Őszi Alíz: Stop. Teker. Vissza.

Őszi Alíz: Stop. Teker. Vissza.

—————2018.12.22-EI MŰSOR——————

SACI: Üdvözlünk minden hallgatót újra itt, és nagyon boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk nektek! A Hangpostagalambot halljátok, „Magyarország legfrissebb hangú”, most idézek, „podcastját”.

MESTER: Helló.

SACI: Mester lelkes hellóját – hűséges hallgatóink tudják, hogy ez tőle valóban lelkesnek számított – követő csend sajnos egyet jelenthet csak: Boldizsár nincs köztünk.

MESTER: Nem halt meg.

SACI: Ó, jaj, nem, dehogy. Ez tényleg úgy hangzott, mi? Bocsi. Szóval a mai adásban nem lehet itt Boldizsár. De él és… hát, épp felvételezik egy színházi társulatba, szóval talán jelenleg nem virul, inkább izzad az idegességtől, de szóval jól van. És mindannyian drukkolunk neki.

MESTER: Bekerül.

SACI: Hát, illetve azok drukkolnak, akiknek nem adatott meg a jövőbelátás képessége, mint látszólag Mesternek. Vicc volt, jesszus, ember. Inkább kezdjünk bele!

 

———————————SACI SZERINT 2018.12.21.———————————-

A Hangpostagalamb – vagy, ahogy újabban a rajongóink hivatkoztak rá, HPG – feladatmegosztása végtelenül egyszerű volt: én feldobtam a heti témánkat azzal, hogy beolvastam egy hallgatói kérdést, Boldizsár kifejtette a mindig lényeglátó álláspontját, Mester pedig olyan pluszkérdéseket vagy nézőpontokat vetett fel, ami egyikünk sem jutott volna eszébe. Aztán ha különkiadás műsorunk volt, mint ahogy az ünnepek előtt mindig, én előszűrtem a hallgatói üzeneteket, Boldizsár felolvasta őket – drámaian, szívhez szólóan, sőt, énekelve, mikor melyiket kívánta meg az üzenet hangvétele –, míg Mester gondoskodott a zenéről. Ha év közben esett ki valamelyikünk – például mert torokgyulladással feküdtünk otthon, vagy mert az apánk, hogy kiengeszteljen minket, amiért felkoppintotta a titkárnőjét, magával ráncigált Svájcba síelni –, az kezelhető volt. Ha Boldizsár volt az, aki kiesett, az már felvetett problémákat, de problémákat, amin az ember nyilván keresztül tudta verekedni magát. Ha Boldizsár a karácsonyi műsorunkból esett ki? Nos, az a három év alatt most fordult elő először. Az adást megelőző helyzet pedig kisebb katasztrófára emlékeztetett.

– Én ezt nem olvasom be – közölte Mester.

Velem szemben ült a házi stúdiónkban, és a kinyomtatott hallgatói üzeneteket forgatta. Nem is emlékeztetett arra, ahogy Boldizsár szokta az adás előtt átolvasni őket. Boldizsár időről időre felnevetett, bólogatott, egyszer még el is sírta magát. Mesterből ehhez képest az üzenetek annyi reakciót váltottak ki, mintha az újságban lapozta volna át az apróhirdetéseket. Az arcán, már azon a részén, amit az arcába hulló, sötét haja látni engedett, semmi, de semmi érzelem nem mutatkozott.

– Dehogynem – ellenkeztem kicsit késve. Nem mintha számított volna, Mester rám se hederített.

Valóban, mintha meg sem hallotta volna, mit mondtam. – Ezt sem – folytatta, azzal félredobott egy újabb lapot. – És ezt sem. – Egy újabbat. – Kizárt. – Meg még egyet.

Itt elégeltem meg. Felpattantam és elhúztam előle az üzeneteket. – Oké. Ez fog történni: én ezeket elkobzom, és csak holnap, a felvételkor kapod vissza őket. Beolvasom előre az üzenet küldőjét, te pedig nem akarod cserbenhagyni az adott hallgatót és felolvasod az üzenetét.

Mester felvonta a szemöldökét. – Érdekes elmélet. Az enyém az, hogy te bemondod a nevet, én semmit nem olvasok fel, te pedig, mert nem akarod cserbenhagyni az adott hallgatót, kivágod ezt a részt a felvételből.

Marokra fogtam a kinyomtatott üzeneteket és azzal csaptam vállon őt. – Maradunk az én elméletemnél, seggfej. Különben egy beköszönésből és elköszönésből fog állni az ünnepi műsorunk.

– Nekem megfelel.

– Nekem nem! – Komolyan nem értettem, mi van Mesterrel. Máskor is tudott zsémbes lenni, de ez a mostani viselkedés már tényleg túlzás volt. – És Boldinak sem.

Ez legalább hatott. Mester beletörően átnyújtotta azt az üzenetet is, amit eddig a kezében tartott, aztán egyszerűen felállt és kisétált.

 

———————————MESTER SZERINT 2018.12.14.———————————-

A Hangpostagalamb felvételről ment. Ha valamit elrontottunk, Saci egyszerűen belenyúlt, és törölte. Ha most megszólaltam, azt nem lehetett meg nem történtté tenni.

– Miért leszel színész? Rendezni akarsz.

Boldizsár rám nézett. A mutatóujja megállt a kézfejemen, és lyukat égetett belém.

– Jó színész lennék. Mindenki azt mondja. A hallgatók, és Saci, és te is…

Én? – Mikor mondtam, hogy jó… Áh.

– Ja.

Zavart csend ereszkedett közénk. Nem az a fajta, amelyikben nincs mit mondani. Pont az ellentéte, az, amelyikben túl sok van, de megállapodtatok, hogy egyikről sem beszéltek. Egy üres fürdőkádban ülve az ilyen csendeken nem a legegyszerűbb túllendülni. Érthető módon.

– Ez elég ok? – kérdeztem végül. – Hogy jó lennél benne?

Boldizsár a csempének döntötte a fejét és sóhajtott. Vártam, hogy válaszoljon. Végül egy tőle szokatlan vállrándításnál – ez az én reszortom volt – nem kaptam többet. Megragadtam a kezét, pont, ahogy korábban ő az enyémet.

– Honnan tudod, hogy rendezőnek nem lennél jó?

Na, ez legalább kiváltott valamilyen reakciót. Megrökönyödve pillantott rám. – Neked vannak az érdekes nézőpontjaid. Én az üzeneteket olvasom fel.

– Ez nem…

Ekkor vágódott ki a fürdőszoba ajtaja.

 

————————————2018.12.22-EI MŰSOR————————————

SACI: Az első üzenetünk Laurától érkezett. Laura és párja, Balázs, az egyetemen találkoztak. Már négy éve együtt vannak.  A kapcsolatukban eddig az egyetlen nehézséget az jelentette, hogy Balázs a munkája miatt sokat volt távol. Sajnos most Balázs elvesztette a munkáját, és bár Laura örül neki, hogy így több időt tölthet a párjával, nem szeretné, ha Balázs azt hinné, annak örül, hogy Balázs most boldogtalan. Laura tehát a következőt üzeni Balázsnak…

MESTER: „Az én ajándékom karácsonyra te vagy. De te vagy az újévi kívánságom is, így szól: »Azt kívánom, hogy Balázs találjon egy olyan állást, amit még az eddiginél is jobban szeret. Akkor is, ha ez azt jelenti, hogy megint kevesebbet lehetünk együtt.« A te boldogságod mindennél fontosabb nekem.”

SACI: Nagyon boldog együtt töltött perceket kívánunk Laurának és Balázsnak karácsonyra! Illetve sok sikert az újévi álláskereséshez, Balázs! 

 

———————————MESTER SZERINT 2018.12.15.———————————-

„Mit jelent az, amit csinálunk?”

Az emberek legtöbb kérdése olyan, amelyben ha a válasz nincs is benne, az igen, milyen válaszban reménykednek. Az ilyen kérdéseket szörnyen idegesítőnek találtam. „Hogy bízhatnék benne ezután?” Sehogy, nahát.  „Kövessem a saját álmaimat vagy csináljam azt, amit a szüleim akarnak?” Saját álmok, hajrá. „Megéri kockáztatni?” Hát, persze, hogy meg. Nagyszerű. Ilyenkor úgy éreztem, nem is mi vezetjük a Hangpostagalambot, hanem a kérdés feltevője, mi meg legfeljebb a bólogatós kutya voltunk a szélvédőjükön.

Nem az ilyen kérdések miatt kezdtem el a Hangpostagalambot, általában nem is volt türelmem hozzájuk.

„Mit jelent az, amit csinálunk?” Na, ez egy igazi kérdés volt, mert fogalmam sem volt, hogy milyen választ várunk rá. És itt az igazi különbség a látszatkérdések és a kérdéskérdések között. Utóbbiaknál ott a kockázat, hogy valami baromságot mondasz, és még csak nem is tudsz róla.

Semmit. Barátunk vagyunk. Baromság ezt mondani?

Vagy baromság beismerni, hogy nem tudom. Vagy hazudok, ha azt mondom, nem tudom, mert a lelkem mélyén vagy akárhol, tudom, nekem mit jelent?

Baromság azt válaszolni, hogy mindent?

„Mit jelent az, amit csinálunk?”

A fejemet olyan erővel vágtam bele a párnámba, hogy egy pillanatra megszédültem. Átkozottul igazságtalan volt a helyzet. Én tettem fel a kellemetlen kérdéseket, mindhárman tudtuk, hogy ez az én szerepem. És Boldizsár volt az, aki megválaszolta őket. Ez így működött és kész.

Mit jelent az, amit… hát, menjen a francba.

A telefonom ekkor kezdett rezegni. Addig nyújtózkodtam az ágyon, amíg elértem. Nem Boldizsár hívott.

– Itt vagyok – sóhajtottam a kagylóba.

– Klassz, klassz – hadarta Saci. Autók zaját hallottam a háttérben. – Mikor érsz rá felvenni az ünnepi adást?

Megrántottam a vállamat, de persze, ez telefonon keresztül kevés volt válasznak. – Mindegy, amikor neked és Boldizsárnak jó.

– Csak nekem. Boldizsár kihagyja ezt az adást.

Olyan gyorsan ültem fel, hogy megint megszédültem. Talán fontolóra kellett volna vennem, hogy egyek valamit a másnaposságra bekapott Advilokon kívül.

– Hogy mit csinál?!

– Kihagyja. Az előbb hívott.

Boldizsár sosem hagyott ki egy adást se. Még akkor is hárman csináltuk a műsort, amikor allergiás reakciót kapott, és napokig krákogva tudott csak beszélni.

Nyeltem egyet. – Mondta… öhm, mondta miért?

Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg Saci válaszolt, pedig csak annyi idő volt, amíg az ember átért egy nagyon rövid zebrán. A vonalon átszűrődő hangokból arra következtettem, pont ez történt.

– Csak annyit, hogy a színházi meghallgatások miatt stresszelni fog egész héten, és csak elrontaná az ünnepi hangulatot. Nem tudom. Tényleg elég furcsa volt a hangja, szóval…

Szóval.

– Meghallgatások, mi? – Na, ez sem volt kérdés.  Hosszan fújtam ki a levegőt. – Oké. Nekem tényleg mindegy, mikor csináljuk az adást. Találd ki és majd szólj! – Azzal kinyomtam a hívást.

Boldizsár meg a kérdései meg a hallgatásai meg a hülye kifogásai tényleg elmehettek a francba.

 

————————————2018.12.22-EI MŰSOR————————————

SACI: Balázs, nem Laura Balázsa, ez egy másik Balázs… reméljük. Nem, nem, viccelek, egy másik Balázsról van szó. Ez a másik Balázs üzeni szerelmének, Dénesnek az alábbiakat. Mester, tiéd a szó.

MESTER: Ennyi volt a felvezetésed? Oké. Balázs ezt üzeni: „Sajnálom, hogy ’haver’-nak szólítottalak.”

SACI: Hé, ne röhögj!

MESTER: Bocs. Szóval. „Sajnálom, hogy »havernak« szólítottalak. Nem tartalak csak a haveromnak. Szerelmes vagyok beléd. És tudom, hogy azt hiszed, hogy félek kimondani ezt mások előtt és igazad van. Tényleg nehéz. Egyelőre. De dolgozom rajta. Tudom, hogy nem ugyanaz így rádióban világgá kürtölni, mint az osztálytársaink előtt kimondani, de azért egy kezdet, igaz?” Jó kezdet. Ezt már öhm…

SACI: Hah, igen. Ezt már Mester mondta. Wow. Boldog karácsonyt nektek, srácok, drukkolunk nektek! 

 

———————————SACI SZERINT 2018.12.14.———————————-

Akadtak előnyei annak, ha az apád folyamatosan ki akar engesztelni valamiért. A titkárnőn, meg a közös gyerekükön már túltettük magunkat. Apám cuccainak kidobásával, egy válással, anyám boldogságával az új pasija mellett, de túltettük magunkat rajta. Ez nem jelentette azt, hogy apám ne érezte volna szükségét bocsánatot kérni minden egyes dologért, amit az új gyerekével csinált. Ha neki vett egy új játékot, én kaptam egy új telefont. Ha a gyereknek – Máténak hívták amúgy, és két éves kora ellenére már menőbb arc volt, mint apám – szülinapi zsúrt csaptak, én is megkaptam apám új házának a kulcsát egy hétvégére, hogy szabadon csapjak ott bulit. Vagy fene tudja, apám mire számított, mit fogok csinálni egy hatalmas, üres házzal. Nem mintha erre az engesztelésre szükség lett volna, de ha már ő úgy érezte, igen, én mit tehettem volna mást, mint kiélveztem az eredményét.

Így találta a péntek este a fél végzős évfolyamot, köztük Boldizsárt és Mestert, meg két unokatesómat az apám házában neonfények között, dübörgő zenében. Én a buli nagy részét azzal töltöttem, hogy különféle csoportosulásoknak nagyzoltam a sörnyitós trükkömmel: az egyik üveg kupakjával ki tudtam nyitni a másik üveget. Épp egy újabb adag „hű”-t meg „há”-t gyűjtöttem be, amikor Boldizsár megbökte a vállamat. Bárki más esetében megkérdőjeleztem volna az engem fogadó mosoly őszinteségét, és az alkoholnak tudtam volna be, de Boldi vidámságában semmi hamis vagy túlzó nem volt. Visszavigyorogtam rá.

– Nem láttad Mestert valamerre? – kérdezte.

– Ellenőrizted már az összes sarkot, ahol szexin emózhat?

– Szexin emózhat… – ismételte nevetve Boldizsár. – Nem, szerintem már az összes sarok mellett elsétáltam.

– Akkor odakint? Magányos cigizés a hóban, az is beleillik az imidzsébe. Vagy a fürdőszobában is lehet. A kádban ülve füvezik. Vagy – jöttem bele egyre jobban a tippelésbe – csak simán ül a kádban és mereng.

Boldizsár adott egy jókedvű félölelést, és elindult a fürdőszoba irányába. – Köszi! Megnézem ott – szólt vissza. Hallottam, ahogy aztán magának ezt is morogja: – Megölöm, ha kabát nélkül kiment ebbe a hidegbe.

Legközelebb órákkal és ezúttal nemcsak sörnyitással, hanem sörrel is később láttam akármelyiküket is újra. Pont a sör miatt jutottam akkor arra a következtetésre, hogy nem azt látom a fürdőszobába toppanva, amit hittem, hogy látok.

 

————————————2018.12.22-EI MŰSOR————————————

SACI: A következő üzenetünk név nélkül érkezett. A címzett kivételes módon nem egy Balázs, az azért durva lett volna. Az üzenet Anikónak szól. Reméljük, ő ráismer a beküldőre.

MESTER: „Régóta figyellek a távolból. Mármint nem olyan sorozatgyilkos módon figyellek, inkább csak mindig észreveszlek. Belépek a tanterembe, és bumm, amint megpillantalak, másra se tudok koncentrálni. Szerintem a nevetésed az oka. Rettentő különleges nevetésed van, ugye tudod? Emlékszem, egyszer iskolamoziban voltunk. Tömve a mozi, a fényeket már lekapcsoltuk, az a béna sláger is elhallgatott, amit a vetítés előtt játszottak, aztán te egyszer csak elnevetted magad. Távol ültél tőlem, sok-sok sorral előbbre, de rögtön tudtam, hogy te nevetsz. Végigvigyorogtam az előzeteseket. Minden cél vagy szándék nélkül küldöm neked ezt az üzenetet, mert tudom, hogy most jöttél ki egy komoly kapcsolatból (oké, ez kicsit sorozatgyilkosos, de az osztálytársaim beszéltek róla, és én meg meghallottam, és sajnálom amúgy), és valószínűleg nem vágysz másikra. Tudom, hogy még szomorú vagy a szakítás miatt, mert mostanában nem nevetsz annyit… Szóval csak azt szeretném elmondani neked, hogy nemcsak a nevetésed különleges, hanem te is az vagy, és megérdemled, hogy boldog legyél. Remélem, hamarosan megint az leszel. Hiányzik a nevetésed.”

 

  ——————————BOLDIZSÁR SZERINT 2018.12.14. ——————————

– Nem cigizel.

Ha az életünk jelenetekre bontott film volna, ez az első mondat fekete képernyővel kísérve szólna, és a legelső kép Mester volna, ahogy ül a kádban, semmi mást nem csinál, csak ül keresztben, a kádból kilógó lábbal. A fehér csempe és a sötét angyal kontrasztja elakasztaná a nézők lélegzetét. Megráztam a fejem. Ez nem egy film volt, Mester pedig nem angyal. Becsuktam magam mögött a fürdőszoba ajtaját, aztán nekidőltem.

Mester felhúzta a szemöldökét. – Nem hiába te vonod le a Hangpostagalamb konklúzióit.

– És nem is bagóztál? – kérdeztem egy mindentudó félmosollyal. Ezért egy szemforgatást kaptam. – Elfelejted, milyen jól ismerlek.

Mester ajka is feljebb rándult. – Soha.

Ellöktem magam az ajtótól és közelebb léptem a kádhoz. Mester szürke szeme élesen követte a mozdulataimat. Amikor elé értem, lehajoltam, ő pedig a kád peremébe kapaszkodva feljebb tornászta magát. A képzeletbeli filmben ez a pillanat hosszabb lenne, mint egy pillanat. A kamera elidőzne a szempillámon, ahogy lejjebb hajtom a fejem, és azon, ahogy Mester arcát fehér fénybe vonja a tükör feletti lámpa, ahogy az ajkunk milliméterekre egymástól megtorpan, ahogy egyszerre veszünk lélegzetet.

– Most valami nyálas dologra gondolsz, ugye? – A meglepetéstől egyenesen Mester szájába nevettem. Ő hátrébb húzódott és gúnyosan pillantott rám. – Elfelejted, milyen jól ismerlek – visszhangozta.

– Tulajdonképpen – mondtam, és hátrébb léptem, hogy bemászhassak Mester mellé a kádba –, azt állapítottam meg, hogy mennyire bűzlik a leheleted.

Újabb szemforgatás, de azért arrébb húzódott, hogy én is beférhessek mellé. – Nyilván.

– Rendben – adtam meg magam. – Azt képzeltem el, mi lenne, ha az életünk egy film lenne, és ez egy jelenet benne.

Mester úgy bólintott, mintha az ilyesmi képzelgések a világ legtermészetesebb dolgai lennének. Nálam talán azok is voltak. Mester meg tényleg jól ismert.

Csak ennyit kérdezett: – Na, és mi lenne akkor?

– Hát, kezdetnek lecserélnélek egy sármos színészre…

Mester felhorkant, aztán kihívó mosollyal felém fordult. – És te magadat játszanád?

– Hogyne – vágtam rá magabiztosan. – Elvégre színész leszek. Eljátszani saját magamat nem jelenthet kihívást.

– Hm – bólintott elgondolkodva. Az eddigi merész mosoly helyét egy homlokráncolás vette át. Mester úgy vonta össze a szemöldökét, mint ahogy akkor szokta, ha egy különösen érdekes kérdést kapunk a Hangpostagalambban. Egy ütem, még egy ütem; valamilyen lágy zene kísérné a jelenetet. Behunytam a szemem és Mester keze felé nyúltam. Kettőnk közé húztam, és míg vártam, hogy ismét megszólaljon, a mutatóujjammal köröket rajzoltam a kézfejére. A kamera elidőzött volna a mozdulaton. – Miért leszel színész? – kérdezte végül Mester. Kinyitottam a szemem. – Rendezni akarsz.

 

————————————2018.12.22-EI MŰSOR————————————

SACI: A következő üzenet egyenesen a Pokol tornácáról érkezett. Nem, igazából csak egy vizsgaidőszak közepéről. Az érzés azért hasonló lehet. Bár talán a Pokol tornácára nem kerülnek olyan kedves emberek, mint az üzenetünk küldője. Bettina most mindenkihez szól. Mármint Mester tolmácsolásában.

MESTER: „Tudom, hogy most másnak is nehéz. Jesszum, nem én vagyok az egyetlen, aki most vizsgázik. Oké, nem mindenki olyan elmebeteg, hogy kikönyörögjön a tanáránál egy szombati, december 22-ei vizsgaidőpontot, de azért a lényeg ugyanaz. Az összes egyetemistának állati szívás a decembere. Beleértve a karácsonyt is. A helyzet viszont az, hogy ez abszolút nem vigasztal. Másnak is pocsék, remek. Jobb lesz nekem ettől? Hát, nem. De tudod, mi az, ami megvigasztal? Az, hogy amikor épp nem többliternyi kávén pörgök, és többet alszok, mint napi öt óra, és nem a harmadik kihúzóm fogy ki egy hét alatt, szóval akkor szeretem ezt a nyomorult szakot. Szeretem, amit tanulok. Matek-fizika amúgy, ne ítélkezzetek! És alig várom azt, amit majd egyetem után kezdeni fogok a diplomámmal. Tanítok. Megint csak ne ítélkezzetek! Ez a tudás segít. Szóval kedves sorstársaim, csak ennyit üzennék: gondoljatok erre ti is! És ha tökéletes nem is lesz a karácsonyotok, azért egész klassz igen.”

 

 ————————————SACI SZERINT 2018.12.21.————————————

Hogy kezdődött Boldizsár, Mester és én? Egy apjával hadakozó lány, egy fiú, akiről az a hír járta, bemos mindenkinek, aki Marcinak meri szólítani, és egy másik, aki fejből szavalt egész balladákat… ők hogy barátkoztak össze? Egy esős, őszi napon kezdődött… Igazából nem, de határozottan jobban hangzana a történet úgy. Valójában december volt, latyak mindenütt, és a kilenc bé nagy része náthában haldoklott otthon. Matekon, amiből két részre lett osztva az osztály, csak hárman maradtunk. Mivel a tananyaggal nem lett volna értelme haladni, a tanár azt a feladatot találta ki, hogy számolgassuk a különböző üzenetközvetítők sebességét. Füstjelek kontra postagalambok, és hasonlók. Aztán otthagyott minket.

Mester megkérdezte, hogyan változik az egyenlet, ha a postagalamb sérült. Na, és ha eltéved? És vajon gyorsabb-e, mint a Harry Potterben a baglyok. Boldizsár minden kérdésére kiszámolta a választ. Ha pedig valamit mégsem tudott fejből, én rákerestem neki a telefonomon.

Az újévben elindítottuk a közös podcastunkat.

 

———————————MESTER SZERINT 2018.02.02.———————————-

– Gyakrabban kéne eljárnom. – A mondat félig Boldizsár szájába veszett, de ő így is értette, mert elvigyorodott. – Ha mindig ez fog történni – fejeztem be a mondatot két újabb csók között. Boldizsár ekkor már annyira szélesen vigyorgott, hogy nehezemre esett tovább csókolni. Elszakítottam magam hát tőle, és a homlokomat a homlokának támasztottam. A lehelete forró volt az arcomon. A mosolya meg ragyogott, mint mindig.

– Támogatom – bólintott, és gyors csókot nyomott az arcomra.

Egy bárban voltunk, ahová az egész osztály – vagy legalábbis nagy része, de kit érdekel – beette magát aznap este. Boldizsár és én fél óra után eltűntünk a férfimosdó egyik fülkéjében. Nem csináltunk mást, csak csókolóztunk, meg egymást röhögtettük és próbáltuk megtörni, amikor valaki bejött. Nekem sikerült, Boldizsárnak egyszer se.

Mostanában az estéink gyakran végződtek így – egymás karjában. Nappal viszont és színjózanul? Mintha mi sem történt volna.

A gondolat olyan volt, mint egy kicseszett hidegzuhany. Hátrébb léptem Boldizsártól.

– Vissza kellene mennünk – mondtam.

Boldizsár az arcomat fürkészte, aztán akár megtalálta ott, amit keresett, akár nem, bólintott.

– Előbb mész te vagy én? – Reméltem, hogy a hangom teljesen semleges.

Boldizsár elnevette magát. – Az úgy még gyanúsabb. Egyszerre megyünk.

– Te már csak tudod – jegyeztem meg, és kivágtam a fülke ajtaját.

Boldizsár megragadta a karomat, és félig visszahúzott maga mellé. – Ezt meg hogy értsem?

Kitéptem magam Boldizsár szorításából, és vállat vontam. – Csak örömteli, hogy ilyen nagyszerű színész vagy, Boldi.

 

————————————2018.12.22-EI MŰSOR————————————

SACI: A következő hallgatónk színész. Nagyon menő. Nézd, az üzenete végén még sok sikert is kíván Boldizsárnak. Ez aranyos. De nem spoilerezek, Mesteré a szó. Kérlek, oszd meg velünk, mit bán így karácsonykor Enikő.

MESTER: „Kedves Hangpostagalamb! Nem tudom, ismeretek azt az érzést, amikor valójában nem hazudtok, mégis úgy érzitek, mintha igen…? És nem is igazán titkolóztok, legalábbis nem tudatosan. Mégis ott vagytok egy helyzetben, és csináltok vagy mondotok valamit anélkül, hogy hazudni akarnátok vagy eltitkolni valamit, mégis megteszitek vagy kimondjátok, és rátok telepszik az érzés, hogy basszus, ez nem volt igaz. Színész vagyok, szóval folyton hazudok valamilyen módon, de azelőtt sose hittem, hogy az életemben is játszok. Most viszont… Kis háttértörténet: anyukám elhagyott minket, amikor három éves voltam. Megvoltak rá az okai, és néhány éve felvette velem a kapcsolatot, és rengeteget beszélgettünk, és a múltkor együtt ebédeltünk. Ő fizette a számlát, én meg egyszer csak azt mondtam, hogy »kösz, anya«. Azelőtt sose szólítottam így, illetve három éves korom előtt biztos, de azóta sose. És nem kényszerített rá semmi, hogy kimondjam, reflex volt, de amint kiejtettem, hogy »anya«, tudtam, hogy hazudok. Hogy igazából nem tekintek rá már anyaként. Tudom, hogy a karácsonyi műsorotokban üzenni szokás, és nem tanácsot kérni, és igazából örülök is neki, mert a kérdésem valószínűleg olyan lenne, amilyeneket Mester utál. Benne lett volna, milyen választ várok. Így megspórolom nektek ezt a kört, és megfogadom az újévre, hogy beszélek Klárival, és lejátszom neki ezt az üzenetet. Mert ha már egyszer felismertem valamit, nem tarthatom magamban, nem igaz? Az már tényleg hazugság. Köszönöm, hogy felolvastátok az üzenetemet. És, bár nem kapcsolódik ide, de sok sikert Boldizsárnak a felvételin és a színésszé válás útján! Drukkolok, hogy sokra vigye.” 

 

——————————BOLDIZSÁR SZERINT 2018.12.14. ——————————

Mintha apró tüskék csipkedték volna az arcomat. Ez volt az éjszaka Saciék udvarán. Itt lett volna az ideje egy zenés montázsnak, amiben ellököm magam a veranda korlátjától, elsétálok a buszmegállóig, a homlokomat az éjszakai busz ablakának döntöm, és nézem az út mentén a csíkká folyó lámpák fényét. De nem volt kedvem megmozdulni, még akkor se, ha talán percekre álltam attól, hogy hozzáfagyjak a korlát gerendáihoz.

– Azt hittem, leléptél – szólalt meg egyszer csak mellettem Mester. Nem is hallottam, ahogy kijött az ajtón. Talán túlságosan lefoglalt a képzeletbeli zenés montázsom.

– Készülök.

Mester mellém támaszkodott a korlátnak. Én háttal álltam neki, ő szemben, az udvart figyelte – a vállam felett rápillantva láttam. Végül megfordultam én is.

– Saci nem tudja – szólalt meg újra. Még mindig az udvart bámulta. – Látta, hogy fogjuk egymás kezét, de részeg volt. Nem fog rá emlékezni.

– Magabiztos vagy.

Nem tudtam, miért mondom ezt. Mester mindig kijelentéseket tett. Nem drámaiakat, olyanokat, amik után függővéggel ér véget egy-egy jelenet. Az ő kijelentései sokkal inkább végszavakra hasonlítottak, vagy vitaindítókra. Furcsa, hogy az ő esetében ez a két kategória egybeeshetett.

Mester elhúzta a száját. – Csak mondtam, hogy ne aggódj.

Én? Mester volt az, aki nem akarta, hogy bárki is tudjon rólunk. Ő volt az, aki csak bulikon, a sötétben csókolt meg. Ő volt az, aki azt mondta, gyakrabban kellene eljárnia, hogy megtehesse. Ő volt az, aki nem is gondolkodott el azon, mi lenne, ha máshol és máskor is megtenné. Sóhajtottam. Nem, ezt nem vethettem a szemére. De nem is folytathattam így tovább. Lehunytam a szemem. Addig szorítottam, amíg az erőfeszítéstől szivárvány nem táncolt a szemhéjam mögött, és maga alá nem ásta a kibuggyanó könnyeket.

Rámarkoltam a korlátra és közelebb húztam a kezem Mester kezéhez. A kézfejünk egymáshoz ért.

– Mit jelent az, amit csinálunk?

Mit jelent neked, neked, neked? Mert nekem mindent. 

 

————————————2018.12.22-EI MŰSOR————————————

SACI: Az adásunk utolsó üzenetén a sor. Mi lenne, ha ezt te választanád ki, Mester? Mondd azt az üzenetet, amelyiket a leginkább szeretnéd!

MESTER: Kedves Boldizsár!

 

 ————————————SACI SZERINT 2018.12.21.————————————-

Boldizsárnak és Mesternek együtt talán volt értelme, talán nem. Ugyanakkor felesleges lett volna ezen töprengenem, épp úgy, ahogy felesleges volt azt elemeznünk, miért és hogyan barátkoztunk mi hárman össze.

Boldizsár vezette le az elméleteket, vagy olvasott üzeneteket, vagy vont le tanulságokat, és Mester zenéi tartották össze a műsort, és ő lendítette tovább a beszélgetést, ha az elakadt, és ő tette fel a kérdéseket, de én voltam az, aki segített nekik. Átnéztem az üzeneteket és előválogattam nekik. Töröltem dolgokat és szerkesztettem és kutattam.

Kiterítettem magam előtt az ünnepi műsorra érkezett hallgatói üzeneteket, és sorra vetem, mit tudok Boldizsárról és Mesterről. Ezúttal nemcsak a hallgatók akartak üzenni, én is Mesternek. Úgyhogy nekiálltam válogatni.

 

————————————2018.12.22-EI MŰSOR————————————

MESTER: Kedves Boldizsár! Azt kérdezted, »Mit jelent az, amit csinálunk?«. És őszintén, menj a francba! Én egyedül ezt nem válaszolhatom meg. De azt elmondhatom, nekem mit jelent. Azt jelenti, hogy bemászol mellém a buliban egy üres kádba, akkor is, ha másnap mindkettőnk háta sajog. És azt jelenti, hogy ismersz. Jobban, mint bárki más. Nem beszélek mindig sokat, de te érted azt is, ha semmit nem mondok. Érted, mit jelent, ha vállat vonok. Érted, hogy amikor a szememet forgatom, akkor sincs valójában elegem. Van azonban valami, amit mintha nem értenél. Nemcsak kérdezni tudok, meg megjegyzéseket tenni, konklúzióm is vannak. Pont, mint neked érdekes nézőpontjaidat. Talán amikor elkezdtük a Hangpostagalambot, beskatulyáztuk magunkat, de nézd, beolvastam féltucat nyálas, bocs, srácok, karácsonyi üzenetet, és túléltem. Saci valószínűleg nem fogja az egészet kitörölni. Szóval talán hiba volt bekorlátozni magunkat. Mert itt van egy konklúzió: nekem mindent jelent, ha veled lehetek.

 

———————————MESTER SZERINT 2019.12.14. ———————————-

Miközben odakint dübörgött a zene, mi egy kádban ültünk. Megint. És bár seggbe rúgtam volna azt, aki ránk töri az ajtót, nem rebbentünk volna szét, és nem tettünk volna úgy, mintha nem tartoznánk össze. A fejemet Boldizsár vállára hajtottam, ő pedig az ujjával láthatatlan mintákat rajzolt a combomra.

– Tavaly ilyenkor megkérdeztem, milyen lenne a film, ami rólunk szól – jegyeztem meg.

– Igen? Mit válaszoltam?

Gúnyosan elmosolyodtam. – Hogy lecserélnél egy sármos színészre.

– Hah. Logikus.

Mellkason vágtam. – Komolyan. Milyen lenne?

– Képzelj el egy podcastot!

Erre felemeltem a fejem. Az orrunk milliméterekre volt egymástól, de még így is sikerült lesajnálóan néznem rá.

– Azt, amelyiket csinálom?

– Nem, seggfej, csak általánosságban egy podcastot! Amit megállíthatsz, visszatekerhetsz, vagy előre tekerhetsz benne. Lelassíthatod benne a pillanatokat és fel is gyorsíthatod, át is ugorhatsz részeket. Aztán visszamehetsz, és mégis meghallgathatod azt a témát vagy kérdést, amit előző alkalommal kihagytál. – Boldizsár megvárta, amíg bólintok. – Ilyen lenne a filmünk. Darabokra szabdalt és újra összerakott jelenetek sorozata.

– Jól hangzik.

– Hát – megszorította a combom, mintha ígérne valamit –, akkor egyszer megrendezem.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (1 vote cast)

Leave a Comment

2 hozzászólás

  1. Csodás rendezés, csodás film lett!

  2. F.H.: Örülök, hogy tetszett. 🙂 (Meg Boldizsár is örül. :D) Köszönöm a kommentedet!