza, márpedig sok mindent el lehetett mondani rólam, viszont az ostobaság nem tartozott közéjük. Rengeteg környékbeli leány bámult rám gyűlölködve, miután eljegyeztük egymást.

Ugyan nem voltam boldog, de nem is ment rosszul a sorom. Mindent megkaptam, amit csak pénzen meg lehetett venni, ám Jack gyűlölte, ha elhagytam a házat, főleg, ha nélküle, ezért többé nem mozdultam ki. Minden egyes lélegzetvételemmel azon voltam, hogy Jack kedvében járjak. Pontosabban, hogy betartsam anyámnak tett ígéretemet. Mintafeleség voltam, Jack imádott.

Hogy én imádtam-e őt? Nos, egy ideig, azt hiszem, szerettem. Nem olyan szenvedélyesen, lángolóan, ahogyan elképzeltem a szerelmet, hanem csendesen, lágyan. Végül ez a finom szerelem az évek múltán szeretetté vált. Árnyéka voltam csak régi önmagamnak. A vad, megzabolázhatatlan, életvidám énem eltűnt, felőrölték az együtt töltött évek. Árnyékként tengődtem a házban, főztem, mostam, takarítottam.

Végül 1923 nyarán, egy forró júniusi estén Jack szórakozni vitt. Az egyik közeli jazzklubba mentünk, én pedig olyan izgatott voltam, hogy azt hittem, mentem elájulok. Otthon órákat készülődtem. A divatosnál egy kicsit hosszabbra hagyott, majdnem a kulcscsontomig érő szőke, hullámos hajamat az új, csokoládéillatú samponnal mostam meg, arcomat tejfehérre púdereztem, kék szemeimet kifestettem és szemöldökömet kihúztam, ajkaimat harsány vörösre rúzsoztam. Egy smaragdzöld, rojtokkal díszitett ruhát vettem fel, melyből kilátszottak a térdeim, meg egy fekete bársonycipőt.

Kintről dudaszó hallatszott, majd Jack kiáltása:

– Misty, gyere már!

Rohantam kifelé, izgatottságomban majd’ orra buktam a veranda lépcsőin. Jack a vörös Cadillacben ült, a kocsi motorja hívogatóan duruzsolt, a csillagok már előbújtak, a nap lassacskán eltűnt a horizont mögött.

A klub, ahova mentünk, tele volt emberekkel. Hatalmas helyiség volt, bárpulttal, asztalokkal, székekkel, bokszokkal, sőt, még tánctér is volt, meg zenekar. Dallamos jazz zenét játszottak. Néhányan charlestont táncoltak, mások a bárpultnál üldögéltek, nevettek, beszélgettek, megint mások az asztaloknál ücsörögtek.

Amint beléptünk, tucatnyi szempár szegeződött ránk. A nők először Jacket, aztán engem mértek végig, a férfiak fordítva, bár legtöbbjük pillantása meglehetősen sokat időzött rajtam. A bárpultnál ácsorgott Juliet, ám csak azért ismertem meg, mert amikor észrevett, harsogóan odakiáltott, majd felénk indult. Arcát olyan erősen festette ki, hogy inkább látszott bohócnak, mintsem csinos hölgynek. Egyik kezében cigaretta füstölgött, másikban egy pohár gin lötyögött. Attól tartottam, rám önti, ám mielőtt odaért volna hozzánk, ledöntötte az italt. Rúzsa nyomot hagyott a pohár szélén.

– Á, Misty, örülök, hogy látlak! – kiáltotta, közben felém hajolt, hogy megpusziljon. Nem húzódtam el, pedig közel sem voltunk ilyen jóban, ritkán beszélgettünk, akkor is csak azért, mert egymásba botlottunk vásárlás közben. Egyszer-egyszer megesett, hogy együtt mentünk haza, de akkor is csak ostoba, érdektelen dolgokról csacsogtunk.

– Gyere, csatlakozz hozzánk – mondta lelkesen, azzal belém karolt, meg sem várva Jack jóváhagyását. Bocsánat kérően hátrapillantottam. Jack csak legyintett, aztán elindult a helyiség másik felébe, egy férfiakkal körülvett asztal irányába.

Juliet a bárpulthoz vezetett, ragyogó mosollyal bemutatott a többi nőnek, akik rosszul palástolt lenézéssel meredtek rám. Festett ajkaik megvetően lebiggyedtek, állukat felszegve szívtak bele cigarettájukba.

Többet nem is foglalkoztak velem, folytatták a pletykálást meg a koktélok fogyasztását. Én csak fél füllel figyeltem oda rájuk, inkább a táncoló embereket néztem, dúdoltam a dallamos zenét. Egyetlenegy mondatfoszlány ragadta meg a figyelmemet, méghozzá azért, mert az egyik nő olyan áhítattal, lenyűgözöttséggel szólalt meg, ami teljes ellentétben állt az előbbi lenéző viselkedésével.

– Azt nézzétek! Itt van! – suttogta a barátnőinek az előbb említett bámulattal. Rájuk pillantottam, mire azt vettem észre, hogy mindegyikük a bejárat felé néz, a poharuk félúton megállt a szájuk felé.

Kíváncsian fordultam oda. Azon nyomban megértettem, mi a csodálat tárgya. Helyesebben, ki.

A fiatalember egyedül érkezett, öltöny helyett sötét nadrágot, gondosan betűrt fehér inget, és egy sötétkék zakót viselt. Elnyűtt cipőjét belepte az út pora. Jóképű volt, rövid, göndör, fekete haja, napbarnított bőre markáns vonásai, és sötét szeme volt. Tekintetét végig jártatta a helyen, ám nem úgy tűnt, mintha keresne valakit. Mellettem Juliet és a barátnői egyszerre húzták ki magukat, igyekeztek felkelteni az idegen figyelmét. Csalódniuk kellett, ugyanis rájuk sem pillantott, sötét szemei egyenesen az én arcomra tapadtak. Éreztem, hogy elpirulok, mégsem szakítottam meg a szemkontaktust.

Az idegen elindult a pult felé, a mellettem lévő székre ült, rendelt magának egy whiskyt, majd amikor a pultos letette elé az italt, belekortyolt.

– Nem iszik semmit? – fordult felém halvány mosollyal az ajkain, kivillantva fehér fogsorát. Kávészínűek a szemei, állapítottam meg.

– Nem szokásom.

– És nem is dohányzik – mondta. Válaszul bólintottam. Mintha ez felcsigázta volna az érdeklődését, enyhén felvonta a szemöldökét. Megitta az italát, ám nem kért újabbat.

– Na és táncolni táncol-e?

Meghökkentett a merészsége, és az, hogy még mindig nézett, meg persze, hogy egyre szélesebben mosolygott. Elbűvölő volt, az egész arca felderült tőle.

– Én… nos, én nem vagyok egyedül – tiltakoztam, azzal elkaptam a tekintetem, lángoló arccal fordultam a zenekar felé.

– Tényleg? – kérdezte meglepve. – Én nem látok itt senkit maga mellett. Jómagamon kívül, persze.

– Pedig nem vagyok egyedül – bizonygattam, tekintetemmel Jacket kerestem, mindhiába. Talán éppen most ment ki egy kicsit a friss levegőre.

– Értem. Tehát nincs egyedül. Én viszont társaság nélkül érkeztem – mondta ártatlanul megvonva a vállát. – Jöjjön, táncoljon velem, ha már mindketten magunk maradtunk.

Azzal válaszra sem várva megfogta a kezem, – lágyan, de határozottan – és a táncparkettre vezetett. Levegő után kapkodtam, amikor tánc közben egészen közel vont magához, vagy éppen megpörgetett. Egy idegen fiatalemberrel táncoltam, aki szüntelenül mosolygott, és fahéj illata volt.

A zene lelassult, mire az idegen is lassított a tempón, ismét közelebb hajolt.

– Megtudhatom a gyönyörű hölgy nevét?

– A nevem Misty. És önt hogy hívják?

– Elias.

Sokáig nem tudtam feledni a kávészín szempárt meg a fahéjillatot. Az Elias nevű idegen közel sem volt hétköznapi férfi, a belőle áradó fesztelenség, szabadság, és életvidámság lehengerlően hatott rám.

Ezután az éjszaka után meglehetősen sok időt töltöttem a kertben, hátha meglátom Julietet. Néhányszor szerencsém volt, beszélgetésünket mindig a titokzatos fiatalemberre tereltem. Juliet pletykás asszony volt: megtudtam, hogy Elias ugyan itt született, Los Angelesben, ám miután a szülei meghaltak, elutazott. Járta világot, egymaga, mindössze néhány dollárral a zsebében. Nem volt háza, csak egy autója, meg a ruhája, amit éppen viselt. Rengeteget utazott, néha mégis hazatért, Juliet szavaival élve „nem bírta a kínzó honvágyat”. Én egy pillanatig se láttam, hogy bármi is kínozná.

Nem sokkal később újra találkoztunk. Jack elutazott pár napra, így minden munka rám hárult. Eliasszal vásárlás közben futottam össze, s már jóval azelőtt tudtam, hogy a közelemben van, minthogy megláttam volna. A gerincemen végigfutó bizsegés mindent elárult.

Ugyanolyan kedvesen mosolygott, mint amikor a jazzklubban találkoztunk, bár fáradtnak, elcsigázottnak tűnt. Arcát borosta borította, cipője már fehérnek látszott a portól.

Sok mindent vettem aznap, ő pedig felajánlotta, hogy segít cipekedni, ami annyit jelentett, hogy kikapta a kezeimből a teletömött zacskókat, és a házunkig vitte. Közben udvariasan kérdezgetett, az életemről, a munkámról, a férjemről. Hamar megeredt a nyelvem, mire hazaértünk, szinte minden fontos dolgot tudott rólam.

Előkerestem a kulcsaimat, ügyetlenkedtem a zárral, aztán beinvitáltam. Elfogadta a meghívást, amíg kipakoltam, leült az étkezőben az asztalhoz. Vizet ivott, semmit mást nem fogadott el. Végig viccelődött, mesélt az országokról, ahol eddig járt, én pedig elbűvölten hallgattam.

– Van hol aludnia? – kérdeztem hirtelen, mert eszembe jutott, amit Juliet mondott. Látva meghökkent arckifejezését, megbántam, hogy nem bírtam csöndben maradni.

– Ez igazán kedves, de van hol aludnom.

– Ha esetleg…

– Misty, én nem vagyok gazdag, sőt, nincs mit szépíteni, szegény vagyok. Nem tudnék fizetni.

– Bolond az, aki pénzben méri a gazdagságot. És természetesen nem várok fizetséget.

Elias persze nem fogadta el a „nagylelkű meghívást”, még sötétedés előtt távozott. Sokáig éreztem még a fahéj illatát a házban.

Bolond, az, aki pénzben méri a gazdagságot. Egész éjjel ez az egy mondat járt a fejemben, nyomorúságomban csak bámultam a plafonon játszadozó holdfényt, s arra gondoltam, milyen szegény vagyok.

Másnap reggel éppen a rántottámat ettem, amikor halk kopogásra lettem figyelmes. Ahogy kinyitottam az ajtót, Elias vidám, szórakozott arcát pillantottam meg. A tegnapi ruháit viselte, cipője még koszosabb volt, már ha ez egyáltalán lehetséges.

– Tudja, láttam ma reggel a közeli erdőben egy fát, amely egy kis tisztás közepén áll – mondta csillogó, kávészín szemeit rám szegezve. Döbbenten néztem vissza rá, arra gondoltam, biztosan hallja a szívemet, annyira hangosan zakatol.

– Magára emlékeztetett – folytatta, közben lezser mozdulattal beletúrt sötét hajába, aztán nekidőlt az ajtófélfának.

– E-ezt mégis hogy érti?

Nem válaszolt, mosolya titokzatossá vált. Lassan megfordult, lement a lépcsőn, majd kérdőn rám pillantott. Én pedig, úgy, ahogy voltam, -rövidnadrágban, pólóban és köntösben- utána indultam.

Sokáig sétáltunk, a lábaim is megfájdultak, mire elértünk az erdőig, majd a fák égig nyúló ágai alatt folytattuk utunkat. Egy tisztáson kötöttünk ki, melyet egy sebesen folyó patak szelt ketté. A tisztás közepén, a patak bal oldalán egy almafa állt, göcsörtös ágai a tiszta, hűs víz fölé hajoltak, mintha egyre csak nyújtózkodnának, hogy megérinthessék a vizet.

Elias a fára mutatott, mintha egyértelmű lenne, miért én jutottam eszébe róla. Értetlenül néztem hol a fára, hol pedig rá. Szelíden elmosolyodott, és azt mondta, én is nyúlok valami felé, amit nem érhetek el. Igaza volt.

Leültünk a patak partjára, Eliast arra kértem, meséljen Európáról. Szinte könnybe lábadtak a szemeim, annyira szerettem volna látni az országokat, amelyekről mesélt.

Később, mivel megéheztem, úgy döntöttem, leszedek néhány pirosan virító almát a fáról. A legszebbet szerettem volna, ami jóval magasabban volt, minthogy elérhettem volna. Elias azonnal felpattant, leporolta magát, majd heves tiltakozásom ellenére elkezdett felmászni a fára. Fellendült a legalsó faágra, hosszú lábaival körbe fonta, úgy próbálta elérni a gyümölcsöt. Csakhogy amikor megmozdult, a faág hatalmasat reccsent, s még mielőtt Elias leugorhatott volna, letört.

Elias a faággal együtt a patakba zuhant. Először halkan felsikoltottam, azonban látva döbbent arcát és vizes ruháját, olyan hahotázás tört rám, hogy végül a számra tapasztott kézzel, könnyes szemekkel, a földön fetrengve nevettem. Elias pár másodperccel később csatlakozott, a hasát fogva mászott ki a vízből, miután lelökte magáról a vaskos faágat.

– Mit meg nem teszek egy nyamvadt almáért! – mondta levegő után kapkodva, mire a nevetés újabb hulláma futott végig rajtam.

Percekbe tellett, míg képes voltam abbahagyni a kacagást. Utána könnyes szemmel, zihálva, fájó hassal feküdtem a szúrós fűben.

Ez a pillanat valósággal beleégett az agyamba, olyan felszabadító volt, olyan csodás, hogy képtelen voltam feledni.

Másnap reggel megint Elias állt az ajtóban, ám most nem az erdőbe mentünk. Elvitt a Hollywood táblához.

Gyalog mentünk, volt nála egy gitár meg egy bőrkötéses, kopott notesz, megsárgult lapokkal. Megkérdeztem, mi van a noteszben, arra gondoltam, valamiféle határidőnapló, ám amikor a kezembe adta, s kinyitottam, rájöttem: a naplóját tartom a kezemben.

Amíg felértünk a Hollywood táblához, beleolvastam a naplóba. Élete minden fontos eseménye le volt benne írva, az utazások, a barátok és… az utolsó teleírt lapon én. Rólam is írt, elég sokat. Vöröslő arccal olvastam a sorokat, nem mertem ránézni.

Odafönt, a hatalmas tábla tövében ültünk, pengette a gitárját, néha énekelt is hozzá, néha én is elénekeltem egy-két dalt. Mámorító érzés volt ott ülni, nézni a várost, az állandóan siető embereket.

Már rózsaszínes, narancssárgás árnyalatokban játszott az ég alja, amikor Elias kitalálta, hogy másszunk fel a H betűre. Őrült ötlet volt, ám mégis követtem, nevetve, zihálva, könnyezve. Ott ültünk a H betűn, a szél minduntalan belekapott a hajamba, és úgy éreztem szabad vagyok. Kitárt karokkal, arcomat a felhők felé fordítva vigyorogtam. Soha ilyen szabad, soha ilyen örömteli nem voltam még.

Ez az volt az a pillanat, amikor – ugyan még nem tudtam– a szívem mélyén éreztem, meg fogom szegni anyámnak tett ígéretemet. Nem lehettem, nem voltam többé az a nő, aki eddig.

Két nappal később, pontosan 1923. június 15–én, – aznap délután érkezett haza Jack– Elias azt mondta, elmegy. Délelőtt jött el hozzám, keserű mosollyal az ajkain, s közölte: Ausztráliába utazik. Megdermedtem egy pillanatra, ám nem voltam meglepve. Tudtam, hogy nem fog itt maradni.

Még egy dologban biztos voltam, mégpedig abban, hogy én is vele tartok. Nem számít hova, nem számít mennyi időre, csak az számít, hogy én is megyek. Erre az éjjel jöttem rá, hosszas zokogás után, ami azután jött rám, hogy beismertem magamnak, hogy képtelen vagyok tovább betartani az ígéretemet. Itt kell hagynom Jacket, Los Angelest, az eddigi életemet. Szabadnak kell lennem, mert csak így lehetek boldog. Kell, hogy tegyek valamit, amire öregkoromban, amikor már fehér a hajam, ráncos, aszott a bőröm, nevetve emlékszem vissza. Élnem kell, mielőtt azt venném észre, hogy már késő. Ijesztő volt a gondolat, hogy idáig mennyi értékes napot vesztegettem el, s hogy soha nem kapom vissza ezeket a pillanatokat, melyeket elfújt az idő, mint szél a port.

Elias tudta ezt, szó nélkül beleegyezett, sőt, úgy véltem, örült is.

Egy égkék Mercer állt a veranda előtt, üres csomagtartójába tuszkoltuk a bőröndjeimet. Nem vittem sok ruhát, volt bőrönd, amit inkább pénzzel és ékszerekkel tömtem tele. Jacknek mindössze egy üzenetet hagytam az éjjeliszekrényére ragasztva.

Nem számítottam rá, hogy utánunk fog jönni, arra pedig főleg nem, hogy jóval hamarabb ér haza, mint azt mondta.

Jack vörös Cadillacjét akkor láttam meg a visszapillantó tükörben, amikor elhajtottunk az egyik útszéli benzinkútról. Elfogott a pánik, hogy kirángat a kocsiból és visszacibál az otthonunkba. Úgy tűnt, Elias is erre gondolt, mert beletaposott a gázba, szélsebesen száguldottunk a szabadság felé.

A tükörbe nézve láttam, hogy Jack autója egyre távolabb van tőlünk, ám nem kértem Eliast, hogy lassítson, pedig az út még vizes volt a tegnapi zápor miatt.

Az egyik kanyarban a Mercer megcsúszott, Elias képtelen volt egyenesbe hozni az irányíthatatlanná vált autót. Lesodródtunk az útról, egy fának csapódtunk.

Az egész néhány pillanat alatt történt, sikítani se volt időm, végül pedig a fájdalom némított el. Nem voltam bekötve, az ütközés erejétől kizuhantam a szélvédőn. Csak az első néhány pillanatban fájt, ám akkor pokolian. Azután viszont valami fényes és megnyugtató melegség öntött el, a fájdalom elillant, mintha soha nem is létezett volna.

Néhány pillanatig még magamnál voltam, s azokban a pillanatokban úgy éreztem, szállok, akár madár a szélben. Végre szabad voltam. Nem pergett le a szemem előtt az életem, egyszerűen csak megkönnyebbültem.

Rájöttem, hogy ostobaság volt azt hinni, elárulom anyámat, ha nem tartom be a neki tett ígéretemet. Az egyetlen ember, akit elárultam, én magam voltam. Olyasvalakivé lettem, akit régen megvetettem.

Elvesztettem az egyik legnagyobb értéket, melyet ember magáénak tudhat: önmagamat. Elvesztettem a lányt, aki a legnagyobb őrültséget is normálisnak vélte, aki folyton nevetett, szüntelenül kereste a kalandot.

Ám most megtaláltam, és soha többé nem engedem el újra.

1923.június 16.

Kék szemű lány, remélem tudod, hogy senki hozzád foghatóval nem találkoztam. Sajnálom, hogy ezt már soha nem mondhatom el neked, ahogyan azt sem, hogy minden egyes pillanatban, amit együtt töltöttünk, egyre jobban elbűvöltél. Talán te is így éreztél, ám az is lehet, hogy csak a szabadságba voltál szerelmes, amit bennem láttál meg.

Mindenemet odaadnám, ha visszahozhatnálak, s bár pénzem nincs, neked köszönhetően már tudom, ennek ellenére gazdag vagyok. Te tanítottál meg rá, mi is az igazi gazdagság.

Találkozunk egy jobb életben, s megígérem, ott örökké szabad leszel.

Elias

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.0/10 (3 votes cast)

Leave a Comment

2 hozzászólás

  1. Szép a novella.
    Egyetlen dolog: 1923-ban az autókon volt biztonsági öv?

  2. Szép volt, de ennél többet nem mernék írni a történetről, mert az efféle romantika igen távol áll az én ízlésemtől. 🙂 Az első részben volt pár hiba (pl. végig száguldjon, akkoribban, gondolatjeleknél kimaradó szóközök). A második felében nem tudom volt-e, mert már kevéssé tudtam figyelni, de a központozásnál van egy gyakori vesszőhibád, ahogy láttam, többször előfordult. Gondoltam megosztom veled, mert én is csak nemrégiben tudtam meg, hogyan is van ez jól. 🙂 Szóval a vesszőt e helyett: blabla, – blabla – blabla így használjuk: blabla – blabla -, blabla. 🙂