Sütő Fanni: Egy metróútról

Sütő Fanni: Egy metróútról

Az egész kalamajka egy metróúton kezdődött. Röpke, mások számára talán jelentéktelen történés volt. Mire a szerelvény az Örs vezér térről a Blaha Lujza térre ért, Kováts úr élete örökre megváltozott.

Amikor hősünk szokásához híven fél hatkor felébredt, úgy gondolta, ez a nap is csak ugyanolyan lesz, mint a többi. Kováts úr középkorú, közepes beosztású tisztviselő volt, aki egész nap csak pecsételt. Tulajdonképpen egész életében nem csinált mást, mint amit vártak tőle. Még a kamaszkori lázadása is programszerű volt.

Dohányzott, mint a gyárkémény, hogy aztán rövid idő múlva nagyanyai sugallatra leszokjon, majd az erősakaratú embereknek kijáró dicsfényben tündököljön.

Ivott is, hol sokat, hol keveset, hányt a haverokkal a sarokban, aztán vasárnap a családi ebédnél kibeszélte őket, hogy milyen undorítóak is tulajdonképpen.

Viharos tinédzser évei alatt történt, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve megváltoztatta ősei nevét, a meglehetősen hétköznapi csengésű Kovácsot, a sokkal arisztokratikusabb Kovátsra. Ez lehet rosszul érintette a dicső felmenőket, és éjjelente forgolódtak a sírjukban, de elégedetlenségüket nem hangoztatták láncaik csörgetésével Kováts úr ágya mellett. A reformer leszármazott tehát boldogan élt tovább újdonsült nevével.

És persze jött a szerelem, mert az mindig jön. Illetve nem is jött, inkább kullogott.

A szomszédban lakott egy lány, aki az évek során ugyanúgy megnőtt, mint Kováts. Kislányként húsos volt, aztán a kamaszévek nagy viharai lemarták róla a felesleget, és csak egy megtépázott hajóvázat hagytak meg. A haja nem volt egyértelműen hosszú, de rövid sem. Seszínű fonatokban omlott vállára, festeni soha nem próbálta. A szeme színe is meghatározhatatlannak tűnt, a szemüvege lencséje mindig más árnyalatúnak mutatta titokzatos látószervét.

A szomszéd lányt Agrippinának hívták. Neve latinul annyit tett: farfekvéssel született. Már gyerekkorában nagyon tetszett Kovátsnak ez a név, titokban rokonságot is érzett vele, mert őt Agamemnonnak hívták volna, ha végül hirtelen nem úgy döntenek, hogy az lesz, ami: Béla.

Agrippina mindig ott volt Béla életében; lassan beépült a hétköznapokba, mint a vacsora, a fogmosás, vagy az éjszakai hűtődézsmálás. Mindenki biztosra vette, hogy a sorsuk összetapadt, mint azok a furcsa piros bogarak tavasszal. Történetünk napján már hosszú évek óta házasok, és a Kováts gyerekek, Kunó, Malvin, és Kemenes, már mind általános iskolás korban vannak.

Újdonsült ismerősünk, Kováts Béla hazafelé tartván felszállt a metróra az Örs vezér téren annak rendje s módja szerint. Itt még nem is volt baj. Béla az otthon rá váró korhelylevesről fantáziált. A galibák a Pillangó utcánál kezdődtek.

A Béla feje fölött csábosan keringő leveses tálak egy hirtelen pukkanással eltűntek, mert egy incselkedő hang megzavarta a csendes ábrándozást. Béla feldúlva kapkodta fejét, végül tekintete diadalmasan megállapodott egy előbb még hangosan kopogó, most egy helyben álldogáló, magas sarkú, bársony női cipőcskén.

Kováts szeme nem állt meg itt, jó alaposan végigmérte a zavaró tényezőt.

Fekete csipkés harisnya, fekete szoknya, nem túl hosszú, de nem is túl rövid, puha fekete pulóver, és ó micsoda rendbontás, egy piros sál. Fényesen leomló haj, mint az olvasztott étcsokoládé. A nő egész lényében volt valami puha és sötét olvadás.

Ez szíven ütötte Kovátsot. Mármint az egész jelenség és az, hogy be kellett ismernie magának, hogy tetszik neki ez a nő. A feltűnősködő sáljával, meg hogy jött, és beletaposott az álmaiba. Na meg hogy annyira más volt, mint a kedves neje.

A nő megérezte, hogy nézik. A nők mindig megérzik, ahogy a vad is érzi magán a ragadozó tekintetét. Viszonozta a pillantást. Fürkészőn végigmérte a férfit, rámosolygott. Legalábbis Kováts mosolynak értelmezte azt az érzelmet, ami végigszaladt a nő száján.

„Hát tetszem neki” – gondolta kajánul, és kicsit kihúzta magát, hogy karcsúbbnak tűnjön. Hirtelen felvillanyozódott, mintha lenge kis áram futott volna végig a testén. Megcsapta őt a Kaland, a lehetőségek illata.

„Vajon, hogy hívják…” – gondolta, és önkéntelenül felemelkedett, majd megállt a nő mellett. Kicsit meg is szédült, amikor megcsapta az illata. Egy haldokló világ lehelete lehet ilyen erős, émelyítő, halálos és mégis vonzó. „Ez a nő, a romlás virága” – jutott eszébe Bélának egy tőle szokatlanul kreatív gondolat.

– Éva – mondta a nő, majd finoman megfogta Béla kezét, és leszálltak a következő megállónál. Béla boldog volt, és végre szabad. A pénz nem érdekelte. Látta, hogy ez a nő nem olyan, mint Agrippina, nem tud kicsiben élni, nem tud pár száz forintból pompás vacsorát összeállítani, és nem tudja, hol a legolcsóbb a mosópor.

De élni, azt tud. Élni, enni, szeretni. Először Párizsba mentek. Csókolóztak az Eiffel- torony lábánál, pezsgőt ittak, sok pezsgőt, ami gyöngyözött, mint a nő kacagása. Keveset aludtak, és mindig dohányoztak az ágyban.

Aztán jöttek a szigetek. A szigetek, ahol olyan virágok nyíltak, amik Éva illatát ontották magukból. Voltak orchideák, húsevő növények, és színek mindenhol. Itt úgy éltek, ahogy az első emberpár, szabadon, bűn nélkül, mert a bűnük még nem volt Bűn. Éva hibiszkusz virágot tűzött a hajába, és együtt járta a bennszülöttekkel a civilizáció előtti táncaikat, amelyek valami megfoghatatlan boldogságról szóltak.

Utolsó útjuk északra vitt. Éván világoskék kabát volt, hófehér szőrmegallérral. Az arca hideggé vált és kegyetlenné. Úgy állt a fjordok szélén, mint valami barbár királynő. Az ébenfekete hajában jégvirágok csillogtak.

„Tényleg meg kéne kérdeznem a nevét” rázta meg egy kicsit a fejét Kováts, aki a nő illatától megrészegedett néhány pillanatra. De amikor rászánta magát, hogy megszólal, a nő már nem volt sehol. Béla megkönnyebbült, elvégre is, ő meg akarta próbálni. Nem ő tehet róla, hogy nem sikerült. Az igazság azonban az volt, és ezt valahol mélyen ő is érezte, hogy világéletében csak álmodni mert, de élni nem. Egy valamire mégis sikerült rájönnie. Agrippinát teljesen és végzetesen megunta. Úgy döntött, hazamegy és megmondja neki, hogy elválik. A gondolat annyira magával ragadta, hogy elfelejtett időben leszállni. Nem bosszankodott, sőt még örült is neki. „Legalább sétálok egyet” gondolta. Különösen boldognak érezte magát.

Mosolyogva lépett be az ajtón.

– Mondani szeretnék valamit – mondta Agrippinának, aki éppen hagymát pucolt.

Agrippina visszamosolygott. – Én is.

Béla megilletődött kicsit, de úgy gondolta, illedelmes lesz. Még így utoljára. – Kezdd te.

– Terhes vagyok.

Béla lecsukta a szemét, és nagyot sóhajtott.

– És te mit akartál mondani? – kérdezte Agrippina.

– Semmit… Illetve… csak azt, hogy szeretlek.

Kilenc hónap múlva megszületett negyedik gyermekük, egy nagy szemű, halvány kislány.

Agrippina Eufrozinának szerette volna el nevezni, de Béla hallani sem akart róla.

– Éva lesz – mondta ellentmondást nem tűrően, és megértette, hogy az Élet nem neki való.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.8/10 (5 votes cast)

Leave a Comment

2 hozzászólás

  1. 😀

  2. Legalább szép neve lett a kislánynak… 😛

    Viccet félretéve, szépen felépített novella volt ez, és még mindig tetszik, ahogy a szavakkal bánsz. Csak így tovább!

    Üdv:
    Judit