Sztrinkó Réka: Adj időt!

Sztrinkó Réka: Adj időt!

1.

Ezúttal is elég volt egy pillantás, és a testét máris erdőtűz módjára perzselte fel a vágy… Olvasás közben felmerült bennem, hogy mégis milyen lehet az az átható tekintet, ami spontán öngyulladás okoz. Szerencsére a kérdésemre azonnal választ is kaptam, egy vevő formájában.

Lejjebb eresztettem a könyvem, és megbűvölten figyeltem a férfit: a szeme olyan világítóan zöld volt, mint az afgán lányé a National Geographic címlapján, és minden további nélkül el tudtam képzelni, hogy tekintetének kereszttüzében én is lángra lobbanok. Ahogy belépett, szinte azonnal meg is torpant, úgy tűnt, mintha össze lenne zavarodva. Nem hibáztathattam, az apró könyvesbolt a pláza legeldugottabb sarkában volt, túl a kajáldákon, beszorítva egy tetováló szalon és egy képkeretező közé. A legtöbben azt hitték, ez csak egy másik bejárat a tetoválóhoz, pedig a kirakat tele volt könyvekkel.

Zöldszemű a szépirodalmi polc előtt állt meg, tétován kinyúlt, mintha végig akarná simítani a könyvek gerincét, de a keze megállt a levegőben, aztán visszahúzta. Úgy tűnt, nem azért érkezett, hogy magára varrasson valamit, úgyhogy előbújtam a pult mögül.

– Jó napot kívánok, miben segíthetek?

A férfi olyan hirtelen fordult felém, hogy önkéntelenül is hátraléptem. Összevont szemöldökkel, pislogás nélkül meredt rám, aztán a következő pillanatban olyan mosollyal küldött meg, amitől egy pocsolyányi zavart kuncogássá olvadtam. Elképesztően jól nézett ki: az átható, zöld szempár mellé kócos fekete haj és markáns állvonal társult, amiről képeken mindig azt hittem, csak photoshop. Legalább húsz centivel volt magasabb nálam, szóval az esküvőnkön simán viselhetek tűsarkút, és ahogy láttam, az sem fog neki problémát okozni, hogy a karjában vigyen át a küszöbön.

– Egy történetet keresek. – A hangja mély, kicsit rekedtes volt, pont ilyennek képzeltem.

– Egy történetet? – kérdeztem vissza ostobán, mert ha jóképű emberekkel kellett beszélnem, a kommunikációs képességem mindig cserbenhagyott. A plafonig érő polcsorra néztem, amiről szinte lecsorogtak a könyvek. – Egy konkrét könyvet? Esetleg tudja, ki írta, vagy bármit a cselekményről?

Reméltem, hogy Zöldszemű nem fogja azoknak a sorát gyarapítani, akik azért jönnek be, hogy azt a piros borítójú könyvet keresik, mert utáltam volna csalódást okozni neki.

– Nem, én tulajdonképpen… ajándékot szeretnék venni.

– Egy hölgynek esetleg…? – kérdeztem taktikusan, de szerencsére megrázta a fejét.

– Egy barátomnak. Jövő hónapban, ugye, karácsony lesz, és amikor megláttam a boltot, arra gondoltam, könyvvel mindig örömet lehet okozni.

– Maximálisan egyetértek – mondtam, és az jutott eszembe, hogy nekem nem csak  könyvvel okozhatna örömet. Nem tudom, mi ütött belém, lehet a Zöldszemű pulóveréből áradó öblítő illata tette, de bele akartam temetni az arcom a mellkasába, vagy megharapni a nyakát. Opcionálisan mindkettőt.

– Tudna ajánlani valamit?

A kérdés visszazökkentett a szomorú, nyakharapás-mentes valóságba, ahol én még mindig egy bolti eladó voltam, ő meg a vevő, aki hamarosan örökre kisétál az életemből. Épp ezért igyekeztem a leghatékonyabb énem előrántani.

– Regényt keres, vagy inkább valami mást? Milyen témák érdeklik a barátját?

Zöldszemű egy pillanatra elbizonytalanodott, keze a zsebére rebbent. Most vettem csak észre, hogy egy vékony aranylánc lóg ki belőle, ami az övére van csíptetve. Meglepődtem, mert egyáltalán nem tűnt régimódinak, hogy zsebórával járjon, mondjuk én is hordtam a nagymamámtól örökölt keresztet, pedig nem vagyok vallásos.

– Nem is tudom… Szeret utazni.

– És merrefelé? Van kedvenc városa? – érdeklődtem kitartóan, és nem tudtam nem észrevenni, mennyire hosszúak Zöldszemű szempillái.

– Szereti a tengert.

Felderültem. Kivételesen volt egy olyan könyvünk, amit jó szívvel tudtam ajánlani, és nem kellett a szokásos mellébeszélésre hagyatkoznom.

– Nemrég jelent meg a Hat hét a paradicsomban című könyv, ami egy fotográfus tengeri utazását dokumentálja. Már csak a víz alatti fotók miatt is érdemes belenézni, egy pillanat, és meg is tudom mutatni.

A pulton pont volt egy halommal, mert most kezdtem csak el beárazni őket. Levettem egyet a kupac tetejéről, visszafordultam, és majdnem nekimentem a férfinak. Észre sem vettem, mikor lépett mögém.

– Elnézést – motyogtam, és elpirultam, de Zöldszemű figyelmét nem én, hanem a pulton heverő, nyitott könyv kötötte le, amit nem olyan rég kezdtem el.

– Nahát. – Elmosolyodva vette kézbe a kötetet, engem meg hirtelen hatalmába kerített az a sürgető érzés, hogy kirohanjak a boltból, ki a plázából, esetleg az országból is, és új életet kezdjek a dzsungelben. Zöldszemű természetesen a Gyönyör ölelésébent szúrta ki, aminek a borítóján egy félmeztelen férfi szerepelt, a karjában elomló, kibontott hajú nővel, hogy egyértelművé tegye azok számára is, akik a cím alapján nem jöttek volna rá, hogy a kötet a baszós-kardozós műfajba tartozik.

Mielőtt valami elmés hazugsággal előállhattam volna, mint például hogy a szakdolgozatomat a női romantikus irodalom szókészletéről írom, és csak azért olvasok ponyvát, mert ezzel kívánom kikövezni a tudományos életbe vezető utamat, a férfi vissza is tette a könyvet a pultra, gondosan nyitva hagyva.

– Még körbenézek pár helyen, de mindenképp szeretnék visszajönni. Köszönöm a sok segítséget és a rám áldozott időt. – Ismét rám mosolygott, aztán méltóságom romjain át kigyalogolt a boltból. Én meg ott álltam, a mellkasomhoz szorítva a Hat héttel a Paradicsomban kötetét, és az jutott eszembe, hogy bele se nézett.

*

– Azt szeretném kérdezni, nem akarsz-e a következő három hónapra szabadságot kivenni, hogy innentől kezdve mindennap én legyek a boltban?

Nóri a vonal végén frusztráltan felsóhajtott.

– Neked is helló, Saci, köszönöm a kérdésedet, jól sikerült a vizsgám.

– Bocsi. – Tartottam egy rövid szünetet. – Csak, gondoltam, elmesélem, hogy ma begyalogolt egy félisten.

– Miféle félisten? – Nóri hangja egyből izgatottá vált, a kis- és középvállalkozások üzletfinanszírozása el lett felejtve, én meg örömmel vágtam bele a Zöldszeművel való találkozásom minden részletre kiterjedő elmesélésébe. Pont a széles, kidolgozott mellkasánál tartottam az elbeszélésben, amikor felbukkant Benedek.

Benedek a szomszédban dolgozott, és pont úgy nézett ki, ahogy az ember egy tetoválót elképzel: jobb karján rúnák sora kúszott fel, egészen a válláig, a balon a kalóztematika dominált sellőkkel, iránytűvel meg egy halálfejes lobogóval. A fülcimpája végig volt szúrva, és a szájában, illetve az orrában is volt egy-egy karika. Integetett, aztán a kezében lévő papírpohárra mutatott, én meg lelkesen bólogatva rövidre zártam a beszélgetést Nórival.

– Már megint rendes tejjel kaptad? – kérdeztem, ahogy letette elém a kávét.

– Mindig elfelejtem mondani, hogy szójatejjel kérem. Annyira hülye vagyok. – Benedek a pultnak támaszkodott, és elkezdett a könyvek között matatni, míg én belekortyoltam a kávéba. Jólesett valami forró, mert már november közepén jártunk, de a plázában még mindig nem kapcsolták be a fűtést.

– Ez meg mi? Pornó? – Benedek természetesen azonnal rávetette magát a Gyönyör ölelésében kötetére, de csak legyintettem.

– Elkezdtem szortírozni a csőtörésben elázott könyveket. Hónapok óta ott álltak a dobozban, egy csomó teljesen megpenészedett, és most azt nézem, melyik maradt használható állapotban, mert a többit le kell írni a rendszerből.

– Szerencse, hogy a bőrnadrágos lovászfiú megúszta szárazon.

Arrébb toltam az egyik könyvtornyot, és a pultra könyököltem.

– Egyrészt a vicc miatt járna egy tarkón vágás, másrészt kalóz, és nem lovászfiú. Ne becsüld alá Sawyer McLeant, a hét tenger kérges szívű kalózkirályát, mert az ellenfelei is megtették, és nem érték meg a következő napfelkeltét.

Benedek csak hümmögött, és végigpörgette hüvelykujjával a hullámos szélű lapokat, majd felcsapta a könyvet valahol a közepén.

– Azt látom, hogy Sawyer szeret sokat beszélni a… lét elviselhetetlen könnyűségéről?

Megvontam a vállam.

– Ja, hát elég furán van megírva ez a könyv. Néha ilyen Shakespeare-monológokban törnek ki a szereplők, de aztán szerencsére gyorsan visszatalálunk Sawyer átható, zöld szeméhez, amivel rendszerint lángra lobbantja a fehér keblű Leanne-t.

– Nagyon érzékien hangzik. Nem tudtam, hogy a máglyahalál ismét szexi. Erről jut eszembe amúgy, köszi, hogy ajánlottad azt az online tanulós oldalt, elkezdtem egy kurzust a középkori boszorkányüldözésről.

– Azt mondtad, ha már nincs diplomád, valami értelmes dolgot akarsz tanulni, mint a programozás – jegyeztem meg, mire Benedek arca kicsit elborult, és azonnal meg is bántam, hogy felhoztam.

– Az a baj, hogy a történelem jobban érdekel, de azzal meg nem sokat tudok kezdeni.

– Dehogynem. Vitatkozhatsz arról, hogy mennyire hiteles a Trónok harca világépítése.

Benedek, ahogy arra számítottam, teljesen tűzbe jött, és egészen addig próbált meggyőzni arról, hogy a Falon túli jég-zombik a globális felmelegedést szimbolizálják, míg a munkatársa érte nem jött, hogy most már akár dolgozhatna is egy kicsit.

Ahogy egyedül maradtam, a gondolataim visszatértek Zöldszeműhöz. Nóri azt mondta, még sosem látta a boltban, vagyis csak a vakszerencse vezette ma ide. Tekintve, hogy én csak húsz órában dolgozom itt, igen kicsi volt annak az esélye, hogy még egyszer összefussunk, még ha vissza is akarna jönni a könyvért. És a realitás talaján maradva akkor sem történne semmi, ha ismét találkoznánk. Persze ez nem akadályozott meg abban, hogy az egész hazautat egy olyan jelenet kidolgozásával töltsem, amiben a végzet asszonyaként hálózom be őt. Legközelebb inkább elhozom a Gyönyör ölelésébent, hogy ihletet merítsek.

*

2.

Elnyomtam egy ásítást, és megint lábujjhegyre állva megkíséreltem felakasztani a fényfüzért a szekrény sarkára. Nóri most azt mondaná, hogy ismét alárendeltem a józan észt a művészi önmegvalósításnak, de nem akartam olyan apróságokkal fárasztani magam, mint egy létra kölcsönkérése, amikor a székre pakolt két szótár is tökéletesen megfelelt a célnak.

Bárhogy is nyújtózkodtam azonban, még mindig hiányzott pár centi. Talán ha kicsit ráállok a polcra, csak egyik lábbal, és nekidőlök, csak egy kicsit, akkor már majdnem elérem… és ekkor kicsúszott a lábam alól az egyik szótár.

– Helló, minden oké odafenn?

Természetesen semmi sem volt oké, nagyon nem, mert elfehéredő ujjakkal kapaszkodtam a könyvespolcba, de ennél sokkal rosszabb volt, hogy pont ebben a pillanatban sétált vissza az életembe Zöldszemű, akit hetek óta nem tudtam kiverni a fejemből.

– Elkelne egy kis segítség – préseltem ki magamból egy nem túl őszinte mosoly kíséretében, és elfogadtam felém nyújtott kezét. Az egyensúlyomat visszanyerve próbáltam kecsesen leugrani a székről, de biztosan láttak már bálnát elegánsabban partra vetődni, mint ahogy én értem földet. Zavartan engedtem el a férfi kezét, de érintésének forrósága még azután is a bőrömön lüktetett. Nem mertem ránézni.

– Van egy folt a homlokodon – mondta Zöldszemű lágyan, és olyan közel álltunk egymáshoz, hogy csak előre kellett volna dőlnöm, hogy az orrom hozzáérjen a mellkasához. Ezúttal egy sötétkék inget viselt mellénnyel, amiből kilógott az ismerős óralánc.

Hátrébb léptem, és zavartan megdörzsöltem az arcom a pulóverem ujjával. A belőle áradó édeskés, intenzív illat furcsa fanyarsággal ült meg a szájpadlásomon, és nem tudtam rájönni, miért. Lehet, véletlenül visszatettem a polcra egy elázott könyvet, azért éreztem a penészes lapok szagát?

– Segítek felrakni. – Zöldszemű a fényfüzérre mutatott. Szája sarkában még mindig ott ült az elnéző mosoly. Mielőtt tiltakozhattam volna, már fel is pattant a székre, mire teljes rálátást nyertem a világ leggyönyörűbb, farmerbe bújtatott férfifenekére. Párás szemmel bámultam, ahogy Zöldszemű, különösebb erőfeszítés nélkül a helyére akasztja a karácsonyi fényeket, és hirtelen az összes agysejtem szabadságolta magát. – Jó lesz így?

– Tökéletes – leheltem, és emberfeletti erőfeszítések árán sikerült felemelnem a tekintetem. – Köszönöm. Az életmentést, és a dekorációs segítséget is.

– Majd később behajtom, ami nekem jár.

Ahogy lenézett rám, árnyék vetült az arcára, és a tekintete szinte éhes volt. Éreztem, ahogy elvörösödöm. Lehet, hogy flörtöl velem? Idétlen kuncogás szakadt ki belőlem, és izzadt tenyeremet a farmerembe töröltem. Zöldszemű leugrott a székről, és megigazította a mellényét. Száján ismét a régi mosoly ült, amitől elgyöngült a térdem. Keze a zsebe irányába mozdult, de nem vette elő az órát, csak könnyed mozdulattal végigsimított a láncon.

– Milyen érdekes, hogy néha az emberek mennyire másképp érzékelik az időt. Van, hogy az órák sebzett állat módjára vonszolják magukat előre, máskor meg könnyű szárnyakon repülnek. – Az arcomat vizsgálta, és kezdtem kellemetlenül érezni magam, hogy nem tudok megszólalni.

– Végül is attól függ, kivel töltjük… Nem? – Hatásosabb lett volna, ha nem kislány hangon cincogok. Gondolatban a tenyerembe temettem az arcom.

– Inkább, hogy mivel. Az életünk idejét mi mással lehetne mérni, mint a saját történeteinkkel? – Ezt egyáltalán nem értettem, de nem is számított, mert Zöldszemű törődő mosollyal a fülem mögé igazított egy elszabadult tincset. – Vigyázz magadra, nem tudom, mihez kezdenék nélküled – mondta, majd intett. Az érintése még akkor is ott bizsergett a halántékomon, miután magamra hagyott.

*

Órákkal később Benedek a teljes kétségbeesés állapotában talált rám, miközben félszívvel válaszolgattam egy idős hölgynek, akiről tudtam, hogy a végén úgyis egy szakácskönyvvel fog távozni, ám addig még hosszú út állt előttünk. Gondolatban már százszor újrajátszottam a találkozásunkat Zöldszeművel, de az összes létező jelenetben idióta maradtam.

– Legalább a nevét kideríthettem volna – siránkoztam Benedeknek, miután végre megszabadultam a vásárlóktól.

– Ne haragudj, de miféle felnőtt férfi hord magával zsebórát?

– Neked is van zsebórád. – Megütközve néztem Benedekre, aki úgy tűnt, bal lábbal kelt ma fel. –  Fél évvel ezelőtt még steampunk lázban égtél.

Benedek kinyitotta a száját, hogy visszavágjon, de hát a tényekkel nehéz vitatkozni. Végül mégsem kommentálta a zsebóra-kérdést, csak a karácsonyi dekorációra nézett.

– Egyébként legközelebb, ha fel akarod rakni a díszeket, nyugodtan áthívhatsz. Szívesen segítek, hacsak nem akarod a vásárlóid nyakába vetni magad – folytatta sokkal enyhültebben, én meg megkönnyebbülten kifújtam a levegőt.

– Köszönöm az ajánlatot, de a nyugdíjasom is elég fittnek tűnt. Szerintem simán elkapna.

Benedek bólintott, de láttam, hogy az összes nyavalygásom meg van bocsátva, mert elegánsan témát váltott.

– Sikerült belenézned a Fekete vitorlákba amúgy? Tudom, nem egy Trónok harca, de…

– Az első évadot befejeztem, csak aztán elkezdődött a december, és vagy dolgozom, vagy a könyvtárban tanulok. – Megdörzsöltem a szemem. – Szeretném folytatni, de annyira fáradt vagyok, és nem értem, de mostanában valahogy sosincs elég időm.

– Persze a kalózodra azért jut ebből a kevésből is.

Naná, hogy Benedek észrevette a táskámból kilógó Gyönyör ölelését. Elővettem, és belelapoztam. Nem is tudom, miért volt nálam mindig, mert lett volna mit olvasnom, kezdve  a jövő csütörtöki ZH tételeivel.

– Szerencsére most Leanne-t kikiáltották boszorkánnyá, úgyhogy mindjárt jön egy nagyszabású mentőakció. Remélem, utána már végre szexelnek, és nem térnek vissza a filozofálgatáshoz.

– Ezt örömmel hallom. Már kezdtem aggódni, hogy annyira a történet hatása alá kerülsz majd – Benedek belesandított a könyvbe –, hogy csak lesütött pillákkal, rebegve fogsz  tudni kommunikálni, mert a testedet lassan felemészti a vágy.

– Az agysejtjeimet emészti fel, és nem a vágy, hanem ez a könyv. Úgy érzem, máris éveket vett el az életemből, pedig még be sem fejeztem.

– Valóban nyúzottnak tűnsz kicsit.

– Köszi, kedves, hogy így megjegyezted. Ez az új ismerkedési technikád? Odasétálsz lányokhoz, és megmondod nekik, hogy szarul néznek ki?

Benedek szabályosan fülig vörösödött.

– Nem úgy értettem, csak… Mármint azért mondtam, mert megemlítetted, és…

Egy kicsit még néztem a kínlódását, aztán nagylelkűen legyintettem.

– Nézd, a héten a Magyar Tájszótárral keltem és feküdtem, szerintem ezek után nem csoda, hogy Sawyer közreműködésével akarom pusztítani magam.

Benedek nevetett, én meg ismét úgy éreztem, mintha én lennék a világ legviccesebb emberek. Olyan könnyű volt vele beszélgetni, előtte még azt sem szégyelltem, hogy szemetet olvasok. Nóri a múltkor azt mondta, biztosan tetszem neki, mert amikor ő van benn, fele ennyit sem járkál át, de hát akkor már biztos elhívott volna randizni. Benedeknek ezek az extrém, tetovált lányok jönnek be, én meg nem vagyok semmi különös. Egyszerűen csak unatkozik, és hasonló az érdeklődési körünk.

*

3.

A vállammal szorítottam a fülemhez a telefont, miközben a táskámban egy tiszta, vagy legalábbis nem cafatokra foszlott zsebkendő után kutattam. A keresésemet nem koronázta siker, és egy pillanatra jó ötletnek tűnt a hajammal letörölni az arcomról a taknyot, aztán józanul mégiscsak a pulóveremet választottam. A január a végét járta, ahogy én is.

– Bevittem mindent a gépbe, de van egy-két könyvcím, ahol nem stimmelnek a számok, azokat átküldöm. Meg tudnád tenni, hogy újból megszámolod őket? – kérdezte Nóri, én meg éreztem, hogy az életkedv maradéka is elszivárog a testemből.

– Azt hittem, múlt héten végeztünk a leltárral.

– Hát, én is. – Nóri hangján hallatszott, hogy nem az ő ötlete volt az újraszámlálás. Szinte már sajnáltam: már a második napját töltötte a központban, a nagyfőnök kérdéseinek kitéve,  én meg cserébe betegen helyettesíthettem, úgyhogy mégiscsak nekem volt rosszabb.

– Apropó, mi a helyzet a csőtöréses könyvekkel? Múltkor találtál még egy dobozt, nem?

– Aha, a nagyját töröltem a rendszerből, de nem volt köztük semmi értékes, csak egy Kundera regény, egy régi Shakespeare összes, meg azok az erotikus áltörténelmi regények.

– Ja, hogy akkor innen szedted azt a baromságot. Nem értettem, mit keresett a boltban. Még mindig olvasod?

Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy úgy teszek, mintha már magát a kérdést sem érteném.

– Hát. Meglehet, hogy még nem sikerült befejeznem.

A vonal másik végén sokatmondó csönd volt, úgyhogy azonnal védekező üzemmódba kapcsoltam.

– De ellenőriztem, és nem a mi készletünk, szóval nem is fog feltűnni hiányként.

– Szerintem a hagyatékból van, amit a bácsi hozott be a felesége halála után. Akinek hiába mondtuk, hogy nem antikvárium vagyunk. Emlékszel?

– Milyen bácsi? – kérdeztem gyanakodva, és lázasan kutattam az emlékeim között.

– Tudod, az az elegáns öregúr, akivel egy órán át beszélgettél. Utána azt mondtad, hogy az idősek a kriptonitod, mindig elgyengülsz, ha bejön egy a boltba. Nem volt szíved nemet mondani neki, és ezért hagyta itt végül a dobozát.

– Egyáltalán nem emlékszem – mondtam végül. – Kezd leamortizálni a felsőoktatás, mostanában egy csomó mindent elfelejtek.

– Amennyiben nem felejted el befejezni a leltárt, engem különösebben nem zavar. Csak küldd majd át az adatokat! És most már tényleg pihend ki magad, mert nem bírom hallgatni ezt a szörcsögést.

Még tettem pár teljesíthetetlen ígéretet Nórinak, aki végre letette a telefont, én meg bekapcsoltam az ősrégi laptopot. Eldöntöttem, hogy lenyúlok a pláza vécéjéből egy guriga vécépapírt.Talán mire visszaérek, be is töltődik a Windows.

Nagyjából tíz perccel később, mikor levettem az ajtóról a „mindjárt jövök” táblát, a laptop még mindig a rendszer felállításával küzdött, viszont a pulton ott volt egy papírpohár. A szívem azonnal megtelt szeretettel Benedek, meg a nála hagyott pótkulcs iránt, mert amire jelenleg a legnagyobb szükségem volt, egy nagy adag koffein. Levettem a műanyag tetőt, hogy kicsit hűljön, és közben a Gyönyör ölelésébenre sandítottam.

Már csak másfél fejezet volt vissza belőle. Nem is értem, miért nem végeztem még vele. Általában elég gyorsan olvastam, különösen, ha ponyváról volt szó, de minél közelebb jártam a befejezéshez, egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy csak bámulom a lapokat, és közben a sorok összefolynak a szemem előtt. Pedig már csak egy kicsin múlt, hogy a kérges szívű kalózkirály szerelmi élete végre megoldódjon. Az enyémmel is történhetne már valami, mert csak unalmas állóvíz.

A Gyönyör ölelésében borítóján a félmeztelen Sawyer a távolba révedt, kócos, fekete haját az arcába fújta a szél, miközben a lány olyan átéléssel tapasztotta  tenyerét a mellkasára, ahogy én szoktam az egyetemi kávéautomatára.

Végighúztam az ujjam a férfi markáns állvonalán, és azon gondolkoztam, kire emlékeztet Sawyer. Aztán felrémlett előttem Zöldszemű, és hirtelen elfogott a kíváncsiság, hogyan végződik a történet.

Kinyitottam a könyvet, és elkövettem az olvasás egyik főbűnét: az utolsó oldalra lapoztam.

„Sawyer a kedvese fölé hajolt, és egy gyengéd mozdulattal a füle mögé simított egy elszabadult tincset. A lemenő nap fénye vörösre festette az ég alját, a zord hegyeket borító erdők szinte lángoltak, ahogy a vágy újból felcsapott a férfi testében. Sawyer két tenyere bölcsőjébe fogta Leanne arcát, és megízlelte a nő duzzadt, cseresznyepiros ajkát, addig-addig kóstolgatva a finom kis szájat, míg Leanne-ből egy vággyal telt nyögés nem szakadt fel, ami még jobban feltüzelte a férfit. Mikor szétváltak, a nő pihegve dőlt Sawyer széles, kidolgozott mellkasának, szemét félig lehunyta. A férfi beletúrt a vörös hajzuhatagba, és könnyű szívvel nevetett fel.”

A távoli, halk nevetés mintha a boltban visszhangzott volna, felkaptam a fejem, és megpördültem. Az ajtóban, legnagyobb megdöbbenésemre Zöldszemű állt.

– Hát mégis megéri harcolni a szerelemért, nem igaz, kedvesem? – A hangja csepegett a gúnytól, és mivel egy pillanatra az összes agyfunkcióm cserben hagyott, először fel sem fogtam, amit mondott.

– Tessék? Hogy mi van a… szerelemmel? – Összezavarodva néztem vissza a könyvbe, ahol pontosan ez volt a zárómondat. Hirtelen megszédültem. Lehet, hogy hallucinálni kezdtem a lázcsillapítótól?

Zöldszemű beljebb lépett, de nem vette le rólam a tekintetét. Arcán finom mosoly ült, és szívfájdítóan jól nézett ki. Amióta nem láttam, kicsit megnőtt a haja, és ezúttal bőrdzsekit viselt, alatta fehér pólóval… nem, nem is póló volt rajta, hanem egy vászon ing. Megdörzsöltem a szemem. A levegő mintha vibrált volna Zöldszemű körül.

– Kár, hogy ilyen türelmetlen voltál. – Zöldszemű felemelte a kezét, a vékony aranyláncon ott himbálózott a zsebóra. A férfi ránézett, majd vissza rám. – De most már  mindegy. Csak a történeted hiányzik.

Az óra üvegfedele megvillant, ahogy ráesett a fény. Nem tudtam róla elszakítani a tekintetem, borzongva néztem, ahogy a mutatók megállás nélkül, körbe-körbe járnak.

– Milyen történet? – A hangom lehetetlenül vékonynak tűnt. Hirtelen tudatába kerültem annak, hogy milyen pici a bolt. A pult hidegen nyomódott a derekamhoz, és a penészszag felerősödött. Zöldszemű nemtörődöm mosollyal a markába zárta az órát, és zsebre dugta.

– Tudtad, hogy az idő mérése régen az egyház kiváltsága volt? – kérdezte könnyedén, és lépett egyet felém. Megmarkoltam a kezemben tartott könyvet, de nem tűnt valószínűnek, hogy háromszáz oldalnyi erotikával meg tudnám állítani. Nyeltem egyet, és megráztam a fejem. A férfi nem tűnt tébolyodottnak, a tekintete tiszta volt, szinte derűs.

– Sokan nem is tudják, hogy az idő mekkora hatalom. Megpróbálják beosztani, aztán hagyják, hogy kifolyjon a kezükből. Pedig csak az számít igazán, mivel töltöd. Hogy mi lesz a végén a te történeted. – Zöldszemű megállt előttem, és a szeméből eltűnt minden melegség.

– Tudod, rettenetesen emlékeztetsz Rá. A haja pont olyan vörös volt, mint a tiéd, és a feje tele volt történetekkel. A faluban azt suttogták, hogy boszorkány, mégis visszatértek hozzá, hogy hallják, amit mond. Leanne örömmel mesélt, és míg ott ültek nála az emberek, megfeledkeztek fájdalomról, éhségről. Mikor megidézett, hatalmat kért, hogy segíthessen. Gyógyítani akart, a jövőt látni, segíteni azoknak, akik később máglyára küldték. – Elhallgatott, és a Gyönyör ölelésébenre nézett.

Az arckifejezése láttán a gyomrom görcsbe ugrott.

– Alkut kötöttünk. Az utolsó történetét kértem, de becsapott. Miközben mesélt, észrevétlenül ehhez az ostoba románchoz láncolt engem – nevetett fel keserűen. – Megtartotta a szavát: megkaptam az utolsó történetét, de a lelkét nem tudtam megszerezni.

– Te vagy… te vagy Sawyer? – Alig ismertem fel a saját hangom, és ahogy kibuggyant belőlem a kérdés, idegesen elnevettem én is magam. Az agyam még mindig a valóság utolsó szilánkjába kapaszkodott, ugyanakkor Zöldszemű tényleg túl jól nézett ki ahhoz, hogy igazi legyen.

– Hogy én lennék Sawyer? – Látszott, ahogy mérlegeli az ötletet. Megnyalta a száját,  én pedig megborzongtam, mert egészen eddig nem vettem észre, hogy van benne valami kígyószerű. – Miért is ne? Annyi ideje vagyok már ebben a könyvben, és amikor Leanne megidézett, ebben az alakban jelentem meg, szóval akár… Sawyer is lehetek.

– Mit akarsz? – kérdeztem remegő hangon. Nem tudtam levenni a tekintetem a férfi, Sawyer arcáról. Olyan érzés volt, mintha egy szakadék szélén állva bámulnék a lenn hullámzó tengerbe.

– Tudod, hogyan lehet elvenni mások idejét? Nem könnyű, mert az idő egy emberi találmány, nincs felette hatalmunk, és mégis… – Sawyer a zsebórára nézett, és követtem a pillantását.

Az üveglap alatt mutatók ezüstösen villantak meg, mintha pengék lennének. Felsikított valami a fejemben, és hirtelen nagyon nem akartam, hogy az az óra valaha is hozzám érjen.

– Az emberek emlékekbe zárják az elmúló időt, és álmokba a jövőt. Egyszerű, rövid kis életetek nem más, mint azoknak a történeteknek a sora, amit magatoknak meséltek, és én ezeket a történeteket akarom. – Kinyúlt, hogy megcirógassa az arcom, de megpróbáltam félreütni a kezét a könyvvel. Sawyer elkapta a csuklóm, és a Gyönyör ölelésében tompa puffanással esett a földre. Fájdalmasan nyikkantam, mire Sawyer a számra tapasztotta a tenyerét. Fuldokolva küzdöttem, mégis egyre gyengébbnek éreztem magam, ahogy a pulthoz szorított. Fölém hajolt, és hiába fordítottam el a fejem, így is a bőrömön éreztem a leheletét.

Az orrom hirtelen megtelt a régi, penészes könyvek szagával.

– Sokszor kénytelen voltam a többi könyvtől ellopni a történeteiket, hogy utat találjak az emberek gondolataiba. Onnan már könnyű volt. Minden egyes halállal erősebb lettem, és tudtam, hogy egy idő után szabad leszek. – Sawyer a nyakamba szagolt. – Szinte már sajnálom, hogy te akadtál az utamba, de nem tudtam ellenállni a fiatalságodnak. Érződik, hogy tele vagy idővel, olyan idővel, amit az álmaidba raksz, történetekkel, amiket magadnak mesélsz.

A kezét, amiben az óra lógott, a nyakamra szorította, bőrömet hidegen égette a fém. Könnybe lábadt a szemem, és sikítani akartam, de egyre jobban szédültem.

– Köszönöm, hogy ilyen kitartó voltál, Sarolta. – A másik keze is lecsúszott a számról, és a nyakam köré fonta az ujjait.

Becsuktam a szemem. Utáltam, ha Saroltának hívtak. Akárhányszor Benedek fel akart húzni, nekiállt Saroltázni. És most már azt sem fogom megtudni, hogy tényleg tetszettem-e neki.

– Az elszalasztott lehetőségekben rejlenek a legkeserűbb történetek, nem igaz? – hallottam Sawyer hangját, mintha a fejemben szólt volna, és hirtelen elöntött a harag. Nem fogom küzdelem nélkül feladni!

Kinyitottam a szemem, és Sawyert meglephette a reakcióm, mert egy pillanatra engedett a szorítás a nyakamon. Oldalra nyúltam, ahol a kávéspoharat sejtettem.

Nem tudom, mit akartam, de nem is számít. Az ujjaim nekiütköztek a pohárnak, és lesodortam a pultról.

Ahogy meghallottam a csattanást, Sawyer testét görcs rántotta össze, aztán megdermedt, így el tudtam lökni magamtól. Hátrébb tántorodott, az arcát egészen eltorzította az őrült, gyűlölködő vicsorgás. A lábam nem bírta tovább, a földre roskadtam.

– Nem, ez… nem lehet… – Sawyer térde is megroggyant, ahogy felém próbált lépni, és kapkodó mozdulatokkal nyúlt az órához. – Még van időm, még van…

Remegő ujjai közül kifordult az óra, a csempére zuhant, és a megrepedő üveg hangja olyan volt, mintha egy különösen undorító bogárra léptem volna. Ott hevert kettőnk között, és láttam, hogy a mutatók tekergőzni kezdenek, és a számok lassan lecsorognak a fehér lapról. Olyan volt, mintha csak egy napra tett jégdarabot néznék. Ahogy az óra elkezdett szétfolyni, az aranyszín kifakult belőle, és a végén csak egy füstölgő tócsa maradt belőle.

Sawyer rám nézett, és az arcán hitetlenkedéssel vegyes döbbenet ült ki. Felém nyúlt, de megragadtam a kávé áztatta könyvet, és feltartottam.

– Utálom, ha Saroltának hívnak! – sziszegtem dühösen, miközben belemarkoltam a nedves lapokba, és kitéptem párat.

Először azt hittem, nem történt semmi. Sawyer ugyanabban a pózban állt, előregörnyedve, karmokba görbülő ujjakkal, aztán egy vékony vércsík indult meg az orrából. Bizonytalanul nyúlt oda, és a vörös folt láttán, remegő, mély lélegzetet vett. Ahogy rám nézett, láttam a rettegést szemében, de nem tétováztam. A gerinc mentén téptem félbe a nyitott könyvet.

Sawyer térdre esett. Nyakán megfeszültek az izmok, az erek kidudorodtak, és az arcába vér tolult. A szájával tátogott, mintha üvöltene, de egy hang se jött ki a torkán. Az óra után kapott, de a keze, amivel támaszkodott besüllyedt a padlóba. Iszonyodva kúsztam hátrébb, a pult lábához feszítettem a hátam, úgy néztem, hogyan vergődik Sawyer, de hiába. A könyvesbolt fekete-fehér padlója lassan magába nyelte.

Miután eltűnt, jó darabig nem keltem fel a földről. A nadrágomon tenyérnyi foltot hagyott a kiömlött kávé, és ugyan éreztem, hogy mennyire hideg a kő, mégsem érdekelt. Végül magamhoz húztam azt, ami a Gyönyör ölelésébenből maradt. A borító fele leszakadt, csak a sötéthajú férfi volt rajta, akinek az arcát egy kávéfolt takarta ki.

*

– Ez még mindig a leltár? – szólalt meg váratlanul a hátam mögött Benedek, úgyhogy a takaros kis pipából a teljes lapot átszelő vonal lett. – Bocsi, nem akartalak megijeszteni.

– Semmi baj – mondtam, de annyira dobogott a szívem, hogy a könyvespolcnak kellett támaszkodnom. A kezem önkéntelenül is a nyakamhoz tévedt, bár többször is ellenőriztem, hogy nem lehetett látni semmit rajta.

Benedek gyanakodva mért végig.

– Minden oké? Kicsit sápadtnak tűnsz. Zoli mondta, hogy kerestél.

– Csak kölcsön akartam kérni egy ollót. – Valójában persze Benedekkel akartam beszélni, de ahogy átléptem a tetováló szalon küszöbét, a dübörgő rockzene kijózanított. A szétázott könyvre gondoltam, amit három zacskóba csomagolva tömtem bele a kajáldák előtti kukába, és a biztonság kedvéért elhoztam a sniccert, amit Zoli nagylelkűen felajánlott. A boltba visszatérve azért rákerestem a démonűzésre, de két cikk elolvasása után egy kicsit rosszul lettem. Végül azzal próbáltam megnyugtatni magam, hogy csak képzelődtem, és igyekeztem a gondolataimat a munkára fókuszálni.

Mégis, ahogy Benedek felbukkant, a mellkasomra nehezedő nyomás egyből felengedett.

– Mi történt? Magadra öntötted a kávét? –  Ahogy Benedek lenéztem a nadrágomra, kicsit élesebben szívtam be a levegőt, mint szerettem volna.

– Elég szerencsétlen napom van eddig – böktem ki végül, és tudtam, hogy nyomorúságosnak hangzottam.

Benedek együtt érzően csóválta a fejét.

– Úgyis ki akartam ugrani, hogy ebédet vegyek, hozok neked is valamit a Starbucksból. Meg egy csomag extra puha zsebkendőt – intett fejével a pulton lévő vécépapír gurigára.

Bólogattam, és egy mosolyt erőltettem magamra. Ha szerencsém van, furcsa hangulatomat betudja a megfázásnak. Mégis, ahogy elfordult, azt éreztem, hogy mondanom kell valamit.

– Benedek, te hiszel a természetfelettiben? – Láttam, hogy a kérdésem meglepi, megállt, és zsebre dugott kézzel a könyvespolcnak támaszkodott.

– Ezt a boszorkányos kurzus miatt kérdezed?

– Nem. Csak úgy.

– Hát, azt nem gondolom, hogy vannak unikornisok, meg napfényben csillogó vámpírok, de azon az állásponton vagyok, hogy nem lehet mindent megmagyarázni – felelte végül, én meg csak bólintottam, és felemeltem a papírom, hogy folytassam a leltárt.

– Miért, te mit gondolsz?  – Bár Benedek nem állt hozzám nagyon közel, mégis éreztem az enyhe dohányillatot, ami mindig körbevette. Sokáig hallgattam, mielőtt válaszoltam volna.

– Szerintem vannak rajtunk felül álló dolgok. Amiken nem tudsz változtatni.

– Azért azt nem gondolom, hogy ki vagyunk szolgáltatva a Sorsnak, vagy bárminek… – jegyezte meg Benedek, és szerintem arra gondolt, amikor felolvastam neki a horoszkópját. Nekem viszont Sawyer jutott eszembe, meg az, ahogy mások idejét vette el.

– Mit csinálsz szombaton?

– Miért? – Benedek értetlenül nézett rám, engem meg egy pillanatra elöntött a pánik. Aztán vettem egy nagy levegőt.

– Csak arra gondoltam, ha nincs más dolgod, akkor elmehetnénk valahová. Moziba, mondjuk. – Küzdöttem a vágy ellen, hogy elkezdjem a cipőm orrát bámulni, és félve lestem Benedek reakcióját

– Velem akarsz moziba menni? – Egy picit közelebb lépett hozzám, de a hangja bizonytalan volt. Az arcomat vizsgálta, és az lassan átmelegedett a tekintetétől .

– Te vagy a legjobb opció. – Ha nem motyogtam volna zavartan, akár még azt is mondanám, hogy flörtölési kísérlet volt. Nóri halálra fogja magát röhögni, amikor majd elmesélem neki. – De horrort inkább most nem néznék. Ezen kívül bármi jöhet.

– Egy jó kis Én kicsi pónim? Bár veled azt is élvezném… – Most már meg sem próbálta leplezni a mosolyát. Arra jutottam, hogy a barna szemnek is megvan a maga varázsa.

– Azt hittem, hogy a szivárványos, beszélő lovak a horror kategóriájába esnek – jegyeztem meg, de a hangomból hiányozhatott az él, mert Benedek tekintete a számra rebbent. Most eszméltem rá, hogy milyen közel állunk egymáshoz. Meg tudtam volna számolni íriszén az aranyszínű pöttyöket.

– Majd fogjuk egymás kezét, hogy ne féljünk annyira – mondta, és ebben a pillanatban mély morgással megkordult a gyomra.

Elnevettem magam, és Benedek a hasára szorította a kezét.

– Elnézést. Muszáj lesz szereznem valami kaját, mielőtt az alultápláltságtól elgyengült testem elkezdi felemészteni önmagát.

– Milyen alultápláltság? – Megböktem az oldalát, mire hevesen összerándult.

– Ez nagyon aljas volt, Sarolta!

Egy pillanatra távoli visszhangként felcsendült a fülemben Sawyer hangja. Önkéntelenül is megráztam a fejem, hogy elűzzem az emlékét, és összefontam magam előtt a karom.

– Ha még egyszer Saroltának hívsz, starbucksos kávéval sem tudod megvásárolni a bocsánatomat.

– Azért próbálkozni érdemes?

Benedek hangja lágy volt, és ahogy rám nézett, kicsit elpirultam. Válasz helyett csak bólintottam.

– Akkor nem is vesztegetem tovább itt az időt! Koffeinre fel!

– Egy pillanat! – Benedek visszanézett az ajtóból. Magamhoz szorítottam a leltárlistát. – Idővesztegetésre bármikor a vendégem vagy.

Ez pontosan úgy hangzott, mintha az egyik romantikus regényből vettem volna. De Benedek mosolyáért megérte.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.6/10 (17 votes cast)

Leave a Comment

7 hozzászólás

  1. Ez annyira jó volt, hogy alig találok rá szavakat. Éerzelmes, szellemes, jól megírt. Tisztelt,kedves szerző, nagy jövő vár rád. Szívből gratulálok, és sárgulok az irigységtől.

  2. Hű de jók voltak ezek a világ nemtudom-hanyadik (negyedik?) dimenziójára, a Nemlétező Időre és Nemlétező Csavarjaira meg egyéb furmányos mágiákra tett utalások!! Micsoda furfangos csavarok mentek ebben a noviban! Valamiért Ende Momo-ját juttatta az eszembe :), de biztosan csak az órák tették ezt. Szépen átgondolt történet szépen megírva, gratula hozzá, mert sokat dolgozhattál vele, amíg véglegesre készült. Kellemes volt a történet atmoszférája is, akár olvastam is volna még egy darabig. Most így első olvasás után úgy érzem, példaértékű kis írás lett, kitartást a többihez.

  3. Katherine, Miett, nagyon szépen köszönöm, nagyon sokat jelent, hogy tetszett. Még mindig alig hiszem el ezt a sok pozitív visszajelzést 😀
    Valóban sok munkám van benne, de sok segítséget is kaptam, szerkesztés nélkül nem lenne ilyen (ezúton is, köszönet Patríciának).
    Még egyszer, nagyon-nagyon örülök, hogy olvastátok, hogy tetszett, és köszönöm a biztatást!

  4. Gratulálok a történethez! Kétszer is elolvastam egymás után, pedig dolgoznom kellett volna 🙂 de nem bírtam abbahagyni. Ez az egy bajom a novellákkal; túl gyorsan véget érnek. A két férfi szereplőt tökéletesen magam előtt látom, de Sacit nem. Ez az egy apró hiány maradt bennem, hogy őt nem tudtam “megjeleníteni” magamban.
    Sok sikert a továbbiakban és remélem, olvashatok még Tőled!

  5. Ritkán olvasom ezt a műfajt. Bennem kissé viszolygást keltenek a betűzdelt humoros(?) gondolatok, bár E/1-ben nehéz elkerülni ezt. Kissé fanfiction-stílusú lett, de az Alkonyat, meg A szürke sikeres árnyalata is, szóval valószínűleg csak az én ízlésem nem találkozik azzal, amit ez a műfaj nyújt. A nyelvezete egyszerű, de annak megfelelően rendben is van.
    /Csak gondoltam, ne legyenek olyan egyirányúak a kommentek./

  6. Evelin, hat mi is lehetne annal nagyobb dicseret egy ironak, hogy a novellaja mellett ragad az olvaso 😛 Koszonom, es nagyon orulok, hogy tetszett. Ertelemszeruen a ket sracrol konnyebb volt irni, mert E/1 narratorral nehez a sajat kulsonkrol beszelni, meg szerintem egy novellanal azert korlatozott hely all a rendelkezesedre erre. (Mindenesetre annyit el tudok modnani, hogy Sacinak voros haja van, es nem tul magas 🙂 Na de ossszessegen csak annyit szerettem volna mondani, hogy nagyon orulok, hogy tetszett, es koszonom a kedves szavakat!

    Anett, sajnalom, hogy nem tetszett, de hat izlesek es pofonok, nem? 🙂
    Valoban van fanfices multam, szoval erre ratapintottal, objektiven en ezt nem tudom megitelni, ebbol mennyi szurodik at a mostani munkaimba, de nem banom, probalok abban a stilusban irni, amit en is szivesen olvasok.
    Koszonom, hogy annak elelnere elolvastad, hogy nem a te mufajod, es mindig jo, ha tobbfele velemenyt is hall az ember.

  7. Sok fanfic-et olvasok (a húgom rászoktatott ) és szerintem az, ami belőle érezhető, az életszagúság az E/1-ben, hogy a leírt gondolatok közelebb állnak ahhoz, amit a valóságban is gondol az ember. Ezt imádom benne, sokkal személyesebbé teszi az írást, bár talán eltávolítja a szépirodalomtól.
    Magunkra ismerhetünk bennük (voltam én is annyira megfázva hogy lenyúltam az iroda mosdójából egy guriga WC papírt esküszöm puhább mint a zsepi…) és ez a felismerés hozzáköt a szöveghez.