Pelesz Alexandra: Fogkrém

Pelesz Alexandra: Fogkrém

Feltápászkodok. Sajog a hátam, a derekamba belehasít a fájdalom. Már majdnem szitkozódni kezdek, amiért ilyen kemény ez a pad, de aztán rájövök, hogy inkább hálát kell adnom, amiért a Jóisten megajándékozott még egy olyan éjszakával, amikor nem volt fagy. Még éppen elegendő rám a barna kordnadrág, amit pár hete a Tesco melletti ruhagyűjtő mellett találtam, meg a pulóveremre húzott szürke szövetkabát, amit valaki rám terített egyik éjszaka.

Már nem is hallom a gyomrom korgását. Régebben hallottam, és morogva szóltam vissza neki, félig hangosan, hogy „Kussolj már, te rohadék!”, vagy hasonló. Már nem kell rászólnom, mert nem hallom meg. Vagy nem is korog.

Elbaktatok a park végében álló legszélesebb törzsű fa mögé, igyekszem úgy helyezkedni, hogy ha jön is járókelő, ne lásson meg. Rángatom egy darabig a sliccem, mire enged, alsógatya nincs rajtam, úgyhogy könnyedén elvégzem a dolgom. A sűrű húgyszag és a testemből áradó kissé sem kellemes illat összekeveredve marja az orrom. Ehhez társul még a szájszagom, úgyhogy, ha a gyomromnak közben eszébe jutott volna megkordulni, most már biztosan meggondolja magát.

Visszakullogok a padomig.

Bár emlékeznék.

Bár ne az lenne az egyetlen emlékképem, ahogy Gabikám a halálos ágyán, a kezemet szorongatva, párás szemekkel kapaszkodik belém, és utolsó leheletével is azt súgja: „Szeretlek, Géza!”

Ez minden, ami maradt nekem. Ezen kívül nincs más a múltból, csak kocsmák, alkohol, sírás, dohányfüst, hányásszag, jajszavak, aluljárók, hascsikarás, fájdalom…

– Szép jó reggelt! – csilingel egy hang a hátam mögül.

Komótosan megfordulok.

Egy fiatal pár áll előttem, egymás kezét szorongatva, a nő úgy mosolyog rám, ahogy valószínűleg az angyalok is szoktak. Talán mégis fagyott az éjszaka, és én meghaltam, csak eddig fel sem tűnt? Talán értem jöttek?

– Tudom, furcsa kérés ez – folytatja az angyal -, de jöjjön velünk!

Értem jött.

Körbenézek, nem értem a helyzetet, mert minden a réginek tűnik. Itt a padom, érzem a saját szagomat is. Megvakarom az állam, a túlságosan hosszú borosta kellemetlenül dörzsöli az ujjaim.

Ha én ezt tudtam volna, hogy ma reggel egy angyallal fogok beszélgetni, akkor tegnap bementem volna a szállóra, legalább annyi időre, hogy megborotválkozzak és megmossam a pofám. A fogkrém hiányzik a legjobban. Gyűlölöm a szájszagot. Nem akarom, hogy megérezzék, így összeszorított fogakkal próbálok kicsikarni magamból egy valamire való választ. Vagyis, inkább kérdést.

– Mégis, hová?

Az angyal elmosolyodik.

– Hát hozzánk. Jöjjön!

Ez valami beteg vicc. Szórakoznak velem.

– Hagyjanak engem – szűröm a fogaim közt, közben pedig már hátat is fordítok. Kutatni kezdek a nejlonszatyromban, hátha maradt még benne a tegnap összeszedett cigarettacsikkekből. Rá kell gyújtanom.

Hallom, hogy sugdolóznak a hátam mögött, de direkt nem fülelek, nem érdekel, mit akarnak.

– Kérem – csilingel a nő újra. – Itt lakunk a közelben, csak hallgassa meg, amit mondani szeretnénk, aztán, ha nem tetszik, nyugodtan visszajöhet ide. Adjon egy esélyt!

Nincs több cigicsikkem. Francba.

Visszafordulok, az angyal pedig olyan könyörgő tekintettel bámul rám, hogy elszégyellem magam, amiért tiszteletlen vagyok vele. Nem hiszem, hogy ilyen ember lettem volna a múltban. Régen. Mielőtt Gabikám elment.

– Jól van. Megyek – felelem még mindig mogorván hangzik, pedig próbálok normálisan válaszolni. Nehezen megy ez nekem.

Angyal tüdejéből megkönnyebbült sóhaj szakad fel.

Fogom a szatyrom és követem őket. Körülbelül negyed órányi gyaloglás után, megérkezünk.

Egy takaros családi ház előtt állunk, én pedig egy kicsit sem érzem jól magam. Fogalmam sincs, mit keresek itt.

– Zsuzska, mutasd meg a kisházat, én meg főzök egy kávét. Majd kihozom, ha készen van – mondja a férfi, miközben belépünk a kiskapun. Ő bemegy a házba, a nő megkerüli azt és int, hogy kövessem. A kert végében egy faház áll, aprócska terasszal, a teraszon egy kerti szék és egy asztal, mellette cserépben méteres tuja feszül peckesen. A házon két ablak várja, hogy valaki kitárja őket és beengedje a friss, őszi levegőt, a bejárati ajtó az ablakok közt becsukva pihen. Rajta szív alakú, fából készült kopogtató hirdeti: „Otthon”.

Nem értem, miért kell ezt látnom, csak sajogni kezd tőle a szívem, úgy, ahogy már hosszú évek óta nem tette. Nem szokott már fájni, ha meg is próbálta néha, ráüvöltöttem.

– Ez a ház itt a magáé lehet – szól az angyalhang.

Ránézek, szégyellem az egész lényem, félek, hogy érzi a szagom, rettegek, hogy nem leszek képes értelmesen válaszolni. Elszoktam én már ettől. Hogy beszélgessek.

– Nem értek semmit – motyogom végül egészen halkan. Bámulom a kis házikót, aztán angyalt, aki csillogó, tiszta tekintettel simogat, aztán újra a házikót.

– Azt szeretnénk, ha beköltözne a faházba – mondja egyszerűen.

Kurvára biztos, hogy meghaltam. Ez az egész, ami reggel óta történik, teljességgel képtelenség. Megérintem magam, végigtapogatom a zsíros, majdnem vállig érő hajam, a borostám, ami már inkább szakáll, a mellkasom, ami emelkedik és süllyed. Lenézek a barna kordnadrágra, a széthasadt fekete cipőmre. Érzem a szagom. Minden a régi. A halálban is így maradtam?

– Tudom, hihetetlennek tűnik ez az egész – lép közelebb hozzám. – De kérem, higgyen nekem. Egyszerűen annyiról van szó, hogy segíteni szeretnénk magának. Persze nem ingyen – teszi hozzá, ami a mai nap eddigi leghihetőbb kijelentése. – Egy csomó munka van a ház körül, mi pedig Palkóval mindketten nagyon elfoglaltak vagyunk. Tavasztól őszig gondozni kell a kertet, füvet nyírni, virágokat öntözni, még egy kis konyhakertem is van, abban is elkel a segítség, főleg, amikor ásózni kell, meg kapálni. Nem vagyok valami ügyes ezekben a dolgokban, sajnos – mosolyog kedvesen. – Aztán amikor közeleg a tél, be kell hordani a tűzifát, amit leburogatnak a ház elé, és fel is kell hasogatni. Elpakolni oda hátra – mutat egy féltető felé. – Szóval, mindig van mit csinálni. Ha ezeket a munkákat elvégzi, cserébe beköltözhet a faházba, és természetesen az étkezéséről is gondoskodok. Bár csak hétvégén főzök, úgyhogy házikoszt csak két nap van a héten, de egy nagyon kedves kis vendéglőből rendelem a menüt, ahol egészen jól főznek.

Isten bizony, nem értem az egészet. Mintha magyarázkodna, amiért éttermi kaját akar nekem adni. Mintha nem maga lenne a földi mennyország, hogy egyáltalán ehetek. Mintha nem maga lenne a csoda, hogy itt állok angyallal ebben a takaros kertben.

– Megnézné belülről is a házat, mielőtt válaszol? – kérdezi kicsit zavartan, miután rájön, hogy nem fogok felelni. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, úgyhogy hallgatok.

Angyal elindul a faház felé, némán követem.

Belépünk.

A finom illat, ami bent fogad minket, majdnem teljesen elnyomja a testszagom. Alig merek belépni, olyan tiszta a padló, hogy is szennyezhetném én ezt be.

– Jöjjön, bátran!

Angyal ezek szerint gondolatolvasó is. Beljebb lépdelek, körbepillantok. Egy fenyőből készült ágy pihen az egyik sarokban, puha, sötétbarna pléddel leterítve, mellette éjjeliszekrény, rajta zöld kislámpa, és egy könyv. Az ágy mellett, a padlón vastag, barna szőnyeg várja, hogy reggel belemélyedjen két kipihent lábfej. A kisszekrény mellett egy komód áll, rajta zöld cserépben egy dús levelű szobanövény nyújtózkodik a szemközti falon lévő ablak felé. Az egyik ablak alatt egy kis konyhaszekrényt látok, főzőlappal és mosogatóval, a másik alatt asztal és két szék hívogat. Leülnék. Innék egy jó erős kávét, hogy felébredjek végre.

– Készen van a kávé – lép be a fiatal férfi az ajtón.

Nem nagyon akarom elhinni, hogy nem haltam meg.

Leteszi az asztalra a három, virágokkal díszitett bögrét, és int, hogy üljek le.

Nem mozdulok. Beszívom a kávé és a ház tiszta illatát.

– Miért csinálják ezt? – szólalok meg végre, még mindig a fogaim közt szűrve a szavakat.

– Nincs magyarázat – sóhajt angyal. – Megtehetjük, és ezt szeretnénk. Önnek annyi a feladata, hogy elfogadja.

Istenem, ha ebben az ágyban alhatnék. Ha reggel tiszta vizet ihatnék itt a csapból. Vagy esetleg még kávét is! Ha kapnék ebédet! Hangosat kordul a gyomrom, én pedig dühömben hangosan válaszolok neki.

– Kussolj, rohadék!

Néma csend követi a szavaimat. Elszégyellem magam, várom, hogy elzavarjanak, hogy rosszalló megjegyzést tegyenek rám, de nem teszik.

– Mindjárt hozok reggelit – szólal meg a férfi, és ahogy lopva rájuk sandítok, látom angyal hálától ittas tekintetét rávillanni a párjára.

Kettesben maradunk.

– Hogy dönt? Marad? – kérdezi suttogva.

Dolgozni fogok érte. Mindent megteszek, amit csak kérnek. Még többet is. Mindent.

– Maradok.

Ugyanaz a megkönnyebbült sóhaj szakad fel a törékeny mellkasból, mint a pad mellett állva, alig egy órával ezelőtt.

– Megölelhetem? – lép közelebb hozzám.

Azonnal hátrálni kezdek. Szó sem lehet róla. Egy több napja nem takarított klozetnek is jobb szaga van, mint nekem. Angyal látva a reakcióm nem közelít tovább.

– Azt el is felejtettem mondani, hogy ott, az a kis ajtó, a szemközti sarokban, a fürdőszobába nyílik. Az is az öné.

Fürdőszoba.

Csak reménykedni tudok, hogy látja a szememben a mérhetetlen hálát. Mert ezt szavakba foglalni nem lehet. Meg sem próbálom.

– Megölelhetem? – szólal meg újra, én pedig nem értem, kattog az agyam, hogy rájöjjek, erre mit kellene felelnem, de elkések.

Angyal hozzám lép, és egyszerűen magához ölel. A hajából, a ruhájából áradó illat teljesen elfedi a szagom, érintése kitörli a gondolataimat, szavai új életet lehelnek belém, ahogy a fülembe suttogja őket.

– Isten hozta!

Percekig ölel.

Amikor elenged, arcán békés mosollyal a fürdőszoba felé int, aztán kilibben a házból.

Belépek a kis ajtón. A fehér és barna csempével burkolt falak csillogva verik vissza az aprócska ablakon besurranó délelőtti napfényt. Az egyik sarokban zuhanyfülke áll, a benne lévő polcon tusfürdő, sampon, szivacs. A másikban WC. Hófehér, tiszta, mellette egy állványon több tekercs papír. Az ajtóval szemben mosdó, rajta fogkefe és fogkrém. Fogkrém!

Kezembe veszem a fogkefét, bevizezem, rányomok egy csíkot a mentolillatú pasztából. Kiöblítem a szám.

Köszönöm.

Dörzsölni kezdem a fogaim, hagyom, hogy a habos, mentolos víz a nyálammal elkeveredve bejárja az egész szájüregem, élvezem az illatot, ami felkúszik az orromba, élvezem a mentát, ahogy hűsíti a nyelvem. Lehajolok, kiköpöm a fehér habot.

A semmiből egy emlékkép villan a fejembe, úgy látom magam előtt, akár egy kivetített filmet.

Kilépek a lakásból, tudom, hogy életemben utoljára. Elveszítettem, Gabikámmal együtt. Nem is kell nélküle. Majd elleszek valahol. A szomszéd lakásból éppen kijönnek az új lakók. Egy középkorú asszony és a tíz év körüli kislánya.

– Anya, megölelhetem azt a bácsit? Olyan szomorú! – csilingel a hangja, és már indulna is felém, de a nő visszahúzza.

– Nem szabad, Zsuzska. Most mennünk kell. Majd máskor megöleled, jó?

*

A novella az Országos Mécs László Irodalmi Társaság egyik novellapályázatán első helyezést ért el

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (3 votes cast)

Leave a Comment

2 hozzászólás

  1. Nagyon szépen megírt, megható novella. Különösen a mostani helyzetben szívfacsaró a történet.

  2. Nagyon jó lett. Gratulálok a kikerüléshez és a helyezéshez, megérdemelte. 🙂 Tetszik, hogy amellett, az elején elmagyarázod, miért beszél keveset a főszereplő (kreatív és találó), nem hagyod leülni a fő kérdést. A hajléktalannak együtt én is feltettem a kérdést, vajon ez a valóság? Igazából a mennyre voksoltam, de szépen megválaszoltad. A vége tömör, mévis pontos. Köszönöm, hogy olvashattam. 🙂