Sereg Gitta: Lépj te is

Sereg Gitta: Lépj te is

A fák fekete csendben hajoltak meg, zúgtak a téli széltől. Gréti szerette, hogy nem fogott rajtuk a lámpafény.

Olivér késett.

A karamellszínű ég alatt adventi füzérek függtek a Bartók Béla út villanyoszlopain.

Gréti belélegezte az autók kipárolgását, a kémények füstjét, és a széllel kergetőző süteményillatot. A combja közé szorította Olivér karácsonyi ajándékát, míg megigazította a fekete cérnakesztyűt az ujjai között. A kabátjára fehér, foszló sebet vájt az idő. Visszatömködte a bélést, leengedte a kezét, úgy nem látszott a folt.

A járda néptelenül vezetett a Feneketlen tóhoz, csak a kőasztaloknál vöröslött két cigarettavég. Gréti megfordult, visszasétált a halkan elhúzó autók mellé, a fénybe, a zajba.

Állt és várt.

Mindenkit megnézett, aki elhaladt előtte, hátha az estében elmosódó alakok Olivért rejtik. Elegáns, világoskék kabátba öltözött nő, kopogó csizmában lépett fel a zebráról, drága táskája súrolta őt, és majdnem kiverte a kezéből az ajándékdobozt.

Gréti lenyelte az avas ízű káromkodást. Általában nem zavarták az óvatlan járókelők, de most megérezte a könnyeket a szeme sarkában. A szemzugába szúrt a hideg. Az út poros, piszkos széléhez lépett, hogy felnézzen a tó fölé magasodó kéttornyú templomra és a gazdagok éttermének aranyfényű ablakára. Farmerzsebében lapos pénztárca feszült.

– Bocs, hogy késtem – mondta Olivér, Gréti orra alá dugta az egyik papírpoharat. Nem hordott kesztyűt, se sapkát, csak egy bolond, szürke kalapot. – A Móricztól sétáltam, és hoztam neked kávét.

– Megküzdöttél velük, hogy nem kérsz karácsonyi ízesítést?

– Mint a mesékben a sárkány a lovaggal. Most a sárkány nyert. Tied a mogyorós.

– Azt szeretem. Milyet erőltettek rád?

– Mézeskalácsízűt – fintorgott Olivér.

Gréti arcából kifutott a vér, most sápadtan jobban fázott, mint valaha.

– Mi a baj?

– Csak… Nem szereted a mézeskalácsot?

– Hát, kávéban nem annyira.

– Csak kávéban nem? – kérdezte Gréti, a gyomrát szorító érzés enyhült. A selyemszalag belesimult a kezébe, ahogy a dobozt puha zörrenéssel Olivér tenyerébe tette. – Nem tudtam, mit szeretsz, viszont mindenképp meglepetést akartam adni.

A kávé melengette az elszoruló torkát. Az első, édes korty után nem volt nehézkes nyelni. Élvezte Olivér mosolyát, kitágult tekintetét. A csillogást.

– Tetszik? – kérdezte Gréti, amikor Olivér néma maradt, míg kicsomagolta szerény ajándékát. – Tudom, semmiség.

Olivér a szemébe nézett, felhők költöztek a tekintetébe, ahogy rámosolygott.

– Igen, tetszik – mondta, és felemelte az egyik karácsonyfa alakú süteményt. – A mézeskalácsot megenni szeretem, nem meginni.

Az utolsó korty tejhab papírízt hagyott a nyelvén. Olivér csókja puha és édes volt. Kesernyés a kávétól. Édes és morzsás a süteménytől.

– Finom volt – suttogta elakadó lélegzettel Olivér a fülébe.

Gréti tenyere ragacsosra izzadt a kesztyű alatt, arca meleg volt, ingerelték a kósza hajszálak.

– Én is hoztam neked valamit. Remélem, tetszeni fog.

Kalimpált a szíve. Ugye nem valami drága cuccot hozott? Ugye nem fizetett érte sokat? Ugye nem valami ékszer, vagy márkás ruha? Vagy a legrosszabb: ajándékutalvány, amit a gazdagok előrántanak a pénztárcájukból. Meg kellett volna beszélniük, hogy mennyit költenek egymásra.

Olivér óvva fogta meg a kezét, és a tóhoz vezette, az első csókjukhoz, annyi időre engedte el csupán, míg a zörgő nádas melletti padra ültette a hátizsákját és eltette a mézeskalácsot.

– Bocs, hogy nem csomagoltam be, igazi katasztrófa lettem volna a celluxszal – mondta, és átnyújtotta a csillogó ajándéktasakot Grétinek.

A fényes papír zizegett, amint felfedte titkát: a mogyorószirupot, az úti bögrét, és a háromféle díszítősablont. Gréti bordái alá beköltözött a meleg, tejhabos puszit nyomott Olivér simára borotvált arcára.

A kis zacskó vidáman lengett a karján séta közben.

Gréti orrát az ujjai közé szorította a fagy.

– Sikerült szabira menned?

Olivér vállat vont, megigazította a sálját, begombolta új szövetkabátját.

Gréti a szakadásra és a kilógó bélésre pillantott, majd kapkodva a háta mögé dugta a kezét.

– Aha. Leállás van ilyenkor, nem tudom, hogy bírnám ki, ha a két ünnep között dolgoznom kéne.

– Nekem muszáj tanulnom, beraktam egy csomó vizsgát január első hetére. A lakótársam elutazik, szóval nyugi lesz – mondta, és idegesen nevetgélt. Szívesen sípcsonton rúgta volna saját magát. Megigazította a sapkáját, a sálját, aztán eszébe jutott a szakadás. Az arcába ömlő vér ketrecbe zárta, a szíve kapkodott.

Haza akart menni. Elmenekülni.

– Akkor nem is mész haza?

Gréti bólintott, a torka összeszűkülése némaságra ítélte, fogai kéretlenül vacogni kezdtek.

– Fázol? – kérdezte Olivér, aztán megrázta a fejét. – Figyelj, barom kérdés volt, beüljünk valahova?

– Nem. Nem kell.

Hallgattak. Olivér hosszú lába, hosszú lépte az övéhez idomult.

A szél átfújt közöttük, a fülébe mart.

Gréti tétovázott. Ha közelebb húzódna, Olivér tudná, hogy fázik, keresne a telefonján egy menő kávézót a környéken, ahol egy ezres alatt nem kap kávét.

Olivér a kézfejét simogatta. Körkörösen. Puhán.

– Mikor mész haza? – kérdezte Gréti, hogy elterelje a témát a karácsonyi magányáról.

– Holnap.

A tó körüli út felénél jártak, amikor Olivér megszorította a kezét.

– De miért nem utazol haza csak karácsonyra? Ági a két ünnep között se lesz fent, és akkor tudsz tanulni a vizsgáidra.

Gréti vállat vont, Olivér arcáról leolvasta a szánakozást. Persze, hogy sajnálja, hiszen mesélt már neki a kevés ösztöndíjról, meg arról, hogy az órarendje miatt nem tud normális munkát vállalni.

– Figyelj, szívesen meghívlak a jegyre, nekem nem gáz. Szombathelyig mehetünk is együtt…

– Inkább nem terhelnélek ezzel – mondta, és kihúzta magát.

– Mondom, nekem nem gáz. Nem kell visszaadnod.

Gréti kirántotta a kezét Olivér bénult tenyeréből. Nem bírt maradni. Haza akart menni. A puha takaró alá bújni. Összefacsarta a torkát, az orrát a sírás.

Megfordult. Futott. Rohant.

A lába alatt csattogott a járda.

Olivér a nevét kiáltotta.

Nem nézett hátra. Hátha látná Olivér tanácstalanságát. Az elcsukló kiáltásban rejtőző megértés fájt.

Vége.

 

A szoba jégszínű fala vigasz nélkül verte vissza a zokogását.

Gréti beletúrt a hajába, aztán az Olivér illatú párnába, ami megtöltötte a tenyerét, és a lerágott körmöktől az ujjak tövéig ölelte. A csend sikított a fülébe. Bénán hagyta, hogy átmossa a hideg.

December huszonnegyedikén lüktető tarkóval, zsibbadt, dermedt kézzel ébredt. A melltartója a bordái közé vágott. A nadrág rézgombja beleállt a hasába.

Tegnap elhagyta magát. Csak a kabáttól és a csizmájától szabadult meg. Ruhástul feküdt az ágyba. Ha kicsit szerencséje van, akkor a fekete szemceruzát már a villamoson hazafelé lesírta.

Felkelt. A telefonját kijelzővel lefelé az ágya melletti asztalkára helyezte. A gerince melletti, és a nyaki izmai megfeszültek. Nem állt készen a valóságra. Nem állt készen arra, hogy a mindig vidám Ági elé álljon, és elmesélje neki az estét, és meghallgassa a véleményét. Ági a családi kasszát csapolta öt éve, ezért nem valószínű, hogy megértené.

A szeme alatt felpuhult a bőre. Úgy nézhet ki, mintha megcsípte volna egy szúnyog.

Fülelt.

Az ajtó előtt puffant Ági táskája, aztán csattant valami, amit Gréti padlóra csapódó kulcsnak fordított. Ági hamarosan elindul, és ő végre egyedül marad.

A szokásos, folyosói trappolástól megkönnyebbült.

Mindjárt.

Elfojtott egy reszketeg sóhajt. Nagy levegőt vett.

A telefonja rezgett, de ő nem mozdult. Ha az anyja, akkor nem volt kedve ezredszerre is elmondani, miért nem megy haza. Ha az apja, akkor nem akarta végighallgatni, hogy kimegy érte Szombathelyig kocsival, csak jöjjön nappal, mert már nem lát jól. Ha meg Olivér…

Olivér.

Gréti lenyelte az összegyűlt, szégyenízű nyálat. Megigazította a telefont az asztalon. Nem nézte meg. Nem mert szembesülni Olivér üzeneteivel, nem fogadott hívásával. A nevével.

A hiányával.

Ági becsapta, majd kívülről bezárta a bejárati ajtót, aztán a lépcsőházban meglódult a lift.

Gréti ujja a nyirkos kilincsre kúszott. Számkivetettként bujkált, várta, hogy Ági elinduljon lefelé, hiszen a lakótársa gyakran szaladt vissza az utolsó utáni pillanatban egy szobában felejtett telefonért vagy pénztárcáért.

A lift végre újra zúgott, Gréti végre kinyithatta az ajtót.

Fellélegzett.

Eperszagú parfüm terjengett a lakásban, Ági egyik borzasztó kedvence.

Vattapamaccsal letörölte a lesírt sminkjét, megfésülködött, megmosta a fogát, és beállt a zuhany alá. Hagyta, hogy a víz az arcáról a mellére csorogjon, majd prüszkölve gyűljön össze a lábujjai előtt.

Tovább fürdött, mint szokott. Karácsonyi luxus.

A konyhában frissen lefőtt kávé, tányérra tornyozott meggyes piskóta, és egy karácsonyi üdvözlőlap várta Ágitól. A pulton feküdt az Olivértől kapott zacskó. Összeugrott a gyomra.

Gréti elővette a mogyorószirupot. Az üveg a kezébe simult. A tányérról elvett egy szelet sütit, és a szájába tömte. Magány férkőzött a cukros falatok közé.

Szelíden jöttek a könnyek.

Olivér csak jót akart.

Gréti sóhajtott. Visszament a szobába, pizsamát és puha zoknit vett. Üzenetet írt Áginak, amiben megköszönte az ajándékot, aztán az anyjának is válaszolt, minden rendben, gondol rájuk, januárban találkoznak. Szerencsére vidám hangulatjelet akkor is tud írni az ember, ha egyáltalán nem mosolyog.

Az O betűig lapozott a névlistában.

Gréti reszketett. Belefájdult a torka Olivér nevébe. Behúzott nyakkal, lehajtott fejjel látta utoljára.

Az önsajnálattal az volt a baj, hogy Gréti kíméletlenül eljutott odáig, hogy ő a hibás. Ő volt túl büszke. A süteményt és a kávét az önvád cukrozta.

A szívébe belehasított a felismerés.

Remegett.

Alig találta el Olivér nevét az érintőképernyőn.

Kicsengett.

Nem vette fel. Nem vette fel.

Fájt minden. Fulladozott. A párnához vágta a telefont, és kiterült az ágyon.

Odakint visított a csengő. Összerezzent. Biztos a szomszéd. Nem akarta hallani a pletykákat, a panaszokat, hogy Ági már megint túl hangosan hallgatta a hastáncolós vernyogását. A betegségeikre se volt kíváncsi, és az is látszott, hogy sírt. Kérdeznének.

A csörgés újrakezdődött. Biztos tudják, hogy nem ment haza.

A pöttyös pizsama a bokájánál lengett, mint egy zászló, a mellkasán megültek a morzsák, de legalább hősnek érezte magát, amikor kinyitotta az ajtót.

Pletykálni vágyó szomszéd helyett azonban Olivér állt előtte. Kalap nélkül, ázott és lelapult hajjal, szeme, mint a viharos égbolt. A kigombolt kabát maradt meg a tegnapi boldogságból.

Gréti megfagyott a küszöbön. A gombóc megindult lefelé a torkában, mintha végre le tudná nyelni, aztán elolvadt a tüdejét szaggató zokogásban.

– Itt vagy! Előbb téged hívtalak. És te idejöttél. Azt hittem… Azt hittem, hogy azért nem veszed fel, mert… – mondta, és elcsuklott a hangja. Gyenge volt, a térde reszketett, az arcába szégyenkező vér szökött. A pöttyös pizsama, a kisírt szem nem számított randiképes viseletnek. Legalább vehetett volna alá egy melltartót. Vagy fölé egy köntöst.

Megérdemelné, ha most ellökné, de nem tudott nem a karjába bújni. A derekát átkarolni. Nem magyarázkodni, bocsánatot kérni.

Összerándult, amikor végre viszonzásra talált az ölelése.

– Ne mi legyünk a karácsonyi látványosság.

Egyikük sem mozdult. Aztán valahol a lépcsőházi visszhangban kíváncsi zár kattant, Gréti csendben a lakásba vezette Olivért.

Az ajtó oltalmában Olivér a szájához emelte a kezét, és puszit nyomott mutatóujja hegyére.

– Olyan hülyén viselkedtem! – mondta Gréti, és megint elsírta magát. Megdörzsölte a fülét. Az előszoba bal felső sarkát bámulta. Három pókhálót is számolt.

– Minden oké, Gréti. Nincs gond.

– Esetleg kérsz egy kávét? Nincs más itthon, csak az.

– Meg te – mondta Olivér, és újra őt ölelte. A szívverése simogatta az arcát, puha csókjai a haját. – Nálunk leginkább rokonok vannak. Maradhatok.

Nem igazi kérdés volt, Gréti mégis tudta rá az egyetlen igazi választ, ezért aprót bólintott. Olivér mosolya melengette, mint a felhők között átbújó napsugár. A gyomrában, a torkában felengedett a fagy.

Nem büszkeségből emelte fel a fejét.

Összeért az arcuk, és majdnem csókjuk igazivá szelídült. Mogyorós kávét ízlelt benne. A háta mögött hűvös volt a deszkaajtó, a talpa fázott most, hogy lecsúszott róla a puha papucs. Minden sajgó félelem elillant, mert Olivér ölelése óvta.

 

Egy tejhabos-mogyorószirupos kávéval később Gréti lehajolt, letette az üres bögrét az ágy mellé, aztán kihúzta magát. Megigazította a haját, aminek már mindegy volt.

Olivér az engedetlen hajszálakkal játszott, meg sem próbálta megszelídíteni őket.

Magyarázatot érdemelt. Bocsánatkérést.

– Tudom, hogy minden oké – kezdte Gréti, de nem folytatta. Gondolatai lelassultak. Nehezen találta a szavakat, mivel Olivér abbahagyta a kócolást, inkább a fejbőrét masszírozta.

– Hallgatlak.

Gréti beharapta a száját, hogy elfojtsa a sóhaját, amikor Olivér megtalálta azt a feszülő izmot a nyaka tövében.

– Ne haragudj, hogy idiótán viselkedtem tegnap. Még be sem mutattuk egymást otthon, nem akartam, hogy esetleg rosszat gondolj rólam.

– Igazad volt. Nem azért, mert rosszat gondolnék rólad, vagy ilyesmi. Megértem, hogy nem esett jól. Sajnálom, hogy erőltettem. Legközelebb majd visszafogom magam – mondta Olivér, és megsimogatta az arcát. – De azt ugye tudod, hogy ettől nem kell rosszul érezned magad?

– Tényleg? – kérdezett vissza fátyolos hangon Gréti.

– Engem nem zavar, ha néha nem kávéra hívlak meg, hanem egy hazaútra.

Gréti elmosolyodott, aztán mindketten hallgattak.

Szerette ezt a sűrű csendet. Olivér karja alá bújt, és felhúzta a térdét. Befészkelte magát az ölelésbe. Olivér mellkasa lélegzetvételenként emelkedett, süllyedt.

Távoli ablakokban színes fényfüzérek villogtak. Otthon ilyenkor rég feldíszítették a fát, felvágták a süteményt, és megterítettek a vacsorához.

A bocsánatkérés nem volt elég.

Gréti nagyot nyelt. Olivér feljött hozzá, hogy kibéküljenek, és épp most kési le miatta a családi karácsonyát.

– Elmegy a vonatod! – mondta halkan, majd a telefonjáért nyúlt, hogy menetrendet nézzen.

Olivér megfogta a kezét.

– Tudom.

Gréti felkapta a fejét, megkapaszkodott a vállában, támaszt keresett a kettejük súlya alatt besüppedő matracban. Bizonytalanul billegő kézfejét lefedte Olivér tenyere. Az ujjaik összefonódtak. Orruk összeért.

Olivér összegyűrte a pizsamát a derekán, a csókja mégis félénk volt.

Ági a tánchoz hasonlította a randizást. Reggel persze meg is kérdezhette volna a véleményét. Szerencsére Gréti már egy évet és négy hónapja lakott vele, így el tudta képzelni, hogy milyen tanácsot kapna, és életében először hallgatott is rá.

Az idegen mondatok szúrták a torkát, de legyűrte őket. Kimondta őket.

Most ő lépett.

– Igazából arra gondoltam, hogy egy vonatjegy nem a világvége.

– Meghívhatlak egy MÁV-ra?

– Igen. De csak akkor, ha nem gond – felelte Gréti, és könnyű lett minden. Ő meg szabad.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.4/10 (9 votes cast)

Leave a Comment