Szellő Abigél: Hintaágy

Aranyrög pályázati novella, 348 pályázó között II. helyezést ért el

 

1. Ady

Egész nap a verset zümmögöm a gondolataimban. Ez az első, ami beugrik, amikor felébredek. Mantraként szavalom önmagamnak még az álomillatú sötétben fekve. Belesüppedek a matracba. Ilyenkor magam lehetek, teljes és egész.

– Kislányom, ébresztő! – kiabál Anya, majd benyit a szobámba és felcsapja a villanyt. Rám zuhan a valóság. A vers pedig, mint egy riadt kis állat, elbújik szívem árnyékosabb, csendesebben zakatoló zugába, ahol az álmok és vágyak pihennek az igazi nevemmel együtt.

A reggeli készülődés sokáig tart, mert nehezen találok olyan pólót és pulcsit, ami jól állna. Elhatározom, hogy este a Youtube videó alapján megcsinálom a bindert. Mire végzek és kiérek a konyhába, Anya kecses mozdulatokkal tekeri a sálat a nyaka köré.

– Elraktad az úszócuccod? Négyre ott leszek érted a suliban.

Szólásra nyitom a számat, majd a következő pillanatban be is csukom. Öt éve hetente kétszer akarom elmondani, hogy abba szeretném hagyni az úszást. De nem tudnék Anyának őszintén válaszolni arra, hogy miért. Hagyom, hogy ez a pillanat is tovasuhanjon.

– Persze – bólintok. Nem akarok az úszódresszre gondolni.

– Megtanultad a verset? – szól vissza Anya az ajtóból.

– Igen.

A vers gondolata erőt ad az újabb naphoz. Tegnap Anya ki akarta kérdezni, de nem hagytam. Neki nem tudtam volna kimondani.

– Helyes. Akkor délután találkozunk. El ne késs! – Azzal Anya már kint is van az ajtón. Magassarkújának ütemes kopogása végigvisszhangzik a folyosón.

A suli felé vezető úton a versen gondolkodom. Mit gondolna Ady, ha tudná, mennyit jelent nekem az a sor? Ha most élne, képes lenne megérteni és elfogadni, hogy nem minden fekete vagy fehér, hogy egyetlen szó ilyen fontossá válhat?

– Szia! – Dóri integet felém a sarokról. Megszaporázom a lépteimet, közben kipirult arcát és a sapkája alól előgöndörödő hajfürtjeit figyelem. Mosolyától vágtázni kezd a szívem.

– Szia – próbálom elmélyíteni a hangom. Egészen jól sikerül, és Dóri bátorítóan rám mosolyog.

– Jössz délután úszni?

– Persze.

Vajon mit szólna, ha tudná, hogy miatta járok az uszodába? Hogy utálom az úszódresszt, de még ez is megéri, ha őt figyelhetem, ahogy szeli a vizet? Ahogy elrúgja magát a rajtkőről, ahogy piheg a kétszázas hossz után, ahogy dörgöli a vizes haját a törülközőjével, ahogy a csupavíz dressz…

Utálna.

– Holnap eljössz Marci szülinapi bulijába?

– Szerintem igen – mondom vagányul, pedig még meg sem kérdeztem Anyát a szombati buliról.

– Az jó, akkor lesz kivel hazajönnöm – mosolyog rám Dóri, én pedig a sálam mögé bújok, hogy ne vegye észre, elpirultam.

A tanórák csigalassan vánszorognak. Az utolsó az irodalom. Ötödik óra után erőt vesz rajtam az izgalom, közeledik. Mintha minden kis sejtemet elektromossággal töltenék fel, úgy zizegek. Nem is tudok a matekra figyelni. Nem baj, majd lesz miért ráírnom Dórira, ha elfelejtem felírni a leckét. Még az is lehet, hogy újra benyomjuk a videóhívást. Ha kész lesz a binderem, lehet én is be merném kapcsolni a kamerát.

Becsengetnek irodalomra. Molnár tanár úr a névsor elejéről kezdi a feleltetést. Most örülök, hogy nem a Zsolnay vagyok, aki nyugodtan hátradől, mert tudja, rá ma nem kerül sor. Horváthból három is van. Vánszorog az idő, mintha többezer versszakot mondanának. Zsoltit ebben a pillanatban utálom, hogy ő úgy tudja elmondani a vers első sorát, hogy semmit sem jelent neki.

– Jakab Réka.

Most még az utálatos nevem is figyelmen kívül hagyom, csak azzal foglalkozom, hogy végre elérkezett a perc. Minden sejtem bizsereg, elzsibbad a szám, mégis az egész osztály előtt hangosan kimondhatom végre azt az egy szót, ami valójában vagyok. Csak egy kicsit remeg a hangom.

– Góg és Magóg fia vagyok én…

 

2. Vili

Órák után a suli kerítésének dőlve az első dolgom, hogy ráírjak Vilire.

„Elmondtam. Kisötös.”

Csak ennyit küldök el. Tudom, hogy most éppen gitártanárnál van, mint minden pénteken, így nem várom a választ. Mégis megrezeg a telefon az ujjaim között.

„Büszke vagyok rád!”

Mosolyogva figyelem a sorait. Vilit egy netes fórumról ismerem. Ő is transz fiú, az egyetlen, aki tudja, hogy ki is vagyok valójában. Sosem találkoztunk, de másfél hónapja minden nap órákon át beszélgetünk.

„Áron?” Kérdezem a gitártanárja nevét, akibe egy éve reménytelenül szerelmes.

„Lemondta, pedig komolyan meg akartam tenni.”

Vili már coming outolt. Azt mesélte, már ovis korától kezdve hangoztatta, hogy ő nem lány, még az idegenekre is rászólt, hogy ő kisfiú, ha a nemét firtatták. A családja meg beletörődött és elfogadták. Vili egy évvel fiatalabb nálam. Még a nagymamája is az igazi nevén hívja.

Néha muszáj becsuknom a Messengert, annyira féltékeny vagyok rá. Tudom, hogy ez borzasztó, és nem szabadna így éreznem, mardos is a bűntudat miatta. Támogatnom kellene, úgy, ahogyan ő támogat engem.

„Sajnálom. Majd legközelebb?”

„Talán.”

Vajon Vili a valóságban is mosolyog, vagy fapofával gépeli a szmájlikat?

Már nem marad időm írni neki, mert Anya parkol le mellettem a kocsival. Gyorsan bepattanok az anyósülésre, hogy hajthasson is tovább. Festett szőke haja az arcába hullik, ahogy rám mosolyog. Napszemüvege eltakarja előlem a szemét, és az apró szarkalábakat a szeme sarkában.

– Szia, kincsem. Hogy ment ma a suli?

– Semmi különös – vonok vállat.

– Készen állsz az úszásra? Remélem, jó lesz az új úszószemüveg.

– Reméljük – nyögöm, és érzem, hogy megint itt egy tökéletes lehetőség, amikor kinyithatnám a szekrényem ajtaját és kisétálhatnék rajta. Vagy legalább Anyát behívhatnám, hogy nézzen körül a világomban. Görcsbe szorul és felkavarodik a gyomrom. Csak el kellene kezdeni a mondatot, talán a többi már magától kiszaladna a számon.

– Mi volt irodalmon?

– Kisötös – sóhajtom halkan. Felzubog a vérem az emlékre, azt mondhattam, hogy fiú vagyok, hangosan az egész osztály előtt. Majd összekavarodik körülöttem a világ. Azért küzdök, hogy lent tartsam az ebédemet, így inkább becsukom a szemem, és próbálok ellazulni. Anya dicsérete csak halkan szüremlik át a motor zúgó hangján, és a magam által a gondolataim köré font védőburkon. Az ablakon ragyogva süt be a nap, átmelegít és megnyugtat.

– Elszavalod?

Mint a szappanbuborék, úgy pukkad szét a nyugalmam. Tegnap még le tudtam róla beszélni, de ma itt a kocsiban, azután hogy kisötöst kaptam? Esélytelen.

– Nincs kedvem – próbálkozom mégis.

– Rékus, légyszíves – mosolyog, én pedig érzem gyűlni a gombócot a torkomban. Utálom, ha becézi a rossz nevem.

– Miért nem érted, hogy ezt most nem szeretném?

– Csak… mostanában egyre kevesebbet beszélgetünk. Eddig minden verset kikérdeztem, én csak… – Anya elhallgat. Az utat figyeli, vörösre festett, mintás műkörmein megcsillan a szélvédőn át besütő nap fénye, ahogy megkopogtatja vele a kormányt, míg várunk a pirosnál. Megint feszült. Vajon a főnöke idegesítette fel? Vagy Apa telefonált? De az is lehet, hogy én vagyok az oka. Megesik rajta a szívem.

– Góg és Magóg… fia vagyok én… – kezdem megadóan. Szeretnék küzdeni a régi közös emlékekért, de nem tudom tovább mondani. Csak hallgatok, és inkább kibámulok az oldalsó ablakon, remélve, hogy Anya nem veszi észre a könnyeimet.

– Rékus, mi a baj? – kérdezi riadtan, és hallom kattogni az indexet, már húzódik is félre, hogy leálljon a kocsival.

– Ne hívj így! Utálom!

– Mi a baj? – ismétli. Bárcsak tudnék rá őszintén válaszolni! Néha azt hiszem, ha elkezdeném elsorolni, hogy mi bajom van, soha többet nem tudnék csendben maradni, csak zúdulna kifelé belőlem a sok rossz, és ettől szeretném megkímélni Anyát.

Ráadásul gyáva vagyok. Az elmúlt öt évben nagyon sokat küzdöttem azért, hogy szeretni tudjam magam. Mostanában néha azt érzem, sikerül, főleg ha Vilivel csetelünk és elfelejtkezem arról a sok szarról, amivel nyakon öntött az élet, amikor visongva és pucéron kibújtam Anya hasából erre a világra. És jött egy doktor, rám nézett, majd ráírta a lapra, hogy neme: nő.

– Sajnálom, csak elfáradtam. Nehéz hét volt – sóhajtom letörölve a könnyeimet. Utálom magam, amiért megint megfutamodok. Évek óta ez a legjobb lehetőség, hogy megnyíljak Anyának.

– Ha szeretnéd, kihagyhatjuk az úszást – paskolja meg a térdem.

– Komolyan? – Egyből felvillanyoz a gondolat, hogy nem kell magamra erőltetni az úszódresszemet.

– Komolyan. Gyere, együnk egy sütit!

Anya elhajt a kedvenc cukrászdájához. A tízpercnyi út alatt elég időm van megnyugodni. Dóri is eszembe jut, így előkapom a telefonom, és bocsánatot kérek, hogy mégsem tudok menni.

 

3. Süti

A laptop előtt ülök, és a blogomat írom. Éppen arról szól a bejegyzés, hogy végre kihagyhattam egy edzést. Eszembe jut a cukrászda, arról is írnom kellene.

A gesztenyés torta álomfinom ízorgiaként omlott szét a nyelvemen. Anya kávét kortyolgatott, de sütit nem evett. Levette a napszemüvegét, és miközben elgondolkodva kevergette a kávéját, engem figyelt.

– Mit csináljunk hétvégén? Ádi is hazajön.

– Az egyik általános iskolás volt osztálytársamnak szülinapi házibulija lesz holnap.

– Kinek?

– Ungár Marcinak.

Anya bólintott. Marci szüleit személyesen is ismeri.

– És miért csak most szólsz?

– Bocsi, elfelejtettem… Azért elmehetek?

– Elmehetsz.

Anya tekintete vesébe látott. Éreztem, ahogy végignézett rajtam. Látta a rövidre nyírt hajamat, a szürke kapucnis pulcsimat, ami elég laza és jól takar, az egyenes szárú farmert, a barna bakancsomat. Azon gondolkodtam, vajon sejti-e? Talán azért beszélünk mostanában az eddiginél is kevesebbet, mert azon őrlődik magában, hogyan hozza szóba a témát. Lehet, hogy az én mindig nagyszájú anyukám éppen úgy fél, mint én magam?

Anya fizetett. A pultnál szóba elegyedett a felszolgáló sráccal, aki vagy tizenöt évvel lehetett nála fiatalabb. Közben elcsomagoltatott egy szelet tortát Ádinak. Anyának jól állt a fekete magassarkú, a vörös szoknya, a fekete blúz és az elegáns kardigán. Vicces volt nézni, ahogyan a srác kihúzta magát a pénztárgép mögött. Ha lány lennék, sem tudnék annyira nőies lenni, mint Anya.

Vajon, ha egyszer előbújok, sajnálni fogja, hogy két fia van és nincs lánya?

Biztosan.

Akkor is a laptop előtt ülök, amikor Ádi megérkezik. Egyetemre jár Budapesten, csak hétvégente jön haza.

– Helló, öcsi – dől az ajtókeretnek, én meg végre újra felvidulok.

– Ne hívd már a húgodat öcsinek – sétál Anya a szobába egy kupac frissen mosott ruhával. Felül tornyosulnak a melltartóim. Mintha direkt csinálná, mindig oda rakja őket, hogy mindenki lássa. Én még hozzájuk érni sem szeretek.

– Bocs, öcsi – mosolyog rám Ádi, Anya pedig megrázza a fejét.

– Pakold el, légyszíves – fordul felém, miután lerakja a ruhákat az ágyamra. – Mit szólnál, ha a buli előtt tartanánk valami igazán csajos programot?

Már ettől az egy szótól lever a víz. Anya folytatja:

– Kértem időpontot a kozmetikushoz.

 

4. Vita

A szobám csendjébe zokogom bánatom. Szeretem a sötétet. Nem tudok aludni, mert minduntalan visszatérek gondolatban Anyához és a vitánkhoz.

– Nem megyek – fűztem karba a kezem.

– Miért?

– Utálom a kozmetikust.

– Ugyan, Rékus, de hát…

– Fáj, és… én szeretem így a szemöldököm, természetes.

Anya lelkesedését úgy pukkasztottam ki, ahogyan egy lufi ereszt le az első tűszúrás után. Válla a kiskosztümben fájdalmasan megreszketett, majd lassan kifújta a levegőt.

– Én csak azt gondoltam, jó lenne egy kis anya-lánya program.

– Nekünk nincs olyanunk – motyogtam az orrom alá, de meghallotta.

– Most arra célzol, hogy keveset vagyok veled és nincs időm rád? Pedig a munka mellett heti kétszer viszlek edzésre, van tiszta ruhád, étel az asztalon, tető a fejed felett. Tudom, hogy többet kellene beszélgetnünk, ezért találok ki ilyeneket, de lemondod, hát én már nem tudok kiigazodni rajtad, kislányom!

Azzal Anya kitrappolt az ajtón. Ádi csak állt ott, engem figyelve.

– Muszáj még jobban felidegesítened? – kérdezte halk hangon, majd ő is egyedül hagyott.

Lehet, hogy el kellett volna mennem vele a kozmetikushoz, a bulit meg lemondani. De megígértem Dórinak, azt mondtam, szerintem ott leszek. Az úszás után nem hazudhattam ebben is. Ráadásul akartam menni, a szemöldökszedést meg utáltam. Kár, hogy gyáva vagyok Anya elé állni és elmondani, hogy nem őt kerülöm. Ha közös kertészkedést tervezett volna, bátran túrnám vele a földet, vagy süthetnénk sütit, elmehetnénk biciklizni. De nem, Anyának az anya-lánya program vagy a kozmetikust vagy a körmöst vagy a fodrászt jelenti. Legrosszabb esetben a ruhavásárlást, de arról végképp leszokott, mert sosem voltam hajlandó felvenni, amiket rám akart tukmálni.

 

5. Ádi

Ádi a farzsebébe dugott kézzel áll a szobám közepén és figyeli, ahogyan a piros-fekete kockás inget gombolom össze a mellkasomon. Remegnek az ujjaim, szerencsére nem buktam le, a binder fölé már felvettem a pólót, amikor bekopogott.

Próbálok természetesnek látszani a jelenlétében. Miután kész a gombolás, oldalra fordulok, és elégedetten látom, hogy a Youtube videó alapján, magam által, egy leggingsből készített binder majdnem tökéletesen leszorít mindent. Ma nem fogok pulcsit venni.

Ádi vizslató tekintetének kereszttüzében rakom a farzsebembe a telefonomat. Utolsó pillantás a tükörbe, a szemöldököm látványa elégedettséggel tölt el.

Amikor Ádi mellé érek, elkapja a könyököm. Megrémülök a tekintetétől, annyi kérdés ül benne. Reménykedek, hogy nem most kell őket megválaszolnom. Hosszú pillanat suhan el felettünk ott a szobám ajtajában, végül enyhül a lazítása és elmosolyodik.

– Érezd jól magad, öcsi.

Bólintok. Értem. Tudom, hogy ő is tudja és érti. Körülölel a hála, legszívesebben megszorongatnám és agyon puszilgatnám azt a hülye fejét, de ehelyett csak annyit mondok: köszi.

A nappaliban Anya a tévé előtt ül. Természetfilmet néz, imádja az állatokat, legyen szó rókákról, pókokról vagy kismacskákról. Most épp az orángutánok kevés számáról magyaráz egy kellemes férfihang. Szomorú kezdete az estémnek, lehetnének inkább édes, újonnan született pandák a képernyőn.

– Éjfélre.

– Anya – szólal meg mögöttem Ádi engesztelően.

Anya és ő egy pillanatra egymásra néznek, engem kihagyva hozzák meg a döntést. Utálom ezt, de közben hálás vagyok Ádinak.

– Fél kettő – bólint Anya.

– Köszi, addigra itthon leszek.

Anya az ajtóig kísér, mintha fontos vendég lennék. Ádi a kanapéra ül és nézi az orángutánokat. Anya megsimítja az arcom, miután kiegyenesedek, már cipővel a lábamon.

– Semmi smink?

Megrázom a fejem. Végigmér, átható tekintetétől felbizsereg a bőröm. Imádkozok azért, hogy a bindert ne vegye észre.

 

6. Marci

Sokat iszok. Megrészegít a szabadság, az hogy két sör után a tükörbe nézve fiúnak nézek ki. Alig ismerek valakit, de nem is fontos. A sok idegen arc között könnyebb önmagamnak lennem. Marcit nem is látom a tömegben.

Amikor a lépcsőn egy magas srác belém jön, majd vállba vereget, hogy „Bocs, haver.”, a világ legboldogabb emberének érzem magam. Egészen kettő percig, amíg észre nem veszem, hogy az erkélyen egy srác éppen Dórit csókolja.

Elsétálok a ház túloldala felé, és leülök a hintaágyba. Csendes és hideg az este. A kabátomat bent hagytam, mégsem fázom. Mintha a binderem megóvna a hidegtől is, sőt a fájdalmat is belül tartja. Vajon ha otthon leveszem, kipottyan a mellkasomon az összetörött szívem? Az alkoholtól mindig elérzékenyülök.

Kikortyolom a sört a pohár aljáról. Egyre jobban érzem, hogy pisilnem kellene. Kár, hogy ez egy házibuli, nem pedig egy nyilvános hely. Most lenne elég bátorságom bemenni a férfimosdóba.

Az órámra nézek: mindjárt éjfél. Elgondolkodom, van-e bármi értelme itt maradnom, vagy inkább menjek haza. Vajon Anya már alszik? Észreveszi majd, hogy ittam?

– Nem fázol? – A kérdésre megugrom. Marci sétál felém, kezében egy meleg pokrócot tart és nekem nyújtja.

– Kösz – motyogom, és az ölembe húzom a puha takarót.

– Odabent tűrhetetlen a zaj és a bűz, ki kellett szabadulnom – mosolyog rám.

Viszonzom a gesztust, de nem tudok mit mondani. Hiába száguldozik az ereimben az alkohollal átíratott vérem, nem találom meg könnyebben a megfelelő szavakat. Túl nyílt a tekintete. Összezavar.

Marci leül mellém a hintaágyba. Kedvem lenne odadobni neki a takaró végét és ráteríteni a térdére, de nem mozdulok.

Végül előveszi a telefonját. A fénye sejtelmesen megvilágítja az arcát, fekete hajába ezüst sávokat fest, mintha korán őszülne.

– Kérdezhetek egy furát? – fordul felém. Megint összerezzenek.

– Aha.

– Ez te vagy? – nyújtja felém a mobilját. A képernyőjén a saját blogomat látom. Béna versekkel és naplóbejegyzésekkel van tele. Mindegyiket Robiként szignáltam.

– Hogyan találtad ezt meg?

– Egyszer poénból rákerestem mindenkire az áltsulis osztályból. Dórinál dobta ki a kereső a blogodat. Már ha a tiéd…

Értékelem, hogy felkínálta a menekülési lehetőséget. El kellene fogadnom, mi sem lenne könnyebb, elég lenne azt mondani, hogyan is lehetne, hiszen ki olyan hülye, hogy valós névvel írjon az osztálytársairól. Ráadásul én lány vagyok. Látsz itt valahol Robit?

De nem tudom megtenni. Öt év kemény munkája veszne kárba. Nem tagadhatom le önmagam. Eddig sosem kérdezett rá senki, bujkálhattam, de most azt érzem, állást kell foglalnom. És nem akarom azt mondani, hogy nem létezem. A gondolatra összeszorul a mellkasom.

– Az enyém – krákogom.

Az ujjaimat nézem az ölemben. Felkavarodik a sör a gyomromban az idegességtől.

– Figyelj… szeretnéd, hogy ezentúl Robinak hívjalak?

Marci arcából komolyan figyel barna szeme, ahogy bámulok rá. Elképzelem, ahogyan kiejti a nevem. Sosem hív így senki, csak Vili, de ő nem hús-vér ember az életemben. Bólintok. Majd sietve hozzáteszem:

– De csak ha kettesben vagyunk.

Marci feltápászkodik, majd befelé indul.

– Számíthatsz rám – csap a vállamra, majd megindul az ajtó felé. – Ha megunod a hideget, várunk odabent. Már ha nem törtek szét mindent ezek a gyökerek.

Miután Marci eltűnik az ajtó mögött, elmosolyodom. Lehet, hogy ma elvesztettem Dórit, de szereztem egy barátot.

*

Szellő Abigél vagyok. A valóságban egy harminc fölötti családanya és pedagógus.

Azóta írok, hogy négy évesen megtanultam a betűket. Az első regényemnek tizenkét évesen fogtam neki. Az elmúlt húsz évben volt verses és novellaíró korszakom is. Huszonévesen beszippantott a fanfictionök világa, ilyenkor kezdtem újra regényt írni is. Leginkább LMBTQ+ témában alkotok.

Jelenleg egy regényen dolgozom. Csillaghullás a címe. A főszereplője Osszián, aki egy nap megtudja, hogy róla és az egyik iskolatársáról meleg fanfictionöket írnak. A két fiú megpróbálja leállítani a dolgokat, de közben egyre közelebb sodródnak egymás felé.

Van Facebook oldalam: https://www.facebook.com/Szellő-Abigél-109436233757387/
Wattpad proflom: https://www.wattpad.com/user/Abigel_Szello
És blogom is: https://szelloabigel.wordpress.com/

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.4/10 (13 votes cast)
1 hozzászólás Szólj hozzá

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük