Pölczman Péter: Legóapa

Pölczman Péter: Legóapa

– Ne totojázz, Pali! Ildi vár.

– Jövök, csak hozom Legóapát!

Visszanyargalok a szobába, zsebembe süllyesztem kedvenc legófigurámat, aztán anyával elsétálunk a szálloda tarka lampionokkal díszített éttermébe.

Legóapát még apával keltettük életre, mielőtt meghalt.

– Milyennek szeretnél látni, ha már nem leszek? – kérdezte apa, amikor még volt ereje járni, és elvitt egy Legóboltba. Lehuppant mellettem egy padra, és pihegve nézte, ahogy kavargattam a színes halmokat, szemezgettem a fejek, törzsek, lábak és kiegészítők között.

– Megvagy! – jelentettem végül büszkén, és a kezébe nyomtam a kész figurát.

– Lássuk csak! – forgatta érdeklődve. – Hát, ebbe jól beletrafáltál! Világéletemben narancssárga kukás nadrágra vágytam, fehér inggel és csokornyakkendővel… és ez a parafa kalap! Tetszik, hogy mosolygós arcot választottál. De mi van a kezemben?

– Egy korsó búzasör. Tudom, hogy szereted.

Apa erre elpityeregte magát, gondolom, eszébe jutott, hogy azon az Odaát nevű helyen, amiről mesélt, talán nem lesz búzasör. Vagy nem olyan lesz a búzasör. Vagy túl drága lesz az ő pénztárcájának.

Rövid séta után odaérünk az étterembe. Ildi, anya legjobb barátnője a bárpultnál vár ránk. Ez az első esténk a szigeten, fűt a kíváncsiság, hogy mit hoz a nyaralás.

– Isten hozott a Paradicsomban! – üdvözöl minket Ildi, majd anyának egy koktélt, nekem narancslevet nyom a kezembe.

A szálloda egy szikla tetején áll; a nyitott, tengerre néző étteremben leülünk egy szabad asztalhoz. Korán jöttünk vacsorázni, így még messze ellátni. Látszik a tenger kék serpenyője, és benne, mint egy tükörtojás, a sziget. A hajamba néha belekap a szél, de egyáltalán nincs hideg. Sós, párás levegő keveredik ismeretlen fűszerek illatával.

Alaposan bevacsorázunk, aztán úgy döntünk, besétálunk a faluba. Odafele az út mellett megyünk, visszafelé viszont a parton indulunk haza, és úgy tervezzük, hogy a partot a szállodával összekötő lépcsősoron jövünk majd fel. Mindhárman levesszük a szandált, a homok a talpunkra ragad, átfurakodik az ujjaink között, már nem forró, de még simogat. A hullámok tőlünk biztonságos távolságra sisteregnek.

Már egészen közel járunk, amikor kiderül, hogy zsákutcába értünk: a partot sziklás rész zárja le. A köveket egyedül egy rozogának tűnő fa alkotmányon lehet megkerülni, de azon egy tilos tábla virít meg egy felirat a helyiek furcsa írásával.

– Pech! – sóhajt anya. – Fordulhatunk vissza.

– Nincs az a pénz, hogy én körbemenjek! – makacskodik Ildi, és előre bök. – Legalább próbáljuk meg! Ráérünk visszafordulni, ha valaki ránk szól, vagy veszélyes továbbmenni.

Ildi eltökéltsége meggyőzi anyát, így továbbindulunk. A fa szerkezet szerencsére elbír hármónkat, még csak meg sem reccsen a súly alatt. A palló idővel kiszélesedik, kényelmesen esik rajta a gyaloglás.

– Pszt! – Ildi hirtelen szája elé kapja a mutatóujját, és hátrasúgja: – Van itt valaki!

Pár lépés után megpillantok egy hajót. A vitorlás egy széltől védett öbölben horgonyoz, belsejében lámpafény imbolyog, és dudorászás hallatszik ki belőle. A hajó karnyújtásnyira lebeg a parttól, ha akarnék, átugorhatnék rá. Lábujjhegyen elosonunk, nehogy észrevegyenek.

– Ez meleg helyzet volt! – fújtat Ildi, ahogy átérünk. – Örülök, hogy nem kellett egy ismeretlennek magyarázkodnom.

– Mi van, ha álmaid férfiúját szalasztottad el éppen? – bolondozik anya felszabadultan. – Egy hollywoodi filmben a nő ilyenkor beleesik a tengerbe, hogy megmenthesse őt a szőke herceg.

– Csak azt felejted el, szívem, hogy ez itt a Balkán! Nem hogy Hollywood, még Bollywood is messze van innét – vág vissza Ildi, mire anya elmosolyodik, és ezután könnyű szívvel másszuk meg a felfelé kanyargó lépcsősort a szállodáig. Mire hazaérünk, holtfáradtan zuhanok ágyba, Legóapát a párna alá gyömöszölöm félálomban.

– Gyerünk már, ne totojázzatok!

A vasárnap pont fordítva indul, mint a szombat este.

Anyáékat úgy kell kirángatni az ágyból, reggelinél versenyt ásítoznak, aztán csigalassúsággal készülődnek. Én sec perc alatt felveszem a fürdőgatyámat, a szemüvegemet, a karúszót, még a békalábat is, és türelmetlenül nógatom őket. Legóapa együtt érez velem, azt mondja, ő sem tudja, mi tarthat ennyi ideig. Anya és Ildi végül előkerülnek, mehetünk a partra.

Imádom a tengert!

Ugrálok a habokban, búvárkodom, várat építek. Anyáék süttetik magukat a napon, ám Legóapával így is jól szórakozunk. A vízbe nem viszem be, de együtt ásunk és építünk a homokban. Legóapa büszkén néz körül a vár fokáról.

Belegondolni is rossz, mi lett volna, ha Ildi nem jön át hozzánk tél végén! – jut eszembe többször is a nap folyamán.

Aznap, amikor Ildi felbukkant, pont nem jött álom a szememre ebéd után, így a mosogatógép búgását és anyáék beszélgetésének foszlányait hallgattam a falon túlról.

– Két éve, hogy elment, Juli! Így akarsz megöregedni? – kezdte Ildi. –  Ne akard elhitetni velem, hogy nem vágysz ölelésre, kedvességre.

– De… igen… biztosan – szólt anya tétován.

– Ha így folytatod, felhívom Alexet! Emlékszel, hogy odavoltál érte középiskolában? Állítólag jól menő autókereskedése van Pasaréten. Talán te is boldog lennél, ha…

– Ildi!

– Jó, akkor menjünk el nyaralni! Pali, te meg én. Tengerpart. Két hét napsütés. Ugye szeretnéd?

– Persze, hogy szeretném, csak fogalmam sincs, kész vagyok-e. Tudod, hogy ki mernék-e bújni a csigaházamból, ha esetleg…

A beszélgetésből nem sokat értettem. Fogalmam sem volt, kicsoda Alex, anya miért nincs kész, és hol hordta a csigaházát, ha még sosem láttam, de a tengerpart gondolata annyira izgalmasnak hangzott, hogy nem tudtam ágyban maradni.

– Én megyek! – ugrottam ki az ajtón egy indiánüvöltéssel, mire Ildi kérdőn anyára nézett, ő pedig megadóan felsóhajtott:

– Ám legyen!

Dél körül nagy a hőség parton, ezért árnyékba húzódunk. A szikrázó víztükör elvakít, először csak hunyorgok, aztán megadón lehunyom a szemem.

Apa hangját hallom a közelben. Nem látom az arcát, de tudom, hogy ő az, mert a hangja még mindig a régi. Szomorú vagyok, hogy már nem látom őt, csak hallom, ám apa megnyugtat, hogy ez így van jól. Beszélgetünk tengerről, homokvárakról, miegymásról. Mielőtt elbúcsúzik, szokás szerint lelkemre köti, hogy vigyázzak anyára, és mivel én vagyok a férfi a háznál, igyekezzek a kedvében járni, hogy ő is boldog legyen. Megígérem neki, hogy így lesz, és hozzáteszem, már készítettem is anyának egy meglepetést.

Amikor kinyitom a szemem, apa eltűnik, én pedig ijedten ugrom fel.

A tenger elnyelte a várat!

Anyáék észreveszik a megdöbbenésemet, és mosolyogva vigasztalnak, de ők is megrémülnek, amikor kinyögöm:

– Legóapa ott volt a várban… Legóapát elnyelte a tenger!

Vigasztalhatatlanul bömbölök, semmi nem nyugtat meg. Anya és Ildi kutatnak a homokban, a vízben, de nem találják meg Legóapát. Lassan az egész strand minket néz, anya szorosan átölel, Ildi a fejemet simogatja, de hiába. Úgy érzem, mindennek vége.

– Őt keresed? – szólal meg mögöttünk egy hang magyarul.

Felnézek. Egy napbarnított férfi térdel előttem, tenyerén ott áll Legóapa.

– Igen! – kiáltom, és kikapom legféltettebb kincsemet a férfi kezéből.

– Hogyan hálálhatnám meg? – kérdezi anya, mire a férfi végigméri őt, és egy félmosollyal így szól:

– Kvittek vagyunk, ha meghívhatom egy italra ma este.

Anya elnémul, én pedig kezdem kényelmetlenül érezni magam, amikor Ildi megmenti a helyzetet azzal, hogy anya nevében beleegyezik. Fellélegzem, mert apa azt tanította nekem, hogy „jótett helyébe jót várj”, és egy ital nem tűnik nagy árnak. Főleg, hogy nem anya fizet.

Ildi kézen fog, és újjáépítjük a várat. Miközben ásunk, megsúgja nekem, hogy őt mindig érdekelték a várak, és csak azért nem csatlakozott hozzám délelőtt, nehogy anya egyedül érezze magát. Közben fél füllel hallom, hogy anya a férfival beszélget, néha felnevet.

Este hamar elkészülök, Ildi is összekapja magát, de anyára megint várni kell. Többször átöltözik, mert azt állítja, percről-percre változik az időjárás jelentés, és nem akar megfázni. Végül azt a ruhát veszi fel, amiben szerintem tutira meg fog fázni, de nem szólok, mert félek, hogy sosem indulunk el.

Az étteremben hamar megvacsorázunk. Ildi és én hangosak vagyunk, anya a haját tekergeti és a tengert bámulja, ha épp nem a vizespohárral babrál.

Gábor, Legóapa megmentője, a desszert után csatlakozik hozzánk. Farmerban, fehér pólóban és sportcipőben érkezik, Ildi hellyel kínálja. Szerencsére most anya nem udvariatlan vele, mosolyog és vidám a társaságában.

Gábor elmeséli, hogy búvároktató, és itt tölti a nyarat. Abból él, hogy vendégeket visz merülni a közelben lévő roncsokhoz. Amikor kiderül, hogy egy hajón lakik, összenézünk, és kitör belőlünk a nevetés. Aznap este sokat nevetünk, és azzal válunk el, hogy Gábor majd megmutatja nekünk a vitorlást.

A férfi szerencsére állja a szavát. Kedden értünk jön, és elvisz minket a szélvédett öbölbe. Mindenkit átsegít a vitorlásra, körbevezet a hajón, és a környező szigetvilágról mesél.

– Mikor viszel csónakázni? – kérdezem, amikor szünetet tart a mesélésben.

– Szeretnél kimenni? – kérdez vissza.

– Hát persze! – vágom rá határozottan, amihez Ildi is csatlakozik egy gyors „Én is!”-sel.

– Akkor már csak anyát kell megkérdezni – teszi hozzá Gábor, mire minden szem anyára szegeződik.

Anya egy ideig szabódik, hogy veszélyes lenne, de megnyugtatom, hogy felveszem a mentő mellényt és a békatalpat is, amitől felenged.

– Azt hiszem, ez eldőlt – mondja mosolyogva, mire Ildi helyeslően bólint, én pedig a nyakába ugrom.

Gábort pár napig csak futólag látjuk, mert sokat dolgozik. Amikor odajön hozzánk, megkérdezi, min dolgozom, aztán anyával vidáman csevegnek. Ildivel nem igazán, mert ő mindig olyankor kívánja meg a jégkrémet, amikor Gábor felbukkan.

Péntekre Gábor szabadnapot vett ki, így az egész napot együtt töltjük. Először hajózunk az enyhe szélben, aztán ugrálunk, fürdünk, délután pedig kikötünk egy lakatlan szigeten. Amíg anya és Gábor a vacsorával vannak elfoglalva, Ildivel madárlesre megyünk. Anya azért marad hátra, mert Ildi szerint a férfiak mindig elsózzák a halat, és nem szeretné, ha Gábor elrontaná a vacsorát.

A hal végül remekül sikerül, Gábor pezsgőt bont a vacsorához. Anya megengedi, hogy belekortyoljak, és ettől meg az egész napos kalandozástól villámcsapásszerűen elalszom. Az öbölben ébredek; anyáék a hajó orrában vihorásznak. Miután elindulunk hazafelé, anya észreveszi, hogy valamit a hajón felejtett, és visszamegy. Amikor felbukkan, Ildi kérdőn felhúzza a szemöldökét, mire anya belénk karol, és azt mondja:

– Minden rendben, drágáim. Megtaláltam, amit kerestem.

Érzem, hogy boldog. Ennél boldogabb nem is lehetne, kivéve persze, ha megkapná végre a meglepetésemet.

Szombat a fordulónap a nyári turnusok között. A szálloda szinte teljesen kiürül, csak azok maradnak, akik két hétre fizettek be. Örülök, hogy nekünk nem kell hazamenni, el se tudnám képzelni, hogy Mamiéknál túrjam a homokozót a part helyett.

Vendégek híján Gábor velünk strandol. Tetszik, hogy ennyire egymásra találtunk, mert így anya is bejön a vízbe, bár a fejét most sem teszi bele, mert állítólag fél a halaktól. Gáborral megépítjük a létező legnagyobb várat, amit sosem fog tudni lerombolni a tenger. Bemutatom őt Legóapának, Gábor ünnepélyesen megígéri, hogy barátok lesznek. Együtt tesszük fel Legóapát a vár fokára, hogy onnan uralkodjon a tengerek felett.

Este négyesben indulunk vacsorázni. Az étteremnél nagy a tumultus; a frissen érkezett vendégek éhesek lehetnek, mert hosszú sor áll az asztalokhoz. Gábor szerencsére foglalt nekünk helyet, így nem kell sorba állnunk.

– Juliska! – harsan fel egy kiáltás, ahogy elhaladunk a bárpult mellett.

Anya megpördül, és kővé dermed.

– Meglepetés! – Egy ismeretlen átkarolja. – Milyen kicsi a világ!

A férfi kopasz, karja akkora, mint egy húsvéti sonka, és inge majd kireped hordóméretű pocakja alatt.

Gábor összevonja a szemöldökét, és anyára pillant. Anya Ildire villantja a szemét, Ildi zavartan széttárja a kezét. Egyedül engem nem ér váratlanul a dolog, bár én sem így képzeltem el Alexet.

A meglepetés ötlete Glóriától származott. Glória a szomszéd kislány, aki gyakran vigyáz rám délutánonként, és mindent megbeszélünk. Amikor elmeséltem neki Ildi és anya szóváltását, Glória felvetette, hogy lepjem meg anyát, és hívjam el Alexet a nyaralásra. Ha Ildi azt mondta, hogy „talán anya is boldog lenne”, akkor Alex biztosan jelentett anyának valamit. Mivel apának szavamat adtam, hogy vigyázok anyára, és igyekszem a kedvében járni, megírtuk Alexnek, mikor és hol fogunk nyaralni, és hogy anya szívesen látná őt.

Anya valami üdvözlésfélét rebeg, de senki nem mozdul. Végül én mentem meg a helyzetet: bemutatkozom Alexnek, és meghívom vacsorára az asztalunkhoz.

– Köszi, kisember! – Alex fölém hajol, és sokatmondóan rám kacsint. – Egyébként Juli örök szerelme vagyok a középiskolából – fordul Gáborhoz, aztán megpuszilja Ildit, és megint átöleli anya vállát.

A vacsora egészen másképp telik, mint eddig. Nevetésből most sincs hiány, de szinte csak Alex nevet, anya és Ildi néha-néha, Gábor egyáltalán nem. Sajnálom Gábort, hogy kimarad a beszélgetésből, de Alex mindent megtesz, hogy szórakoztasson minket, így vele nevetek, hogy ne gondoljon udvariatlannak, ha már én hívtam meg.

A végén Alex kifizeti mindannyiunk vacsoráját, és vesz egy üveg bort Gábornak „a magányos órákra”, egyet pedig maguknak, amit majd anyával isznak meg ketten. Amikor hazaindulunk, Alex anya mellett megy, Ildi Gáborral meg velem. Alig szólunk egymáshoz, olyan érzésem van, mintha elvesztettünk volna valamit, csak nem tudom, mi az. Amikor rájövök, már túl késő, hogy szóljak Gábornak: a bort ottfelejtette.

Este anya betakargat az ágyban, és kikérdez Alexről, mire elmesélem neki a Glóriás történetet.

– Ugye tetszik a meglepetés? – kérdezem, de anya nem szól, csak halkan szipog a sötétben. Átölelem, hozzábújok. Glóriának igaza volt, ezek szerint Alex biztosan jelent anyának valamit.

Vasárnap Alex szünet nélkül, harsányan nevet, és körbeudvarol minket. Óránként más-más színű koktélt rendel a parti bárban, literszámra hordja a vizet, délben ebéddel lep meg. Gábort nem látom, és nagyon hiányzik, mert nincs kivel építsek, nincs kivel búvárkodjam. Alex tesz ugyan pár lépést a vízben, de a hullámok leverik a lábáról, és utána közelébe se megy a tengernek.

Szerdán Gábor váratlanul felbukkan. Alex őt is megkínálja egy pohár színes valamivel, de Gábor nemet int. Leül anyával és Ildivel beszélgetni, Ildi vidáman cseverészik vele, anya komoly arccal magyaráz neki valamit. Alex odajön hozzám várat építeni, közben percenként kéri anyát, hogy fényképezzen le minket a családi albumba. Búcsúzáskor Gábor megkérdezi tőlem, hogy van Legóapa. Nem tudom, mit feleljek, mert egyikünknek sincs jó kedve, végül azt válaszolom: megvagyunk.

Este anya feltűnően ideges, Ildivel hosszan pusmognak a fürdőben. Anya farmernadrágot húz az étterembe, és összefogja a haját, mint otthon, amikor nekiáll a nagytakarításnak. A vacsora megint nem tart sokáig, utána Ildivel visszasétálok az apartmanba. Anya felmegy Alex-szel a lakosztályába, hogy megigyák a bort.

Ildi épp a fürdőben van, amikor csöngetnek. Ajtót nyitok, Gábor az.

– Szia, anya itthon van? – hadarja.

– Nincs, de gyere be! Játszhatunk Legóapával hármasban.

Gábor egyik lábáról a másikra áll, megrázza a fejét.

– Most nem lehet. Anya mikor jön haza?

– Szerintem későn. Felment Alexhez. Üzensz neki valamit?

Gábor felhagy a mocorgással, majd kinyögi:

– Búcsúzni jöttem. El kell mennem, és csak szombat délután érek vissza, amikor ti már hazamentek. Anyának üzenem, hogy… –  A hangja itt megremeg, de nagy levegőt vesz, és nyugalmat erőltet magára. – Tudod mit? Inkább ne mondj neki semmit. Minden jót neked és Legóapának.

– Szia – búcsúzom tőle, és szomorú leszek a gondolatra, hogy nem látom többet.

Gábor alig tűnik el a folyosó végén, amikor anya hazaér. Mihelyt belép, leveti magát a kanapéra, behunyja a szemét, és meg sem moccan.

– Kérsz teát? – súgom a fülébe, de csak a fejét ingatja.

– Mi történt, amíg nem voltam itthon? – motyogja csukott szemmel.

– Semmi – felelem. – Gábor volt itt. Azt mondta, el kell mennie, de nem üzen neked semmit.

Megijedek, mert anya úgy ugrik fel, mint akit pók csípett meg.

– Gábor itt volt? – kiabál hisztérikusan.

– Igen. Pár perce ment el. Az erkélyről talán még láthatod.

Anya feltépi az ajtót és Gábor után kiált, de hiába. Gábor biztosan messze jár már, mert anya letörten jön be az erkélyről. Bent elsírja magát, patakokban folyik a könnye. Utoljára apa temetésén láttam őt így sírni, amiből arra következtetek, hogy nem csak Alex, de valószínűleg Gábor is jelent neki valamit.

A nyaralás utolsó két napja úgy telik, ahogy az első, de ég és föld a különbség. Gábor nélkül unalmas minden, csak ímmel-ámmal túrjuk a homokot Legóapával. Alex átköltözött a VIP-be, és ránk se hederít. Anyáék szótlanul napoznak. Este hármasban vacsorázunk, nem hoz lázba se a látvány, se a tészta többé. Anya és Ildi is csak piszkálják az ételt, úgy érzem, legfőbb ideje hazamenni.

Szombat délelőtt elhagyjuk a szállodát, és az utazási iroda képviselőjére meg a reptéri buszra várunk. Se a férfi, se a busz nem bukkan fel, helyette anya telefonja csörren. Ildivel barkochbázunk éppen, amikor anya arcából kifut a vér, és azt suttogja:

– Már csak ez hiányzott. Csődbe ment az iroda… itt ragadtunk.

Ildi előkapja a telefonját, hogy repülőjegyet keressen, de pár perc múlva feladja:

– Reménytelen. Talán egy hét múlva hazarepülhetünk. Visszamegyünk a szobába?

Érdeklődünk a recepción, mire kiderül: a szálloda tele van. Anyáék könyörögnek, de hiába.

– Alexhez nem tudnánk becuccolni? – veti fel Ildi.

– Ahhoz a disznóhoz én be nem megyek! – feleli anya sötéten.

– Akkor nézzünk körül a faluban! Csak van kiadó szoba – javasolja Ildi, de anya rezignáltan megcsóválja a fejét. – Kérdeztem. Ott sincs.

– Akkor mi lesz?

– Nem tudom – válaszolja anya. – Alszunk a parton… vagy mittudomén.

Anya átölel, megsimogat. A fülembe súgja: majd csak lesz valahogy. A bőröndjeinkkel elsétálunk a sziklaszirt széléig, és leülünk egy padra.

– És mi van Gáborral? – teszi fel a kérést Ildi bátortalanul, ám anya erre is nemet int. – Az a hajó elment.

– Biztos?

– Biztos.

– Ha te mondod! – Ildi megvonja a vállát, és ezután nem kérdezősködik többet.

Anya és Ildi a telefonjukat bújják, de én megunom az ücsörgést, és sétálgatok. Nézem, ahogy a szél hajcsárként korbácsolja a hullámokat, azok pedig lusta tevekaravánként közelítenek a sziget felé. Egyetlen hely van, ahol viszonylag nyugodt a víz, és ahogy odapillantok, felvillanyozódom: anya tévedett!

Nem kérek engedélyt, hogy lemehessek a partra. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, átvágok a homokon, majd végigmászom a sziklák körül. A szélvédett öbölben egy hajó horgonyoz. Átugrom a vitorlásra, és bekiáltok az ajtón.

– Hát te meg mit keresel itt? – kérdezi mögöttem egy hang. Megpördülök. Nem tudom, melyikünk van jobban meglepve.

– Csak azért jöttem, hogy elmondjam, anyának valószínűleg jelentesz valamit – darálom le egy szuszra, és remélem, Gábor jól fogadja majd a hírt.

– Tényleg? – Gábor szemöldöke a homlokáig szalad.

– Igen, és azt is el akarom mondani, hogy…

Gábor itt már mosolyog, én pedig séta közben elmesélem neki anya és Ildi beszélgetését, Glóriát és Alexet, a csődbemenést, mindent. A sziklatetőn anya kiabálni kezd velem, de Gábor látványa elnémítja, és mire leérünk a bőröndökkel a hajóra, egészen megbékél. Délután Ildivel játszom, anya Gáborral suttog összebújva, közben nagyokat hallgatnak. Este lefekszünk: Ildi a kis kabinban, én a nappaliban a kanapéra, anya Gábor kuckójába, Gábor nem tudom, hová.

Apával álmodom, sokat beszélgetünk. Megdicsér, hogy milyen nagyfiú vagyok, és azt mondja, egy időre talán elég lesz a meglepetésekből. Egyetértek vele. Kérdezem őt Gáborról, de apa nem mond semmit, vagy csak én nem hallom. Félek, hogy eltűnik, ezért még gyorsan megígérem neki, vigyázni fogok anyára, és igyekszem a kedvében járni, hogy boldog legyen, mire apa váratlanul visszatér, és meleg hangon azt mondja: – Elég, ha csak jó gyerek leszel ezentúl, Palikám.

Amikor apa végleg eltűnik, előhalászom Legóapát a párna alól, és alszunk reggelig.

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.9/10 (9 votes cast)

Leave a Comment

6 hozzászólás

  1. Utálom a nyálas sztorikat, de így gyerek szemszögből nagyon szórakoztató volt. Szép, kerek egész történet, gratula az írónak. Kivételesen csillagoztam.

  2. Sok szeretettel gratulálok!
    Minden ìrásodat szeretem, tudod jól. 🙂

  3. Ildikó, nekem jobban bejön mint a szokásos romi cuk8 ovis sztorik varázslókkal meg a többi cukisággal…

  4. Kedves, megkapó történet.
    A nézőpontválasztás telitalálat.
    Gratulálok!

  5. Érdekes a nézőpont választás, nálam épp itt csúszott meg picit a novella. No nem a választás tényével kapcsolatban, mert azt én is kiválónak tartom. A történet nagyszerű, kellemesen olvasható, minden stimmel. Mégis valamiért végig a bőröm alá mászott a tudat, ezt egy nagyságrendileg 4 5 6 7 éves kis srác meséli. A használt kifejezések, szókapcsolatok azonban folyton kilöktek ebből a nézőpontból, olykor hitetlenkedve méregettem a szavakat azon gondolkodva: vajon mond, gondol-e ilyet egy fenti korú fiúcska. Meglehet, hogy csak én éreztem ezt, rajtam kívül pedig másnak fel sem tűnt. Nálam erős kilences, gratulálok 🙂

  6. Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta és megosztotta a véleményét a novellámról!