Sage Moore: Dérvirágok

Sage Moore: Dérvirágok

Az árny szikla alatti hasadékában várakozva összébb húzta magán ködköpenyét, ami úgy vette őt körbe a párás sötétségben, mint tojáshéj a fiókát. Szüksége is volt rá, ha az Odakintbe készült.

A szikla előtt holdfénypamacsok incselkedtek a köddel, fényük Küszöböt rajzolt a menedék elé. Az árny próbaképpen nekifeszült a tömör holdfényfalnak. Semmi. Meg sem moccant, meg sem rezzent, el sem halványodott.

Nincs az a csillag, amiért a hold hajlandó lenne félreállni, ha egyszer eljött az ideje, bosszankodott magában, majd visszazuttyant a földre, szája fűszálnyi vonallá görbült. Sokáig kellett várakoznia, mire egy felhő nagylelkűen a hold elé tolakodott. Mikor a Küszöb feloldódott, az árny engedett rugóként feszülő tagjainak, és egy szemvillanás alatt az Odakintben találta magát.

 Az erdőben húrként feszülő csendnek egy mókus kaparászása adott némi kellemetlen mellékzöngét. Az árny egy őzbak ruganyosságával és egy mókus fürgeségével mozgott. Ködleple védelmet nyújtott a kíváncsi tekintetektől, ám így sem lehetett teljes biztonságban. A felhő ugyan még takarta az egyre türelmetlenkedő holdat, de már nem húzhatta sokáig, mielőtt az áramlatok tovább sodorják, és a holdfény visszakényszeríti őt rejtekébe. Remélte, hogy ez minél később következik be. Ösztönei azt súgták, hogy ma éjszaka végre megtalálja, amit keresett.

Fűcsomók közt kutakodott, bokrok alá leskelődött. Körbejárt egy kidőlt tölgyet, beszimatolt egy rókavárba, de csak pézsma, ürülék, korhadó fa és vér szagát érezte. Egyik sem hasonlított arra az illatra, ami álmait körbelengte: fém, száraz levelek és valami édes, talán őszi alma vagy egy csók.

Ekkor tűnt fel neki a csillag.

Aggodalmasan figyelte, ahogy az egyik fától a másikig libbent, útjában süvítve-pörögve kelt szárnyra az avar. Gyöngyöző nyugtalansággal közelebb óvakodott a jelenéshez. Rájött, hogy amit ő csillagnak vélt, valójában fénylő bogarak gyülekezete, ami egy lány tenyere fölött lebegett.

Egy napvilági!

A lány céltudatosan keresgélt, óvatos mozdulatokkal nyitotta meg az avart, aztán tovább tapogatózott.

Talán ugyanazt keresi, mint én, rebben át az árnyon a gondolat. Aztán megkönnyebbülésére úgy tűnt, a napvilági megtalálta, amit keresett, mert elégedetten csapta össze tenyerét, mire szétrebbenő bogárlámpása tucatnyi fényszilánkként telepedett meg hajában.

Az árny megbabonázva figyelte a lányt, akihez foghatóval csak legködösebb álmaiban találkozott. Így azonban megfeledkezett a holdról, ami felülkerekedve a felhőn holdfénydárdák záporát zúdította az erdőre.

Szél borzolta fel a páfrányokat, száraz, elhalt levelek zizegtek a megtört csendben. Az árnynak nem volt hová menekülnie a váratlan fényesség elől. Tekintete találkozott a lányéval, mielőtt rémületében futásnak eredt, bele sem gondolva, hogy a fény érintésétől egyszerűen fel kellett volna oldódnia, mint egy valamire való árnyéknak.

Az árny borongós ködfolt volt a verőfényben. Nem volt elég, hogy sehol sem találta a szikláját, szeme pedig szúrt és könnyezett a szokatlan világosságban, még bőre is viszketett. Cserbenhagyottan és kimerülten telepedett le egy galagonyabokor tövében. Aztán sírt. Sírt, míg le nem ment a nap, és reménykedett, hogy az új éj visszahozza a régi rendet. Az árnyékok azonban kirekesztették, a hold pedig ugyanúgy rátalált, és nem eresztette, amíg reggel ki nem világosodott, és ő ismét a napvilágon találta magát.

Egy bogár reszketeg fénye sárgával szennyezte ködből szőtt leplét. Napok óta ez volt az egyetlen élőlény, ami a közelébe merészkedett. Ismerős volt neki a bogár, egy földre hullt csillagra emlékeztette. Óvatosan kikukucskált köpenye alól, mire az kiröppent a mákfejnyi résen, de azt nem látta, hová, mert addigra valami más vonta magára a figyelmét.

– Ki vagy te? – tudakolta a napvilági, haja akár a termékeny föld, bőre esőcseppben megbújó napsugár. Mikor az árny nem válaszolt, szél kerekedett, langyos, de határozott. Ködköpenye kavargott és fodrozódott, szénsötét bőrt, örvénylő szemeket és rövid, hátrafelé hajló szarvakat fedve fel. – Az erdőlakók félnek tőled – kezdte újra a lány, miután a roham lecsendesedett. – Azt mondják, ártani jöttél.

Az árny csupán fejét rázta bizonytalanul.

– Ennek örülök. Nem jött volna most jól egy felfordulás. – A lány illetlenül közel került hozzá, mintha ő valami virág lenne, amit szagolgathat. – Sosem láttam még hozzád fogható teremtményt.

– Nem is láthattál. – Az árny mély és öblös hangja. Furcsán csengett a fülében, rég nem használta már. – Én magam köd vagyok és árnyék, a… sötétség… az… otthonom – hebegte.

A lány arca hitetlen grimaszba torzult.

– Egy éjlény a verőfényben?

– Nem akartam ide jönni! – vágta rá az árny felindultan. – A küszöb amúgy sem engedett volna, de a hold rám talált, és…

– Na, ne sírj, nem lesz semmi baj. Segítek neked haza találni.

Az árny hátrahőkölt, mikor a napvilági a keze után nyúlt, végül kissé vonakodva hagyta, hogy kisegítse a bokor alól.

– Szellő vagyok. Neked mi a neved?

– Nincs olyanom.

– Hiszen mindennek van neve. Ez a világ rendje.

– Én nem tartozom a te világodhoz.

– Akkor hogyan szólítanak a barátaid?

– A csend néma, és az árnyak sosem szólnak.

Szellő mintha elgondolkodott volna ezen, mert fejét kissé oldalra biccentette, szájával enyhén csücsörített.

– Lehetne akár Dér a neved az őszülő szemöldököd miatt.

– Az árnyékok nem… – ellenkezni azonban nem maradt ideje, mert a lány megragadta reszkető kezét, és maga után húzta.

– Gyere! Itt nem maradhatsz, ez nem otthonnak való hely.

Az árny hunyorogva és botladozva indult utána.

Élemedett korú fák törzsei és csontos karokra emlékeztető bokrok ágai között vágtak át. Míg az avar üresen reccsent a lábuk alatt, addig egyetlen madár nem sok, annyit sem lehetett hallani fölöttük.

– Mi a baj az erdővel? Úgy fest, mintha beteg lenne.

Az árny álmaiban a napvilág furcsán barátságos színekbe borult, ami olykor vágyódást ébresztett benne, hogy felfedezze magának. Ezekben az álmokban sosem volt egyedül, keze egy másik kézbe kulcsolódott, és egy édes hang visszhangja ült meg fülében. A valóság viszont épp az ellenkezője volt: míg az éj megszépítette a haldokló rengeteget, a nappal nem tudta elfedni a pusztulást.

– Talán igazad van. Az ősz túl régóta tart, és az Otthon lassacskán elsorvad.

– A fény hibája – állapította meg az árny. – A sötétség mindent puhává és barátságossá tesz.

– Látnád, mikor az Otthon kivirul! Csak úgy zsong a színektől és illatoktól – mondta Szellő fellelkesülve, és átszökkent egy szúrós kedvű királykóró fölött. – De ne aggódj, kedves éjlényem, már nem kell sokáig várni. Az Érkezés jelei már mutatkoznak.

– Mi az az Érkezés? – kapta fel az árny a fejét, közben vadul vakaródzott. Viszketése nem akart szűnni, sőt, alattomosan kúszott a bőre alatt, míg nem már egész testében kínozta.

– Változás. Mikor már közel jár, az Otthon megfakul, a Küszöb elmosódik, és az árnyékok közelebb kerülnek ehhez a világhoz. Te is így kerülhettél ide.

 Az árny gyanakodva nézett körbe, de semmi különöset nem látott.

– Ki ez? Aki megérkezik?

Szellő szemében keserű vágyódás csillant.

– Nem mindig ölt testet, néha egyszerűen csak tudom, hogy itt van. Ahonnan jön, ott  Rimenak hívják, de mi csak úgy ismerjük, mint a tél követe.

Szellő megállt egy hatalmas gesztenyefa alatt, mellette kövekkel kirakott forrásból víz bugyogott. A fa törzse ügyes kezek által kifaragott ajtót rejtett, odabent kandalló és ágy, melegség és biztonság várta őket. Az árny mégsem találta a helyét új otthonában. Egyre csak az árnyékokat kutatta, de a megannyi gyertya- és bogárfény minden zugot megtöltött fénnyel, a tűzhely pedig az ajtón túlra űzte a hideget. Ráadásul mindenfelé csontok voltak elhelyezve: polcokon sorakoztak, edényekben tornyosodtak és füzérként lógtak a falon. Büszkén feszítettek, velejükben mégis bánat lakozott.

Az árny végül az ágy alá fészkelte be magát, de hiába forgolódott, az álom messze elkerülte. Bőre érzékeny lett a folyamatos vakaródzástól, ugyanakkor gondolatai csak úgy pezsegtek Szellő szavai nyomán.

Ha az Érkezés közelebb hozza az árnyékokat a napvilághoz, és a Küszöb sem állja el az utat, talán én is hazatérhetek.

Mikor kimászott ágy alatti vackából, Szellő a kandallópárkányon ült, és nagy gonddal öltögetett valamit, amit mintha selymes pókhálóból és csillogó harmatból szőttek volna.

– Mit csinálsz?

– Köntöst varrok.

– Átlátszó ez ruhának.

– Csak várd ki a végét – kacsintott Szellő, és kecses ujjai között fogva az akáctűt, elvarrt egy szálat.

Utána együtt mentek reggelit gyűjteni a közeli kökényesbe. Az árny azon kapta magát, hogy egyre csak az avart vizslatta, tompa jel vagy hívogató csillanás után kutatva, míg Szellő lábujjhegyre ágaskodva csipegette a bogyókat. Desszertnek még egy kis csipkét is találtak, amit Szellő két ujjával összenyomott, és kuncogva nyalta le a kibuggyanó velőt. A napsugarak megcsiklandozták az árny arcát, mire ő fintorogva fordult el. Ködköpenye szemlátomást fakóbb, ám annál változatosabb színekben játszott: megjelent benne a patak vizének kékesszürkéje, a levél fonákjának sápadtzöldje, és a föld mélybarnája.

Később Szellő a gesztenyefa körül táncolt és forgott, míg nyomában száraz levelek uszálya lebbent, és a dolgos szél egy nagy gödörbe repítette a lehullott leveleket. Az éjlény és új barátja egy benyúló ágról ugráltak a ropogós kupacba, amíg el nem fáradtak, és oldaluk szúrt a nevetéstől.

– Hogy csinálod?

– Mire gondolsz?

– A szél – az árny hevesen gesztikulálva kacskaringókat írt le a kezével – követ téged.

– Ezzel te sem vagy másként – húzta át Szellő szétterpesztett ujjait az árny körül lebegő ködszöveten. Aztán új ötlettől vezérelve felállt, és hívogató mozdulattal vigyorgott barátjára. – Tetszeni fog, ígérem.

A forrás mögötti sziklák között szépen gondozott kertecske bújt meg.

– Dérvirágok – mutatott Szellő a földből éppen csak kikandikáló, kristályszilánkszerű hajtásokra. Az árny elámult a sziporkázó árnyalatok láttán. Szellő engedélyével megérintette az egyik hajtást, mire hideg futott végig a karján, azonban elszorult a szíve, mikor eszébe jutottak a végtelen árnyékok, amiket talán sosem láthat többé.

Álmában együtt hömpölygött a sötétséggel, megtöltött minden zugot és repedést, körbejárta az összes ligetet és vízmosást, de csak nem talált rá arra, amit keresett. Már majdnem meg is feledkezett róla, de újjá éledő sóvárgása arra ösztökélte, hogy nyomban útnak induljon, és addig ne álljon meg, míg a kezébe nem fogja elvesztett kincsét, noha furcsamód nem emlékezett rá, hogy mi az.

Mikor felriadt, rájött, hogy nincs egyedül: a lentakaró alatt valaki szorosan hozzá bújva szuszogott.

– Hideg van itt az ágy alatt – monda Szellő, és elnyomott egy ásítást. Az árny akaratlanul is elmosolyodott, és átkarolta a lány derekát.

– Volt valaha olyan dolog az életedben, amiről azt gondoltad, hogy nem létezhetsz nélküle? – kérdezte.

– A köntösöm. El sem merem képzelni, mi történne, ha nem készülne el az Érkezésig.

– Hát ilyen fontos neked?

Szellő az árny mellkasának döntve a homlokát bólintott.

– A köntösöm nélkül nem tudnék visszatérni az Otthonba. – Elhallgatott, aztán még halkabban folytatta. – Azt hiszem, tényleg az életem függ tőle.

A másnap sziporkázó, hűs napfényt, kökénylekváros gesztenyekenyeret és a valaha volt legszebb napot hozta. Az árny mostanra egészen hozzászokott a napvilághoz, bár, amíg Szellő elterülve süttette magát, ő szívesebben heveredett le egy fölé magasodó fa árnyékában. Viszketése is csillapodott, ám aggodalmasan vette észre, hogy bőre halványan derengett, mintha helyenként megült volna a napfény bőrének ráncaiban.

Szellő huncut vigyora zökkentette ki merengéséből.

– Tudsz úszni? – kérdezte a lány, közben szájáról hosszan nyalogatta a lekvár maradékát.

– Árny vagyok, nem hal.

Szellőt látszólag mulattatta ez a kijelentés, amit ragacsos puszival jutalmazott.

– Akkor ma megtanítalak. Segíthetsz selyemmoszatot gyűjteni a köntösömhöz.

– Megvárhatnálak a parton – ajánlotta az árny. – Meg kell keresnem valamit, amit elvesztettem. – Alig bírt ellenállni a gyomrában kelt izgalomnak, ami egyre csak rejtélyes kincse felé hajtotta.

– Ne félj, gyorsan belejössz. Utána segítek neked a keresésben.

Az árny a tó tükörsima felszínét bámulta; az álmos hullámok felfestették szikár alakját a vízfelszín vásznára. A kép azonban nem volt tökéletes. Ködköpenye csak imitt-amott sejlett fel, kifakult és elfeslett káprázatként lebegett körülötte. Szemérmesen összefonta karját maga körül, hivalkodónak és védtelennek érezte magát ködköpenye nélkül.

A túlparton terebélyes fűz lógatta ágait a vízbe, gyökereivel látszólag megfoghatatlan dolgokba kapaszkodott. Jó fűz, bátor és szívós, mely még kilátástalan helyzetében is kiállt önmagáért. Az árny elkomorodott. Példát kellene vennie a fűzről.

Mélyet szippantott a napról napra hűvösebb levegőből, lábujjával óvatosan a vízhez közelített. Ekkor Szellő suhant el mellette, csupasz nádszáltestét csak néhol takarták hajkoronájának szélben borzolódó tincsei. Nagy csobbanással érkezett a tóba, majd egy pajkos széllökés az árnyat is betessékelte utána.

A víz minden karcsapással hidegebb lett az árny körül, míg már mozogni is alig tudott. Szellő a tó alján kutatott selyemmoszat után sűrű iszapfelhőt kavarva fel maga körül. Az árny kiáltani akart, szájából azonban csak buborékok törtek elő, amik nyomban megfagytak, és jégszilánkokat köpve pukkantak szét. Fuldoklott és kapálózott. Végső elkeseredésében nagyot rúgott, és kitört a körülötte gyülekező jégburokból. Valami keménynek ütközött, de amint megérezte Szellő testének melegét, megnyugodott, és a jegedő víz rögtön felengedett körülötte.

Köpködve és fröcskölve másztak ki a partra.

– Mintha a csillagokat összekötötték volna az égen – hallotta Szellő elakadó hangját.

Az árny értetlenül nézett fel a fölötte ámuló lányra, akinek tekintetét követve aztán meglátta a bőrét behálózó leheletvékony vonalak szövedékét. Izmai megfeszültek, hogy még levegőt venni is elfelejtett.

– Meg fogok hasadni, mint a túl vékony jég, amikor rálépnek? – hangjában a beletörődés véglegessége félelemmel keveredett.

Szellő végig húzta ujját az egyik ilyen repedés mentén, mire hideg kúszott végig az árny csontjain a feje búbjától a lábujjáig, arcát fagy öntötte el.

– Mindennek meg kell törnie, hogy a felszínre jöhessen, ami a legmélyén lakozik – mondta a lány melléje heveredve. Az éjlénynek feltűnt, hogy Szellő most milyen gyengének és törékenynek tűnt, ujjai még az ő hűvös bőrének is fagyosnak hatottak.

Másnap jócskán elmúlt dél, mire Szellő kibújt az ágyból.

– Mi a baj, beteg vagy? – kérdezte a sápadt, reszkető lányt, de az nem felelt, csak üveges szemekkel pillogott. Az árny megitatta, és kerített rá még egy takarót, aztán elindult, hogy reggeli után nézzen. A kökényesen túl látott pár csipkebokrot, talán maradt rajta egy kevés, amivel Szellőnek kedveskedhet.

Ekkor botlott bele, egy nyúlüreg bejáratánál hevert, félig betemetve, mintha egész végig őrá várt volna.

Kerek volt és lapos, fényes és fémes, hűvösen simult a tenyerébe. Hajszálvékony illesztés futott körbe rajta, tetején pöcök dudorodott, mint a makk kalapjának szára. Az árny megpróbálta kinyitni, de az nem engedett. Tojás lehetett, vagy valamiféle mag, határozott, miközben jó párat csavarintott a kis dudoron. Erre az furcsa, ritmusos hangot kezdett kiadni magából. Mégis csak tojás volna, és felébresztette a benne lakozót? Tanácstalanul nézegette, tapogatta, szagolgatta. Noha tudta, hogy a fémtojás hozzá tartozott, arra nem emlékezett, mire használta annak idején. Kissé csalódottan dugta be batyujába, és megfeledkezve úticéljáról sietett vissza Szellőhöz.

– Bogyót nem találtam, de hoztam valami mást. – Előhúzta a fémtojást, és átnyújtotta a betegeskedőnek.

– Mintha már láttam volna korábban – morfondírozott Szellő.

– Tudod, hogy mi lehet?

– Ugyanolyan rejtélyes számomra, mint te. – Az árny szégyenlősen nézett az ölébe, ahol kezük még összekulcsolva is élesen elvált egymástól. – Ne gondold, hogy nem illesz közénk. Pontosan itt van a helyed. Most épp itt mellettem. – Szellő megpaskolta maga mellett a takarót, kuncogása a legszebb hang volt a világon, szinte már ének.

Napnyugtára úgy tűnt, Szellő jobb bőrben van, ezért az árny megengedte, hogy felkeljen. A maradék kenyér elmajszolása után versenyeztek, ki tud magasabb tornyot építeni csontokból, és hát azokból nem volt hiány.

– Hol találtál ennyi egyforma csontot?

Szellő magabiztosan illesztett egy újabb csontocskát a halom tetejére.

– Mindig itt voltak, és az Érkezéssel csak nő a számuk.

– Szóval a követ hozza őket?

Az árny összpontosított, de a tornya addig billegett, míg megadta magát, és darabkái csörömpölve gurultak szét az asztalon.

– Nem egészen, de nélküle kétségkívül nem gyarapodnának.

Az árny értetlenül ráncolta dérfehérre vált szemöldökét.

– Nehéz elmagyarázni. De hamarosan te magad is meglátod.

A hamarosan előbb érkezett el, mint, amire az árny számított.

Szellő egy teljes napig aludt, és az árny már attól félt, hogy soha többé nem nyitja ki a szemét. Csak annyi időre távolodott el mellőle, hogy friss vizet merjen a forrásból, aminek vize fehérre hűlt az érintésétől, és lába nyomán zúzmara tapadt a talajhoz.

A kandallóban köveket melegített, amiket Szellő párnája és derékalja alá pakolt, hogy melegítsék a mind hidegebb és sápadtabb lányt, hamvaskékké vált ajkait vizes vászoncsíkkal nedvesítette.

Talán, ha hozzáérinteném a szám az övéhez, újra azzá a mosolygós bogyószínűvé változna.

Ám csókja nem lopott meleget Szellőbe, aki továbbra is bágyadtan reszketett, szempilláin dér csillogott.

Az árny tehetetlenségében fel-alá járkált, talpa feszülten surrogott a simára csiszolt padlón. Az Érkezés betegítette meg Szellőt, biztos volt benne. Talán a köntös segít rajta valahogyan, megmenti, és akkor megint minden rendben lesz, az árny sem vágyott többé az árnyékok közé, míg Szellő vele volt. Szeme ekkor megakadt a rendületlenül ketyegő fémtojáson, ami makacsul zárta magába titkait.

Talán mindvégig rossz kincset kergettem.

Egy kosárban gondosan összehajtogatott takarókat talált, jól bebugyolálta velük Szellőt. Egy fiókban gyékényszőr sapka lapult, ami kifogástalanul illett a lány fejére. A köntös is ott volt mellette, bársonyosan, mint a virág szirma, mint a ködön átszüremlő holdsugár. Majdnem tökéletes, épp csak az utolsó öltések hiányoztak. És még valami. Ám akárhogy kutakodott, az árny sehol sem találta a selyemmoszatot.

Mire odaért a tóhoz, levegőért kapkodott, szíve hevesen vert. Minden tagjában remegett a gondolatra, hogy újra meg kell mártóznia a vízben, de tudta, hogy nincs más választása. A felkerekedő szél irigykedve cibálta az öreg füzet, ami mélyen hajolt a vízbe egy-egy széllökésre, mikor pedig megpihenhetett, kibukkanó ágaira vízi növények tapadtak. Az árny selyemfényű moszatszalagokat látott meglibbenni közöttük.

Gondolkodás nélkül megindult feléjük a vízen át – arra nem maradt ideje, hogy megkerülje a sűrű nádassal körülvett tavat. Fagy nyilallt a talpába, mikor hozzáért a vízhez, meglepetésére azonban nem süllyedt el, ahogy várta, mivel az alatta képződő jégréteg fenntartotta őt a felszínen. Összeszorított fogakkal tette meg a következő lépést.

A hajnal első fényei megjelentek az ablakban, és betáncoltak a házikóba, mire végzett a varrással.

– Szellő! Szellő ébredj! Befejeztem a köntösöd.

Szellő nyöszörgött, majd megszorította a tenyerébe simuló kezet. Szemében különös, újfajta meggyőződés csillogott, ahogy az árnyra pillantott.

– Te vagy az.

– Igen, és itt a köntösöd, nézd csak, elkészült. Ettől meggyógyulsz, ugye? – tette hozzá reménykedve. Szellő elmosolyodott, szeme sarkában csipetnyi könnycsepp csillogott.

– Megérkeztél.

– Hiszen eddig is itt voltam veled.

– Te vagy a követ, akire vártunk.

– Nem, én csak egy árny vagyok… – ám ekkor észrevette: bőre teljesen kifehéredett, és ami korábban repedések sokaságának tűnt, most új irhaként feszült rajta. Levedlette magáról a sötétséget, és most úgy állt Szellő mellett, akár a friss, makulátlan hótakaró.

Akár maga a tél.

Rásegítette a köntöst Szellőre, aki megkönnyebbülve húzta össze magán a ruhát.

– Az átmenet elmúlt, és most te veszed át a feladatomat – mondta erőtlenül. – Kérlek, vigyázz az Otthonra, amíg távol leszek.

– Elmész? De… – kezdte elcsukló hangon – veled mehetnék.

– Neked itt van dolgod. Az Érkezés jót jelent, valaminek a kezdetét. De ha valami eljön, mennie is kell valaminek.

Ha Szellő elmegy, ő újra magányos lesz, megtört és kirekesztett. Legszívesebben visszabújt volna ködköpenyébe, be sziklája legmélyére, ahol csak ő volt és a kiengesztelő, megnyugtató sötétség. Érezte, hogy csakúgy, mint bőre, szíve is megreped. A levegő mind hidegebb lett körülöttük. Szellő köntösében szél dagadt, amitől az hol megduzzadt, hol a lány testéhez simult. Mindennek ellenére az árny érezte, hogy Szellőnek igaza van, sőt, a gondolataiban megszülető bizonyosság azt sugallta, hogy igencsak sok dolga van itt.

– Ahogy te nem léphettél át árnyként a fénybe, úgy én sem léphetem át ezt a küszöböt.

Az árny elfordult, és elvette a kandallópárkányon pihenő fémtojást.

 – Ezt ne felejtsd itt. – Óvatosan Szellő tenyerébe helyezte, nem akarta, hogy karcot ejtsen rajta a búcsú érdessége. – Nálad hátha kikel.

– Azt hittem, magadnál akarod tartani. Olyan sokáig kerested.

– A legnagyobb kincset már megtaláltam – ujjával megcirógatta a lány arcát. Szellő magához szorította a tojást, mire az nagyot kattanva kinyílt. Meglepetésükre két ágacska járt benne körbe egy kerek, vonalakkal jelölt lapon. Visszazárta és megpuszilta sima fedelét, mire a ketyegés abbamaradt.

– Mikor újra megszólal, én is visszatérek. – A néma tárgy köré zárta az árny ujjait, és egészen közel hajolt hozzá. Leheletében fém, száraz levelek és őszi alma illata keveredett. Csókjuk nyomán hópihék szálltak be az ablakon, és izgatottan kavarogtak a levegőben.

Szellő mind soványabb és halványabb lett. A szél végül elfújta a húst, bőrt és ínakat, egyetlen, négyágú csontocskát hagyva maga után.

Az árny gondosan elhelyezte a csontot a többi mellett a polcon. Ám tudta, hogy Szellő visszajön, ígérete ott lapult a tojás hallgatásában.

Az Otthont roppanó hólepel fedte be, és kristályszirmú dérvirágok bontottak virágot mindenütt. Az égen hófellegek tolongtak dolgukra készen. Az árny nem is tartotta fel őket tovább, megadta az engedélyt, és várta, hogy lehulljon az első kövér hópihe.

A reggeli ködben feloldódó napfény leolvasztotta a zúzmarát a tájról, s jégcsapok csöpögtettek dallamot az alvó világba. Az Otthon téli álmába merülve pihent, de a levegőben már a megújulás illatai zizegtek: apró magvak pislogtak a földben, rügyek készültek kipattanni a téli ruhájukat levető fákon és korgó gyomrok mocorogtak vackukban egyre türelmetlenebbül. Az árny jó munkát végzett, Szellő büszke lesz rá, ha visszatér.

Észre sem vette, hogy leszállt az est, csak mikor akkorát ásított, hogy az állkapcsa is beleroppant. Egész nap az erdőt járta, de minden szegletét kényelmetlennek érezte, magát pedig nem oda valónak. A bőrén elősejlő sötét, repedésszerű vonalakat és hurkokat figyelte, teste körül ködpamacs gomolygott. Ebben a pillanatban egy otrombán tátongó nyúlüreg az útját állta, és arccal előre elterült a hóban. Prüszkölve tápászkodott fel, és mire szeméből kidörgölte a havat, meglepetten nyugtázta, hogy ködköpenye visszatért, és testét rég nem látott barátként ölelte körbe. Egy csorba szikla hasadékából árnyékok hívogatták, míg füle hegyét langyos szellő cirógatta meg. Valami megszólalt a nyúlüregben: ismerős, ám távoli ketyegés visszhangjai.

Ha valami eljön, mennie is kell valaminek, hallotta gondolataiban felsejleni a szavakat. Mire azonban felidézhette volna, hogy kitől származnak, a régi ösztönök felülkerekedtek rajta, és futva indult szikla alatti hasadékának oltalmazó sötétje felé. Szeme sarkából még látta, ahogy a holdfény megtört egy köntösbe burkolózó alak körvonalain.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.5/10 (2 votes cast)

Leave a Comment

One Comment

  1. Hű, ez szép volt nagyon stilisztikailag! Gratula! Tuti, mintha egy Robert Holdstock novella lenne: erdő, de nem-erdő, ahogy össze/egymásbaúsztattál lakást és természetet. Tényleg szép, hajrá, lehet ebből a stílusból hosszú távon még jelentős (nagy)epika!