Oroszi Barbara: Végítélet Kérelem

Oroszi Barbara: Végítélet Kérelem

Egy hosszú márványlépcsőn mentem a fény felé. Nem láttam az alját vagy a tetejét, csak gomolygó felhőket és vakító ragyogást. Fingom sem volt, mióta meneteltem. Percek, órák, napok vagy hónapok? Nem izgatott. Hatalmába kerített valami békés súlytalanság, és nem számított más, minthogy emeljem egyik lábam a másik után.

Aztán elértem a lépcső végét. A köd kitisztult, és a felhők hátán előtűnt egy csiricsáré aranyrácsos kapu. Belém hasított a felismerés, hogy meghaltam és a mennyek kapujában állok. Sosem hittem volna, hogy egy ilyen nihilista alak megváltásban részesülhet, de vigasztalt a tudat, hogy legalább a halál után létezik értelmes igazságszolgáltatás.

Megláttam Szent Pétert, ahogy ősz fejét dicsfény vonja körül, és egyenes háttal strázsál kék csuhájában. Még egy apró mosolyt is megengedtem magamnak, miközben felé siettem. Ő viszont barátságtalan arccal meredt rám, meg sem rezzent vaskos aranykulcsot szorongató keze.

– Miben segíthetek, elhunyt lélek? – szólalt meg öblös hangján.

Mondjuk, beengedhetnél, villant át az agyamon, de okosabbnak láttam jó modort mutatni egy ilyen fontos személyiség előtt.

– Úgy gondoltam, beenged a Mennyországba.

– Mutassa a papírjait!

Először nem akadtam fenn a kérdés furcsaságán. Automatikusan a farzsebemhez nyúltam, mintha csak rendőri igazoltatásban vennék részt, ám a szokásos farmerem és ingem helyett egy szellős, zseb nélküli tóga lógott rajtam.

– Milyen papírokra gondol?

– Attól tartok, túljött a Purgatóriumon. Vissza kell mennie, és benyújtania egy kérelmet, amely alapján kivizsgálják az életét, és kiadják a hivatalos végítéletet.

Elfogott az émelygés. A mennyből áradó bódító örömmámor viaskodott természetes negatívizmusommal, amit ez a képtelen válasz újból előhozott.

– Mégis miről kellett volna megismernem a Purgatóriumot? Nem láttam semmiféle jelzést.

– Van egy rész, ahol melegebb a levegő a Tisztítótűz hőjétől – magyarázta Szent Péter a szakállát simogatva. – Ott kell keresgélnie.

– Köszönöm – szűrtem a fogaim között. – Elnézést, hogy raboltam az idejét!

– A fiatalokkal gyakran megesik – legyintett. – Túl gyorsan szedik a lépcsőt.

Elindultam lefelé. Megkönnyebbülés volt a mennyek pozitív kisugárzásától megszabadulni, hogy a már régi jó barátként ismert cinizmusba burkolózhassak.

– Aki lúzer, az halála után is lúzer marad – vontam le a következtetését, és felkészítettem magam a rám váró tortúrára.

Minden második lépcsőfokon megálltam, míg nem találtam azt a bizonyos melegebb foltot. Vakon tapogatóztam, mivel a tejfehér ködben továbbra sem látszódott semmi. Aztán rátapintottam valami sima felületre. Fújtam és hadonásztam akár egy elmebeteg, hogy eloszlassam a fellegeket, mire feltárult előttem egy fehérre mázolt ajtó. Persze, az aranykilincs most már nagyon látványosan csillogott, hogy hozzáfért a napfény. El nem hittem, hogy bárki képes elsőre megtalálni ezt a helyet.  Még egy kis legyezgetés, és elolvashattam az ajtón szereplő feliratot is:

Magasföldszint – Purgatórium
Túlvilági Ügyek Központ

 – Végre helyben vagyunk – nyitottam be.

Odabent továbbra is úgy gomolyogtak a felhők, mintha füstgépből árasztották volna, de a látványeffekt mögött nem egy menő techno-fesztivál, hanem egy átlagos és nyomasztó kormányhivatal rejtőzött.

Irodák sora nyílt a csupasz, ablaktalan folyosóra, épp csak a vakolat nem potyogott, és persze ott volt az elmaradhatatlan sorszámkijelző, amit mindenki feszengve bámult.

Ha sorszám, akkor recepciónak vagy automatának is lennie kellett, de nem találtam sehol. Egy köpcös, kopaszodó, biztonságiőr forma angyal lépett elém. Fintorogva mértem végig, ennyit a pornóból felszedett dögös angyal képzetemről.

– Mi ügyben? – kérdezte kimért hangon, hátrakulcsolt kézzel.

– Hát meghaltam…

– Mint itt mindenki – vicceskedett.

Egy pillanatra lenyűgözött, hogy ezek a túldicsőített lények képesek a szarkazmusra, ám egyben fel is bosszantott a bánásmód.

– Lehet, hogy maga a dinoszauruszok kihalása óta szolgálatban van, nekem viszont új a dolog.

Nem válaszolt riposztomra, csupán könnyed mozdulattal mögém nyúlt, és megnyomott egy gombot az újfent túlálcázott kijelzőn. Fapofával átnyújtotta a sorszámomat.

– Azt hittem, a maga generációja ért a technológiához.

– Ment is volna, ha valami idióta nem fest mindent fehér alapon fehérre. Mintha albínó nyulat keresnék a Déli-sarkon…

Faképnél hagytam a tagot, így nem hallottam, mit morog az orra alatt. Beálltam a várakozók közé, és végigmértem a társaságot. Groteszk módon, mindenki a halálának állapotában jelent meg. A többség elaszott vénségekből állt, de a traumatológia gyomorforgatóan színes társasága is felsorakozott. A legdurvábban kinéző fickó karambolozhatott, mert minden tagja kicsavarodott, és az arca is inkább hajazott pürére, mint emberre. Ösztönösen végigtapogattam magam, ám minden porcikám helyén volt. Próbáltam felidézni, hogyan haltam meg, de nem emlékeztem semmire. A szívem mondhatta fel a szolgálatot, nem bírta kivárni a billentyű-beültetést.

– A maga száma hányas, kedvesem? – kérdezte reszelős hangján a mellettem ülő bedauerolt mammer a másikat.

– 248 – emelte a cetlit az arcához, ám még így is hunyorognia kellett, hogy felolvashassa.

Eszembe jutott, hogy még meg sem néztem az enyémet. 439! A büdös életben – vagy halálban – nem kerülök sorra.

– Én a 217. vagyok. Tetszik tudni, a férjemmel együtt haltunk meg. Elromlott a gázkonvektorunk, és valami szénmicsoda mérgezést kaptunk. Bezzeg ő református volt. Azok nem hisznek a Purgatóriumban, így mehetett egyből a Mennyországba. Hát hol itt az igazság? Okosabb lett volna nekem is áttérnem, amikor megesküdtünk.

– Jajj, ne mondjon ilyet! – vetett keresztet a másik nénje, és beesett szemével kereste Isten rosszalló tekintetét. – Meglássa, a katolikus Mennyország sokkal szebb lesz, mint a reformátusoké!

Majdnem felnevettem ezen az ostobaságon, amikor a semmiből énekszó csendült fel. Elbűvölő volt, még az én kérges szívemből is kiváltott valami boldogságfélét. Előbukkant a hang forrása, egy tipikus barokk angyalka, pucér kis fütyis hájgombóc, szőke, göndör fürtökkel, és a fizika törvényeit megszégyenítő apró szárnyakkal, amiért képesek voltak aránytalan testét a levegőben tartani. A kijelzőhöz röppent, hogy feltegye a következő számot, amit valami cirádás betűtípus alapján formáztak.

Ölni tudtam volna egy okostelefonért, hogy gyorsabban teljen az idő. Mostanra már háromszor végigértem volna a Facebookon meg a 9gagen. Az angyalka éneke is az agyamra ment nagyjából az ötvenedik alkalom után. Hol felálltam, hol leültem, nem tudtam mit kezdeni magammal.

Apránként minden megszokott arc kikopott előlem, hogy újabb ismeretlenek foglalják el a helyüket. Mintha csak én nem haladtam volna sehova. Aztán betoppant egy hidrogén szőke, agyonszolizott nő, karjában a bamba gyerekével. Úgy illegette magát a tógájában, mintha legalább Guccit viselt volna, majd ránk – egyszerű pornépre – parancsolt.

– Engedjenek előre! Gyerekkel vagyok.

Nem akartam elhinni, hogy valaki még a halálban is arra használja a kölykét, hogy tolakodhasson. Legalább annyit hozzányögött volna, hogy „Elnézést” vagy „Legyenek szívesek”. Így viszont nem bírtam szó nélkül hagyni a dolgot.

– Hova siet? Megvárja az örökkévalóság.

A csaj revansát husiangyal dobhártyaszaggató visítása szakította félbe. Fejcsóválva mutatott a cetlimre, ami alapján huszonöt helyet csúsztam vissza.

– Vigyázzon, mit tesz! – jegyezte meg egy öregember, aki most sikeresen elém került. – A rosszak lemaradnak.

– Úgy kell neki! – vágta rá a nő, majd elhajítva saját sorszámát beállt következőnek.

Káromkodások záporoztak az agyamban, szerencsére nem hatott ki a helyezésemre, mert a trillióig visszaestem volna. Tanulva a hibámból lakatot tettem a pofámra, és mozdulatlanul vártam, hogy sorra kerüljek. Alig hittem a szememnek, amikor a kis hurkás végre valahára az én számomat tűzte ki. Rongyoltam az ügyintéző pultjához, mielőtt valami gikszer megint közbejöhetett volna.

– Jó napot kívánok! – köszöntött az első női angyal. Nem volt nagy szám, középkorú, barna hajú, kicsit telt és szemüveges, mégis felüdülést nyújtott az előző kettő után.

– Üdvözlöm.

– Neve?

– Hetyei Ferenc.

– Születési hely, idő?

– Budapest, 1987. 04. 15.

– Halálesetének helye, ideje?

– Azt nem tudom…

– Hogyhogy nem tudja? Nem kérték le a halotti anyakönyvi kivonatát?

– Nem a maga dolga lenne?

– Nem, uram, ez a Kérelmezési Osztály. Magának először az Adategyeztetési Osztályra kell mennie. Ott felveszik a rendszerbe, és csak utána tud kérelmet benyújtani. Nem tájékoztatta az ajtóőr?

A fejem csóváltam, és rájöttem, hogy a fickó direkt megszívatott. Mart az epe, amiért ezen az álszent helyen nem vághatok vissza neki.

– És mi van, ha nem nyújtok be semmiféle kérelmet? – dacoskodtam.

– Azt nem tanácsolnám. Papírok nélkül a Pokolra kerül.

– Gondolhattam volna. És merre találom ezt az Adategyeztetési Osztályt?

– A folyosó végén forduljon balra, és a negyedik ajtó – felelte, majd felharsant a következő ügyfél dala.

– Köszönöm! Viszlát!

– Ferenc – szólt utánam az ügyintéző –, imádkozzon! Akkor hamarabb sorra kerül.

Az Adategyeztetési Osztályon már nem bíztam senkiben és semmiben. Szigorúan magamnak nyomtam a sorszámot, és összekulcsolt kezekkel olyan buzgón mormoltam a Miatyánkot, hogy hithű dédnagyanyámat is megszégyenítettem volna. Használt a csel, és egész gyorsan sorra kerültem. Dagadó mellel vonultam végig az irigykedő újoncok előtt.

– Kezét csókolom, angyalom! – köszöntöttem játékosan. Végre egy fiatal, karcsú és csinos szöszi, akin érdemes a szemet legeltetni.

– Adategyeztetésre küldtek a Kérelmezési Osztályról – tettem hozzá, bár lehet, jobb lett volna elhallgatni a bakim.

– Szegény lélek! – csengett fel bársonyos hangja. – Pedig ha kiállta a sort, ott is megcsinálhatták volna. Biztos Gertrúd volt szolgálatban, ő szereti átirányítani az ügyfeleket.

– Jó tudni – feleltem, és az ajtóőr mellé Gertrúdot is felírtam a képzeletbeli feketelistámra.

– Az alábbi adatokra van szükségem: név, születési hely és idő, anyja neve, lakcím, állampolgárság.

Elhadartam az infókat, amit az ügyintéző gond nélkül begépelt. Végre egy megbízható munkaerő, díjaztam az eddigi fennakadások után.

– Rendben. Most felcsatlakozom a Kormányhivatal adatbázisára, hogy lekérjem az okmányait. Ez eltarthat néhány percig. Addig legyen szíves aláírni ezt az adatvédelmi nyilatkozatot, hogy tudomásul veszi és engedélyezi az iratainak másolását.

– Mit ne mondjak – nyújtottam vissza a szignózott lapot –, ennél az ember azért magasztosabbnak képzeli a túlvilágot. Nekem úgy tanították hittanórán, hogy a halál után a lélek rögtön Isten színe elé kerül, és ő egy gyors csekkolással megmondja, ki hova való.

– Így is volt a kezdetekben. De a harmincéves háború során nem lehetett kezelni a sok halottat. Ekkor döntött úgy a Főnök, hogy valami rendszert kell bevezetni. Az emberek módszere tűnt a legkézenfekvőbbnek. Mindig az adott kor és nemzet szokásaihoz igazítjuk, hogy a holtak számára ne legyen túl szokatlan a váltás. A két világháború azonban így is kész káosz volt.

– Amint a mennyben, úgy a földön is.

– Igen – mosolyodott el frappáns megjegyzésemen. – Közben betöltődtek az okmányai. Lássuk csak… Személyi igazolvány, lakcímkártya, jogosítvány, adó- és tajkártya pipa. Á, itt a lényeg. Halálesetének helye: Budapest XII., halálesetének ideje: 2018.04.15. Milyen kár, pont a születésnapján!

Megvontam a vállam.

– Mindig peches típus voltam.

– Gondolom, kíváncsi a diagnózisra. Az elhalálozás oka mitralis stenosisra visszavezethető hirtelen szívhalál.

– Sejtettem, hogy a szívem vitt el…

Az ügyintéző együttérzőn bólintott.

– Legalább nem szenvedtem.

– Szerencsésnek mondhatja magát. Ritka mifelénk az ilyen épkézláb ügyfél.

Azért jó lett volna legalább pár ráncot magamra szedni, mielőtt fűbe harapok, de aztán bevillant a karambolos fickó, és megértettem, mire célzott a hölgy. Hát igen, rosszabb is lehetett volna.

– Már csak a vallási hovatartozását kell egyeztetnünk, és megvagyunk.

– A szüleim katolikusok, én viszont mindig hitetlennek tartottam magam.

– Pedig ateista opciónk nincs. Ők nem hisznek a túlvilágban, és dogmájuk sincs, amire felépíthettünk volna egy eljárást. Javaslom, jelöljük meg a római katolikust, ha az áll önhöz a legközelebb.

– Nem lehetnék inkább református? Úgy hallottam, ők megúszhatják ezt az egész procedúrát.

A csinos pofi erre eltorzult, és a nő hisztérikus nevetésben tört ki.

– Én nem tenném a maga helyében – mondta komoran, miután visszanyerte önuralmát. – A reformátusok valóban rögtön a mennybe kerülnek, és anyagtalan létformákká, angyalokká változnak. Aztán mindenféle idióta munkát a nyakukba sóznak, mint ez az ügyintézés is.

Borsódzott a hátam a villámló szempártól. Hiába kerestem, nyomát sem találtam az angyali kedvességének.

– Akkor maradjunk a katolikusnál – hadartam.

Hideg búcsú közben megkaptam az adatösszesítő okmányomat, és visszasiettem a Kérelmezési Osztályra. Szemmel vertem az ajtóőrt, aki gúnyos mosollyal figyelte, hogy ismét számot húzok magamnak. Elképzeltem, ahogy jól seggbe rúgom, majd inkább távol álltam mindenkitől, mielőtt mérgemben megint magam alatt vágnám a fát. Mint valami nyugtató mantrát, újból bevetettem az imádkozós taktikát.

– Nahát, Ferenc, milyen hamar visszaért! Látom, megfogadta a tanácsom.

Ez csúcs! A történtek után, még jópofizik velem.

– Igen, kedves Gertrúd. Térjünk is rá a tárgyra, nem szeretném rabolni a drága idejét.

– Milyen figyelmes öntől – somolygott. A neve hallatán tudhatta, hogy a háta mögött emlegették. Nem is kötözködött tovább, hanem az adatösszesítőm alapján gyorsan bepötyögte a szükséges információkat.

– Készen vagyok a papírformával – mondta, majd színpadiasan felemelte szárny alakú pecsétjét. – Biztos benyújtja a kérelmet? A katolikus bírák elég szigorúak, és a Tisztítótűz minden képzeletet felülmúló fájdalommal jár.

– Úgy gondolja, a Pokol kellemesebb hely lenne számomra?

– Azt magának kell eldöntenie.

– Akkor nyomja végre rá azt a nyamvadt stemplit, így is eleget szívózott velem!

– Hát jó – nyújtotta át a kész kérelmet –, de ne mondja, hogy nem figyelmeztettem.

Szerettem volna kiállni a folyosóra és teli torokból üvölteni, annyira elegem volt már ebből a helyből. Mire megszereztem ezt a két francos papírt, annyi időt elcsesztem, ami alatt egy új életet leélhettem volna. Reinkarnáció, kár, hogy nem jutott előbb eszembe. A következő életem is tuti pocsék lenne, de legalább elfelejthetném a mostanit.

A Bírálati Osztályon mintha teljesen más világba csöppentem volna. A váró levegője fullasztó volt az emberekből áradó félelemtől és szorongástól, még a felhők is sötét viharszürkén borongtak. Megrohantak az emlékek, megint egyetemista voltam, aki a tételhúzásra várt. A szívem nem bírta az izgalmat, ezért mindenkit magam elé engedtem, hogy enyhítsek a mellkasomban szorító fájdalmon. Amint megláttam az első gyászos arccal kilépő áldozatot, ez a reflex újból felébredt bennem.

Mindenkit sokáig bent tartottak, és kivétel nélkül olyan kifacsarva jöttek ki, mint akik megbuktak a szigorlaton. Az agyam nógatott, hogy menjek, essek túl rajta, ám tudtam, hogy képtelen leszek a rossz szokásomon felülemelkedni. Már nem dobogott szív a mellkasomban, mégis beképzeltem a szorító érzést, amikor az utolsó tag is bement előttem.

Az elítélttel együtt a bíró is kilépett segédje társaságában. Cseverészve indultak el, mint akik jól végezték dolgukat.

– Elnézést – szólítottam meg őket –, én még hátra vagyok.

– Manna-szünetet tartunk – felelte a bíró rideg, ellentmondást nem tűrő hangján. – Aztán folytatjuk.

Visszaroskadtam a székembe, és tenyerembe temettem az arcomat. Igaza volt annak a szipirtyó Gertrúdnak.

– Pssszt – hallottam egy suttogó hangot.

Felkaptam a fejem, és a márványoszlopok között bujkálva megláttam egy sunyi képű, púpos alakot. Teste nagy részét egy világosbarna ballonkabát takarta, fejére karimás kalapot húzott Tipikusan az a fajta, aki a metróaluljáróban mindenáron a mobilodon akarja megnézetni az időt. Kerestem, kinek jelenthetném a gyanús elemet, ám nem volt senki a közelben rajtunk kívül.

– Látom, félsssz az ítélettől – mondta sziszegve. – Szegítcek?

Újból körbenéztem, de még mindig üres volt a folyosó.

– Szoká jönnek vissza, büdösz nekik a munka – kuncogott az orra alatt. – Gyere cak közelebb!

A hívása, mint valami igézet magához vonzott. Mikor elég közel értem, kabátja alól elővett egy köteg papírt.

– Hamisz iratok – kacsintott cinkosan. – Elszőosztályú, bűntelen mintapolgár. Egyenesz út a Mennyországba!

Túl szép, hogy igaz legyen, figyelmeztettem magam. Kilátástalan helyzetemben azonban felkeltette a kíváncsiságomat.

– Mi az ára?

– Cak egy kisz lélekdarabka. Egy kar, szemmiszég. Majd aszt mondod, baleszet. A Mennyországban úgyisz visszanő.

– Hékás – sújtott ránk mennydörgésként a bíró hangja. – Őrség! – Megfújta a kürtjét. – Sátán már megint itt ólálkodik!

A seftes kígyóalakot öltött, és felszívódott a felhők takarásában. Az üldözőinek esélyük sem volt elkapni. Többet is megadtam volna egy lélekdarabkánál azért, hogy hasonlóképpen eltűnhessek, amikor a bíró kivörösödött arccal rám zúdította féktelen dühét.

– Mégis mit képzel magáról, lélek, hogy az ördöggel alkudozik? Elvileg a Purgatóriumból nem kerülhetne a Pokolba, de egy ilyen súlyos bűn átbillentheti a mérleg nyelvét!

Nem mondhattam semmit, ami javítana a helyzetemen. Bűnbánó ábrázattal húztam össze magamat, és vártam a döntését.

– Na, iszkoljon befele, és essünk túl a tárgyaláson!

Azon kívül, hogy nem jutottam rögtön a Pokolra, reménytelen volt a helyzetem. Az ítélőszéket körbevevő gigantikus szobrok szigorú tekintettel meredtek rám. Az egyikükben felismertem Szent Pétert, valószínűleg az apostolokat ábrázolhatták. Szinte hallottam, ahogy Júdásnak bélyegeznek. Mindez viszont semmiség volt a pódiumról fölém tornyosuló bíróhoz képest. Jeges szigorral méregetett, amíg be nem futott írnoknője.

– Elnézést a késésért – szabadkozott a nő, majd tágra nyílt szemekkel meredt rám. Tekintetéből kiolvastam, hogy nagyobb szarba nyúltam, mint valaha az életben.

– Hetyei Ferenc, a kérelme szerint római katolikusnak vallotta magát. Jól mondom?

– Igen, bíró úr.

– Az életútja alapján önt a hagyományokhoz híven megkeresztelték, és elnyerte a méltóságot az első áldozásra. Utána azonban elmaradtak a templomba járások, és nem bérmálkozott.

– Így történt.

– Mikor vett részt utoljára szentmisén?

– Három éve, a nagymamám temetésén.

– Mikor gyónt utoljára?

– Nem emlékszem.

– Mikor vette magához legutóbb az oltári szentséget?

– Arra sem.

– Sajnálom, de így nem sok enyhítő körülményt tudok felhozni a mentségére – jelentette ki szenvtelenül. – Sosem vágyott Isten könyörületére?

– Nem – feleltem minden mindegy alapon. – Amit felsorolt, azt is anyám erőltette. Bíztam benne, hogy nem létezik a túlvilág, és a halállal végre megszűnnek a szenvedéseim.

– És még a maga kora állítja a középkorról, hogy sötét. Az akkori emberek legalább felfogták a világ működését, és igyekeztek Isten kedvében járni.

– Bíró úr – szólt közbe félszegen az írnok –, elfelejtette figyelembe venni az édesanya imádságait, és a temetési szertartás megszervezését.

– Köszönöm, hogy emlékeztetett, Ilona! Milyen szerencséje van – mosolygott rám gúnyosan –, hogy az anyja erőlteti. De lépjünk tovább a tízparancsolatra. Szeretném feltételezni, hogy ismeri Isten törvényeit, mivel a gyorsabb haladás érdekében kódszámokkal dolgozunk, és nem áll módomban egyesével ismertetni őket.

– Úgysem számít – vontam meg a vállam.

Hümmögött egyet, majd katonás diktálásba kezdett.

– I. Parancsolat: A hitetlenségéről elegendő tanúbizonyságot tett. 10 pont. II. Pcst: Nem fukarkodott az Isten nevét sértő káromlásokkal. 10 pont. III. Pcst: A munkaszünetet gond nélkül betartotta, ám misére nem járt. 9 pont. IV. Pcst: Ez már fogósabb kérdés. Az anyaga szerint a maga egyedi módján tisztelte a szüleit. 2 pont. V. Pcst: Természetesen 0 pont, különben nem lehetne itt. VI. Pcst: Hát igen, a jelenkor fertője. Nem sokat törte a fejét a házasságon vagy az új élet szentségén, amikor összefeküdt a nőkkel. 8 pont. VII. Pcst: Kellemes csalódás, lopásból semmi. 0 pont VIII. Pcst: Igazmondásban vagy inkább túlzott szókimondásban is bővelkedik. 1 pont. IX. Pcst: Nem fordult elő. 0 pont. X. Pcst: Az irigykedés nem áll távol magától. 7 pont. Van hozzáfűznivalója?

– Nincs.

– Akkor az ítéletet meghozom. A kódjait továbbítjuk a Kiértékelési Osztálynak, ahol egy algoritmus alapján kiszámítják az erkölcsi tisztulásához szükséges időt. Menjen oda, hogy átvehesse a Végítéletét!

Fellélegeztem, amint kiléptem az ajtón. Bármilyen gyötrelmet szívesebben elviseltem volna, mint ezt a mentális kínzást. Elindultam, hogy végre magam mögött hagyjam ezt az egész ügyintézést, amikor hirtelen elsötétült minden. Beletelt néhány percbe, mire villódzva visszatért a fény, mintha csak átmeneti áramszünet lett volna.

– Tisztelt ügyfeleink – töltötte be a folyosót egy diszpécserhang –, sajnálatos módon Sátán feltörte a rendszerünket, és minden ma rögzített adat megsemmisült. Kérjük az érintett lelkeket, hogy fáradjanak vissza az Adategyeztetési Osztályra.

Felnevettem kínomban. Ugyan miért reméltem, hogy valaha is véget érnek a szenvedéseim? Eldobtam a papírjaimat, majd magam mögött hagyva a Purgatóriumot elindultam lefelé a lépcsőn.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.6/10 (10 votes cast)

Leave a Comment

6 hozzászólás

  1. Nekem nagyon tetszett 🙂

  2. Nagyon jó!

  3. Hát ez valami nagyon-nagyon-nagyon ritka jó írás lett!! Nagy gratula a szerzőnek és további sok sikert!!

  4. Nagyon tetszett, jól össze lett rakva, gratulálok! 🙂 És most én is elgondolkodtam azon, hogy ugyan mikor voltam utoljára templomban, stb. 😀

  5. Szuperül szórakoztam, köszönöm, hogy olvashattam. 🙂

  6. Köszönöm, hogy elolvastátok!
    Habár nem áll távol tőlem a humorizálás, ez volt az első ilyen jellegű írásom, így külön örülök az elismerésnek.