Róbert Katalin: Szalaimarina

Róbert Katalin: Szalaimarina

Csikorogva csúszott a helyére a zár, Ilona szusszanva fordított hátat a kirekesztett éjszakának, és néhány másodpercig élvezte a csendet. Megint jó napot zártak, és ezért hálát kellett adnia még akkor is, ha az órákon át tartó zsivajtól megfájdult a feje. Az év végi hónapokban megtelt a falu: a mindenszentek és a karácsony visszacsalta azokat is, akik már elköltöztek – élőknek, holtaknak megvolt a maga ünnepe, egy-egy jó indok arra, hogy mindenki visszatérjen, szívjon egy kis falusi levegőt, aztán megnyugodjon, hogy erre az évre letudta a kötelességeket.

Amíg az utcákat, a boltokat, az egyetlen éttermet és a temetőt megtöltötte az elvárosiasodott tömeg, akik elégedetlenek voltak a térerő szintjével, hiányolták a kedvenc sörmárkájukat és csodálkoztak, hogy nem lehet bio tönkölybúza lisztet kapni, a falu valódi lakói, akik itt éltek az év minden napján, visszahúzódtak a kocsmába, és kibeszéltek minden érkezőt, régi történeteket idéztek fel, a városiakat gúnyolták.

A legtöbbet persze Szalai Marinát emlegették. Marina ötödik éve jött vissza minden novemberben, hogy kiirtsa a gazt a szülei sírköve mellől, lemossa az eső mocskát a márványba foglalt képecskékről, gyertyát gyújtson és bámuljon a lángba hosszú órákon keresztül. A falu szülötte volt – Ilona még emlékezett gyerekkorából arra, hogy mindenki azt találgatta, elírták-e a születési anyakönyvi bizonyítványt, mert olyat, hogy Marika, hallottak már a faluban, de az a flancos „n”, az idegennek tűnt.

Később meg is állapítottak a falubeliek, hogy ugyan kár volt a Szalaiéknak nagyzolni azzal a betűvel, mert Marina sem jobb ember, sem híresség nem lett tőle. Még a tévében sem szerepelt, mint a Szabó Terike – őt az egyszerű neve ellenére is mutatták a tehetségkutatóban, még ha hamar ki is esett. De Marina, aki pedig itt nevelkedett, és akit mindenki ismert – a pékné néha még a pult alól is adott neki egynapos kalácsot –, hálátlanul elhagyta nem csak a falut, de még a szülőket is, akik ezt a furcsa nevet adták neki. Nyoma veszett, és nem is került elő az apja temetéséig.

A kisöreg csak fél évvel élte túl a feleségét. Az utolsó időkben mindketten ugyancsak elesettek voltak már; abban a korban jártak, amikor mindennél nagyobb szüksége van az embernek arra, hogy a gyermekei a segítségére legyenek. A szomszéd Kató – aki át-átjárt, hogy begyújtson az öregeknek, vagy alkalomadtán vásároljon nekik néhány kiló krumplit, hagymát, babot – készséggel mesélt arról, milyen szörnyű körülmények között élnek, és hogy nem tudnak semmit a Marináról. A lányt pedig nem hozta haza a jó szíve, hogy gondoskodjon róluk öreg napjaikra.

Szalai Marina lett a hálátlan gyermek jelképe. Ha egy gyerek a faluban nem akart elmenni a boltba az anyja kérésére, ha kimaradt valamelyik kamasz éjszakára, de még akkor is, ha rossz jegy került a bizonyítványba, a szülő lemondóan panaszolta másnap, hogy a gyerek kezdi a szalaimarinát. Ilona pontosan tudta, hogy attól tartanak, a városba költözött utódok olyanokká válnak, mint Marina – sőt, volt, aki már az elköltözést is egyfajta árulásként élte meg, és még ha havonta haza is néztek a gyerekek, akkor is rossznéven vette a távozásukat.

Szalai Marina több mint húsz évre tűnt el. A szülei az érettségije után még büszkén mesélték mindenkinek, hogy felköltözik a fővárosba, és ott kezdi majd el az egyetemet. Ilona, aki akkoriban már hozzáment az urához, és minden napját a kocsmában töltötte, kicsit irigyelte is Marinát, amiért városi levegőt szívhat. Persze úgy képzelte, hogy ha majd kitanul valami szakmát, utána visszajön ide.

Marinát minden hétvégén hazavárták a szülők. Ma is mindenki azt idézte fel, hogy Szalainé hogyan főzte a legjobb ételeket, hogy a lánya kedvére tegyen, Szalai pedig inkább tartozott a kocsmában, de félretett egy kevéske pénzt, hogy odaadhassa Marinának. Pedig a lány kapott ösztöndíjat is a tanácstól, mint szépreményű, fiatal egyetemistája a falunak, és valami munkát is vállalt Pesten – legalábbis így mesélték akkoriban Szalaiék.

A legizgalmasabb a történetben az volt, hogy senki sem tudta, mi romlott el. Marina egy karácsonykor nem jött haza – pedig várták, Szalai még a kiserdőre is elment, és vágott egy fenyőt, márpedig a két öreg saját magának biztosan nem állított volna fát. A kertben karácsonyi égők ragyogtak, a város felől érkező buszok pedig marinátlanul érkeztek és távoztak. Teltek az órák, aztán a napok, és már terjedni kezdett a faluban a pletyka. Először Anna néni vetette fel, hogy a lány talán nem jön haza, aztán a szomszédok mondtak biztos információt, hogy hiába várják, és Szalaiék még a postára is elmentek telefonálni, hátha elérik a kollégiumban – de hogy beszéltek-e, azt már senki sem tudta. Végül a karácsony biztos hírek és a lány nélkül telt el.

Marina nem jött többet, és Szalaiék eleinte még igyekeztek kimagyarázni a távolmaradását – sok vizsga, gazdag fiú, tanulmányi verseny –, de végül lemondtak arról, hogy hazudozzanak. És ahogy elhallgattak ők, úgy indult meg a találgatás, úgy születtek egyre hajmeresztőbb történetek a faluban. Mert érthetetlen, hogy miért hagyna valaki faképnél két ilyen rendes, tisztességes szülőt, akik mindent megtesznek a lányukért. A falubeliek eleinte aggódtak Marináért, utána megpróbáltak a maguk módján nyomozni utána, de végül, elfogadható magyarázat híján megharagudtak rá, mintha személyesen őket árulta volna el.

És a harag nem csillapodott akkor sem, amikor öt éve, éppen október vége felé meghalt a kisöreg, és az új doktornak sikerült értesíteni Marinát, aki megérkezett a temetésre. Elvégre későn jönni talán rosszabb, mint soha – csóválta a fejét Kató, aki akkor már évek óta gondozgatta az öregek kertjét, és kicsit talán abban reménykedett, hogy örökös híján majd rá marad ezután nem csak a munka, de a gyümölcse is. Azonban Marina felbukkant, és hallgatagon tette minden halottak napján a dolgát.

*

A gyufa reccsenve eltört a kezében. Marina sóhajtva a kályhába hajította, és néhány másodpercig csak bámult kétségbeesetten. Rémesen hideg volt a házban – a lakatlan szobák amúgy is kihűltek, de valaki egy kővel még meg is dobta a konyhaablakot, és most az üveg repedésein keresztül sziszegve bújt be a szél. Marina ujjai ügyetlenre fagytak, dörzsölgetnie kellett őket az újabb próbálkozás előtt, és aztán meg, amikor végre lángra kapott a gyufa, és átterjedt a tűz a kályhába gyűrt újságpapírra, a nedves fa kezdett ellenkezve füstölni. Csípte a szemét, sírni kellett volna, de már arra sem volt képes.

Ó, hogy gyűlölt itt! A kályhában a fa végre megadta magát, fénnyel festette meg a sötét szobát, de meleget nem adott; ahhoz óráknak kell még eltelniük, hogy elviselhető legyen a hőmérséklet. Marina az egyik cserépre szorította a tenyerét. Előbb melegítette át kívülről a bőre, mint belülről a láng. Megreccsent a térde, amikor feltápászkodott, elzsibbadt talpát mintha tízezer tű szurkálta volna minden lépésnél, de még akkor is, ha csak mozdulatlanul állt. Inkább járkálni kezdett hát, méregette a szobát.

Szép ház lehetett volna különben, ha szán rá pénzt és időt, és kicsit kipofozza. Eljárhatott volna ide akár minden hétvégén. Vidéki kis lak, ahol megpihenhet, kikapcsolódhat az ember. Otthonos, nosztalgikus emlékeket idéző, biztonságos. Ilyen lehetett volna, ha nem érzi lépten-nyomon az emberek gyűlöletét. Ma, amikor megérkezett és beszaladt a kisboltba kenyérért, az eladó köszönés helyett azt sziszegte neki: „hálátlan”. Egy gyerek meg szabályosan sírni kezdett, amikor az anyja azt mondta, itt a Szalai Marina. Marina nem ismerte az asszonyt, aki fiatalabb is volt nála sok évvel, azt sem tudta, ő miért ismeri meg.

Itt élni nem lehetett, nem is tudott volna. Eladni meg nem volt ereje. Akkor is megszólják, hogy túlad az örökségen, és úgysem szabadult volna meg tőlük, hiszen itt a két sír. Ráadásnak, ha a házba idegenek költöznek, akkor már nem lett volna hol aludni, amikor hazajön évente egyszer a temetőbe. Így hát maradt a lakatlan, évről-évre lepusztultabb épület, maradtak a bajusz alatt elmotyogott megjegyzések és a ferde pillantások. A kötelesség, hogy legalább most, ha már halottak, akkor jöjjön el apuhoz és anyuhoz. Akkor álljon meg előttük minden évben, és nézzen szembe velük. Az emlékükkel.

A hátsó szobában gyújtott lámpát. Annak az ablaka a kertre nézett, nem voltak szomszédok a közelben, akik beláthattak volna. Nem mintha lenne mit nézni: Marina leült a rekamiéra, és csak meredt maga elé. Tévé itt nem volt, hát hagyta, hogy az emlékek leteperjék, és a gyerekkora képei töltsék meg a helyiségeket. Hozott magával könyvet, újságot, de úgysem lett volna ereje olvasgatni. Ez a szoba valamikor az övé volt. A gyerekszoba, aminek a falán egy időben olyan képek lógtak, amiket ő szeretett, ahol az íróasztal fiókjában az ő naplói bújtak meg, a fotelben ő kucorgott végig órákat olvasással vagy tanulással töltve.

Mára mindebből nem maradt más, csak a régi, nyikorgó ágy, amelyik mindig hűen árulta el anyunak, hogy lefeküdt és elaludt-e végre. Egyébként mindent eltakarítottak: az íróasztala a kályhában vagy valamelyik kisgyerekes falubelinél végezte, a képek eltűntek a falakról, emléküket évekkel ezelőtt lemeszelte egy festés. A ruhásszekrény átkerült a kamrába, de arról fogalma sem volt, hogy mi történt a régi szoknyákkal, blúzokkal. A könyveit, jegyzetfüzeteit, naplóit kidobták vagy eltüzelték. Marina már azon sem töprengett, vajon elolvasták-e őket. Nem is számított.

Amikor felköltözött Pestre, és mindent így hagyott, szinte érintetlenül, megbízott bennük. Anyu nem olvasná el soha a naplóit, nem lenne ennyire tapintatlan. Aput pedig talán nem is érdekelné – ugyan mi figyelemreméltó lehet abban, amit egy kamaszlány gondol? Fiúk, barátnők, gyerekes titkok, ennyi egy napló. Most már nem tudta annyira határozottan megítélni azt, hogy milyen emberek voltak a szülei. Volt idő, amikor annyira haragudott rájuk, hogy mindent, még a legnagyobb rémtetteket is el tudta volna hinni – a haragból fásultság lett, a meggyőződésből érdektelenség. Ma már töprengeni sem akart rajta.

Mégis eljött minden évben, hogy az emlékükkel gyötörje magát.

*

Csípős volt a levegő, Kató megborzongott, amikor kilépett az ajtón. A tyúkok felborzolt tollal, összebújva ültek, csak a csőrük csattintásából lehetett látni, hogy várják az eleséget. A magok kopogtak az etető alján, ismerős zajjal töltötték meg a csendet. Míg a tojásokat szedte össze, Kató méregette az állatokat. Jó lett volna már főzni egy finom levest.

Ösztönösen pillantott a szomszéd ház felé, pedig több éve már, hogy az öreg is meghalt. Mégis minden reggel átpislogott, mint annak idején, amikor azt nézte, rendben felkeltek-e, megkezdték-e a napot, vagy segítségre szorulnak. A vége felé már többet kellett segíteni, mint nyugtázni, hogy elindult odaát az élet.

Most viszont azonnal megbánta, ahogy arra pislantott: kint állt a lányuk az udvaron. Elfordulni, vakságot tettetni már nem lehetett, így hát biccentett, és felemelt fejjel fogadta a választ. Kicsit sertepertélt még, miközben Marina fázósan maga köré fogott kötött kabátban járkált az udvaron. Fát hordott be a nagy fonott kosárban, jó adagot, biztos, hogy kiszáradon odabent a melegben.

– Rád hagyom ezt a kócerájt, legalább örömed teljék benne halálomban, ha mán ennyit gyötrődsz az életemben – mondogatta az öreg Szalai, a vége felé már szinte naponta.

Sohasem beszélt a lányáról. Az asszony még emlegette Marinát, különösen, amikor ágynak esett, igaz, akkor is inkább csak történeteket mesélt a kislányról, a gyermek Marináról. Szalai, ő hallgatott, összeszorította a száját, de Kató mindig tudta, hogy mikor jár a lányán az esze. Aztán megpaskolta a kezét, és megdicsérte a levest, a cserépkályhában lobogó láng melegét vagy megígérte, hogy ő lesz az örökös.

Na, nem mintha Kató számított volna rá, és nem is azért végezte a munkát. Tisztességes, keresztény ember nem a földi javakra gondolva cselekszik – és Kató őszintén szeretett volna jó ember lenni. De maholnap Tamás szüleit utoléri a kor, és ha minden nap be kell nézni hozzájuk, csak könnyebb lenne, ha itt laknának a szomszédban, nem a régi végén a falunak, ahol járda sincsen. Könnyebb lenne, de Marina megjött a temetésre, és azóta is újra meg újra egyértelművé teszi, hogy a ház az övé.

Kató zokogott az öreg temetésén. Igaz, éppen a hatodik hónapban járt, talán ettől is érzelmesebb volt a megszokottnál. De tényleg szánta Szalait: szörnyű lehetett magányosan kelni-feküdni, elhagyatottan megöregedni és egyedül halni meg. Marina szeme száraz volt, rideg és számító. Kató látta, mert megpróbált beszélni vele még a temetőben, azután, hogy véget ért a szertartás. Sohasem szerette a falusiak pletykáit. Szörnyűségnek tartotta, hogy Marina nem látogatta meg még éltükben a szüleit, de úgy döntött, azzal, hogy eljött az apja temetésére, kivívott magának egy második esélyt. És Kató megpróbálta megadni neki: mesélni akart az öregek utolsó éveiről, Szalai kedvelt szokásairól, Szalainé aprósüteményéről, amiből még a halála előtti karácsonykor is sütött nekik egy tállal.

Marina nem akarta meghallgatni. Kató visszahőkölt a haragtól és elutasítástól, amit a szemében látott. Később már nem mert előhozakodni azzal, hogy elkérne egy-két apróságot az öreg holmijai közül. Értéktelen dolgokat, emlékül – de a lány talán azt képzelte volna, fizetséget koldul. Így amikor Marina a legközelebbi lomtalanításnál kiszórt megannyi emléket a ház elé, Kató titokban kutatta át őket valami olyasmiért, ami Szalait jelentheti számára – de addigra már nem talált semmit, amit szívesen megtartott volna.

Nem adott a pletykákra, de hallotta őket. És az emberek azt beszélték, hogy Marina magányos a fővárosban is. Nincs gyermeke – hogy nem született, vagy csak meghalt fiatalon, arról megoszlottak a vélemények – és nincsen társa sem. Egyedül él, ebben mindenki biztos volt, annak ellenére is, hogy senki sem beszélt vele személyesen soha. Kató nem tartotta rosszindulatú embernek magát, de ha eszébe jutott Marina magánya, mindig ugyanaz a gondolat társult hozzá: végtelen az Úr kegyelme, és pontosan tudja, ki mit érdemel.

*

Néhány órácskát, ha aludt egész éjszaka. Rossz szellemek emléke töltötte meg akkor is az álmait. Újra itt volt apu, homlokát ráncolva, dühös elszántsággal magyarázott, és mellette anyu, aki sohasem kiabált, csak sziszegve utasított – mint akkor este is.

Marina nem volt boldog. Éppen csak elkezdődött az új szemeszter, lekötötték a kurzusok, elkezdett bejárni az előadásokra. Eleinte észre sem vette, hogy késik, utána arra várt, hogy kiderüljön, vaklárma az egész. Már három hét telt el, amikor elment az orvoshoz, és megkapta a választ. Kezében a lelet, feketén-fehéren, nincs kétség, sem félreértés, ott van benne ez a valami, amire ennyi idősen csak kevés lány vágyik – ő biztosan nem. De ha már megtörtént, úgy érezte, nincs mit tenni.

Anyu és apu sokkal dühösebb volt, mint képzelte.

– Ezzel semmibe veszed minden munkánkat.

– Nem azért fizettük a kollégiumot és a tankönyveket, hogy most kimaradj az egyetemről!

– Egyáltalán, hogyan akarsz te felnevelni egy gyereket, hiszen még te magad is kölyök vagy?

– Ki ez a fiú? Most akkor elvesz?

Ez volt a másik kényes pont. Nem elég, hogy itt van a hasában ez a most még láthatatlan kis dolog, de nem számíthat Ferencre sem. Róla még nehezebb volt beszélni.

– Tisztességes lány nem fekszik össze a tanárával!

– Tisztességes lány nem fekszik össze nős emberrel!

– Hogy fognak ránk nézni a faluban? Megesett a lányunk, és még csak el sem veszi a gyerek apja?

– Azt akarod, hogy mindenki rajtunk köszörülje a nyelvét?

Nem akarta. Valójában anyuék annyira ráijesztettek, hogy addigra már attól rettegett, őt magát is kitagadja a falu. Pedig szeretett itt élni, vissza is akart jönni, és az iskolában tanítani az után, hogy elvégezte a főiskolát. A világért nem adta volna fel ezt a helyet, azt az életet, ami itt várt rá. Nem is igen tudta, merre máshová mehetne. Az ismerős táj, az emberek, akikkel együtt nőtt fel, a megszokott szagok biztonságot adtak, míg Pest idegen volt, zajos, rideg és túl nagy. Állandóan eltévedt benne – hol tényleg, hol csak érzésre.

Ferenchez is ezért vonzódott. Volt benne valami megnyugtató, ami a falu hangulatára emlékeztette. Egyszerűbben beszélt, mint a professzorok, odafigyelt a hallgatókra, mindnek megjegyezte a nevét, emlékezett arra, amit az előző héten mondtak, és megkérdezte csak úgy, mindentől függetlenül, hogy jól vannak-e. Marina igazán nem tervezte, hogy flörtölni kezd vele, de úgy tűnik, éppen a szándékosság hiánya volt célravezető. Valójában mindig is tudta, hogy Ferencnek felesége és kisfia van – csak igyekezett kiverni a fejéből. Aztán el sem ment hozzá a lelettel. Nem volt miért.

Anyu és apu határozottsága nem adott neki választást. A hétvége eltelt, vissza kellett menni a városba, és ő félt nem elkezdeni az ügyintézést. Az iskolából hónapokra kimaradni nem lehetett, más lehetőség pedig nem maradt, csak az, hogy úgy tegyenek, mintha a dolog nem is létezne. Hogy ne is létezzen. Amikor ott állt a bizottság előtt, és az egyik, meglepően csinos nő megkérdezte, mi van a nagyszülőkkel, nem számíthat-e tőlük segítségre, Marinában mintha megfagyott volna valami. Válaszolt és minden bizonnyal felelt a többi kérdésre is, ráadásul megfelelően felelt, hiszen végül elfogadták a kérelmét, de később semmire sem emlékezett az egészből. Csak az járt a fejében, hogy kaphatna segítséget – ha olyanok lennének a nagyszülők.

Nem akart azokra a napokra gondolni. Kiment az udvarra, és elkezdett fát behordani. A munka lefoglalta, a kosár súlya húzta a karját. Elszokott a városban az ilyesmitől, pedig fiatal lány korában telente négyszer-ötször fordultak minden nap. Hogy nem aludt, hát táplálta egész éjszaka a tüzet, és most már kellemesen meleg volt odabent. Igaz, a koraesti busszal már menni készült, kár volt otthonossá tenni a házat.

Már a második fordulónál tartott, amikor meglátta a szomszéd lányt. Alig ismerték egymást, a lány egészen kicsi volt még, amikor Marina úgy döntött, többet nem jön haza. A faluban úgy mondták, ő gondoskodott az utolsó években anyuról és apuról. Kató. Apu temetésén beszélni akart vele, de Marina képtelen volt ránézni. Elég előrehaladott volt már a terhessége, talán észre sem vette, de fél kezét végig a hasára szorította, ezzel odavezetve Marina tekintetét is. Nem akarta látni. Nem akarta meghallgatni.

Megint várandós volt. Kissé meggörnyedve jött ki a tyúkólból, de amikor kiegyenesedett, látványosan domborodott a hasa a kardigán ellenére is, amit magára kapott. Már évek teltek el, de Marina gyomrában mintha súlyos kő ült volna meg a látványra. Talán mert itt voltak a faluban, talán mert éppen ez a lány volt az, vagy talán csak úgy. Kató odabólintott, Marina alig tudta viszonozni. Bemenekült a házba, leroskadt a cserépkályha mellé. Megint nagyon fájt minden.

*

Az ablakból éppen rá lehetett látni a buszmegállóra, István a székét pedig úgy igazította, hogy kilásson az ablakon. Hétvégére mindig sok papírmunka gyűlt fel, biztos lehetett benne, hogy senki sem kezd gyanakodni, ha egész délután az irodájában marad. Most mégsem tudott az adminisztrációval szöszmötölni, helyette az utcát bámulta, ujjai között pedig önkéntelenül sodorgatta az egyik papírlap sarkát.

Marina elég későn indult vissza a városba, már besötétedett, először csak a gurulós bőröndjéről ismerte fel. Utána viszont a nő beállt a megálló melletti lámpa alá, így István nyugodtan tanulmányozhatta az arcát. Marina nem emlékezett rá – ez azonnal kiderült, amikor öt évvel ezelőtt felhívta az apja halála miatt. És István nem talált lehetőséget arra, hogy elmondja a nőnek, mikor ismerkedtek meg valójában. Nem volt kedve felidézni.

Az új doktor. Húsz éve dolgozott a faluban, mégis így hívták. Keserűen gondolt arra, hogy most már rajta fog ragadni ez a név örökre. Nem is azért, mert újonnan érkezett, hanem mert nem volt ennek a falunak a szülötte. Úgy kérte ide magát rezidensnek, a csodájára is jártak akkoriban, mert nem láttak gyakran olyat, hogy valaki Pestről éppen ebbe a faluba kívánkozzon. Persze büszkeséggel töltötte el őket, hogy ide már maguktól jönnek a pestiek dolgozni, nem helyezik őket – de István idegen maradt, és az is lesz most már örökké.

Pedig a faluból választott feleséget magának, itt nevelkednek a gyerekeik is. Igaz, nem azt vette el, aki miatt ide költözött, de talán így is volt rendjén. Ha Marina tudta volna az igazságot, ha végül tényleg találkoznak itt még évtizedekkel ezelőtt, ahogy István annak idején eltervezte, akkor a nő még emlékezett volna rá, és ő minden bizonnyal soha nem kap tőle egyetlen jó szót, egyetlen mosolyt sem. Így hát maradt a türelmes várakozás, a pletykák hallgatása, a tettetés.

Gyakorlaton volt a nőgyógyászaton, amikor Marina bekerült. Megalázó vizsgálatok és kérdések egész sorát kellett végigcsinálnia, és Istvánban, aki korábban különös módon semmilyen érdeklődést nem érzett olyan nők iránt, akikkel orvosi székből találkozott, most megmozdult valami. Marinában keserűség keveredett büszkeséggel. Még a szomorúságában is volt erő és tartás. Vonzotta Istvánt, de csak titkon bámulta – tartotta magát az elvhez, amely szerint tilos a betegekkel bármilyen, munkán kívüli viszonyba kerülni.

Mégis kileste a kartonjáról a születési helyét, mégis kihallgatta, ahogy azt magyarázza a barátnőjének, aki meglátogatta, hogy vissza akar menni, mert csak ott tudja elképzelni az életét. És István végül megkérte a nagynénjét, hogy járjon közben az érdekében, mert ő éppen abba a faluba szeretne menni. Utána pedig, amikor kiderült, hogy Marina nem jön haza, maradt. Maga sem értette, miben reménykedett. Mire végül tényleg találkoztak, már jócskán késő volt – Kriszta és a két fiuk már meghatározta István életét –, de azért a néhány mosolyért is úgy érezte, érdemes volt.

Rengeteget hallott Marináról. Ő maga ugyan megtiltotta Krisztának, hogy ha a gyerekek engedetlenek, szalaimarinázzon, de ennek ellenére is eljutott hozzá minden hír és minden pletyka. Talán egy kicsit kereste is őket. Ahogy kereste Szalaiék társaságát is, miközben úgy tett, mintha a kötelességét végezné, amikor új orvosként végiglátogatta a falu összes családját. Amikor Szalainé megbetegedett, azonnal értesíteni akarta Marinát, de Szalai nem engedte, és akkor is megtiltotta, hogy szóljon a lányának, amikor az asszony meghalt. Szalai halála után már nem volt, aki tiltakozzon.

István addigra már régen kinyomozta Marina telefonszámát, sőt, az e-mail címét is megszerezte, és egy idő után rákeresett a nevére a közösségi oldalakon, állandóan kacérkodva a gondolattal, hogy valamilyen módon felveszi vele a kapcsolatot. Remegett a keze, amikor végül beütötte a telefonba a számot, hogy az orvos jól begyakorolt, érzelemmentes hangján tájékoztassa az apja haláláról. Furcsa volt ennyi idő után beszélni vele, ráadásul Marina hangja távolságtartó maradt a telefonon keresztül, de amikor személyesen találkoztak, Istvánban minden helyrezökkent. Persze, nem merte elárulni, hogy milyen körülmények között ismerték meg egymást, de jó érzés volt arra gondolnia, hogy közös múltja van a nővel – még akkor is, ha jövőjük nem lesz sohasem.

Megérkezett a busz, a sofőr kinyitotta a csomagtartót, és István még egy pillanatra láthatta Marinát, nagyon egyenes háttal, szinte mereven elhelyezni a bőröndöt, majd visszatérni a nyitott ajtóhoz, és felszállni. A busz elindult, a megálló üres maradt, és István tudta, hogy lassan tényleg a papírmunkával kell foglalkoznia – különösen, mert estére közös, családi filmezést terveztek, és előtte el akart készülni.

István időszámításában most ért véget egy év, és most kezdett el újra visszaszámlálni a következő október harmincegyig, Marina érkezéséig. Felállt, kinyújtóztatta a tagjait, tett néhány lépést, hogy átmozgassa elgémberedett lábában az izmokat, aztán visszaült, és felkapta a tollat. Most már dolgozni kell.

*

Zötyögve gyorsult fel a busz a töredezett betonon. Marina elcsípte az utolsó ablak melletti helyet, igaz, amint elhagyták a falu kivilágított kertjeit és kiértek a senkiföldjére, csak saját elmosódott arcát bámulhatta – a torzul tükröződő ráncoktól viszont csak elromlott a kedve. Bosszantották az előtte ülő kamaszlányok, akik fejüket összedugva sutyorogtak-vihogtak, és bosszantotta a mellette lévő szerelmespár is, akik cuppogva csókolóztak megállás nélkül. Ez a szűk két nap újra kiszívta belőle az összes erőt.

Nem akkor gyűlölte meg a szüleit, amikor felébredt a kórházban. Ott csak zavart érzett a beavatkozás előtt, és valami furcsa, alig megfogható hiányt utána. A semmi belemarkolt a hasába, és szorította, mintha korábban azt is érezte volna, hogy növekszik benne valami. Mégis, akkor talán még könnyebb is volt, hogy anyu és apu döntött helyette, ő meg folytathatja tovább az életét, változatlanul.

Ébredés, rutinvizsgálatok, görcs a hasában – a fájdalom biztosította róla, hogy nem állt meg a világ. Később bement a főiskolára, rosszul volt, de ez megesett más lányokkal is, ha éppen olyan napjuk volt – és nagy volt az évfolyam, két-három lánynak biztosan mindig megjött éppen –, így legfeljebb csak az tűnt fel mindenkinek, hogy a szokottnál sápadtabb. Az egyik tanár végül haza is küldte, aludja ki magát.

Egy ideig úgy látszott, minden rendben van. A vérzés néhány nap alatt teljesen elmúlt, az élet helyrezökkent, a hasában az űr egyre kevésbé szorított. Már csak néhányszor jutott eszébe naponta, és ha éppen órán történt, vagy olyankor, amikor a barátnőivel beült egy presszóba, képes volt valahová a tudata mélyére szorítani az egészet. Csak éjszaka, az ágyban engedte meg magának, hogy rágondoljon. Arra, ami nem lehetett volna sohasem az igazi – és arra, hogy egyszer, ha majd eljön az ideje, milyen jó is lesz anyává válni.

Aztán minden megváltozott. Aznap korábban ébredt, és csak egy másodperccel később döbbent rá, hogy a fájdalom miatt. Az egyik szobatársa szaladt le a portára, hogy mentőt hívjanak, míg Marina fejében összemosódott minden, ami történt. A kanül nyomása a vénájában, orvostanhallgatók komolykodó arccal a széttárt lábai előtt, az orvos kezének nyomán égető fájdalom, görcs-rohamok és gyógyszerek, elhallgatások és fél-válaszok, a barátnői aggódó tekintete. Napjában többször is elismételgetett kórismertetés, újra meg újra az a szó, amit valójában nem akart többet hallani, amire gondolni se igen kívánt. És végül a nap, amikor elengedték a kórházból. A zárójelentésben ott állt az, amit az orvos korábban is elmondott, de Marina nem akarta, hogy eljusson a tudatáig. Meddő.

Attól a naptól fogva úgy érezte, magányra kárhoztatták. És abban a pillanatban meggyűlölte a szüleit.

Még hazautazott néhányszor, megette anyu főztjét, vitt apunak kalácsot a péknétől, és megbizonyosodott arról, hogy nem lesz képes itt maradni. Imádta az otthonát, de nem akart furcsa, egyedül megöregedő vénkisasszony lenni, a falu bolondjává válni, akitől rettegtek a gyerekek. Ismert ő is ilyet, félt ő is tőle, nevetett ő is, ha a fiúk kigúnyolták. Nem szólt senkinek, de karácsonykor nem jött haza. Nem lett volna értelme ünnepelni a szeretet nevében, mert Marinában fortyogott a gyűlölet. Egy idő után már az otthoniak sem keresték – a harag vagy a lelkiismeret volt az oka, azt Marina sohasem tudta meg.

Úgy érezte, a házasság olyan szövetség, amelyre csak a teljes emberek méltók. Arra való, hogy két ember családot teremtsen, gyerekeket neveljenek, örökre egymásra támaszkodjanak. Marina hát sohasem ment férjhez, mert nem látott okot arra, hogy hazugsággal magához láncoljon egy férfit, akinek aztán nem tudja biztosítani a megérdemelt gyermekáldást. Eleinte voltak viszonyai, később annak sem látta értelmét. Maradt a munka.

Pedig dolgozni is fájt. Még ha nem szerette volna a gyerekeket, ha gyűlöli őket, és hálás, amiért ő megúszta! Vagy ha legalább más szakmát választott volna, és nem tanítónőnek megy. De, amikor jelentkezett a főiskolára, még semmit sem látott a jövőből – és utána már késő volt változtatni. Annyit kapott hát a gyerekekből, amennyit az iskolában mutattak magukból. Pótanyaként fogadhatta a kis elsősöket, amikor először beléptek az iskola kapuján, néhány évre a szívébe zárhatta, aztán újra meg újra elengedhette őket.

Idővel megbékélt a szüleivel, mégsem tudta rászánni magát, hogy hazamenjen. Már annyi év telt el, olyan sok hallgatás feszült közöttük, annyi pletykára adott volna okot a távolmaradás után a váratlan hazatérés, hogy nem mert belevágni. Amikor utolérte telefonon az orvos, görcsbe rándult a gyomra, újra érezte magában az űrt. De a félelmet azonnal követte a megkönnyebbülés: halottak. Csak azért telefonált, hogy bejelentse, mindketten halottak.

Azóta minden évben önként rótta magára ezt a penitenciát. Eljött, hagyta, hogy összesúgjanak a háta mögött, régi ismerősök megvessék, egykori barátok keresztülnézzenek rajta. És aztán visszamenekült a magány biztonságába, és megpróbált nem gondolni rájuk egy éven keresztül. Szeptemberben mindig elhatározta, hogy nem jön többé, aztán a november elseje mégis itt találta, az egyre romosabb ház falai között, az egyre rosszallóbb tekintetek kereszttüzében. Évről-évre gyakoribb lett a jeges szorítás az alhasában, és egyre nehezebben múlt el évközben is. Az emlékek elől nem volt hová menekülni – nem is próbált többé. Nem érdemelte meg.

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.8/10 (12 votes cast)

Leave a Comment