Pusztai Andrea: A sorsszövő

Pusztai Andrea: A sorsszövő

Egy nagy, elnyúlt száj közeledett felé a félhomályban, sokkal sötétebb volt a mélye, mint a legmocskosabb bűnnek. Belenézett a sárga fogak ölelte mély üregbe, vonzotta a tekintetét. A száj pedig közeledett, szomjasan bekapta a fejét, nyálkásan rátapadt puha meleg érintéssel, és kiszívta belőle a létet.

 ***

  Jesabel. Ezt a nevet mondogatta magában. Aztán a fényben fürdő padlót nézte, azt hitte, márvány lehet, azon vannak ilyen szép, szabálytalan foltok. Nem mintha értene hozzá. Felemelte a fejét. Ide vezetett az alagút, amiben végtelen hosszúnak tűnő utat kellett megtennie, de talán mégsem végtelen az, hisz akkor nem lenne itt még most sem. De mi ez a hely? A mennyország? Jobban hasonlít a mennyre, mint a pokolra.

– Mi a neve?

– Jesabel – nyögte, hangja erőtlenül szólt. Ezért mondogatta volna? Valamiért biztosnak vélte, így hívják.

– Legutóbbi földi neve?

– Kárász Annamária.

– Hol élt?

– Magyarország, Budapest,  XIII. kerület, Pozsonyi út.

– Az szép hely – mosolygott rá váratlanul a fehér ruhás férfi, aki egy apró íróasztalnál játszadozott valami papírlapnak tűnő dologgal. Vagy talán nem is játszott, sokkal inkább tűntek a mozdulatai egy hivatalnok gondosan kimért, aprólékos munkájának.

Jesabel szívesen válaszolta volna, hogy igen, nagyon szép hely, és szeretett kijárni a szigetre is, a Margit-hídon át, amikor még Kárász Annamária volt, de nem tudott ezzel a furcsa személlyel mélyebb beszédbe elegyedni. Felesleges szóvá tenni ezt az élményét, ettől pedig valahogy nem kezdett el fecsegni.

– Nagyon alacsony az energiaszintje. Találkozott moderátorral?

– Nem tudom, mi az – jelentette ki, és ugyanazzal a lendülettel el is csodálkozott magán. Sosem ismerte el ilyen gyorsan, ha nem tudta, miről van szó, inkább visszakérdezett, nem beszélt ilyen egyértelműen, ha nem tudott valamit. Érezte, valami nincs rendben vele, eltűnt belőle a megfelelés állandó kényszere, az egyetemi vizsgák fojtogató emléke, az emberi társadalom rá gyakorolt, zsigerelő hatása. Eltűnt a szerepe, amiben eddig élt. Mi az, hogy alacsony az energiaszintje? Semmi különöset nem érzett, se a kezét, se a lábát, hisz egész lénye könnyű, mint egy tollpihe.

– Jöjjön Jesabel, kérem, mutassa a jobb kezét! – A felszólításra reflexszerűen a saját kezére bámult, kutakodva érdekesség után, forgatta maga előtt, de nem látott rajta semmi elváltozást. Odament a férfihoz. Bizonytalanul toporogott a kicsi, fehér íróasztal előtt. Látta, a lény egy lap nagyságú fehér szövetet simogat, és mintha azon jelek lennének, amikből olvas. Ránézett. Jesabel képtelenül világosbarnának látta a szemét, és elbűvölőnek sűrű, hófehér haját. Az arca szép – gondolta –, fiatal, még egy szeplő sem csúfította el alabástromfehér, tökéletesen sima bőrét. Vajon miféle lény lehet? Nem ember, pedig úgy néz ki.

Méregette, ha nem hallotta volna simogató baritonját, azt hinné, hogy nő. Melle sincs. Ujjai hosszúak és olyan pallérozott mozdulatokkal dolgoztak, hogy nem merné azt mondani sem, férfi. Talán egyik sem. Nem érzett benne semmi emberit, sokkal lágyabb érzés volt előtte állni, mint egy ember előtt. Mintha szerelmes lenne belé, és mégsem, olyan nyílt lélekkel figyelte őt, hogy belé nyilallt a gondolat, talán egy angyallal van dolga.

– Még nem emlékszik, Jesabel, kis időbe telik, míg a memória helyreáll – mondta bársonyosan. Kezébe vette a lány kezét, amin hirtelenjében ismeretlen fehér jelek villantak fel, ahol megérintette. Jesabel nem érezte a testi kontaktust, tapintás nélküli érintés járta át, reszketés, aminek átadta magát, melengetette, gyógyította.

– Sok haraggal élt Jesabel, de a moderátor elszívta önből a sötétséget.

– Mi ez az egész? Meghaltam?

– Igen. Pontosabban átjött a matérián. Ez hagyományos értelemben nem halál, de földi értelemben az.

– Ez meg mit jelent?

– Alámerült az anyagi létbe. Leélt egy életet emberként. Néhány feladatot sikerült végrehajtania, de sok hibát is ejtett.

– Ezt hogy érti?

Átvillant rajta a szomszédjáról egy emléke, akinek a kutyája mindig összeszarta a ház előtti járdát; az alkoholista anyja nyöszörgései, aki Jesabel tizenhét éves korában meghalt, a sok ivástól; a pofátlanul gazdag apja, aki riherongy nőkkel hált egész életében. Négy feleséget tartott ki, és öt kistestvért „gyártott le” még, akik felcseperedvén folyton az ő nyakára jártak. A maga módján mindig szerette és segítette őket.

– A haragja mély nyomokat hagyott a szövetben.

Jesabel vadul gondolkodott ki lehet az, akire ennyire haragudott az életében?

– De hát kire haragudtam? – kérdezte hitetlenül, enyhe felhanggal.

– Önmagára.

Erre nem számított, és hamarjában nem is tudott mit válaszolni. Némán kúszott végig rajta a felismerés. Halovány emlékei az életéről még mindig szétfolytak előtte, mérhetetlenül távolinak és valótlannak tűntek, mint egy rossz álom, amit el akar felejteni. Mégis tudta, ennek a fehér idegennek igaza van. Mindig bántotta magát, amiért nem elég szép, nem elég jó, nem elég okos, nem elég, nem elég, tovább, tovább. Mint egy igavonó állatot, úgy ostorozta, ölte, hajtotta és büntette a testét éppúgy, mint a lelkét. Beteges megfeleléssel fordult az emberek felé, mert azt hitte ez a szeretet. Szerelmi csapdákkal küszködött, amik megakadályozták, hogy megismerje az őszinte, igaz szerelmet, az öntudatlan szimbiózist egy másik emberrel, mert a haragja méltatlanná tette rá. Az anyját gyűlölte, és ezért haragudott magára, mert mélyen szégyellte őt, tehetetlen önmarcangolással és megvetéssel, pedig szeretni akarta volna. Az apjára a kétségbeesett párkereséséért haragudott, amiért ilyen felelőtlenül hintette szét magját, azt hitte, ő nem elég jó kislány, mintha ő tehetett volna arról, hogy nem lett belőle fiú, miközben csak szeretnie kellett volna. A szomszédra is haragudott, nem kellett volna megvenni azt a lakást a Pozsonyi úton. Tudta, reggelenként kutyaszaros cipővel fizetett ezért a rossz választásért, ha nem figyelt oda. Bosszantó. A férfiakkal pedig nem boldogult, túl keménynek mutatkozott, nem tudta szeretni és szerettetni azt a bizonyos Kárász Annamáriát, mert senkinek nem volt bátorsága lebontani a falait, hogy megtapasztalja milyen gyengéd szeretet, és lángoló tűz lakozik benne. Ezért egyedül ő felelt, úgy tűnt, épp ennek a valószínűtlen, fehér lénynek.  Nézte az alak ujjait, ahogy simogatja a szövetet, mozdulataiban több szeretet volt, mint amit egész életében tapasztalt. Elbűvölte, ahogy ez a lény játszadozik a sors szövetében az ezüstös szálakkal, mint egy pók, a hálója anyagával.

– Nézzük csak, most a tizenegyesen van. Tudja ez mit jelent?

– Nem.

– Tizenegyes szinten. A cél a negyvenkettes szint. Ott már a létidentitása egészen más lesz. Szeretne tovább fejlődni?

– Gondolom igen, ez a tizenegyes szint elég gyérnek tűnik. Amúgy mit jelent?

– A tizenegyesen emberi materiális létben kell bizonyítania méltóságát a továbblépésre. Ha megpihent és erősebbnek érzi magát, visszaküldöm majd a Földre.

– Egy új életbe?

– Igen.

– Megint megszületek?

– Igen.

– És a fentebbi szinteken milyen életek vannak?

–  Ha szeretném, akkor sem tudnám elmagyarázni. Nincsenek rá szavak.

–  Próbálja meg, kérem.

– Ön el tudná magyarázni egy katicabogárnak, milyen az emberlét? A magasztosság, a tudat? Az összetett fogalmak? Túl nagy a szakadék az alapvető létidentitások között, felfelé nem tudják értelmezni egymást. Egy bogár soha nem tudja meg mi az ember.

– Értem. Akkor most mi a következő lépés?

– Nem engedhetem feljebb, a moderátor segített magán. Ha figyelembe venném az energiaszintjét, a tízesbe kellene küldenem.

– De már a tizenegyes szinten voltam.

– Igen, ezért hálás lehet a démonnak, hogy nem szívott egy korttyal több életet magából.

– Démonnak?

– A moderátor.

– Az mi?

– Az emberek démonoknak nevezik, félnek tőlük, de ezek a lények, a védelmező angyalok, és a félelmet elszívó démonok, mind Isten kegyelméből tartják rendben a világ egyensúlyát. Az árnyangyalok sem kevésbé hasznosak, mint a fény angyalai. Csak a feladatukat végzik. Ha nem találkozott volna vele, most a pokol fenekén sínylene egy szál rongyban.

– De hát miért?

 – Attól az iszonyatos mennyiségű haragtól, amit összegyűjtögetett magában.

– Pokolra jutottam volna?

– Igen.

– Soha senkinek nem akartam rosszat.

– A harag a legveszélyesebb, és a megbocsátás nemcsak másoknak, de magunknak is nehéz.

– Akkor most mi lesz?

– Nem kell megijednie, megpihen, és addig újraszőjük ezt. Megtanulja, mi a kegyelem, a megbocsátás. Egy egész életet kap rá – mutatott a sorsszövő a fehér anyagra, amin Jesabel nem látott semmi változást, de elsöprő vágy ébredt benne, hogy megfogja.

– Megérinthetem? – kérdezte hatódottan, tudta ez a lepedődarab az ő sorsa.

– Ne. Végzetes károkat okozna magának. Újfent – tette hozzá, és a sorsszövő szeretetteljes mosolyától Jesabel váratlanul megnyugodott.

– Mit tegyek?

– Mesélje el, hogy szeretne élni.

– Ha kívánok valamit, azt beleszövi?

– Igen. De minden kívánságáért fizetnie kell.

– Mivel? Semmim sincs.

– Azzal, hogy megtapasztal valamit. Ha szeretne szőke lenni, kék szemű, cserébe meghatározott tapasztalatot várunk, vagyis például elvállalja, hogy a világra hoz egy gyermeket. De vállalhat többet is, vagy mást.

– És lehetek férfi is? – A sorsszövő felnézett, és mélyen elrévedt.

– Miért szeretne férfi lenni?

– Mert férfinak lenni… – Jesabel magába fojtotta a szót, majdnem azt mondta: „könnyebb”, de mire kimondta volna, rájött, milyen ostoba előítélet ez.  Egy férfinak sem könnyű, csupán más.

– Maga szerint milyen férfinak lenni? – kérdezte, de keze csak pihent a szöveten és várt. Eddig dolgozott rajta, fejtegette, alakítgatta, de most abbahagyta és némán várta, hogy a lány újra megszólaljon.

– Nem tudom, de kíváncsi lennék rá.

– Nem lehet férfi. Aki egyszer nő lett, abba az elsődleges teremtőerőt kódolta bele az isteni teremtés. Ezen nem tud változtatni, ez a létének alapja. Egyelőre. Később ez vátozhat. Higgye el, nem olyan rossz ez, legyen benne teljes. Még nőként sem teljesedett ki. A csodát kapja érte, életet adhat. Sok férfi végigvezekelne egy életet is a pokolban ezért a csodáért, amit az anyaság jelent. Nem mondják ki, de nekem elhiheti, hogy így van.

Jesabel nem válaszolt, csak intett egyet, hogy megértette. Noha izgalmas jövőnek tetszett, hogy következő életében férfi legyen, hiszen túl gorombának érezte magát egy nő szerepéhez, megértette, önnön teremtő erejét meg kell becsülnie. A nő teljes lényével befogadja és átitatja a mindenséget, feltétel nélkülisége, amivel a jövőbe, és gyermekeibe szerelmes, összetartja a szétesett világot, és tökéletessé teszi a férfit.

– Mivel újabb emberlétbe lép, ezért erősebb feledékenységet adok. A szövetben egy ígéret visszamaradt az előző életéből, de a legfontosabb a bocsánat. Nem másoknak, magának.

– Félek.

– Tudom.

– Ha nem akarom, mi történik?

– Csak pihennie kell, és majd megunja a semmittevést.

– De ha nem akarok újra megszületni?

– Nem kötelező a lépcsőn feljebb lépni, vissza is mehet, a dijakeni síkra.

– Az mi?

– A csatatér. Korábban megsebesült a harcban. Sebeiből a szintek bejárásával igyekszünk meggyógyítani. Ezért vagyunk itt, ebben segítek.

– Sebesült vagyok?

– Igen, csak így tudom kifejezni a helyzetét.

– Értem. És ha így visszamennék oda?

– Túl gyenge hozzá, nem javaslom.

– Meghalnék?

– Nem. Valószínűleg hamar visszakerülne ide, az egyes szintre.

– De már tizenegyesen vagyok!

– Látja ez a baj, nem tudja megbecsülni, amije van, ha pedig elveszít valamit, önhibájából, máris elégedetlen!

– Ha most úgy döntenék, az az én döntésem lenne és senki másé! Csak magamat okolhatnám! – A fehér lény komoran ránézett.

– Tudja, a tízes szinten is emberek élnek, ők általában a világrendet okolják. Maguk tizenegyesek meg folyton saját magukat. Ki kell nőnie a fekete-fehéren elítélő, és bűnt kergető gondolkodásból. Így nem lehet jó döntéseket hozni. Ne a fájdalma és hiányosságai fölött sopánkodjon, inkább értékelje a jelenét! Csak maradjon csendben, és figyeljen! Az univerzum tiszta és szabad. A világ determináltsága adott, ön pedig ebben hoz döntéseket. Ne vádaskodjon, és ne bélyegezzen meg mindenáron valakit, még saját magát se! Valóban visszamenne az egyes szintre? Ezt akarja? Mert akkor elmegyek. Alantasabb lények sorsgondozásához nálam kevésbé képzettebbek is megfelelnek. Másik sorsszövőt kap.

– Nem, nem szeretném.

– Semmire sem fog emlékezni odalent. Ha igen, nem tudja majd elmondani, legalább három éves koráig, de addigra meg el is felejti. Ne töprengjen azon, hogyan működik ez a rendszer. Majd a negyvenes szinten, a gyógyulás kapujában, addig hosszú az út, most még nem képes felfogni.

– Van, akinek már sikerült?

– Igen, már sokaknak sikerült, de maga fiatal még, a korához képest egészen jó ez a tizenegyes szint.

– Tényleg?

– Igen.

– Hány éves vagyok?

– Kilencezer múlt nemrég.

– Félek a pokoltól! Attól, hogy legközelebb tényleg odakerülök!

– Nézzen néha magába, amit ott lát, azt ide is elhozza legközelebb. És bízzon a Mindenhatóban. Ok nélkül még senki nem járta meg a poklot.

– Ha az ördögök agyonkínoznának…

– Miről beszél? A pokolban nincsenek ördögök. Emberek vannak, halálos sérülésekkel, amik a lelkeket érték. A pokolban lassú gyógyulás vár azokra, akik elromlottak. Mert Isten a teremtményeit mind jónak teremtette.

– Akkor az egyes szint az a…

– Igen, az. Nem akar a tízes szintre se visszaesni, ugye?

– Nem, valóban nem.

– Akkor folytassuk a munkát. Tudom ajánlani önnek a XXII. századot, a nők miatt. Egy leánygyermeknek már jobban örülnek, mint egy fiúnak, nagy érték, a nő is értékesebb, a társadalom megváltozott, amiken majd meg sem lepődik. Légpárnás autók, földalatti házak, luxus és magas intelligencia-rezonálás. Ezek természetes folyamatok. Az emberi társadalomnak is fejlődnie kell, ez a dolga.

– Értem.

– Nem érti, de nem kell értenie, csak a következő feladatára összpontosítson. És ne feledje, a sorsa szövete itt van a kezemben, úgy szövöm, ahogy szeretné. Akarjon élni, szeressen, lélegezzen odalent, és élvezze ki, amit csak lehet.

– Nem értem, hogy lehetséges, hogy megszövi a sorsom, és mégis van szabad akarat.

– Itt és most szabadon dönthet. Odalent is. De ösztönösen követi azt, ami itt a szövetben rögzítve van. Ön tökéletesen szabad. Mesélje el, hány gyereket szeretne, mekkora legyen a lába és azt is, miben szeretne egy kis tehetséget. Képzelje el maga előtt a saját arcát, és olyan lesz; vagy azt a férfit, akivel majd megtalálja az univerzum egyensúlyát.

– Nincs szerencsém a szerelemben.

– Nem szerencse kérdése, megteszi egy kis türelem, meg egy kis szív. Előbb tanulja meg, hogy szeresse önmagát, akkor meg tudja mutatni másnak is, hogyan kell szeretni. Az emberek nem tudják, a szeretet ezerarcú és személyre szabott. A szeretet egy isteni ajándék-játék. Tehát, hol szeretne élni? Szabadon dönthet erről.

– A Pozsonyi úton szerettem, visszamehetnék oda?

– A XXII. században a Pozsonyi út egy kicsit más, de a közelben lehetséges.

– Nem lehetnék még egyszer ugyanaz az ember? Másodszorra biztosan sokkal jobb és megbocsátóbb Kárász Annamária leszek.

 ***

Egy nagy, elnyúlt fény közeledett felé a félhomályban, sokkal világosabb volt a mélye, mint a legtisztább szeretetnek. Belenézett, vörös hús ölelte, melegen a mély üregben, a fény pedig vonzotta a külvilágba. A méhszáj szétnyílt, ő pedig közeledett, megfeszítette magát, ahogy érezte, hideg ujjak megfogják a fejét, a magzatvíz nyálkásan rátapadt, puha meleg érintéssel, és Jesabel legnagyobb csodálkozására a torkában megfeszülő hang egy kisbaba sírásaként tört ki belőle. Nem felejtheti el, megbocsátást hoz a szívében, azoknak, akiket szeret, önmagának is. Úgy harminc év múlva, kutyaszarhoz való papírzacskót fog venni, hogy az a szomszéd fiú, aki egyébként egészen jóképű, ott a Pozsonyi úton összeszedhesse a pimasz kutyája produktumát. Becsönget majd hozzá, vagy ha arra jár, segít majd neki. Talán el is beszélgetnek majd egymással. Gondolataiban még mindig visszhangzott a sorsszövő utolsó mondata:

– Legjobb lenne Jesabel, ha maga is venne egy kutyát.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.4/10 (20 votes cast)

Leave a Comment